És tovább folytatva a kikerülhetetlen kérdéseket: miért maradt el a negyvenes évek végén kezdődő, a Securitate kihallgatószobáiban, a börtönökben és a lágerekben „mű­ködő”, bestiális módszerekeiről ismert kihallgatótisztek, hóhérok, börtönparancsnokok és az őrszemélyzet kü­lönösen szadista módszereikről ismert bűnöseinek fele­lősségre vonása?

Az elmúlt napokban több román televízió megszólaltatott még élő elítélteket, háttérműsorokban tették nyilvánossá a dokumentumokat, amelyek a foglyok kínzását, a szeku kihallgatószobáiban és a börtönökben, lágerekben, általánossá váló drasztikus módszerek létét bizonyítják. Kis pél­dányszámban megjelenő könyvek, bör­tön­monográfiák, emlékiratok, lágernap­lók mindenekelőtt a börtönökben folyó kínzásokat, veréseket, a bestiálisan kifinomult kihallgatási „módszereket” eddig is feltárták – de a felelősségre vonás huszonnégy esztendeje elmarad. S ma már egyre kevesebb politikai elítélt és egyre kevesebb „hóhér” él. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell a legnagyobb nyilvánosság előtt legalább beszélni ezekről a gaztettekről.

Akik ezeket az időket nem élték át, vagy nem tapasztalták meg saját bőrükön például az „átnevelési” munka vívmányait, ma már fantazmagóriának, kitalációnak vélik az egészet. A szovjet mintára átszervezett román jogrend – amely lehetővé tette az első, 1949-ben kezdődő és a második, 1956 után beinduló tömeges letartóztatásokat – arra az elvre épült, hogy mindenki bűnös, aki nem bizonyíthatja ártatlanságát. Felvetődik a kérdés: a negyvenes évek végén, az ötvenes, hatvanas években hogyan történhetett volna ez meg? Sehogy! Koholt vádak alapján százezreket ítéltek el, és amikor a Besszarábiából Romániába került Alexandru Nicolski (vagy Nicolschi) tábornok (képünkön) vette át a börtönök irányítását, kiötölte az „átnevelést”, amely hírhedtté tette a piteşti-i bör­tönt, hiszen először ott vezették be.