Tóth Árpád: Őszi alkonyat
Nézem a vén napot, amely a hervadt
Tóth Árpád: Őszi alkonyat
Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét, Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben A nagyszerű és komoly fák alatt Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján A fantasztikus és fáradt arab.
Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván, Remegnek parfümös és puha ujjai; S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden, S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő, Fényes lombok illatja, mint arany füstölő Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...
S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok, És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék, Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép, S a szeme a sötétben ijesztően ragyog... Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak, Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan, S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...
És hanyatt terülök a fűben, s csendesen Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten Borong az ég felé, mint most fáradt fejem? Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva, Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak, Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak, S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?
|