Merre van a Pincérfrakk utca?
Van egy semmi csöpp utca Budán, a Pincérfrakk utca. Nekiszalad egy csúcsos hegynek, a másik felén pedig lehömpörödik, és eltűnik a Bujjbehamari erdőben. Nem mondhatnám, hogy valami széles utca, az autóbusz is csak két részletben fér el rajta; a Pincérfrakk utca 1/b kapuján mindig kiballag tizenkét fűrészes manó, és hosszában elfűrészelik az aranyszínű autóbuszokat – mivelhogy ott aranybuszok járnak –, aztán nagyot kiáltanak: „Mehet!” – s a két fél autóbusz egymás mögött vág neki a meredeknek.
Hanem másról nevezetes a Pincérfrakk utca!
Ha a Cincérfark utca felől mész, hármat se számolsz, egy magos kőfal előtt találod magad. Jó öreg kőfal az, tetején átfolyik a repkény. A fal mögött elhagyott ház, ajtaján ki-be röpködnek a fecskék, meg tavasztól új tavaszig a szél; udvarán vadon nő a kapor és a bojtorján, a jázmin és az orgona; a kerekes kút vizében olyan öreg békák élnek, hogy szemüveg nélkül a víztükörre szitáló holdfényt se látják. A fák sejtelmesen suhognak: bizonyos, hogy elátkozott királylányok, akik egy szép napon majd megrázzák magukat, és lobogó hajú szőke lányok lesznek. Leszállnak értük a kormány mellől az elfűrészelt autóbuszok sofőrei, a tejesember elejti ámultában a tündöklő teli tejesüvegeit, a pékinas bámultában a kiflis kosarát, és Dániel, az öreg csízszelídítő is visszafiatalodik ötven évet, hogy megkérje a legszőkébbik kezét.
Kik laknak a tetőn?
Ugyan kik laknak abban az elhagyott házban?
Azaz a ház nyaktörő tetején.
Hét macska: a Pincérfrakk utca rémei, akiket a környéken csak így emlegetnek a békés budaiak, a Bujjbehamari erdőn csiperkegombára vadászók:
HÉTRETTENETES
Pedig senkit nem bántanak.
Ember- és kutyakerülő macskák, sőt cicák ők, azért is vonultak a magos kőfal mögé, ahol senki fia nem háborgatja őket.
Hacsak!!!
Hacsak nem azért rettenetesek, mert éjszakánként néha a kelleténél hangosabban énekelnek a tetőn, és énekükben a macskák örökös diadalmát zengik.
Valahogy ilyeténformán:
Persze, ez a neketek nem valami tökéletes csattanó a diadalmi énekben, ebben a macskahimnuszban, de hát egy macska se született Goethe vagy Vas István; különben is ennél nagyobb hibákat sózogatnak a környékbeliek a HÉTRETTENETES nyakába. Főleg a Cincérfark utcai kutyák ebben a főcsahosok.
De most lássuk a macskákat, a kutyákról majd később!
Hétrettenetesék
A főmacskáról először!
A hét Pincérfrakk utcai rém közt ő az egyetlen, akinek névjegye van; egyszer elveszített egy darabot, arról olvasta le Dániel, az öreg csízszelídítő a nevét:
MÖRRENMORCOGI MICÓ
Ebből tudták meg a környékbeliek, hogy kit tiszteljenek a főmacskában.
Ezt az együgyű dalocskát különösen kedveli. Egyébként igen jámbor lélek lakozik benne: a Füles és a Magyar Nemzet régi olvasója, és sokat látni, amint a tetőn elhasalva repülőprospektusokat böngészget. „Ha én egyszer a FRAKKAVION gépén utazhatnék!” – sóhajtozik Mörrenmorcogi Micó, és elnéz messze, a felhők fölé. Ebből is látható, hogy haragosfekete szőre ellenére álmodozásra született.
De az egyik öccse is, akinek Bilkeygorzó a neve.
Ő állandóan nősülni akar, éjjel-nappal házassági hirdetéseken töri a fejét. Amint kigondol egy mondatot, megy Mörrenmorcogi Micóhoz, és nyaggatni kezdi:
– Te Micó! Jó ez?
És már olvassa is fennhangon:
– Jó házból való budai macska nősülne; hozományra fütyülök, azaz nyávogok. Kalandorok kíméljenek!
– Nem jó – mondja Mörrenmorcogi Micó. – Túlságosan prózai, nincs benne semmi líra. Kérd meg Rafael öcsédet, hogy fogalmazza meg helyetted, az ő költői lelke mégis más. Ha ő rímbe szedi, az mégis más.
– Igaz. Az mégis más – bólint Bilkeygorzó –, Rafaelnak van valami költői vénája vagy micsodája.
Azzal megy Rafaelhoz, költői lelkületű öccséhez.
Rafael csak ránéz oldalvást a hirdetésre, nyújtózik egyet, s már mondja is a hirdetést frissen költött versben:
– Mi az, hogy célül? – okvetetlenkedik Bilkeygorzó.
– Az egy mesteri cím – sértődik meg Rafael. – Te ehhez nem értesz azzal a prózai eszeddel. Ez költői szabadság!
– Igaz, igaz – dünnyög Bilkeygorzó. – Ehhez nem sokat értek, mivel én csak egy prózai tarka macska vagyok.
És várja a választ a hirdetésre, de soha senki nem jelentkezik.
A negyedik Pincérfrakk utcai rém még jámborabb lélek. Az ő neve Lédiell, ami már messziről elárulja, hogy viselője cicalány. Méghozzá teljesen fehér cica, a világ legeslegszelídebb fehér cicája. Rafael, a költői lelkületű cicatestvér ezt a dalocskát írta róla.
Hohó!
Ilyen dalocskát Rafaelon kívül macska még nem költött. Rafaelnak is csak azért sikerült, mert olyan igen-nagyon szereti Lédiellt. Amikor a fehér cicalány a repkényes kőfal tetején sétál, mindig követi Rafael, nehogy lebukfencezzen a magasból, de ugyanígy van vele mindegyik Pincérfrakk utcai macska.
Lédiellnek ez igencsak jólesik.
Lédiellt még Mörrenmorcogi Micó is folyton kényezteti:
Lédiell csak a fejét rázza.
– Mit adhatnék neked, húgocskám? Csak szólj, ha valami kell! A jó öreg Mörrenmorcogi Micónak semmi nem drága, ha neked adhat valamit – suttog-buttog a fülébe atyaian, s mindig hosszan bámul utána a háztetőn.
Hátravan még az ötödik, hatodik, hetedik rém:
Háj!
Iháj!
Miháj!
Mindhárman faluról fölszármazott macskák: Háj Piszkéndről, Iháj Puskándról, Miháj Vencsellőről állt Mörrenmorcogi Micó szolgálatába.
Ők a testőrei.
Mint afféle zsoldosok, kicsit valóban vadak, de soha nem ok nélkül, csak ha a Cincérfark utcai kutyák kezdenek kalamolni a kapu körül – de hát a testőrök dolga a védelem. Ilyenkor Háj, Iháj és Miháj csak összenéz, azzal odasétálnak a kapuhoz, és a foguk közül kiszólnak a kémlelőnyíláson:
– Héj! Mi kéne, ha vóna? Mit helytelenkednek itt megest a Cincérfark utcai kutyák?
Azok akkor már eszük nélkül iszkolnak a Bujjbehamari erdőig. Be a fák közé! A holdsugárban fehérlő sziklákat is magukra húznák dunyhának, nehogy meglássák őket a Pincérfrakk utcai macskák.
De azok ugyan nem loholnak utánuk.
Tehát:
ez a díszes kompánia tartja rettegésben a Pincérfrakk utcát. Csoda-e, hogy a nevük HÉTRETTENETES?
