Az idő múlásával a részletek elmosódnak. Az évszámok, nevek, események elmerülnek az idő olvasztótégelyében, de megmarad az élmény, az érzés, amely a múltba merengő tekintet mögött még mindig hitelesen él. Nem is törekedtem történelmileg rögzített események vagy dátumok felelevenítésére, amikor a 93 éves I. Ferencet kérdeztem azokról a pillanatokról, amelyeket orosz hadifogolyként élt át. Csak hagytam, hogy meséljen, néha kuszán és borongón, ahogy egy idős lélek képes tallózni az élete eseményein.
Egy erdélyi faluban járunk, ahol mára már csak kevesen tudják életük történetén át feleleveníteni a múlt század elejét. Feri bácsi az almafa árnyékában ül és lelkesen válaszol a kérdéseimre. Érezhető hogy a hadifogság borzalmai ellenére, amit elszenvedett valahol mélyen egy kicsit büszke arra, hogy most egy kíváncsi fiatalnak mesélhet. Kék szemében tekintete, ahogy a lelke is, még mindig friss. Épp azon morfondírozik, hogy nem is tudja már, hogy ma péntek, vagy vasárnap, de azt biztosra állítja, hogy manapság gyorsan telik az idő.
Ilyen gyorsan vágtunk bele mi is az interjúba, és pillanatok alatt az 1940-es évek elején találtam magam.
Feri bácsi: Még kölyök voltam, amikor besoroztak katonának. Hát búsultunk, mert katonák kellett legyünk, nehéz volt elszakadni a családi háztól, de nem féltem a katonaságtól. Volt egy kedvesem Júlia, akit akkor itthon hagytam.
Filantropikum: Mennyi volt akkoriban a katonai szolgálat? Hova vitték?
Feri bácsi: Akkoriban 3 év kötelező katonai szolgálat volt. Szülőfalumból elvittek a borszéki második századhoz. Ott kezdtem a szolgálatot. Fájt a lábam és nem tudtam verni a díszmenetet, és akkor azt kérdeztek: “A lovakat szereti-e?” Otthon, akkoriban, volt egy pár lovunk és szerettem a lovakat. Így hát a lovakhoz kerültem. Fogtam a gyeplőt, mentem Tölgyesre, hordtam a lovaknak a szénát. Jó idők voltak akkor. Néha hazaengedtek 20 napig is szabadságra.
Aztán elhelyeztek Borszékről a Csibi csárdához, az erőd századhoz. Ott ástuk a gödröket, a futóárkot. Akkor már lehetett tudni, hogy jön a háború. Egyszer, ahogy ástuk a gödröt fújják a sípot: “Azonnal sorakozó”-kiáltották. Azt a parancsot kaptuk, hogy menni kell a Tiszáig!
Feri bácsi, az első sorban jobbra
Filantropikum: Nem félt?
Feri bácsi: „Nem lehetett félni, ha éltél vagy haltál menni kellett!”
Borszékről egészen a Tiszáig mentünk, Isten tudja hány napot. A Tiszánál vártuk az oroszokat.
Itt már érezni lehetett, hogy ahogy mesélőm hangja megváltozik az események is váratlan fordulatot vesznek.
Feri bácsi: ”..,Jöttek és el es fogtak”- mondja a könnybe lábadt szemekkel.
„Ott voltunk a gödrökbe a tüzelőállásba. Puskám volt, de lövöldözés nem volt. Közel száz katona voltunk ott. Elfogtak. Kivittek a mezőbe ott volt az állomás. Felültettek egy vagonba egymás hegyén-hátan. Körülbelül 40-en egy vagonba. Ott így voltunk –mutatja kezeit egymás melle téve szorosan. Annyi volt a tetű, mint a mocsok. Már tudtam, hogy elvisznek. Féltem a haláltól…”
Filantropikum: Az út, az gondolom szörnyű lehetett.
Feri bácsi: “Igen, a vagon oldalán volt egy kis ablak, csak azon szűrődött be a fény. Büntettek. Enni nem is adtak vagy három napig. Inni is csak egy vödör vizet tettek be. És tudod milyenek az emberek? Mohók, megrohanták és kiborult a veder víz, még vizünk sem lett. Volt, aki a saját vizeletét itta meg. Aztán viszálykodás nem volt. Az ajtó mellett egy lyukon át végezte el mindenki a dolgát ott egymás előtt. Nagyon legyengültünk. Egyesek meg is haltak…”
Filantropikum: Mondtak imát a halottakért?
Feri bácsi: “Imát nem mondtunk, csend volt, a fejünk alá tettük a holttesteket, azon aludtunk… Elég volt”-mondja, könnybe lábadt szemekkel.
Filantropikum: Valakire visszaemlékszik, aki lelkének kedvesebb volt?
“Biró bácsi megmaradt az emlékezetemben. Vele végig sorstársak voltunk.”
Története fonalát megszakítva vélte, hogy mindent elmondhasson így gyorsan tovább mesélt.
Feri bácsi: „Megérkeztünk Oroszországba. Ősz volt. Aztán az volt a szerencsénk, hogy enni aztán csak adtak. Ott aztán dolgozni kellett. Nagy fűrésszel vágtuk a deszkát 3 magyar, 3 német és 3 orosz. Az oroszok parancsoltak nekünk. Ahhoz, hogy megadják a nagy kenyeret, 136%-ot kellett teljesíteni. Ha megvolt a munka, akkor kenyeret és fagyos halat kaptunk. Megbetegedtem. A szanatóriumba kerültem. Mikor megerősödtem, a kórházi konyhára kerültem ahol mosogatni kellett.
Közben, lassan kezdtem érteni oroszul, egy két szót németül, “Kommheje-kommheje, Gyere ide, gyere ide” – mondja ki esetlenül, az emlékeiből felidézett szavakat.
A konyhán volt egy orosz szakácsné. Nem volt baj a szakácsnéval. Azt mondta az asszony: “Franz, jestye-jestye” -egyél-egyél. Jól esett. Főzeléket, levest is adott a sűrűjéből és sok idő után végre jóllaktam. Akkor egy kicsit megerősödtem. Szerencsém volt. Vagy 3 hónapig voltam ott.
Egyszer fát vittünk ez erdőről és el akartuk adni. „Cappcarapp dreva”- nyomatékosítja kemény hangsúllyal oroszul.
Kenyeret vártunk cserébe. Elkaptak az orosz csendőrök és bevittek az örsre, Biró bácsival. De megúsztuk ennyivel: „dusu macs” – az apátok Istenit!
Filantropikum: Aztán, beleélve magát a történetbe tovább mesélt.
Volt egy Őrmester asszony. Gyönyörű nő volt. A helybeli orosz nőkkel összekeveredni nem lehetett. Nem volt szabad szóba állni a foglyoknak velük.
A telek nehezek voltak, nagy hidegek voltak. Az erdőn dolgoztunk, tíz hektárt kellett levágni. Volt egy fűrészünk, és egy fejsze. A német nem adta ide a fejszét s megcsaptam – mondta némi méltatlankodással -, de az nem ütött vissza.
Filantropikum: Szökni nem lehetett?
Feri bácsi: “Neeem, de volt aki megpróbálta, egy cigány az elszökött..”.
Filantropikum: Valami hírt tudott adni a családnak?
Feri bácsi: „Ez alatt semmit nem tudtunk a családról. Írni nem lehetett. Honvágyam nem volt, mert tudtam, hogy nem szabadulunk meg.
Nem is gondolt a családra? – kérdeztem
„Gondolhattunk, de nem ért semmit - mondja kissé dühösen. Sírhattunk, de nem ért semmit sem. Nem reménykedtem, hogy hazajövök, de imádkoztam”.
Filantropikum És most itt vagyunk, mosolyogtam, hogy volt a szabadulás?
Feri bácsi: Kivittek vagont rakni. Raktuk a vagont és jönnek magyar katonák szembe. Magyar katonák. Mentek haza, mondták” – és szeme megint megtelt könnyel.
“Hamar felszökdöstünk a kocsira, s behoztak Máramarosszigetre. Ott kipakoltak, megvizsgáltak, s átadtak. Nem bántott senki. Három vagy öt évet voltam fogságba, én már nem is tudom. Aztán Gózon Pista, Kral Jóska, Bíró bácsi, Ők voltak a sorstársaim hazafele, Marosvásárhelyhez közel laktak”.
Filantropikum: Na, vártam türelmetlenül a lelkesedést – és milyen érzés volt mikor hazajött?
Feri bácsi: “Egy kislány az utcából meglátott mikor jöttem haza a faluba. Kiabálta, hogy: Feri bácsi jön, futott,…elesett,… felállt,…futott, Feri bácsi jön…”
“Amikor beléptem a házba” - megrezzen a hangja, és zokogva sírni kezd.
„Édesanyám meghalt tüdőbajban, míg fogságban voltam… annyi nyomorúságot ettem Én életemben…” és újra sírva fakad.
Filantropikum: És a kedvesét megkereste?
Feri bácsi: „Júlia közben férjhez ment egy nagygazda fiához, miért is beszéltem volna vele…”
Filantropikum: Van olyan, hogy álmodik a fogságról?
„Nem!” - mondja kurtán és aztán ismét felsóhajt, “Hát elvittek Oroszországba,…elvittek, …”
Filantropikum: Mi az, amit tanult a fogságból?
Feri bácsi: “Robot munka, robot kín…”
Elhallgattunk. Én csak csendesen figyeltem nagyapám kék tekintetét és a szenvedés mögött ráéreztem arra a kitartásra, hitre, elszántságra, ami ha nincs meg benne, ma nem foghatnám a kezét és írhatnám le történetét.
Ő rám nézett és azt mondta: „Szólítottak, kész az ebéd, gyere menjünk”.
Ilyés Zsolt