Németh László

Minden bizonnyal túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Németh László a magyarság egyik legkiválóbb írója, de ezen felül is, az egyik legéleslátóbb gondolkodója. Egy magát nemzeti radikálisnak nevező honfitársunknak kötelező ismernie munkáit, ebben nyújt segítséget a Kuruc.info, most induló sorozatunkkal, melyben két hetente Németh László egy-egy társadalmi vetületű írását tesszük közzé. A sorozatot rengeteg korabeli fényképpel, igazi fotóritkaságokkal színesítjük, remélve, hogy így a fiatalabb olvasóink is kedvet kapnak a magyar szellem e mellőzött zsenijéhez.

Alább a „A magyar élet antinómái (A Három nemzedék új kiadásához)” című tanulmányban merülhetnek el olvasóink. A Szekfű Gyulával vitatkozó írásban tulajdonképp a magyarság nagy sorskérdései kerülnek boncolásra, nem kerülve meg a zsidókérdést, de a földkérdést sem, rámutatva a Horthy-korszak visszásságaira. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy Németh László írása óta a helyzet nem sokat változott, ugyanakkor mégis örülhetünk, hisz a megoldást nem kell kitalálnunk.

Szekfű Gyula Tizennyolcadik század-áról szóló bírálatomban megemlítettem már, mennyire emlékeztetnek a Trianon utáni idők, Bethlen István évei arra a XVIII. századi, a Habsburg-országokban virágzó barokkra, melyet ő ott régebb, felvilágosodáspárti történetírók megvetésével szemben pártjába vesz. Abban a korszakban is volt valami moratóriumszerű, az emberek a változás erői elől elzárkózva a régi világnézet bástyáit igyekeztek kitatarozni, hitelüket vesztett formák újra hitelesíttettek, a lélek biztos helyen akart meghúzódni a szellem állapotában rejlő nyugtalanság elől. Mivel a barokknak ez a védelme a felvilágosodás kárhoztatásával járt együtt, nem kellett túlzó gyanúsítgató hajlandóság hozzá, hogy a barokk és felvilágosodás szembeállításában az ember a szerző mai álláspontjának a védelmét keresse, s a barokk előtti ellágyulásából az utolsó tizenöt évben vitt szerepének a magyarázatát olvassa ki.

Irodalomtörténet-íróink régi kedves játéka, hogy a magyar történelem korszakait tárgyalva a politikusokat a nekik megfelelő írókkal párosítják össze, így lettek Széchenyi és Vörösmarty a reformkor ikercsillagai, így kerültek Kemény és Arany az irodalmi Deák-pártba, s ennek a párosító hajlandóságnak engedett Szekfű is a Három nemzedék-ben, mikor olyan távoli egyéniségeket fércelt össze, mint Tisza István és Ady. Én azt hiszem, hogy Szekfű Gyula és Babits Mihály, a Trianon utáni idők két legtekintélyesebb írója, éppoly kevéssé kerülheti el ezt a politikai összepárosítást, mint Vörösmarty, Petőfi vagy Arany. Mind a kettőjükben van valami, ami e „restaurációs” jellegű kor irodalmi helytartó tisztjére alkalmassá teszi őket – konzervatívok a radikalizmussal szemben, anélkül hogy konzervativizmusukban radikálisok lettek volna. Szekfű Széchenyi-kultusza s Babits előkelő magatartása a forradalmárkodók szájhős felületességével szemben a hagyományban őrzött értékre mutatnak, pályájuk első felében mindketten a népszerűtlen álláspont makacsai, de mindkettőjük konzervativizmusában van valami meddő, inkább elutasító, mint életalakító. Ha kiválóságuk meg is őrzi őket, hogy e kor szennyében elmerüljenek, természetükben ez a kor legmagasabb igazolását találta meg. Érthető hát, hogy Tizennyolcadik század-át olvasva Szekfű barokkjából én ennek a restaurációs lelki alkatnak a vádbeszédét hallottam ki. Ha az objektív kapcsolat a két kor közt alkati hasonlóságuk volt, a szubjektív a XVIII. század történetírójának és Bethlen István szerkesztőtársának az azonossága.

Nagybánya – „A század első esztendejében születtem, egy Erdély széli városkában”

Most itt van előttem Szekfű Gyulának a Három nemzedék új kiadásához fűzött függeléke, s akár úgy is olvashatom, mint egy feleletet (anélkül, persze, hogy az volna!) arra a másfél év előtt írt bírálatra. Szekfű Gyula „neobarokk”-nak kereszteli el a Trianon utáni idők magyar társadalmát; a hasonlóságot tehát, mely olvasójának feltűnt, ő is érzi, s éppoly kevéssé tartja véletlennek, hogy e kor hivatalos építkezésében annyi a barokk emlék, mint ahogy én sem tartom véletlennek, hogy e kor legnagyobb, de egyben hivatalos történetírója a barokkról olyan elérzékenyedve ír. De mint én, Szekfű is hangsúlyozza a kétféle „moratórium” közt a különbséget, s függelékét tulajdonképp ott éreztem én igazán feleletnek, ahol ő, a „barokk lélek” ezzel a „neobarokk” társadalommal szembeszáll, megtagadva: nem téged védtelek. Egy lélek menti itt magát a történelmi helyről, melynek sok tekintetben megszemélyesítője volt. Nem Sámson rázza az oszlopot, hanem maga az oszlop az épületet. Ezért olyan nagy ennek a függeléknek a tüneti jelentősége. „Így írtam meg e munkát!… és salvavi animam meam” – mondta Szekfű tizenöt év előtt a Három nemzedék előszavában. Nos, ez az üdvösség, amely kétségkívül fontosabb, mint rangunk, összeköttetéseink, nyugalmunk, most azt kívánja, hogy kitépje magát a felelősségből, mellyel ma a helyeslésre magyarázható hallgatás jár. S így írta meg a Három nemzedék-hez a függeléket.

Azokat, akik a lelküket mentik, támogatni illik, nem gátolni, s e függelék előtt, mely nem is annyira megírása, mint a megírásra késztő lelkiállapot miatt az utóbbi évek egyik döntő jelentőségű írása, hiba volna a tizennégy éves hallgatást hányni fel, s Szekfűt, aki Széchenyi igényeivel mustrált végig három nemzedéket, Széchenyi leghosszabb és legmélyebb álmáért tenni felelőssé az utolsó korszak alatt. „A történetíró nem kötelezhető arra, hogy próféta legyen”, mondja az egyik érv. „De a Magyar Szemle szerkesztője igen”, replikázhat rá a másik. Mi hátat fordítunk ezeknek a felmentő s elmarasztaló érveknek, s a szabadulni törekvő lelket követjük, aki már-már denunciálva környezetét, korát, kapcsolatait, az ifjúságot keresi, amely a legnyomorultabb helyzetben is remény, lehetőség, szövetség. Szekfű függeléke nekem azt jelenti. hogy a magyar tudománynak az utolsó két évtizedben legtevékenyebb és legkiválóbb munkása a reformmunka sürgetői közé állt, s tekintélyét e korszellem ellen s a változást követelők mellett vetette latba. Isten ments, hogy elkedvetlenítsük.
Milyen az a neobarokk társadalom, amellyel Szekfű szembeszáll? Bírálatához nincs sok hozzátennivalónk.

A nemzetet és a vallást emlegette, s a halálra ítélt dzsentrivilág megmerevedett szokásait élesztette fel. A hivatali nemesség közé szívódott polgárság feladta hagyományait, majma lett a társadalmi élet magaslatain díszlő „családi bokroknak”, az ország egy bandaszerűen szervezkedő „első és második társaság” kezébe került; a tekintélytisztelet odaszegődött a pozíciók mögé, s elhagyta az érdemet; megsüvegelt méltóságosok sütkéreznek a színen sötét pletykák árnyékával hátuk mögött; a gondosan őrzött formák alatt elsenyved az élet, névmagyarosítással csinálnak magyarokat s álnemesi nevekkel nemeseket; az állások előtt ténfergő fiatalok közt a hitványság kiválasztása folyik; az egész vezető réteg s vele az önállóságától megfosztott társadalom züllik, mállik, a viszonyokhoz alkalmazkodni, bajai gyökeréhez nyúlni képtelen, pusztuló társadalom, a pusztuló társadalmak naiv optimizmusával: van Csodatevő Lordja, aki visszaállítja Nagy-Magyarországot, s van kesztyűje, melyet levesz, mielőtt kezet szorít veled. Szóval olyan, amilyen. Mindnyájan tudjuk, hogy milyen, s elégszer megírtuk, Annyira befejezetten ilyen, hogy most már egy történész is megírhatta.

Az egyéves Németh László édesanyjával

Kant antinómiáknak nevezi a gondolkozásnak azokat az ellentett eredményeit, amelyek felé egyformán járható az út, s amelyek egymással mégis összeegyeztethetetlenek. Véges a világ, vagy végtelen? Osztható az anyag, vagy oszthatatlan? – stb. Az ész mind a két állítást igazolja vagy elveti. Az antinómiák előtt vagy kétségbeesik az ember, vagy nekigyürkőzik, mint Kant tette, s áthidalja őket. Azok a kérdések, amelyeket Szekfű a magyar élet antinómiáinak nevez, egyben nagyon hasonlítanak a Kant antinómiáihoz: előttük is csak kétségbeesni vagy nekigyürkőzni lehet. Életünk öt halálos sebe ez az öt antinómia, egy-egy magában is elég, hogy elvérezzünk rajta, s ha mai állapotunkból ki akarunk lábalni, mind az ötöt be kell hegesztenünk. Nem árt, ha Szekfűvel alaposabban szemügyre vesszük őket, s a magunk szondáját is beléjük mártjuk.

A termelés ma termények mellett az egész világon elsősorban munkanélkülieket termel; a tökéletesedésnek az a faja, melyet a XIX. század indított meg, egyre több embert rekeszt ki a gazdaságból, úgyhogy a társadalom tagjai, akik hajdan nemesek és jobbágyok voltak, ma még élesebben szét«álnak: termelésen belül és termelésen kívül élőkre. Ez a kizárási folyamat bizonyára vég nélkül haladhatna tovább, ha a termelésen kívül kerülteknek gyomruk és lelkük nem volna; tudniillik akármilyen igénytelen tud lenni egy gyomor, s akármilyen sok lelket képes sakkban tartani egy szurony, az a sok koldusgyomor mégiscsak visszahat az államon át a kirekesztő gazdaságra, s az a sok millió szuronnyal visszatartott lélek a termelésen belüliekben is valami lelkiismeret-furdalásféle zavart támaszt, amely éppúgy, mint a megterhelt állam, előbb-utóbb maga is az egyre tökéletesedő termelés ellen fordul, s minden közgazdasági tan ellenére a többtermelés helyett a többet eltartást kénytelen hangoztatni; „racionalizálás” helyett a gazdaságok „humanizálását”.

A magyar problémák legsúlyosabbika: a föld kérdése épp abban áll, hogy a gazdaságoknak ez a humanizálása annál kevésbé tud bekövetkezni, minél nagyobb szükség volna rá. Az ipari munkanélküliséget ismerjük, hiszen itt van a szemünk előtt, s elég határozott: a munkás vagy „sétál”, vagy dolgozik; a mezőgazdasági munkanélküliség távolabb van tőlünk, és lappangóbb is, akinek egy hold földje vagy ötven napszáma van egy évben, az még nem „manifeszt” munkanélküli, annak ellenére, hogy a gazdaságnak legföllebb a kapuja előtt sündörög. Szekfű ezeknek a nyílt és lappangó mezőgazdasági munkanélkülieknek a számát (óvatosan!) két és fél millióra becsüli: ideszámítva a föld minden földnélkülijét, a háromholdas törpebirtokosig. Két és fél millió ember: a lakosság egyharmada. S hozzá a legmagyarabb harmad, mert míg arisztokráciánk és középosztályunk erős vérkeveredésen ment át, s idegen nyelvű kisebbségünk városi nép vagy falusi kisbirtokos: ez a földekről az utakra került harmad, éhség és tuberkulózis mezítlábas serege, a sokat emlegetett gyökér, tősgyökér ördögszekérként sodródik ide-oda.

Hova tűnjön ez a két és fél millió ember, miután Kanadába már nem mehet, s a temetőbe ilyen rövid idő alatt nem juthatott el? Boldogabb időkben az ilyen, termelésből kipottyant tömeg átrajzott más, kopárabb vidékekre, s lett földönfutóból gyarmatos. A mi földönfutóink nem találhatnak maguknak gyarmatot: nem a tenger állja útjukat, hanem a törvény. Vannak a magyar földnek aránylag gyérebben lakott részei, melyeken legalább egy részük letelepedhetne, de ezeket az emberben kopárabb szigeteket a magántulajdon szentsége védi: lévén ez az országon belüli Kanada a nagybirtok. Két és fél millió munkanélkülivel szemben ott áll 1600 nagybirtokos, övék az ország negyedrésze, közel négymillió hold. S övék a törvényhozás, amely jogaikból kimozdíthatná őket. Ez az első, végzetes antinómia.

Akinek hatalma van, annak érve is van. A nagybirtok érve idáig az volt, hogy ő többet termel a kisbirtoknál, s így az országgazdaságot dúlná fel, aki a nagybirtokot felosztaná. Szekfű is elismeri, hogy ez az érv hamis: hamis, mert a gazdaságnak nem az a célja, hogy többet termeljen, hanem hogy minél több embernek legyen fedél és kenyér, de hamis azért is, mert a kisbirtok, ha a majorságát is hozzászámítjuk a fő terményekhez, egyáltalán nem termel kevesebbet: ha a nagybirtokon a termelési index 100, a kisbirtokon 150. A nagybirtok tehát igenis „humanizálódna”: azaz több életet melengethetné, ha kisajátítanák, csakhogy ahhoz kevesebb jognak kellene lennie ebben az országban, s több emberségnek. A nagybirtokos osztály, miután Nagyatádi reformját kivédte, s újrakerítette birtokát a tulajdon szentségével, vadorzásnak, kommunizmusnak bélyegzett minden tekintetet, amely a kerítésen átmerészkedett. A két és fél millió földönfutótól mindaddig, amíg a munkanélkülieknek köményleves s a csendőrnek kolbász és oldalas kerül, nem kell tartani.

Azoknak a független embereknek a száma pedig, akiknek mint Szekfűnek, kifordul a szájukból e tömegnyomor közelében a falat, és saját közérzetük enyhítésére kezdenek el reformot kiáltani, csekély. Annál csekélyebb, minél iszonyúbb mélységbe dobhatják őket azok, akiké a jog.
De éppen mivel ilyen csekély ezeknek a független lelkeknek a száma, örülnünk kell, hogy Szekfű a magántulajdon szentségével szembe mert állítani egy nagyobb szentséget: az „ember méltóságát”. Az „ember méltósága” van veszélyben ebben a két és fél millió éhezőben, s a köz érdeke és becsülete követeli a magántulajdon gyámság alá helyezését. A vagyon a földmegszállás és -felosztás idejében bizomány volt, a közösség arra bízta, akitől háborúban és békében a legnagyobb ellenszolgáltatást várta és várhatta. A magántulajdon szentség addig, amíg mint bizomány a közösség életfolyamatait elősegíti, a magántulajdon: betegség, mihelyt öncélúvá válva, a közösség életfolyamataiban galibát okoz. Szekfű a pápai bullát hívja segítségül ennek az öncélúvá vált magántulajdonnak a kárhoztatásában, nekem elég a konzervatív történetíró tekintélye. Akármilyen formában kívánja Szekfű a nagybirtok kisajátítását, elismerte, hogy a közösség megfoszthat hatalmától egy osztályt, ha ezek a jogok az „egész” életét veszélyeztetik.

„Nyolcéves voltam, amikor Pottendorfba, az osztrák rokonokhoz adtak. Már magam sem tudom, hogy lettem én abban a nagyevő kedélyes családban olyan dühös patrióta” (Németh László jobbról az első a képen.)

A föld antinómiájának a tárgyalásában Szekfű nem megy tovább a néptelenedő nagybirtok és a kerítései alatt hűsölő földtelenek lázító látványánál. Sajnos, a magyar antinómiák sokkal összetettebbek, semhogy egy kerítésbedöntés, akármilyen valószínűtlen, hogy ennyire is jusson erőnk, megoldhatná őket. Az elmúlt esztendőben számtalanszor hallottuk, hogy a földből élő magyarság harmadik rétege, a kisbirtokosság, legalább az ország egy részén beteg, megtámadta s halálra ítélte az egyke. Az „egyke”: népbetegség, pusztítóbb, mint a tuberkulózis, mert nem a test s nem is a buksza, hanem a lélek betegsége; akik beléesnek, rendesen anyagi okokkal mentegetik magukat, de az anyagi okok mindig csak másodsorbeliek, elősegítők s nem kiváltók. Az egykéző paraszt megtanulta az úri erkölcstant: az ember azért van a világon, hogy minél könnyebben éljen. A sok gyerek, amely az ép emberhez éppúgy hozzátartozik, mint a nagy légvétel, szabad nyújtózkodás – neki már könnyelműség. Mint négy gyerekért felelős férfi hányszor hallottam én is az érvet: vétkezem a gyermekeim ellen, mikor egyre-másra a világra segítem őket. Hogy nevelem fel őket? Miből élnek meg? Majd átkoznak, ha nem lesz meg mindenük. Az az osztály, amelyben ezek az érvek megfogamzanak, amely családi vagyonok összeolvasztásával akarja lendület és vállalkozó kedv helyett pátyolt csemetéit kistafírozni, az az élettel szemben menthetetlenül defenzívába szorult, s hódításra többé nem lesz képes.

Minden család, csoport, osztály, nemzet vagy emelkedik, vagy hanyatlik, s az „egyke” tulajdonképp azt jelenti, hogy az a csoport, amely egykézésre vetemedett, nem bízik többé a saját hódító lendületében, hanem abortuszokkal iparkodik megszerzett kényelmében elsáncolódni, amíg lehet. Hogy a magyarság egészében visszaszorul-e más nemzetiségekkel szemben, azon vitatkozhatnak a statisztikusok, a csűrhető-csavarható számok tudósai, de hogy kisbirtokos osztályunk az egykézés felé hajlik, s különösen a Dunántúlon ennek a paraszttársadalomnak a lendülete az utolsó húsz-harminc évben még a leghódítóbb hajlamú községekben, családokban is megtört, azt nekem kiterjedt és hajdan nagyszerző atyafiságom egész terjedelmében s minden ágában bizonyítja. Míg a nagybirtok az ország egynegyed részéről egyre több embert zárt ki, s a lakosság harmada koldus lesz, a kisvagyonos parasztság védi elért színvonalát, s harakirit követ el magán mint osztályon. A telepítésnek nálunk tehát nemcsak az emberi méltóságból kikopottakat kell méltóságukba visszahelyezni, hanem a kisbirtokosság pusztuló részét is fel kell váltani. Ez a magyarázata, hogy abban a mozgalomban, melyet Illyés Gyula Pusztulás című gyászjelentése kavart fel, mért kapcsolódott össze az egyke elleni harc a nagybirtokra való telepítéssel, annak ellenére, hogy az egyke nem a nagy , hanem épp a kisbirtok betegsége, s nem annyira az aránytalan birtokelosztás a felelős érte, mint inkább az egész ország közszelleme.

Az Illyés-féle telepítőmozgalom ma még alig egyesztendős, s ha népszerűvé is tette magát a szót, annyira, hogy a kormány e népszerűség előtt egy kormánybiztossal adózott, kérdéses, hogy a résen lévő nagybirtok s a vele szövetséges erők megengedik-e, hogy kibontakozzék. Tételezzük fel, hogy igen. A kisajátításra és telepítésre megvan a törvény; a kerítésen kívül álló két és fél millió bedöntötte a kerítést; a nagybirtokosok arra ébrednek, hogy föld helyett kötvényeik vannak. Megváltja ez a telepítés az országot? Lényegesen jobb helyzetbe kerül a föld népe? Én nem hiszem, s akármennyire helyeslem, hogy a mozgalom a telepítés zászlaja mögött fejlődött föl, hibának tartanám, ha a telepítést mint bajaink univerzális gyógyszerét kiáltanánk ki. Ha a telepítés csak egy csomó új kisbirtokost csinál, mi őrzi meg őket, hogy egy-két évtized múlva oda ne jussanak, ahova az ormánsági kisbirtokosok? Ha az „egyke” kórokozói a közhangulatban terjednek, akkor amíg csak telepítés van, s nem új közszellem, a fertőzést ők sem kerülhetik el. Földbirtok-politikusaink a települőket egykementes vidékekről akarják hozatni, lehetőleg sokgyermekes családokat, s a föld bírását is a gyermekszaporasághoz kötnék, ami mindaddig lehetséges is, amíg a települők fölösleges gyermekei új és új „gyarmatokra” rajozhatnának ki. Mihelyt a kirajzások elől a föld elfogyott, s igen hamar elfogyna, a települők nem sokban különböznek a mai kisbirtokosoktól, s egy-két nemzedék alatt éppúgy rászoknának az egykézésre, mint ahogy az én dunántúli atyafiaim is rászoktak, miután a középnemesi birtokokat felfalták, s a tanult rokonok közvetítésével a civilizációba belekóstoltak.

Négymillió hold az ország negyede, s ez a negyed, ha cselédsorban is, ma is eltart egymillió embert, s ezt továbbra is el kell valahogy tartania. Az a föld tehát, amely a két és fél millió gyarmatos előtt megnyílik, gyarmatnak elég kicsiny, amíg a gyarmatosítók mezőgazdasági tudása a mai színvonalon van. A települőknek nemcsak a megszállt nagybirtokra kellene tehát kivándorolniok, hanem a minőség-földművelésbe is. Az a világrész, amelyet a XVI. század emberfölöslege megszállt, Amerika volt; az a világrész, amely a XIX. század folyamán az emberanyagot megnégyszerezte: a földben lappangó kincsek, a vas és szén kontinense, melyet a gép idézett fel; az a világrész, amelyet a XX. században a tömegtermelés által utcára lökött tömegeknek kell felfedezniük, csak a minőségtermelés lehet. A nagybirtok megszállása nem sokat enyhíthet a mezőgazdasági nyomoron, ha a megszállást nem követi a föld „elkertesítése”. De hol tanulják meg ezek a mezőgazdaságon kívül lézengő földmunkások a törpebirtokot kihasználó minőségtermelést? S honnan kaphatják meg a hitelt, melyet ennek a magyar Kertországnak a megvalósítása kíván? Münchhausen báró, aki üstökénél fogva emelte ki magát a mocsárból, alighanem az első magyar telepítő volt.

Kétségtelen, hogy van egy intézmény, amely a nagy tömegek gyors mezőgazdasági kiképzésére alkalmasnak látszik, s ez a munkahadsereg. A kötelező katonai szolgálat idejét mi nem használjuk ki annyira a népnevelésben, mint amennyire lehetne. Pedig parasztrokonaimon láttam, hogy a katonaság sokkal hatalmasabb nevelőeszköz lehet, mint a népiskola. Kérdés mármost, hogy rosszabb katonák válnának-e a mi parasztjainkból, ha szolgálati idejüknek csak a felét töltenék el niederekkel és puskapucolással, s a másik felében infanterisztekből kertész, ács és baromfitenyésztő katonákká vedlenének át. Én azt hiszem: nem lennének rosszabb katonák, csak jobb polgárok. A munkahadseregben volna a helye az államsegélyre szorult munkanélküliek egy részének és a hivatalok előtt ácsorgó ifjúságnak is, amely ahelyett, hogy az állam megtelt táblájú villamosára furakodna műveltségével, ott igyekezne kiválni, ahol szervezőkre s vezetőkre igazán szükség van. A munkahadsereg nemcsak iskolája és olcsó munkása lehetne a településnek, hanem szűrője is; kiválogatná azokat, akiket képességük és jellemük az új föld megszállására kijelöl. Parasztságból és értelmiségből valóban egy új osztály forrhatna itt ki, „új nemesség”, mely nevelése és erkölcse révén a szövetkezeti eszmével szemben sem lenne olyan merev, mint a kisbirtokosság, s megteremthetné a magántulajdonnak azt az új, függőbb alakját, mely a függetlenség és terv előnyeit egyesíti. Egy ilyen gazdaságilag műveltebb új osztály s a magántulajdonnak egész más gazdasági illeszkedése nélkül én a telepítést félmunkának tartom, amely ahelyett, hogy a nagy, szükséges népvándorlást nyitná meg a tömegtermelésből a minőségtermelésbe, a termelésből kizárt tömegeknek csak egy kis részét mentheti át a kisbirtokosságba – a kisbirtokosságba és a kisbirtokosság bűneibe.

Természetes, hogy a mezőgazdaságnak ez az átváltása tömegtermelésről minőségtermelésre, szántóföldről kertre, az ekéről a kapára nem mehetne végbe az igények s ezzel együtt az életeszmény átalakulása nélkül. Ez az átalakulás ma már folyik is. Ha kiszámítanák, hogy egy-egy ember mennyi szántóföldi és mezei árut, tehát szemes terményt és nagy állatot fogyasztott régen és mennyit ma; kiderülne, hogy a zöldségeskertek, gyümölcsösök és baromfiak offenzívája korunknak egyik legfontosabb mozgalma; ízlésünk legősibb megnyilvánulásában: az étvágyban rég kertpárti lett. Ez a kertpártiság pedig nem szeszély és véletlen, hanem egy új, művészibb életforma tünete, amelynek a tudatossá és uralkodóvá tétele a szellemi élet egész vonalán éppolyan alapfeltétele a minőségtermelésnek, mint ahogy a minőségtermelés is okvetlen visszahat ennek az életformának a kialakulására. Csak azért mondtam ezt el, hogy a telepítésben ne lássunk gazdasági részkérdést, s már ennél az első s legfontosabb antinómiánál leszögezzük, hogy a tisztán gazdasági részmegoldásoknak a sorsa csak bukás lehet a lelkek reformja, az antinómiák igazi megoldására termett új magyar típus kialakulása nélkül.

A magyar életerő megroppanásának egyik legsúlyosabb jele, hogy a kapitalizmus növekedési korszakával nem tudott vele nőni; Széchenyi étvágycsináló kezdeményezései után kapitalizmusát albérletbe adta, úgyhogy a nagy ipari fejlődésnek a szervei nem belőle nőttek ki, hanem belenőttek; afféle remeterák-virágállat szimbiózisba került egy másik néppel, anélkül, hogy remeterák és virágállat élettani egyensúlyát biztosítani tudta volna.

Szekfű Gyula Három nemzedék-e az elsők közt illesztette bele egy életfontos szervünknek ezt a kölcsönvételét a magyarság általános kórképébe. Könyvéből megérthettük, miért nyitotta meg a liberális Magyarország, Széchenyi intése ellenére, a félemberi sorsból ideözönlő zsidó bevándorlók előtt határainkat, veszedelmesen felhígítva ezzel a régi, hozzánk szokott zsidóságot; megmutatta, hogy a kapitalizmus új hatalmi bástyái közt fölerősödött jövevények mint ébredhettek rá a millenniumi Magyarországban gazdasági fölényük után szellemi túlsúlyukra, s gyors térhódításuk mire vezetett 1918 éretlen forradalmában. Szekfű könyvére rá lehet talán bizonyítani némi érzelmi elfogultságot, tárgyilagosságát szívesen elengedném egy nyitottabb szívért, amely a másik féllel is vele tud érezni mint küzdővel s élni akaróval – de tárgyi igazságát alig lehet tagadni: a zsidóság, egy felületes asszimiláció színe mögött, mely gyorsaságán kívül akkori hitványságunk miatt sem lehetett más, mint felületes, megszállta mindazt, ami egy modern államot modernné tesz, s miután munkaadója lett munkásságunknak és irodalmunknak, forradalmi szervezeteivel elsöpörte mindazt, ami az országban még ellenállt neki. Ezt a példátlanul gyors és erős rohamot, mely tizennyolcban egy új, népünkről az addigiaknál is kevesebbet tudó nemességet ültetett ránk, a zsidó heccek szónokai titkos szervezetek aknamunkájával, a nemzet élete ellen koholt összeesküvésekkel magyarázták – Szekfű kimutatta, hogy ennek a rohamnak, amint a „zsidó bűnök” nagy részének is, a mi életképtelenségünk volt az oka. A zsidóságot nagy zsidó gondolkodók hasonlították az asszonyhoz. Ha van kihez alkalmazkodni, kezes élettárs, ha a férj pipogya, követelőzik, s lábasokat vagdos, felforgatja a házat. Szekfű a mi hazai fölfordulásunk ábrázolásában (s ez az önmarcangolás a jobb magyar gondolkozók örök vonása) elsősorban a férj pipogyaságában kereste az okot, s csak azután az asszony hisztériájában. Más hangon lehetne írni erről a tárgyról, mást, becsületesen, alig.

A csóti vonatot Pesten zászlókkal és szónoklatokkal fogadták.

Sajnos, az a betegség, amelyet ő 1920-ban leírt, azóta csak haladt, hatalmasodott, s így természetes, hogy a vele összefüggő zsidókérdés is egyre súlyosabbá, kezelhetetlenebbé válik, olyan állapotban van, mint a hasmetszés után bevarrt rák, amelyhez a sebész nem mert hozzányúlni; a beteg azt hiszi, hogy megoperálták, de a daganat terjed, és napról napra gyógyíthatatlanabb. A forradalmak után fellépő antiszemitizmus, mint tudjuk, a nagyidai magyarság tüntetése volt. Ahelyett hogy a zsidókérdést elsősorban magyarok és magyarok ügyének tekintette volna, melyet csak magunkba szállással lehet megoldani, a zsidóság legártatlanabb és legvédtelenebb részére vetette magát, s vérig sértette a polgárok egy csoportját, amely bűneinek csakhamar a réginél is nagyobb mértékben lett hitelezője. Mit ért el az ellenforradalommal emelkedő antiszemita hullám? Kiközösítette a szegényebb zsidókat; kinyomta őket az államgépezetből, megapasztotta számukat a szabad értelmi pályákon. Megtörte ezzel a zsidóság hatalmát? Nem. A zsidó kapitalizmus egykettőre összeszövetkezett az ellenforradalmi rendszerrel, alkalmazkodott az új urak bűneihez, és megerősítette kiváltságait. Tudjuk, hogy az ország sosem volt még annyira a zsebében, mint most. Arra, hogy a hitel hogy fojthatja meg az állam hallgatag segédletével egy ország kisembereit, kitűnő példa a mi mezőgazdaságunk esete, amelynek borban kell visszaadni, amit vízben vett kölcsön. Az állam a zsidó tőke kölcsöneivel biccen át pénzzavarain, s ezt a segítséget polgárai érdekével kell megfizetnie. Weisz Fülöp, aki előtt miniszterek hajladoznak: ez a népi képzeletbe beleégett naiv kép jelzi ma nálunk a közvéleménynek pénzhatalom és közjó viszonyáról alkotott fogalmát.

De ha a nagykapitalisták olyan jól járnak itt, amilyen jól csak járhattak, nem törte meg az antiszemitizmus a zsidó kispolgárságot, ahogy Pap Károly mondta a minapi vitában, a zsidó népet sem. Igaz, kivetette újabban szerzett állásaiból, s egy két pályán megszabadította a zsidó versenytől a protekció pulya védenceit, de mint Szekfű kimutatta, a kiszorított zsidóság sorsa annál szorosabban összenőtt régi mentsvárával, a kapitalizmussal, s ennek az eresze alatt még mindig jobban állja a válságot, mint a többi néprétegek. Természetes, hogy a kis zsidó is szenved, küszködik, mint más kisember, de a többi néprétegek rohamos letörése mellett az ő szegénysége még éppúgy jólét, mint a tízpercentes fizetés-leszállításon siránkozó állami tisztviselőké. Mit ért hát el az antiszemitizmus? Azt, hogy itt él mellettünk egy testünkből kidobott, a megbélyegzés iránt különösen érzékeny, sebekkel összefűzött nép, amelynek viszonylagos hatalma folyton nő, amelynek vérmesebb része összeszorított foga mögött ott őrzi revánsszomját. Ezt a revánsszomjot, ha a magyar antinómiák szemébe akarunk nézni, meg kell értenünk, át kell éreznünk. A zsidóság 1919-ig minden vonalon előrenyomult.

Emberek és népek, akik emelkednek, természetes, hogy emelkedésüket az országra s azon túl az egész világra hasznosnak tartják, hiszen természetének a kifejtése minden élőlény számára misszió, mely hite szerint a teremtés céljait szolgálja. A zsidóság, mint erős természetű s így türelmetlen nép, különben sem volt hajlandó az előtörésére vonatkozó aggályokat számba venni. Ilyen előzmények után az antiszemita hullám iszonyú sokk volt a számára: a Thészeusz által kiirtott vadállatok új felbukkanása, amin csak iszonyodni lehet, és semmi esetre sem gondolkozni. A zsidóságot gumibotokkal verték el a társadalom belsőbb köreiről, s a kirekesztett kritikus nézője lett annak, amit Szekfű a neobarokk néven írt le. Érzi, mert érezheti fölényét ezzel a társadalommal szemben, s érzi azontúl is, amennyire érezheti. Csak ki kell böjtölnie őket, s üt a visszafizetés órája. Nacionalizmus ez, izzó nacionalizmus, kommunista, liberális, humanista jelszavak alatt. A zsidóság engesztelhetetlenebb része ennek a nacionalizmusnak a rohamára szervezi az erőt, ennek a rohamnak a szempontjából figyeli a népet, életet, irodalmat. Az a hajsza, melyet nemrég Illyés Gyula és énellenem indítottak, megmutatta, hogy milyen türelmetlen tud lenni a fegyelmező körébe esőkkel szemben. Természetes, hogy vannak puhább zsidók, akikből ez a revánsvágy teljesen hiányzik, vannak lojálisak, akik a háború óta maguk erőltetik a beolvadást, és vannak egész következetesek is, akik mint Szekfű írja, teljesen disszimilálódnak, de a zsidóság leghangosabb részében félreismerhetetlen ez a revánsvágy, melyet csak a zsidóság nemzetközi vereségei tarthatnak pillanatnyilag vissza. Kérdés, hogy meddig?

Mi, magyarok jócskán válogathatunk a halálnemekben. Népességünk apad el, szomszédjaink osztanak fel, germán tartománnyá leszünk? E sokféle halálnem egyike, hogy magyar és zsidó nép rendezetlen szimbiózisa – hitlerista vagy álmarxista vagy ki tudja még milyen jelszavak izgatására – egészen felbomlik, s a két nép jóvátehetetlen polgárháborúban merül alá. Amikor néhány hét előtt, egy eldugott folyóiratban megjelent életrajztöredékem ürügyén Hatvany és Ignotus mint „antiszemitát” a magyar írók sorából törültetni akartak, megdöbbentem. Nem a kizárástól féltem, hiszen évekig ki voltam zárva, nem is a zsidó bojkottól, hiszen zsidó írótól ritkán, zsidó vállalattól pedig sohasem kaptam semmi támogatást, de bántott, hogy a hitleráj idején épp az én írásom robbantotta ki ezt a kérdést, melyről mióta beláttam, hogy becsületesen nem lehet beszélni, egyáltalán nem beszéltem. Ma már nem bánom, hogy a meggyűlt tályog kifakadt; a vita hatásából azt látom, hogy mind a két oldalon van egy-egy töredék, amely „tiszta bort akart önteni a pohárba”, s ha e kérdés tárgyalásában megtanulunk hívek maradni magunkhoz és helyzetünkhöz, s ugyanakkor lojálisak lenni a másik fél iránt – az indulatok fegyverszünete után mégiscsak meg lehet kötni a lelkek békéjét.

Zsidóság és kapitalizmus, írta Szekfű Gyula a fejezet élére. Én (s ebben egyetértek Pap Károllyal) a zsidókérdés rendezése érdekében ezt a két szót szétválasztanám. Mint szocialista küzdök a kapitalizmus ellen; mint nem zsidó békét akarok kötni a zsidósággal. A kapitalizmus, mely a föld alvó kincseit aknázta ki a gépek segítségével, hivatása javát elvégezte, s előjogai, melyeket fénykora igazolt, megállapodása korában az emberiség csapásaivá váltak. A XIX. században, mely figyelme javát az ő teljesítményére fordította, az állam visszavonult, hogy a kapitalizmus szabad mozgását ne aggassa, ma, amikor ez a szabad mozgás milliókat dönt nyomorba, az állam kénytelen a kapitalizmus önkormányzatát megnyirbálni, fölfüggeszteni. Az a hit, hogy a kapitalizmus magára hagyva saját fejlődéstörvényeit követve biztosítja leginkább a társadalmak fejlődését, megingott, s a közjó itt is, ott is szembekerül a kapitalizmusnak a bizalom korszakában szerzett kiváltságaival. A kapitalizmusnak ez a visszaiktatása az állam felügyelete alá persze nem történhetik ugyanazon terv szerint a különféle országokban. Önkormányzatából több marad meg ott, hol a kapitalizmus a nemzet szelleméből bontakozik ki, erényei a népi erényekből táplálkoztak; kevesebb, ahol a kapitalizmus jövevény, melyet csak azért fogadtak be, hogy a világtól el ne maradjanak. Anglia és Oroszország a két szélen, Olaszország, Németország a középen elég jól szemléltetik a tételt. Amit a magyar kapitalizmus gyökértelenségéről mondtunk, eléggé indokolja, hogy a kapitalizmussal szemben a szocialista álláspont felé hajoljunk. A magyarság legelemibb érdeke, hogy kapitalizmusát, mely ma állam az államban, sőt gyakran állam az állam fölött, a közjó előtt térdre kényszerítse.

De a kapitalizmusnak ez a legyőzése nem történhet nálunk a falanszterséma szerint. A kapitalizmus különböző zónái különböző sorsot érdemelnek. Szekfű némi gúnnyal „lelkes” embereknek nevezi azokat, akik a bankok nacionalizálását kívánják. Én is ezek közé a lelkes emberek közé tartozom. A hitel, melyet Széchenyi első nagy könyve fedelére írt, azóta irtózatosan elfajult, a részvénytársasági forma kiirtotta belőle az alkotó kezdeményezést és a személyes felelősségérzetet, az állam irányítóival kötött gyanús szövetsége pedig a közjó és az igazgatói részesedések közt teremtett végzetes kapcsolatot. Nem hiszem, hogy a bankok államosítása a kapitalizmus mai állapotában tizedannyi veszélyt jelenthessen, mint az állam bankosítása, különösen ha a hitel nemcsak kegy, melyet az állam bizonyos embereknek juttat, hanem jog, amelyet bizonyos embereknek juttatni tartozik.

A kereskedelem, melyet a XVIII. század bölcsészei az emberi munka vérkeringéseként magasztaltak, éppúgy, mint a tőke, a munka parazitája lett; azonkívül, hogy közvetítő áru és fogyasztója közt, második és súlyosabb vámfal termelés és fogyasztás közt. Ha nem is gondolok nacionalizálásra, élősködő jellegét magának a foglalkozásnak az érdekében is megszüntetném. A kereskedelemnek én három fajtáját különböztetem meg: ezek közül a külkereskedelem, melyet úgyis államok közti szerződések szabályoznak, állami monopólium lenne, míg a belföldi kereskedelem a termelőszövetkezetek közvetlen árusító szervei és a külön művészetet jelentő minőségkereskedelem közt oszlana meg. Az előbbi (például tej, zöldség stb.) a parazita kereskedelmet iktatná ki, az utóbbi (például könyvkereskedés) a kereskedő szó becsületét állítaná helyre. Az ipar a kapitalizmusnak kétségkívül legtiszteletreméltóbb szerve, de a „minőség”-elv itt is határvonalat húz az egyéniséghez kötött művésziparok és az amúgy is bürokráciával irányított tömegipar közt. A vasutak és a posta példája bebizonyította, hogy az államosítás nem okvetlen jelenti az üzemek halálát. Bányák, gépgyárak, vasgyárak stb. jobb helyen vannak az állam kezében, mint magánosokéban; a hajamat viszont nem nyíratom állami tisztviselővel, s a ruhámat sem szabatom a bürokráciával. Az iparművészet (vegyük e szót a legtágabb értelemben) mozgatója az egyéniség, eleme a szabadság. A mezőgazdaság és kereskedelem előbb leírt reformja mellett ez az életmódunkban megindokolt művészipar újra visszanyerhetné Homérosz óta élvezett állandó tekintélyét, a maga helyére szorítva a tömegipart, mely egy igazi kultúrában sosem lehet több a létminimumok iparánál. Igaz, hogy ennek nagyszerű, s léte a tizenkilencedik század legnagyobb vívmánya.

Amint látjuk tehát, Pap Károlynak azt a kissé gyermekesen hangzó ajánlatát, hogy zsidó és magyar ne egymással harcoljanak, hanem mindenik a maga „tőkésével”, a magyar nép a földesúrral, a „zsidó nép” a nagykapitalistával, én szívvel-lélekkel elfogadom, sőt mivel gyanakszom, hogy a „zsidó nép” harca a kapitalizmus ellen nem lesz valami heves és őszinte, még egy-két magyar segélycsapattal is hajlandó vagyok őt támogatni. A zsidó népnek tulajdonképp igaza van, amikor nem követi Pap Károly tanácsát, s nem segít neki a kapitalizmus lerombolásában; legalábbis nem addig, amíg ez a kapitalizmus az ő egyetlen fellegvára. A zsidóság csakis akkor állhat a mi szocializmusunk mellé, ha mi a fellegvár föladása fejében visszaadjuk neki szabad mozgását a nemzeti élet minden területén. A zsidósággal kötött „lelkek békéjét” én így képzelem el:

1. Mivel mint Szekfű is kimutatta, a zsidókérdést a galíciai bevándorlás mérgesítette el, határainkat le kell zárni a zsidó bevándorlás előtt; ez a zsidók érdeke is, hiszen az újonnan jövők újra és újra fölborítanák a békét, melyet velük kötöttünk.

2. A zsidóság disszimiláló részei számára, akiket a szívük a zsidó haza felé húz, meg kell könnyíteni a kivándorlást, vagy akár idebenn is a nemzetiségszerű elkülönülést.

3. A nacionalista, jeruzsálemi zsidóságtól elvált magyar zsidóság mondjon le a „reváns”-ról, állítsa félre a revánsszomj képviselőit, s küzdje ki velünk együtt az új Magyarországot.

4. A kapitalizmus megfékezésében mellénk állt zsidóság előtt meg kell nyitni minden pályát.

5.Közösen vívott harcunkban meg kell nyitnunk előtte a szívünket is. – Pap Károly lehetetlennek tartja zsidó egyének „teljes” beolvadását a magyarságba. Én nem vagyok ilyen kételkedő. A haj színe és a vér íze természetesen nemzedékek múlva is kiüt, de aki őszinte lojalitással közelít egy másik közösség hagyományaihoz, s a befogadó szervezet biológiájához illeszkedik, ezzel az idegen színnel és idegen ízzel is gazdagabbá teszi a befogadót.

Megköthetjük-e a lelkeknek ezt a békéjét a magyar zsidóság nagy belső forradalma nélkül? Bizonyára nem. Magának a zsidóságnak kell elszánnia magát, hogy véget vet felemás helyzetének, s minden egyes tagja előtt felveti a kérdést: Jeruzsálem vagy Magyarország, az apák vagy a befogadók? Sajnos, a zsidóság semmitől sem fél annyira, mint hogy helyzetébe belenézzen. Sok erénye van, amely belőlünk hiányzik, de van egy, amelyet a magyarságtól kellene megtanulnia, s ez az önkritika. A kiválóbb magyar a nemzeti bűnök feltépésével, egy kollektív sebszaggatással kezdi. Hol a magyar zsidó, aki népe bűneivel szembe mer szállni, s az idegenektől hangoztatott kifogások egyetlen pontját is elfogadná? Állítsuk egymás mellé Adyt és Ignotust, s láthatjuk a két nép viszonyát – önkritikában. Van-e remény rá, hogy a zsidóságot erre az önkritikára, mely nélkül sosem önthetünk „tiszta bort a pohárba”, rábírhassuk? Amíg a Szekfű neobarokk társadalmával áll szemben, semmi esetre. Ez a társadalom, úgy érzi, felmenti őt az önkritika alól. Más kérdés, hogy ha egy igazi magyar megújhodás szólítja fel: velem vagy ellenem, akkor is elzárkózik-e. A második antinómiánál, úgy látom, ugyanaz a helyzet, mint az elsőnél. Kis egyezkedéssel nem hidalható át, a magyarság lelki újjászületésével igen. A zsidókérdés megoldható – nem botokkal vagy „humanista” szembekötősdivel, hanem új magyar erkölcsiséggel, mely a zsidóságból mint értéktisztelő népből az első türelmetlen mozdulat után, hiszem, hogy a kiválóság féltékeny versenyét fogja kiváltani.

Ha a szegény vitéznek egy nagyúr, mondjuk, egy török pasa elrabolja a fiát, akkor megpróbál alkudozni vele, váltságdíjat kínál fel érte, barátokat iparkodik szerezni az ellenség várában, akik megszöktessék a fiát, vagy legalább tartsák a lelket benne, esetleg hatalmasabb szövetségesek után néz, akik a rablót várából kipörköljék. A Trianon utáni magyarság megmutatta, hogy a szegény vitéznek nem volt igaza; ilyenkor az embernek oda kell állnia pőrén, egy szál legényként az ellenség várfalai alá, szidni a pogányt, s megfogadni, hogy ebestül-lovastul kiirtja, amiért fiát elrabolta. Hogy a pasa annál nagyobb gyönyörűséggel gyötri a fiát? Hogy bástyái mögött egyszer elunhatja a szegény öreg átkozódását, s rászalajtja néhány szolgáját? A magyar honfibú, az urmánczyzmus, ahogy valaki a minap elnevezte, ezzel nem törődött, ő kifogyhatatlan svádával szidta a pogányt, s idézte az isteni igazságot.

A magyarságnak Trianon után nem volt nagyobb feladata, mint hogy idegen kézbe került testvéreit, ott, ahol voltak, életben tartsa. A határokat szerződések csinálják és szerződések mossák el, az államformáknak, nemzetről és nemzetiségről alkotott felfogásoknak megvan a divatjuk, amint az utolsó században vesztünkre változtak, megváltozhatnak még a javunkra is; de hogy egy népcsoport van vagy nincs, meg tud-e kapaszkodni földjén és hagyományaiban: az az élet alapténye; a népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem tudhatnak ki az országból. „Halat a Visztula s gyermeket A lengyel asszony ad örökké” – írja Ady, s mint láttuk, Európa törvényhozóinak alkalmazkodniuk kellett a lengyel anyákhoz. A „magyar irredentának” nem lehet más célja, mint hogy egy új európai földosztásnál a magyar anyákhoz is alkalmazkodniuk kelljen.

Házassága Démusz Ellával 1925. december 26-án

Sajnos, a trianoni magyarság ezzel törődött a legkevesebbet. A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörtetés kard nélkül. Ahelyett hogy áldozatkészséggel vagy legalább figyelemmel támogattuk volna azokat, akik odaát nehéz körülmények közt állták a nehezebbik magyar sorsot, felelőtlen szónoklási dühünkkel állandó ürügyet szolgáltattunk az elszakított magyarság újabb és újabb megkínzására, amely késő, de annál dühösebb nacionalizmusú népek közt a gazdasági megnyomorítás legújabb eszközeit próbálhatta ki magán. A „neobarokk társadalom” a Trianonnal szemben tanúsított magatartásában mutatta ki leginkább ürességét. Mindent elmulasztott, amivel kisebbségi sorsba szakadt részét támogathatta, s mindent elkövetett, amivel a környező népek magyargyűlöletét állandóan készenlétben tarthatta. Mint Szekfű is megírja, a kisebbségi magyarság helyzetét alig ismerjük, még kisebbségi intézetünk sincs, amely a magyarság közel egyharmadának állapotát, sorsát, kultúráját számon tartsa; a környező országok viszonyainak a tanulmányozása pedig már-már hazaárulásnak számít; úgyhogy míg a csehek, románok magyarul tudó embereik révén a gyomrunkba látnak, mi éppoly keveset tudunk államokról, melyekben milliószám élnek magyarok, mintha Kongóba telepítették volna őket. A felvidéki vagy erdélyi magyarság valódi szociális szövetét az „elszakadt véreink” sztereotípiája helyettesíti, Csehországról, Romániáról, Szerbiáról való tudásunkat a „kisántánt”, ahogy ez a Minotaurosz-újságjainkban megjelenik. Természetes, hogy így aztán a „magyar megváltást” is vagy „a mi nagy barátaink”, vagy a „lássák be végre Európa urai” bűvigéjével idézzük, nem véve észre, hogy a csoda lehetősége azoknak a számával fogy, akiknek a javára a csodát Rothermere-nek vagy a Gondviselésnek el kellene követnie.

Természetes, hogy az itteni magyarságnak ez az üressége, mely fizetett s egyre teljesebben megunt siratóasszonyokkal és jósokkal intézi el a határon túl élőket, a magyar kisebbségeket lassan elidegeníti tőlünk: szégyellnek bennünket hitványságunkért, mely onnan sokkal jobban látható, új üldözések előérzetével kapják fel a fejüket, ha kirohanunk mellettük, s úgy állnak napjainkban, mint végleg magukra maradt árvái egy pusztuló népnek, akiknek a maguk hősiességéből, a maguk környezetéhez alkalmazkodva kell életüket eltengetni. Míg a németség legtávolabbi szigetein is ott lobog a közös német tudat, mi ott tartunk, hogy nem egy magyarság van, hanem négy, mely lassan már egymás udvarára is elfelejt áttekinteni. Szekfű panaszkodik a túlnani árulókra, de a nagyobb árulást mi követtük el.

Pedig ha a magyarság 1920-ban elég rugalmas, s a csonkaságára vonatkozó képzeteit nem Szekfű harmadik nemzedéke alakítja ki, mely a saját restaurációja után egy nagy európai restaurációt várt frissen kitatarozott Nagy-Magyarországgal, helyzetünk nem lett volna egészen reménytelen. A Habsburg-monarchiát a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét; mihelyt nemzetiségeinket ez a XIX. századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség. Csakhogy az önrendelkezés elve, melyről a világtörténelem hosszú és fényes századai semmit sem tudtak, Európának ezen a sarkán, életképtelen, törpe nációk közt nem lehet korlátlan és hosszú életű, s valószínű, hogy a birodalmi elvnek, melyet eddig a Habsburg-ház képviselt, valamilyen alakban megint érvényesülnie kell. A függetlenül bégető, ide-oda futkosó kis népekben előbb-utóbb föltámad az akol utáni vágy, mely a nacionalizmusok folytonos életveszedelme után megtanítja őket a közös kerítés erejére. Birodalom és nemzetiség nem kibékíthetetlen ellentétek; egyik a másik fölött helyezkedhet el: a birodalom gazdasági és külpolitikai egység, a nemzet kulturális és belpolitikai. Mint különféle felekezetek egy nemzetben, úgy élhetik ki magukat különféle nemzetek egy birodalomban, s mihelyt késő és felületes nacionalizmusuk habja elforrt, a kis népek zónájában élő nemzetek hajlandók is lesznek erre az alárendelésre.

A magyarságnak a trianoni bukás után ebbe a birodalmi gondolatba kapaszkodva kellett volna a környező balkáni nacionalizmusokat kiböjtölnie. Ezt a birodalmi koncepciót követelte tőle Asbóth János már ötven esztendő előtt, s ennek hiányát hányta szemére maga Szekfű is a Három nemzedék-ben. Most, hogy az új határok a magyarság karját, lábát lezsinegelték, s üszkösödésre ítélték; a határokat messze kitoló birodalmi gondolat, mely a belső határokat bizonyos fokig meglazította volna, ránk nézve végzetes vérérleszorítást oldott volna fel. De az éles nemzeti határok oldódása elporhanyósította volna a környező országok belső kohézióját is, a tót, rutén, horvát autonómiák s Erdély külön színe ebben a birodalomban jobban érvényesült volna, úgyhogy a magyarság élő kapcsai, a magyar kisebbségek okos magatartással természetes központjuk, Magyarország körül csoportosíthatták volna e birodalom magnépeit. A történtek után Szekfű sem tudja másképp elképzelni az integer Magyarországot, mint ilyen nemzetiségek fölé emelt birodalomnak; én viszont azt nem tudom elképzelni, hogy ez a magyar hegemóniájú Magyarország másutt, mint egy még nagyobb birodalmon belül s erkölcsi fölényünk eredményeként képződhessék ki.

Tízéves érettségi találkozó 1929-ben (Németh László a második sorban balról a negyedik)

Szekfű, úgy látom, teljesen hitetlen egy ilyen „államszövetség” tervével szemben. Akkor is el kell ismernie, hogy e terv hangoztatása a magyarság részéről nem lett volna rossz taktikai fogás: a kisebbségi magyarok életének, akikből e gondolat hídfői váltak, értelmet ad, az új, környező nacionalista államok belső ellenzékét mellénk állítja, s Európa nem restaurációs követelések, hanem a lelkek békéjét szolgáló tervek kapcsán ismeri meg a magyar nevet. Én is ellensége vagyok annak a pacifizmusnak, amely itthon leszereli a lelkeket, s a béke szép nevével kunyerálgat gúnyos és fegyveres szomszédok ajtajában. De a birodalmi gondolatot kitűzhette volna egy nemzetiségében megújhodó, hivatásában öntudatosodó nép is, sőt ha meggondoljuk, csak az tűzhette volna ki.
Ma természetesen meglehetős reménytelen a helyzet. Kisebbségeinket a határok leválasztották rólunk, a régi Magyarország népeit nincs gravitációs góc, amely felénk húzza, s az „államszövetség”, amelyet megvalósíthatatlannak mondunk, létrejött nélkülünk és ellenünk, imperialista alapon, ártatlan pöfögéseinkkel igazolva magyarpusztító nacionalizmusát. Hova vezet ez? Mi lesz ebből a gyermeteg „neobarokk társadalomból”, ha egy nap elengedi a nagyhatalmak szoknyáját, s rácsap a preventív háború? Tudom, hogy külpolitikát egy ország csak egyet csinálhat, s az egyesek nem tehetnek mást, alkalmazkodni tartoznak hozzá. De a magyarság európai hivatásának felismerése és hangoztatása nem külpolitika, s én nem tudom elképzelni, hogy e hivatás vállalása nélkül, akármilyen kedvező lesz az európai csillagállás, a magyarság Európa rothadt sarkán, indulatok örvénylésében megállhasson. A harmadik antinómia is arra figyelmeztet, amire a másik kettő: egyezmények, alkuk itt nem segítenek; a magyarságnak vagy európai problémák megoldását kell magára venni vagy a maga problémáiban is alulmarad.

Az ellenforradalom Szekfű harmadik nemzedékét hozta vissza, azokat, akik a háború és forradalmak gödrébe gyanútlan beletáncoltak, s onnét mint nemzeti keresztény megtértek vagy igazoltak kapaszkodtak ki, a tegnapelőtti részegség restaurálásában látva a tegnapi verembe esés óvszerét. Ez az államot megszálló harmadik nemzedék olyan alaposan betelepedett minden állásba-stallumba, hogy onnan kimozdítani akkor is bajos lett volna, ha az egyre fokozódó helyszűke az ifjúság beszivárgását a hatalomba rendkívül meg nem nehezíti. Az öregek elsáncolják és szívósan tartják magukat a terepen, melyet étvágyuk megszállt, s a kerítés alatt ácsorgó ifjúságból csak a legalázatosabbakat, leghelyeslőbb ábrázatúakat veszik be maguk közé. A hatalom falai közt: petyhüdt gerontarchia, a falakon kívül munkátlan ifjúság, melynek legjobbjai (tíz évvel vénebben, mint Petőfi volt március tizenötödikén) arról ábrándozgatnak, hogy is volna jó, ha jó lehetne: ez a negyedik antinómia.

Magára hagyva minden történelmi helyzet elromlik; a vállalkozások friss vére nélkül a társadalom nem alkalmazkodhat a módosító időhöz, a változás erkölcsünktől, fegyelmünktől, tudásunktól örök hibaigazítást követel, s új nemzedékek berobbanása a közéletbe épp azért fontos, mert ők, akik a hibákat mint a helyzet nyomását érezték, fejlődésükkel egybeeső tapasztalatból tudják, merre kell a hibaigazítást keresniük. A Trianonnal ugyancsak megváltozott Magyarországnak ilyen hibaigazítása nem volt: a nemzedék, mely az új helyzethez igazíthatta volna, az állami élet számára elveszett, a milliók szíve felől jövő pulzushullám, amelyre az ájuló agynak oly nagy szüksége lett volna, kiesett. Szekfű mirólunk beszél ebben a fejezetben, a harmincévesekről, akik még csak annyira sem vittük, hogy a „negyedik nemzedék” névvel becsüljön bennünket meg. Némi keserű elégtétellel olvasom, amit rólunk ír; kortársaim egy történetíró szájából hallhatják a vádakat, melyeket amikor a csalódásaim fölött kotolva én kiáltottam feléjük, a személyes sérelem vádaskodásának minősítettek. E nemzedék egyik nagy munkaadója segít itt megbélyegezni ezt a hűtlen Ézsau-nemzedéket, mely ha markában tartotta is a diadalt: fillérekért kinyitott markából léhán kiengedte. Szekfű jellemrajza után most már igazán csak az hiányzik, hogy Babits pirítson rá azokra, akiknek mindig megért egy „kis segélyt” nemzeti küldetésük.

Pedig ma is állítom, hogy ez a nemzedék nem volt olyan üres és haszontalan, mint amilyennek eredményei mutathatják. Ha a közéletben nem is érvényesültek, gondolataik, érzéseik nyomása fölhatott a legnemesebb helyekre. Ha Szekfű Gyula függelékét a Három nemzedék-hez hasonlítom, éppúgy észreveszem hatását rajta, mintha Babits fiatalkori versei után a Versenyt az esztendőkkel nagyobb líráját olvasom. Nézzék meg nyolc-tíz fiatal harmincéves első kötetét – különb, mint az Ady körüliek első kötetei. Csak a harmadik nem különb, s milyen lesz a tizedik? Nemcsak a hatalmat szalasztották el, de saját szellemi kincseiket is átengedték a „gerontarchiának”, lendületük nem tudott helyet szorítani magának, s közös követelésük apró egyéni alkukra foszlott szét. Mivel magyarázható ez a letörés? Szekfűnek igaza van: a legtöbben közülük nem voltak elég műveltek, s még az imponáló műveltségűekből is hiányzott valami, ami az igazi műveltséghez hozzátartozik. Műveltség csak egy aránylag egyenletesen tartott kulturális termosztátban fejlődhet ki, s a mi korai ifjúságunk körül épp ez hiányzott; egy példátlan szellemi zűrzavarból lábaltunk ki, mint a zavar autodidaktái; műveltségünk nem a közös, kiegyensúlyozott műveltségre hasonlított, hanem egyéni sorsunkra; emberek tűntek itt fel külön szótárral s egymás szótára iránt elég nagy tompasággal, úgyhogy még ha ugyanazt mondták, akkor sem vették észre, hogy ugyanazt mondják. Ezek a saját küzdelmüktől elborult szemek meglehetősen tétován pillantottak egymásra, a közös eszmék szétforgácsolódtak, s vele az a szellemi fegyverbarátság, amely az egyéni érdekellentétek közt is fűz és összetart. E nélkül a közös feladatra szegzett pillantás nélkül természetes, hogy az erkölcsi próbatételt sem állhatták ki. Tudományban és irodalomban barátságos mosoly fogadta őket, éppen csak egy hűségbilétát kellett aláírniuk; dolgozhattak, csak a döntő különbségeket, a „hibaigazítást” kellett elhallgatniuk. Így lettek százpengős díjnokai jóakaratú tanácsnokoknak, s ezért vesztek el a közélet számára éppúgy, mint azok a díjnokok. Egy-kettőnek felvitte az Isten a dolgát, de az egész társaság elkallódott.

1931 júniusában megszületett második lányuk, Magda

Mindebben igaza van Szekfűnek, beállítása ellen csak egyet vethetek: ez a nemzedék még nem mondta ki az utolsó szót. Legalább tízszer lemondtam róla, s egy reménység megint fölvillámlik: ha a férgese elhull is, egypáran talán mégis kimondjuk, amit az ország s az utánunk jövők várnak tőlünk. Épp az utolsó hónapokban kezdek bízni (persze annyi jel alapján, amennyi a bizalomra csupán magyar írófélének elég), hogy ebből az elparentált nemzedékből mégiscsak összeverődik a „nagy hibaigazítás” kicsiny kádere, néhány ember, de mégis keret, amelynek létszámát az utánunk jövő ifjúság, a húszévesek nemzedéke kiegészítheti.

Szekfű sokat vár ezektől a húszévesektől; én nem tudom, kiket ismer, s azokra gondol-e, akikre gondolni kell. Iparkodtam éppúgy hinni bennük, mint ő, s jobban is, mint ő, hiszen felmentőimet vártam bennük, sajnos, van néhány rossz tapasztalatom. Egy bizonyos: annak a kulturális termosztátnak a jótékony hatása, mely nélkül egyenletes műveltség nincs, meglátszik rajtuk. A Bethlen-féle viszonylagos konszolidáció éveinek a növendékei. Bizonyára vannak egészen kiválóak köztük, de a többségük habozik. Okosak, műveltek, s latolgatják, hogy érdemes-e árkon-bokron át becsületesnek lenni. Várják a példát, mely ezt bebizonyítja nekik, s ezt a példát nekünk kell elébük tűznünk.

Magyarországon ma sok figyelmes szem olvas, és sok értelmes koponya gondolkozik. Egy hiányzik: a bizalom, hogy a jó ügynek esélyei is vannak. Aki ezt a bizalmatlanságot meg tudja törni, az nemcsak az ifjúságot lázíthatja fel ostromra, hanem a neobarokk legkényesebb pontjain is megtalálhatja szövetségeseit.

Utoljára hagytam Szekfű antinómiái közül a felekezeti kérdést, melyet ő a második helyre tett; utoljára, mert nem hiszem, hogy veszélyeiben az előzőkhöz hasonlítható volna. Igaz, hogy Magyarországon katolikusok és protestánsok élnek egymás mellett, hagyományunk fonatában vannak katolikus és protestáns szálak, amint vidékeink közt is vannak katolikusabbak és protestánsabbak; meg azt is elismerem, hogy az egyik- vagy másikféle származás, nevelés azokon is meglátszik, akik mint magam is, egyik egyházhoz sem húznak; de ki hiszi el, hogy e mögött az ellentét mögött a hajdani felekezeti harcok sötét feszültségű erői állnak, s a katolikus–protestáns ellentét bomlásunknak nemcsak tünete, hanem oka is lehet. Ha van ma felekezeti harc: ez is neobarokk tünet, az egyházak külső formalisztikus igényeinek a jele, s nem az egyházakban folyó vallásos megújhodásnak. Igaza van Szekfű Gyulának, az a katolikus és az a protestáns ifjúság, mely a vallásban a vallásos élményt s nem a hatalmi érvényesülést keresi, megférhet egymás mellett ebben a hazában.

Elismerve ezt, talán tovább is állhatnék e mellől az inkább kényes, mint súlyos antinómia mellől, ha az előzőkre kínált megoldások rá nem kényszerítenének, hogy éppen itt csomózzam össze őket, tekintet nélkül a „naivitás” bélyegzőjére, mely érzem, úgyis rá-rácsap írásomra. Szekfű szerint igazán vallásos katolikusok és igazán vallásos protestánsok közt a felekezeti antinómiának enyhülni kell. Ez igaz, de én azért mégsem hiszem, hogy azok, akik az előző négy antinómiát meg tudták oldani, a felekezeti kérdésben ezt a katolikus-protestáns fej fej melletti futást választhatnák megoldásul.

A nagyság legjobb dajkája a vallás. Az embert rángatják a pillanatok, és hajtja a küldetés. Vallásosnak lenni: hűnek lenni a természetünkre írt caterogicus imperativushoz. A vallásos érzés egy lelkünkön rajt maradt köldökzsinór, amely magasabb élet vérével táplál, s ha a pillanatoknak akarjuk ajándékozni magunkat, ránt, fájdalmat okoz. Az embernek van „üdvössége”, amelyet eljátszhat vagy megőrizhet, s ha az üdvösség gazdájának nevet is illik adni, van Istene, akiért ebben a világban verekszik és helytáll – egy nagyobb érdekért, sokszor a maga közvetlen érdeke ellenében is. Meggyőződésem, hogy aki a magyar antinómiák által ránk diktált harcot vállalja és állja, akár vallásosnak mondja magát, akár nem, csak vallásos ember lehet; az üdvösségét eljátszottnak nem érheti meg ez a harc a harc nehézségeit; akit nem a „köldökzsinór” véd, annak a ráncigáló pillanatok közt nem lesz isteni járszalaga. Az elénk került nehézségeken, láttuk, toldozgatások sosem segítenek – a helyes megoldás előfeltétele: új ízlés, új életideál, magunkba szállás, a reménytelenséget kihívó lélek, belső forradalom. Ennél az utolsó antinómiánál összefoglalásul mondjuk ki, hogy a mozgalom, mely ezekkel az antinómiákkal megbirkózik, akárminek nevezi magát, lényege szerint csak az egész lélekre apelláló, az egész életet alakító vallásos mozgalom lehet, mely ha magyar nehézségekkel küzd is, egy általános megújhodással akarja felülmúlni őket, s magyar eredményei ellenére is teljes emberi.

Kérdés, hogy ez a heveny nehézségek előtt felbuzgó vallásosság, status nascendi állapotában, vesződhet-e azzal, hogy rég kialakult egyházak tanai alá visszalopja magát, s ahelyett hogy saját csodáit kergetné és hirdetné, a betűtől betűig menő megfelelésre vigyázzon a kereszténység valamelyik rég csinált tételrendszerével. Én azt hiszem, hogy az örökölt formának és az eleven szívnek ez a kínos egyeztetése, ha nem is neobarokk, de legalábbis túlságosan barokk magatartás volna, melyre azok lennének legkevésbé képesek, akiknek a „köldökzsinór” zavartalan vérpótlására, a betűkkel meg nem fertőzött vallásos érzésre minden pillanatukban szükségük van. Ki kell mondanom, anélkül hogy élő hitet bántani akarnék, hogy a vallásosságnak legnagyobb és legszabadabb hevét – az eleven szentséget – itt és ma csaknem összeegyeztethetetlennek érzem az egyháziassággal.

1931 szilvesztere az Attila úti Németh-lakásban (Babits Mihály, Török Sophie, Németh Ella, Farkas Zoltánné, Erdélyi József, Németh László, Illyés Gyula)

A kereszténység (vagy emlékezzünk még régebbiekre: az európai vallás) a századokkal fejlődött, s a népekkel gazdagodott; tetszhalálai után eleven vallás ma is: az „isteni köldökzsinór”, hősök és szentek vallása, melyből tételek csapódtak ki, anélkül, hogy lángját végképp lefoghatták volna; örök relígió, mely szívek és helyzetek szerint változtathatja konfesszióját, lévén az előbbi maga az örök élmény, s az utóbbi pedig a szó, amely ezt az élményt állapotunk és tudományunk szerint eldadogja. Az újkorban ez a relígió nagy utat tett meg az egyházakon kívül, nagyobbat talán, mint belül rajtuk, s ha ma a magyar életet anélkül akarja formálni, hogy terhes formák gyámsága alá helyezné, ezt a keletkező kereszténységet merev tételek jogán ki tagadhatja ki az örök kereszténységből?

Ennyit akartam elmondani Szekfű antinómiáiról. Volna még több is! A bürokrácia, az ipari munkásság kérdése, művelődésünknek az a hasadása, melyet a Sznobok és parasztok-ban írtam le, ugyanebbe a sorozatba tartozik. De mért nyújtanám a cikket, mikor csak azt akartam megmutatni, hogy aki itt nem ereje teljes megfeszítésével ugrik, annak szökdicsélnie nem érdemes. Van-e „sánsza” ennek az ugrásnak? A Debreceni Káté-ban, melyet Szekfű is idéz, megírtam már, hogy a valóságszámítás szerint nincs. Reményt itt csak a reménytelenségből, a szív heroikus sugallatából lehet meríteni.

Szekfű szembeállítja a kis magyar utat a nagy magyar úttal, egyik a fajt szimatoló ábrándos, elkülönülő „turáni” magyarság útja, a másik a történelmi magyar nemzeté, amely népek fölött volt egység, elütő színekből csokor. Én úgy érzem, van egy még nagyobb magyar út is: az európai. Európának ezen a gyanús zugán európai problémává duzzasztani a magunkét, s szorultságunkból úgy verekedni ki magunkat, hogy a kultúrának, melytől idáig csak megoldásokat kaptunk, mi adjunk új megoldást. Ezt tartom én a legnagyobb magyar útnak.

Az őrültség képzelgése ez a legnagyobb út? Lehet. De én azoknak a kezét keresem, akik hajlamosak erre az „őrültségre”.

(1934)