Payday Loans

Keresés

A legújabb

Egy háromszoros kisebbség aranytartalékai PDF Nyomtatás E-mail
JÓKOR - OLY JÓ KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN
2013. szeptember 06. péntek, 07:21

Egy háromszoros kisebbség aranytartalékai Egy háromszoros kisebbség aranytartalékai

Szucher Ervin | 2013.09.05. [17:36]

Száz emberből kilencvenkilencnek a Verespatak településnév elhangzásakor mi más, mint Erdély Eldoradója és az újkori aranyláz jutna eszébe. Aki már járt a Kirnyik lábánál vagy esetleg a környékén, az esetleg felidézi lelki szemei előtt a Nyugati Érchegység csodálatos világát. Az unitáriusoknak viszont attól tűnik különlegesnek ez a hegyvidéki kis település, hogy az 1796-ban épített temploma az egyetlen a világon, ahol a papnak románul kell prédikálnia.

verespatak_pap_b

Pálfi Árpád hívei egytől egyig jóravaló, magyar érzelmű és magyar nevű emberek; csak éppen az anyanyelvüket nem ismerik. A helyi magyar iskola 1956-ban zárta be kapuit. Megroskadt épülete ugyan még áll, de rendeltetése megváltozott. Mintegy reményiki indíttatásból a verespataki unitáriusok a templomot nem hagyják. Pedig mindössze tizenheten maradtak – a lelkész családjával együtt. 

Pálfi Árpád unitárius lelkész név szerint sorolja híveit; vannak köztük Kovácsok, Székelyek, Ravaiak. Jóravaló magyarok, állítja mindannyiukról, ám egyikük sem ismeri ősei nyelvét. Pedig akadt közöttük olyan is, Dávid Ferenc – micsoda véletlen egybeesés az egyházalapító nevével! –, aki magyarságáért a börtönbüntetés nehéz éveit is vállalta. Ha a pap nem románul prédikálna, a családtagjain kívül senki nem értené sem őt, sem Isten igéjét. Pedig száz évvel ezelőtt, a trianoni békediktátum előtt, a közel háromezer lelkes Verespatakot fele-fele arányban lakták románok és magyarok. Mára a magyarok aránya az öt százalék alá süllyedt. Fél évszázaddal ezelőtt még anyanyelvű iskola is működött a településen, az épület azóta többször is gazdát cserélt, és ma már – mint megannyi verespataki ingatlan – ez is a román–kanadai bányavállalat, a Roşia Montană Gold Corporation részvénytársaság tulajdonát képezi.

Magyar zsoltár, román prédikáció

A szószéken két biblia hever: az egyik magyar, a másik román nyelvű. Az anyanyelvű szentírás még attól a Nagy Domokostól származik, aki 1930 és ’45 között szolgált a faluban és bő hat évtizeddel ezelőtt keresztvíz alá tartotta azt, aki 1976-tól a nyomdokaiba lépett. Még mielőtt a román nyelvű bibliáról faggatni kezdeném, a lelkész egy tőmondatban mindent megmagyaráz. „Ez van: az itteni vitéz székelyek nem ismerik az anyanyelvüket” – vonja meg a vállát a faluban közel négy évtizede szolgáló Pálfi Árpád. Amikor Verespatakra került, a ma már nyugdíjkorhatár felé közeledő lelkipásztor még nem volt tisztában azzal, hogy az ötvenhat, szép magyar nevű hívei közül alig egy páran beszélik őseik nyelvét. Néhány vasárnapi istentisztelettel és egy pár temetéssel a háta mögött jött rá, hogy az egybegyűltek ugyan zengik a zsoltárokat, de nem értik a prédikációt. „Amikor ’76 őszén megdicsértem az egyik idős hívemet, mondván, hogy milyen szépen énekelt, kedves János bácsi, az öreg meglepődve nézett rám. Ce spui, domn’ părinte? Azaz: mit mond, tiszteletes úr? – kérdezett vissza”. Mára a verespataki unitáriusok száma tizenhétre zsugorodott, de ezek közül is csak Pálfi családtagjai értik és beszélik a magyar nyelvet. 

verespatak_pap3_b

A lelkipásztor nemcsak a nyelveket váltogatja a templomban, hanem a helyét is. „Ingázása” nem mindössze a szószék és az 1877-ből datáló Úr asztala között történik. Az idősödő, vékony alkatú, de rendkívül fürge és mozgékony pap hol lent van, hol a karzaton bukkan fel. Ő az, aki hétről hétre megszólaltatja Takácsy Ignácz marosvásárhelyi orgonakészítő mester 1862-ből származó hangszerét. Ha kell, télen levágott ujjú kesztyűt ölt, és miután a híveire várva, az olajos fűtőtestet meglovagolva próbálja a negatív hőmérséklet hatásait leküzdeni, felpattan, de akkor is eljátssza az istentiszteletet felvezető három zsoltárt. „Én nem tudok az orgonán játszani. Csupán próbálkozom” – állítja tréfásan, de önmagát cáfolja mihelyt a kedvünkért újra a billentyűkhöz ér. Csodálatosan és egyben különlegesen cseng a székely himnusz a mócvidéki ódon templom falai, és nem csak annak köszönhetően, hogy másfél évszázados használat után végre akadt egy bukaresti román mesterember, aki szétszedje és két hét alatt újjávarázsolja az orgonát. Pálfi Árpád azt már nem mutatja be, hogy miként harangoz, de, a demográfiai adatok ismeretében, elhisszük neki, hogy nem csak pap és kántor, hanem harangozó és takarítónő is egyben. Ennek dacára nem a mellékállásaiba való túlságos bonyolódás okozza azt a pillanatnyi emlékezetkiesést, amikor az utolsó keresztelésről kérdezzük. Behunyja a szemét, fejére teszi mindkét kezét, magában számolni kezd, de pontos adat akkor sem jut eszébe. „Hű… Hát az nagyon rég volt. Talán 2004-ben… De az is lehet, hogy 2003-ban vagy még azelőtt. Nem tudom, mert mára sem a szülők, sem a gyermek nincs a faluban” – mondja. Ehhez képest Pálfinak ennél sokkal frissebb emlékei vannak a temetésekről vagy az újabban, egyrészt szükségessé, másrészt divatossá vált kihantolásokról. A kiköltözők egy része ugyanis holtait is magával viszi; jobbik esetben az aránylag közeli Gyulafehérvárra vagy Kolozsvárra, de ha kell, akár Besztercéig vagy Jászvásárig. Székely József azon verespataki unitáriusok közé tartozott, akit a tiszteletes egyszer eltemetett, majd két évtized múlva kihantolt. „Számomra ez valami furcsa dolog volt, hisz nálunk nem létezik kihantolási ceremónia, mint az ortodoxoknál. Amikor azt kérdeztem volt püspökünktől, hogy ezt miként kell csinálni, a megboldogult Szabó Árpád annyit mondott, hogy Árpi, te feltalálod magad! Azóta már öt kihantolást celebráltam” – idézi fel a 2004-ben kezdődött, unitárius ember számára valóban igencsak bizarr ceremónia-sorozatot.

verespatak_pap2_b

A Gold fejezi be, amit Horea és Avram Iancu elkezdett?

A templom két harangja közül az utóbbi közel száz évben csak az egyik szólt. Pontosabban csak az egyik szólt a versepataki unitárius templom tornyában. Az, amelyik súlya miatt megúszta a román pusztítók haragját. A kisebbiket, a négyszáznyolcvan kilóst kidobták a toronyból és állítólag a bucsonyi görög katolikus templomig meg sem álltak vele. Ott az, a Budapesten két diplomát is szerzett Ion Agârbiceanu volt a pap, akinek jámbor, kedves kis elbeszéléseivel már az elemi osztályokban megismerkedhetnek a magyar diákok. Minden bizonnyal a másik, a kolozsvári Andrásofszky fivérek által 1863-ban öntött ezerötszáz kilós harang már túl nagy falatnak bizonyult, mert azt senkinek nem sikerült elmozdítania a helyéből. Pedig a tiszteletes szerint öntéséhez három kilogramm aranyat is használtak. A verespataki unitárius egyház nem csak az első világháború és Trianon csapásainak volt kitéve. Az első templomot, mely a jelenlegi helyén állott, az egyház 1568-as megalakulását követő évben emelték a hívek. A fából készült hajlék több mint száz évig volt az istentiszteletek színhelye, míg 1784-ben a Horea Cloşca és Crişan-féle lázadáskor a környék román parasztjai felgyújtották. A következő évszázad derekán Avram Iancu és Ion Buteanu hordái a híveket tizedelték meg. Noha a faluban történt atrocitások nem értek fel az abrudbányai, zalatnai, brádi vagy ompolygyepűi mészárlásokkal, a féktelen kegyetlenségek Verespatakon is szedték az áldozataikat. „Pontosan nem tudni, hogy hányan haltak meg, mivel az elpusztított magyarok emlékét mindössze egy ledöntött sírkő őrzi” – mondja Pálfi Árpád. 

Mára már csak szomorú emlék maradt az etnikai összetűzés. A megfogyatkozott és gyökereiből meggyengült magyarság már nem jelent semmiféle veszélyt a többségiek szemében, annál is inkább, hogy Verespatakon ma román, magyar ember egyaránt egy nyelvet beszél, és nem csak képletesen. Az egykori római település lakóit jelenleg egy dolog tudja felhergelni: az aranybánya újraindítása körüli vita. „Én személy szerint jó viszonyban vagyok a románokkal. A közel négy évtized alatt egyszer bozgoroztak le, azt is egy Székely Ákos nevű, magát románnak való atyafi tette. Be kellett húznom neki egyet, hogy megtudja, mit jelent egy erdélyi magyar számára a bozgor szó. Akkor egyből megtanulta, sőt bocsánatot is kért és belátta, hogy az öklöt megérdemelte” – idézi fel a hajdani „leckét” a pap. 

A néhány éve beindult, egy teljes országot megosztó bányaprojektről viszont már pontosan tudni, hogy csupán unitáriusból csaknem harmincat „termelt ki” Verespatakról. A szülőfalujukból távozóknak a Gold Corporation egyeseknek házat vásárolt, másoknak búsás pénzösszeget ajánlott föl elhagyott ingatlanjaikért. „Volt, aki a kezdetben örült a pénznek, az új háznak, aztán mégiscsak rádöbbent, hogy képtelen új életet kezdeni. A réginek is önkezűleg vetett véget” – szomorodik el pap. Az öngyilkosságba menekülőket – nemzetiségüktől és vallásuktól függetlenül – mind Pálfi Árpádnak kellett eltemetnie. Egyébként görög keleti kollégája mellett, ő az egyetlen pap, aki a faluban, hívei mellett lakik.

Önkéntesek mentik az épített örökséget

Mielőtt teljesen elnéptelenedne, majd bezárna és kis idő múlva enyészetnek indulna, úgy tűnik, a verespataki unitárius templomot a tizenkettedik órában sikerül megmenteni. A bányaprojektet ellenző helyi Alburnus Maior Egyesület és a kulturális közvagyonnak a társadalom javára történő kutatása, felújítása és értékesítése terén tevékenykedő brassói ARA Egyesület nekilátott a templom és a parókia restaurálásának. A műépítészettel, restaurálással és ásatásokkal foglalkozó civil szervezet önkéntesei első sorban azt próbálják kijavítani Isten házán, amit a ’90-es években, nem hozzá értő kezek elrontottak. A parókiával még nagyobb gondok vannak, ott az egész tartószerkezetet meg kellett erősíteni. 

„Nagyon fontos, hogy a műemlék jellegű épületeket csak hagyományos építőanyagokkal javítsuk fel. Különben azt tennénk, amit a kanadaiak tesznek a többi verespataki ingatlannal: kipofozzák a homlokzatukat, átalakítják a belvilágukat és úton-útfélén reklámozzák, hogy ők Verespatak épített örökségének a megmentői. Pedig munkájukkal többet ártanak, mint használnak ezeknek az épületeknek” – állítja Ştefan Bâlici, a program szakirányítója. A Bukaresti Műépítészeti Egyetem fiatal tanára rendkívül büszke népes csapatára; kis fejszámolás után ő maga is meglepődik, hogy az idei vakációban csaknem kilencven diák vette ki részét a paplak, a templom és néhány más műemlék helyreállítási munkálataiban. És bár beköszöntött az ősz, az egyetemisták nyári szünidejéből még mindig hátravan valamennyi idő, amit okosan és hasznosan ki lehet használni. 

A brassói származású szakember visszatérőnek számít Verespatakon, ez a tizenkettedik nyara, amit a Kirnyik tövében tölt. Csapatával eleinte csak tanulmányokat és terveket készített, majd 2007-től a látványosabbnak számító kétkezi munkába is belevágott. Tanárkollégái, a szintén brassói Alexandra Stoica és a kolozsvári Sorana Vlad is évek óta visszajárnak a faluba. „A kanadaiak, a bányaprojekt támogatói, de még az önkormányzati vezetők és a helyi rendőrök is megpróbáltak elűzni Verespatakról. Előbb szép szóval, aztán fenyegetőzésekkel, majd rágalomhadjárattal, végül meg fizikai tettlegességet alkalmazva. De mi nem megyünk. Célunk megmenteni a falut és épített örökségét, amiért pénzt sem kérünk!” – vallja az egyetemi tanár, aki mögött ma már nemcsak társai és diákjai állnak, hanem számos hazai és külföldi támogató. Egyesek pénzt, mások építőanyagot vagy akár élelmet gyűjtenek a Verespatakhoz nőtt önkéntesek számára. A tiszteletes elmondása szerint az ARA önkéntesei mellett a faluban már dolgoztak Károly brit trónörökös és Placido Domingo emberei is. Az egyházi ingatlanok szépítésén most is tizenöt-húsz fiatal tüsténkedik – közülük egyetlen egy sem unitárius. 

„Nem prédikálhatom a ciánról, hogy gyógyszer”

A templom ingyenes restaurálását korábban a bányavállat is felajánlotta, de Pálfi tiszteletes illedelmesen megköszönte és nemet mondott, majd hivatalos átiratban is arról tájékoztatta a kanadaiakat, hogy mindaddig, amíg egyetlen híve is van a településen, a templomot nem adja fel. Ugyanezt vallja Nagy László, az egyház főjegyzője is, aki Pálfit Verespatak egyik utolsó mohikánjának tartja. Tudja, hogy néhány esztendő múlva, a jelenlegi lelkész nyugdíjba vonulása után már csak beszolgáló pap fogja ellátni a verespataki híveket – ha még lesznek egyáltalán. Pálfi Árpád azonban még így sem adja fel, mint tréfásan megjegyzi, nyugalomba vonulása után, ha nem egyéb, gondnokként is véghez vinné a templom teljes restaurálását. 

„Bezzeg, ha akkor elfogadom a kanadaiak ajánlatát, már rég felújított templomban prédikálhatnék. Kolozsváron lenne egy négyszobás lakásom, a fenekem alatt meg egy korszerű terepjáró. Most viszont a Gold Corporation megvásárolt embere lennék. És akkor prédikálhatnám azt, hogy emberek, a cián az jó, a cián az egészséges, a cián az gyógyszer?! Soha!” – nyomatékosítja a hangjából jól kiérződő megvetéssel, de hittel a lelkész.

LAST_UPDATED2