Payday Loans

Keresés

A legújabb

Gyalázzák Bárdossyt? PDF Nyomtatás E-mail
MAGYARSÁGISMERET ABC

Gyalázzák Bárdossyt? A kisujjáig nem érnek fel!

2013. december 10.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

bardossy-kivegzese500.jpgSzázhuszonhárom éve, 1890. december 10-én született Szombathelyen Bárdossy László miniszterelnök, akinek kisujjáig nem érnek fel gyalázói. Akiknek, ha élne, alighanem ma sem mondana mást, mint amit egykor az Andrássy út 60-ban faggatóinak: van egy tulajdonságom, ami miatt nem óhajtok Önökkel tovább beszélgetni: nem szeretem a műveletlen embereket. Csak azokat, tehetjük hozzá, akik mindhalálig spártai jellemek maradnak. Mint Ő, aki nem kérve kegyelmet, 1946. január 10-én hajnalban, a Markó utcai fegyház udvarán bekötetlen szemmel, emelt fővel állt gyilkosai elé. A sortűz előtt felpillantott az égre, magasba emelte mindkét kezét és így kiáltott: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!” Akik ráadásul „a papot is!” skandálásával az őt feloldozó Werner Alajos atya fejvesztését szintúgy követelték.

 

Születésnapján egy rendhagyó dokumentummal fejezzük ki iránta való tiszteletünket. Nemzeti mozgalmaknak, egyesületeknek gyakran volt előadója, így az Egyesült Keresztény Nemzeti Ligának, amelynek gondozásában 1943-ban jelent meg tizennyolc beszéde Magyar sors – magyar feladat címmel (ami 1945-ben azonnal fel is került „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéké”-re). Ezek jogi, történelmi, bölcseleti igazságokban bővelkedő, testamentumaként ható gondolatait fontuk csokorba. 

A Gondviselés adta nekünk Széchenyi Istvánt, Horthy Miklóst és Teleki Pált

1941. április 7-én az Országház kupolacsarnokában gróf Teleki Pál miniszterelnöktől búcsúzott ravatalánál, kiemelve, hogy az elhunyt élete politikusként, világhírű földrajztudósként és cserkésznevelőként nem volt más, mint „szakadatlan küzdelem a szellem, a tiszta tudomány eszközeivel annak a bebizonyítására, hogy a trianoni úgynevezett békerend nem tartható fen, nemcsak azért, mert igazságtalan, mert a magyarságra elviselhetetlen terhet ró, hanem azért, mert az európai és különösen a Duna-völgyi népek békés együttélését lehetetlenné teszi. Azoknak a tudományosan feldolgozott, lelkiismeretesen lemért adatoknak a tömege, amelyeket ennek az igazságnak bebizonyítására a magyar békedelegáció legnagyobbrészt Teleki Pál személyes munkájának eredményeként állított össze, nem indította meg a párizsi döntőbírák értelmét és szívét. De Teleki Pál a jövőhöz apellált és a Gondviselés neki adott igazat és elégtételt.” Tisza, »apostolian önzetlen« életének bizonysága, hogy amikor a Második Bécsi Döntéssel visszatért „szűkebb hazája, Szatmár, ősi családi kastélyát és birtokának azt a megmaradt részét, amit az idegen hatalom nem osztogatott szét, odaajándékozta nemzetének: úgy érezte, ez a kötelessége azokkal szemben, akik elestek attól, hogy visszakaphassák azt, ami Trianonban idegen uralom alá került.” Államférfi volt, aki „a magyarság lelki és erkölcsi megújulásának szükségességét hirdette, azt, hogy magasabb ideálokat tűzzünk magunk elé, ne becsüljük túl az életet és földi javait, hogy emelkedjünk felül a kicsinyes ellentéteken s fűzzük ezt a nemzetet olyan erős egységbe össze, amelyen aztán a pokol kapui sem vehetnek erőt. Hányszor mondta el ezt újból és újból, hol kérve, hol korholva. Az ebben a tanításban megszólaló lélek olyan volt, mint a templomi harang tiszta zengése, amely minden jóakaratú ember segítségét kéri.”



Bárdossy László a Markó utcai fegyház udvarán, mellette Werner Alajos atya



1941. június 24-én a Magyar Rádióban vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót köszöntötte: „A legfőbb államhatalom gyakorlása hosszú évszázadok óta nem volt olyan gyökeres, olyan ízig-vérig magyar ember kezében, mint az övében. Otrantó dicsőségével a homlokán, a magyar harci vitézség példaképét tiszteljük benne s mint hőst, a nemzet már azelőtt szívébe zárta, mielőtt a legfőbb államhatalmat az ő erős kezébe tette le. Magyar fajtánk tisztaságának védelmét Ő követelte először Szegedről és Ő hirdette elsőnek akkor még egyedül Európában annak az állami, társadalmi és gazdasági átalakulásnak a szükségességét, amely ma szemünk előtt végbemegy. A magyarság kegyetlen megcsonkításának, testi és szellemi összeomlásának leggyötrőbb éveiben az Ő keze fogta össze állami életünk széthulló elemeit. Benne élt és él legtisztábban a Haza eszméje s jogos elégtételként adatott meg, hogy a felszabadult országrészeket visszavezesse a megcsonkított törzshöz.”

1941. július 27-én Szabadkán, az új kenyér ünnepén a Kormányzót és a visszatért Délvidék magyarságát köszöntötte, emlékeztetve történelmi hivatásunkra, arra, hogy „legszentebb nemzeti érdekeink érvényesítésé”-vel védjük magunkat és Európát és örüljünk „az előttünk lévő új magyar kenyérnek, mert a háború viharzásában az életről beszél nekünk. Dicséret és elismerés minden dolgozó embernek, a kétkezi vagy szellemi munkásnak, mindenkinek, aki munkájával hozzájárul ahhoz, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk. Mert a kenyérnemcsak testünk erőt adó tápláléka”: benne „Isten áldását, a magyar földet, a napfényt, a fellegek permetező esőjét, a mezők felett elszálló szellőt vesszük magunkhoz. Jelkép, a mindennapi munka csendes és észrevétlen áldozatának jelképe, szimbóluma a felelősségnek, mert az testesül meg benne, amit és ahogyan vetettünk. Példaadás arra, hogy mindazt, amivel a nemzetnek szolgálni akarunk, előbb értelmünk és meggyőződésünk malmán őröljük tiszta fehérre s hitünk forró lángjában tisztítsuk meg attól, ami benne romlandó lehet. Kövessünk el minden tőlünk telhetőt, hogy minél nagyobb, minél ízesebb kenyér jusson minden család asztalára, hogy ne legyen nélkülöző ember ebben az országban, hogy minél több boldog gyermekszáj egyék az erőt és lelket adó magyar kenyérből és őrködjünk gondosan afelett, hogy ne akadjanak árulói és mérgezői a nemzet munkájának.”

1941. szeptember 21-én gróf Széchenyi István születésének másfélszázados évfordulóján „a Gondviselés magasabb hatalma küldte” legnagyobb magyarról beszélt, aki „azért küldetett, hogy felrázza álmából ezt a nemzetet, amely az ő érkezésekor „mélyen aludt”, hogy elénk tartsa a magunk megismerésének tükrét, hogy lássuk fajtánkat sajátos mivoltában, hibáinkkal és jó tulajdonságainkkal, bűneinkkel és erényeinkkel, hogy felemelje, felmagasztosítsa nemzetünket, tudatossá tegye magyar hivatását és rendeltetését ezen a földön. Ennek a hármas küldetésnek a szolgálata, ennek a hármas feladatnak a teljesítése töltötte be egész életét, minden percét gyötrő szenvedésekkel teli áldott életének. Számára a legfőbb, a legmagasabb, a végső cél mindig csak „a nemzet szellemi és erkölcsi értékei”-nek fokozása, „sajátos nemzeti valónk” kifejlesztése volt, minden gondolata „rendíthetetlen hit az erkölcs és szellem erejében, a magyarság jövőjében”, ami „mélyen vallásos világszemléletének tengelye”.

Az európai nemzetek katonáinak az orosz vidék „valóságos antibolsevista kiállítás”

1941. október 14-én a Munkásakadémia megnyitóján így üdvözölte a megjelenteket: „Szeretném, ha olyan mélyen és olyan igazán éreznétek át, mint én, hogy az a megszólítás: »Munkástestvéreim«, nem afféle üres szónoki cifraság, mert valóban nem az. Számotokra és számomra egyformán a munka adja az élet valóságos értelmét és tartalmát. Arra vállalkoztatok, hogy ebben az intézetben tudásotokat gyarapítsátok, nemcsak a magatok érdekében, hanem munkástestvéreitek érdekében is, hogy felkészüljetek azoknak a feladatoknak teljesítésére, amelyek nemzeti életünk kiépítésében a magyar munkásságra várnak. Külön elismerést érdemel az, hogy ez a munkát a mai nehéz időkben vállaljátok, amikor mindnyájunkra külön terhet rónak a megszaporodott gondok. Nemcsak öntudatos munkások, de elsősorban öntudatos és céltudatos magyarok akartok lenni, összefogva „az egyetemes nemzeti célok szolgálatában testvéries módon a magyar földmívességgel és a magyar értelmiséggel”.

1941. november 30-án szülővárosában, Szombathelyen, a Szent Quirinus Bazilika ásatásainak bemutatóján a templom és a vár szimbolikus értelmét fejtegette: „Micsoda szimbólumokat tárt fel előttem ez a föld! Templom állt itt már a IV. században. Ennek a templomnak köveiből később vár épült, a vár köveiből pedig utóbb megint székesegyház. Templom és vár – ez a két szimbóluma a magyar életnek. Hit és küzdelem. Alázatos bizalom az Isten igazságosságában és harc ezért az igazságért. Ugyanabból a tőből fakad ez a kettő. Mert nincsen igazi emberi küzdelem, amelyet ne egy magasabb hit lelkesítene és hitünkért meg kell küzdenünk.Azokon az alapokon, amelyeknek jelképeit a feltárt ősi bazilika gyönyörű mozaikjai tárják elénk, épül a mi magyarságunk. Ezt tartsuk meg, ezt ápoljuk, ezt magasztosítsuk fel ti és mi, vasi magyar testvérek.”

1941. december 4-én a Pesti Vigadóban berendezett Antibolsevista Kiállítás megnyitásán elmondta: „Annak a védelmi harcnak, amit a civilizált keresztény Európa folytat a bolsevizmus ellen, nemcsak az a feladata, hogy katonailag semmisítse meg a Szovjetet, hanem az is, hogy széttépje a hazugságnak, félrevezetésnek, megtévesztésnek azt a szövedékét, amely mint egy roppant függöny eddig eltakarta a Szovjet belső viszonyait Európa tekintete elől. Ennek a függönynek felénk fordított hazugul mázolt oldala azt hirdette a hiszékenyeknek, hogy túlfelől egy boldog, megelégedett munkástársadalomban a szociális igazság osztja áldásait. Mi magyarok, akiknek a sors [1919-ben – Ifj. T. L.] közel öt hónapon át szörnyű és felejthetetlen kóstolót adott az erőszak, gyűlölet, irigység és pusztítás bolsevista anarchiájából, tudtuk, hogy ez nem így van. Európában azonban egyesek – talán sokan – még mindig hittek abban, amit a szovjet propaganda hirdetett: hitték, hogy az orosz térség kimeríthetetlen gazdagságát Moszkva hatalmasai talán mégis a tömegek javára és boldogulására fordítják. A rejtélyes ismeretlenség tartotta fenn ezt a hitet, mint valami bódult szuggesztiót, amit a bolsevizmus hatalmasai tápláltak, mindent megtéve, hogy idegen szem ne láthassa azt, mi folyik valóban az orosz mezőkön, falvakban, városokban, gyárakban és munkahelyeken. Csak néha, elvétve sikerült a bolsevizmus néhány barátjának odajutni, akiket éppen azért engedtem oda, mert a szovjet uralom tévtanaiban hittek és hinni akartak, de ezek is – kivétel nélkül – mélyen kiábrándulva, felháborodva és csömörrel eltelve tértek hazájukba vissza. Most az európai nemzetek fegyverei széttépték azt a függönyt, mely a káosz és anarchia világát eddig előttünk eltakarta. Katonák százezrei látták és látják, mit jelent a maga valójában a bolsevizmus szociális igazsága.” Az európai nemzetek katonáinak az orosz vidék valóságos antibolsevista kiállítás”. A vigadóbeli kiállítás pedig „csak egy töredéke, csak egy morzsája annak a borzalomnak és szörnyűségnek, ami ott tárul elénk”: ablak, amelyen át „a szerencsétlen, elkínzott Oroszország testébe tekinthetünk, hogy újból megerősítsük a mi húsz év előtti keserves tapasztalataink tanulságait s hogy szilárd lélekkel valljuk, s ha kell, meg is harcoljunk azért a meggyőződésünkért, hogy a bolsevizmussal most már végleg és mindenütt le kell számolni .”

1941. december 16-án az Országgyűlésben az elszakított területek visszatérésének ünnepélyes törvénybe iktatásakor, a délvidéki területek visszacsatolása alkalmából elhangzott üdvözlőbeszédében kijelentette: „A visszatért délvidéki területeket köszöntjük, területeket, amelyeket közel huszonhárom éven át egy szellemileg és erkölcsileg idegen együttesbe kényszerítettek bele a népek sorsával vakmerően játszó kezek. Ez az együttes, a jugoszláv államalakulat, szándékosan kihívta önmaga ellen ezt a sorsot, amely hatalmas barátaink, a Német Birodalom és Olaszország ellenállhatatlan katonai erejével sújtott le reá. Amikor elérkezett a cselekvés pillanata, amikor arról volt szó, hogy a mesterséges határokon túl élő véreink és hozzánk hű más nemzettestvéreink sorsát biztosítsuk és megvédjük biztonságukat, a dicsőséges magyar honvéd is megindult, hogy elvigye a nehezen várt felszabadulást a déli végekre. Hála, köszönet és elismerés a honvédségnek, bátor legénységének, vitéz tisztikarának, kitűnő vezetőségének, hogy ezúttal is teljesítette kötelességét. Hogy a visszafoglalt terület milyen maradéktalanul kapcsolódott be újból a nemzet életébe, arra a legszebb, legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy ez a terület az elmúlt tíz hónap alatt máris új színnel, új elemmel gazdagodott, a bukovinai magyarsággal, amelyet a Délvidék népe örömmel, testvéri szeretettel és segítségre kész együttérzéssel fogadott. A magyar törzs egy idegenbe szakadt hajtása tért ide vissza s találta meg ezen a földön több mint 170 év előtt elhagyott régi hazáját.”

Földünk védelme ma ismét mindnyájunk kötelessége

1941. december 20-án az Országgyűlés Felsőházában szintén a délvidéki visszatérés tanulságairól fejtette ki gondolatait: „A nemzet olyan, mint a folyó, amely hol meredek sziklák között tör magának utat, hol boldog, termékeny, daloló partok között terül szét, hogy aztán ismét sziklák állják el útját, sziklák, amelyeken millió és millió könnycseppre törik össze tiszta és ragyogó anyaga, amelynek fénylő felületén az előbb még a békés ég tündöklő kéksége tükröződött. Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy ez az életszemlélet fatalizmust jelent, hogy azt jelentené, mintha ilyen módon minden különös erőfeszítés felesleges volna, mert a nemzet sorsa úgyis úgy alakul, ahogy a csillagokban előre meg van írva. Nem! A nemzet élete igenis felelősséggel teljes küzdelem, mindig megújuló lendület valami magasabb, valami jobb, igazabb felé. Az a nemzet, amely nem így él, nem is érdemli meg ezt a nevet. A nemzetet a Gondviselés időnként nehéz próbák elé állítja. Sorsa éppen azon fordul meg, aszerint lendül magasba vagy hanyatlik a mélybe, hogy hivatását, kötelességét önmagával szemben az adott pillanatban teljesíteni tudja-e. 1918-ban, a világháború végén, a magyarnál sokkalta nagyobb, jóval hatalmasabb nemzetek sem tudták megállni ezt a próbatételt. Vétettek az ellen a legelső parancs ellen, hogy a veszély, a megpróbáltatás pillanatában mindenekelőtt a nemzet egységét kell megőrizni. Nem csoda, ha akkor ezt az egységet nem tudtuk megőrizni mi sem. De a nemzeti egység megőrzésének kötelességét nemcsak a szorongattatottság, a veszély pillanataiban kell teljesíteni. Gondoljunk erre a kötelességre az öröm óráiban is, mint amilyen a mostani, amikor a törvényhozás a jog és igazság szerint visszatért délvidéki területek visszacsatolását iktatja törvénybe, hiszen e föld visszatérését a magyarság egységének köszönhetjük, annak az érzelmi egységnek, amely az elmúlt huszonkét éven át a leomlott határokon innen és túl is fennállott. Ez az egység hozta ezt a földet vissza és csak ezzel az egységgel tarthatjuk meg.”

1942. január 18-án Kolozsvárt Erdély magyarságához így szólt: „Mi tudjuk azt, hogy az itt élő magyarság a magyar törzs egyik ága: mi, dunántúli magyarok mindig úgy tudtuk, hogy a legdúsabb ága az az ág, amelyen a leggazdagabb színekben nyílik a virág, amelyen a legtöbb, a legízesebb gyümölcs terem. Mi túl a Dunáról mindig úgy néztük Erdélyt, mint egy tündérkertet. Ez a tündérkert az elmúlt huszonkét év alatt megváltozott: gyom és dudva nőtt virágágyaiban. Bozótos kert lett belőle, amelyben minden ág a magyart tépte, minden tüske a magyart szaggatta. Nekünk az a kötelességünk, hogy azokért a szenvedésekért, amelyeket a sors reátok mért – s ami a mi szenvedésünk is volt, mert veletek éreztünk, mert a megcsonkítottság minden hátrányát mi is szenvedtük – amennyire tőlünk telik, amennyire képességeink és lehetőségeink azt megvalósíthatóvá teszik, megadjuk néktek azt a kárpótlást, amelyet megérdemeltek.

1942. február 5-én az érdi KALOT Népfőiskolán hallgatóságát figyelmeztette: „Európát ma szörnyű vihar rázza. Az európai nemzetek s köztük a magyarság léte és sorsa kemény próbát áll. Földünk védelme ma ismét mindnyájunk kötelessége. Ez a védelem áldozatot vár tőlünk. Egyesektől azt, hogy fegyverrel a kézben, vérük és életük kockáztatásával küzdjék le azt a veszélyt, amely keletről fenyeget. Másoktól azt, hogy itthon legyenek a munka, a rend, a fegyelem katonái. Ez a két feladat, ez a két kötelesség kiegészíti egymást. Mert nem csak a fegyver dúlásától kel megvédenünk népünket és földünket, hanem attól is, hogy a belső rendet ne zavarja meg semmi. Az egészséges testen még a fegyverrel ütött sebek is könnyen begyógyulnak, de a rend megbomlását már nehezebben lehet kiheverni.”

1942. március 1-én a magyar értelmiségi ifjúság hivatását hangsúlyozta: „Goethe azt írja, hogy csak azt érthetjük meg igazán, amit szeretünk, s ha megértésünket teljessé, méllyé, hibátlanná akarjuk tenni, szeretetünket szenvedéllyé kell felfokoznunk. A nemzet életében csak annak az ifjúságnak lehet építő szerepe, amely ilyen szenvedélyesen szeret mindent, ami magyar. Szereti a népet, amelynek véréből vér, a földművelőt, a kétkezi és szellemi munkást s mindazokat, akik bármilyen formában és módon szolgálják nemzetük ügyét. Szereti a nemzet múltját, századokon át megszentelt, de az ősi szellemben folyton megújuló életformáit. Rendületlenül hiszem, hogy a nemzet ereje s mindenekfelett a magyar ifjúság szárnyaló lendülete átsegít bennünket minden bajon és vészen.”

Háborúban állunk a pusztítás démonával

1942. március 2-án a kilencedik Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam megnyitásán a belügyminiszter felkérésére tartott beszédében a fiatal tisztviselőknek elmondta: „Az erdélyi magyaroknak van egy találóan kifejező szavuk. Dologigazítónak nevezik azt az embert, aki a vállalt vagy a reá bízott feladatot gyorsan, jól és eredményesen végzi el. Szeretném, ha a magyar közigazgatás minden egyes tisztviselője kiérdemelné ezt a jelzőt.” Arra kérte továbbá az egész magyar tisztviselői kart, hogy „hivatalos tennivalóik ellátása közben hagyják magukban mindig szóhoz jutni az embert, az érző, az együttérző embert. Gondoljanak arra, hogy a sokszor talán hiányosan és tökéletlenül előadott kérés elintézését milyen gyötrődő, nehéz szívvel várja egy-egy család.”

1942. április 16-án a szerinte Széchenyi István nyomdokán járó Teleki Pál egyéniségét méltatta, megállapítva, hogy „mindketten magányosak voltak, könnyen csüggedők. Magyar sors, magyar tulajdonság. Szolgálat, kötelességteljesítés és áldozat, ez volt életük hármas maximája. Teleki Pál éppen úgy felülemelkedett minden kicsinyes emberi hiúságon, mint nagy elődje. Éppen úgy megvetette a hatalmat és a népszerűséget, mint ő. Semmi sem volt szemében olyan visszataszító, mint a politikai ügyeskedés, a magakelletés, tömegek kegyének vagy a szerencsének olcsó hajhászása, mint ahogyan Széchenyi is azt hirdette, hogy nincsen nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni, ha képességeink nincsenek meg hozzá. Önmagával szemben a legszigorúbb mértékkel mért. Amikor úgy érezte, hogy már nem alkalmas a vezetésre, visszavonhatatlanul és örökre félreállt. Mindig csak igaz ügyet szolgált, s ahol tudta, hogy valóban használhat, tettel és tanáccsal mindig ott volt. Vallásos lélek volt és mélyen szociális érzésű. Származása és családjának történelmi tradíciói elválaszthatatlanul Erdélyhez fűzték. De szívéhez azért is közelebb esett minden erdélyi, mert úgy érezte, hogy embernek emberrel való közössége ott elevenebben él a lelkekben. Ezért szerette úgy az ifjúságot is, mert a gyermek és az ifjú ember lelkében őszintébb és önzetlenebb a szeretet s a ragaszkodás, szentebbek az ideálok, amelyeket ő mindvégig megőrzött szívében. Talán csak arra az egyre volt büszke, hogy magyar. »Az a fontos« – mondotta –, »hogy mindegyikünk úgy éljen és azzal az érzéssel haljon meg, ha Isten innen egyszer elszólítja, hogy nemzedékek után is mi fogunk itt élni e földön, szabad magyarok.«

1942. június 26-án, szülővárosa őt díszpolgárává avató oklevele átvételekor mondott köszönőbeszédében büszkén vallotta magát szombathelyi polgárnak („sum civis Sabariensis”), miközben nemzeti helytállásunk értelmét világította meg: „Egy év óta állunk háborúban a pusztítás démonával, amely tagad, összezúz, lerombol mindent, ami nekünk szent, amiért élünk: a vallást, a hazát, a családot, az otthont, és amely mindenütt, ahova hatalma elért, megmutatta, hogyan tartja tiszteletben idegen nemzetek belső rendjét és szabadságát. A magyarság, ha méltó akart lenni múltjához, nemzeti létéhez, ha nem akart lemondani arról, hogy a maga sorsának és jövőjének alakításában döntő része legyen, nem is maradhatott ki ebből a történelmi küzdelemből, amely az európai keresztény kultúra védelméért, magyarságunkért, létünkért, jövőnkért folyik és amelyből egy új, igazságos, valóban a nemzetek békés és szabad együttműködésére alapított új világnak kell kiépülnie.” Őszintén szólt hibáinkról is, hiszen „a magyarságnak annyi az erénye, hogy nem kell elhallgatni a hibáit. Célunk a kifelé erős, befelé kiegyensúlyozott, egészséges Magyarország felé milyen nagy utat tennénk meg, ha ebben az országban több volna a szeretet és kevesebb az önző törtetés, több volna a megértés és kevesebb az önelégültség, több volna mindenkinek érdeme szerint osztó igazság és kevesebb a pártosság, ha fellengzős és rövid lélegzetű nekibuzdulások helyett nagyobb volna a kitartás a munka végzésében és befejezésében. A múltban sokszor az volt a hibánk, hogy az egészséges nemzeti élet követelményeinek elfogulatlan és önzetlen vizsgálata helyett egymással versengtek azok, akik az élen álltak, és akikre a vezetés feladata várt. A fórumon egymással vitáztak, ki-ki a maga politikai portékáját kínálta és dicsérte, és magának iparkodott híveket szerezni, ezért volt a magyar politikai életben annyi jelszó, és a jelszavak és valóságos szándékok, a jelszavak és a cselekedetek között annyi tátongó szakadék! Ebbe a bűnbe soha többé visszaesnünk nem szabad.”

Magyar! Ebben a szóban benne van minden

1942. szeptember 21-én szülővárosa közgyűlési termében a nemzeti erőfeszítések idején való megpróbáltatásokról beszélt, felidézve édesapját: „Engedjétek meg, hogy a fiú hódoljon ittatyja emlékének és az ő életében keressen példát és útmutatást, mert valóban példás volt ez az élet, tiszta, önzetlen és munkás! Ilyennek ismerték hivatali pályája minden állomásán és abban a felvidéki vármegyében, amelyet mint főispán, éveken át erős és igazságos kézzel vezetett. Bárhol volt, bármit tett, mindig csak azt nézte, hogyan teljesítheti feladatát a legjobban, hogyan szolgálhat az országnak, annak a közösségnek, amelynek a gondja rá volt bízva. Ebben az életben egyéni érdeknek, haszonnak, személyes sikerkeresésnek nem volt soha semmi szerepe. Szót feleslegesen nem fecsérelt. Hite szerint a maga megbecsülésén esett volna csorba, ha nem tartotta volna magát mindig rendületlenül ahhoz, amit egyszer mondott. Férfi volt, igaz, egyenes és becsületes, azok közül való, akikből a nemzet hajójának viharálló bordázata épül.”

1943. február 29-én Kolozsvárt kifejtette, hogy a magyar sors – magyar feladat: „Apáczai Cseri János közel háromszáz évvel ezelőtt Kolozsvárt „de summa scholarum necessitate”, „az iskolák igen nagy szükségességéről” tartott előadását azzal kezdte, hogy felidézte annak a prédikátornak az emlékét, aki a meghallgatására összegyűlt közönségnek a várt szónoklat helyett mindössze ennyit mondott: Ember!, és semmit sem szólva többet, leszállt szószékéről. Csábító példa! Talán követni kellene és nem mondani mást, csak ezt az egy szót: Magyar! Vagy ezt: Légy magyar! Mert ebben a szóban benne van minden. Bűneink bűnhődése, érdemeink jutalma kovácsolta azzá, amit ma jelent.” Magyarnak lenni isteni próbatétel: „Ha valakit az Isten megpróbál, nem azért teszi, hogy jutalmat adjon neki, hanem azért, mert kipróbált hitére és erejére építeni akar, mert örök bölcsességének titokzatos rendelése szerint újabb feladatok terhét akarja reá tenni.

1943. március 20-án az Egyesült Keresztény Nemzeti Ligában tartott elnöki székfoglalójában ismételten hangsúlyozta, hogy „olyan Magyarországot akarunk, amelyben a nemzeti közösség minden eleme egymással egyensúlyban és harmóniában megtalálja a maga méltó helyét. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a keresztény magyarság végre az ország gazdasági életében is elfoglalja azt a szerepet, amely megilleti, ha nem hivatali állásokban kiérdemesült zászlótartók képviselik ott a keresztény magyarságot sokszor csak azért, hogy cégérül szolgáljanak s így fedezzenek idegen érdeket, de ha egész gazdasági életünket végre átjárja és élteti a keresztény magyarság szelleme és cselekvő akarata. Mert hiába a jó szándék, az elhatározás, az egyetértés és a készség az együttműködésre a nemzeti közösség elemei között, ha a gazdasági élet hatalmi állásait olyanok tartják megszállva, akik nem vallanak közösséget a mi eszményeinkkel, akik annyiszor megmutatták, és most is megmutatják, hogy remények nem a mi reményeink s hogy lelkületük és szellemiségük nem a miénk.”

Megannyi útmutató gondolat olyasvalakitől, akinek közmondásosan kisujjáig sem érnek fel gyalázói. Akik szerint elítélésénél ugyebár csak jogalaki hibák voltak, de az amúgy igazságosan történt. Akiknek, ha élne, alighanem ma sem mondana mást, mint amit egykor az Andrássy út 60-ban faggatóinak: van egy tulajdonságom, ami miatt nem óhajtok Önökkel tovább beszélgetni: nem szeretem a műveletlen embereket. Csak azokat, tehetjük hozzá, akik mindhalálig spártai jellemek maradnak.