Páll János : MIBEN HISZÜNK ÉS MIBEN NEM? 

2013. május 29. szerda Zsarátnok

A vallásos hit kérdése nálunk, Magyar Vallásúaknál elsőrendű fontosságú. Mi a vallásos hitet nem azonosítjuk a "vakhittel", ami kritika nélkül elfogad minden állítást, mint igazságot, vallási kérdésekben pedig mint megdönthetetlen dogmát. Nálunk a vallásos hit az értelemmel, a megérthetőséggel, a józan ésszel van szoros összefüggésben. Mi nem hiszünk elavult, ósdi gyermekmesékben, noha ilyen képzetekben neveltek bennünket szüleink, tanítóink, papjaink előző keresztény korunkban. De azóta világossá vált előttünk, hogy az ú.n. "keresztény hittanból" a józan ész világánál igen sok nem állja meg a helyét. Ha a bibliát olvassuk, és jobban belemélyedünk annak tartalmába, azt látjuk, hogy egyes szép részektől eltekintve az bizony nagyonis "emberi" alkotás, tele erkölcstelen, visszatetsző, bűnöktől hemzsegő részletekkel, gyűlölettel, vad indulatokal; egyszóval a mi szemünkben ez egy nép története, vallási köntösbe öltöztetve. Tehát nem "isteni sugallatú" Írás, bárhogy is szeretnék ezt annak elhitetni az érdekeltek. A kereszténység - főleg a katolikus egyház - története pedig csak még jobban aláhúzza ezt a megállapításunkat. Igen kevés más olyan vallás van, - talán az iszlámot kivéve - melynek olyan elrettentő, véres és kiábrándító története van, mint a katolikus egyháznak. 

Ezért volt a személyes keserű tapasztalatok mellett döntően elhatározó ok nálunk, hogy elfordultunk a kereszténységtől, elvetettük annak tanait és visszatértünk honfoglaló őseink tiszta Egy-Isten hitére és a természet, valamint az élet tiszteletére. 

Őseink hitfelfogása a természet megfigyelésén alapult. Ők hittek egy Istenben, az Ős-Tenben, Aki a világmindenséget teremtette, azt fenntartja és kormányozza. Megfigyelték azt is, hogy van négy olyan tényező, - ők "életfenntartó elemeknek" nevezték - melyek egyikének a hiánya is lehetetlenné tenné az életet a Földön. 

Ezek: a Levegő, a Föld, a Tűz (Nap) és a Víz. Nem kell bővebben magyarázni, hogy ez a felfogás mennyire helyes és időtálló. Ezért őseink tisztelték ezeket az "elemeket" és a mi vallási jelvényünket is ez képezi: egy egyenlőszárú kereszt, melynek mindegyik ága egy-egy ilyen "elemet" jelképez, az egész a sugaras napkorong közepén. Vallási jelmondatunk is ezt fejezi ki: Él a Magyarok Istene! Rajta kívül más, idegen isteneket nem ismerünk! 

Őseink hitték továbbá azt, hogy az egész világmindenséget, benne Földüket is az Isten örök és megváltozhatatlan természeti törvényei irányítják. Ezeket kell minél alaposabban megismernünk, ezekhez kell tartanunk magunkat, ezek megtartásával kell életünket leélnünk. Ha a balga ember ezek valamelyikét megsérti, az minden esetben megbosszulja magát. Mint az Ős-Tentől származó örök törvények, ezek képezik a mi "szentírásunkat" és nem az emberek által írt biblia. Mivel törvények nélkül nem volna lehetséges közösségi, társadalmi élet, azokat is meg kell tartanunk. Ezeket is megszegheti az ember, de akkor számolnia kell a következményekkel, a büntetéssel. Hitünk szerint az elkövetett bűnt csakis jóvátétellel lehet semlegesíteni, nem pedig gyónással és három miatyánk elmondásával. Őseink felfogása szerint az élet az Ős-Ten legnagyobb ajándéka e földön, amit meg kell becsülnünk és védenünk. Mi az anyaság szent hivatásában látjuk ennek az ajándéknak a kiteljesedését, a sokgyermekes magyar családokban és ennek megfelelően annak méltó tiszteletét is. Hiszünk abban, hogy halálunkkor lelkünk visszaszáll oda, ahonnan földi életünk idejére jött: Istenhez. 

Ez a Magyar Vallás leegyszerűsített hitfelfogása néhány szóval elmondva. Ebben hiszünk és ezekből a hittételekből származnak azok az erkölcsi parancsok, melyek egyéni és nemzeti életünket is irányítják. Így válik a Magyar Vallás mindnyájunk világító fáklyájává, magyarokat egyesítő erővé. 

Mindezzel szemben állnak a kereszténység tanai. Jézus az emberszeretetet hirdette: ez helyes és jó tanítás. De azt már más szemmel nézzük, hogy követői évszázadokon át ezt az egyszerű tanítást nem tartották meg, hanem a "jézusi szeretet" vallásából egy hatalmas, nemzetközi vallási-gazdasági-politikai szervezetet hoztak létre. A hívők és Isten közé közvetítőkként helyezték magukat és valósággal kisajátították az "üdvözülés" lehetőségét azáltal, hogy csak a megkeresztelt üdvözülhet és nélkülük nincs üdvösség. A híveket állandó rettegésben tartják azzal, hogy a halál után a bűnös ember elkárhozik és örökké tartó pokollal bűnhődik földi életében elkövetett bűneiért. Itt joggal kérdezhetjük: miért ilyen bűnre hajlónak teremtett az Isten bennünket? Az Ő mindenhatóságában teremthetett volna minket bűnre való hajlandóság nélkül is? De e hittételek felett áll az ú.n. "megváltás" dogmája: Isten, az Atya a Szentháromságban, megbocsájtja az emberek bűneit, mert egyszülött "Fia" kereszthalálával kiengesztelte Őt. Ez a keresztény vallás központi magva; ez képezi az egésznek az alapját. Közelebbről nézve, ez a hittétel igen furcsán fest a józan ész világánál: Van egy Isten, aki bosszúálló és csak úgy tudja megbocsátani az emberek bűneit, ha a "Fia" életével megváltja azokat. Ilyen vérszomjas, bosszúálló Isten csak emberi agy szüleménye lehet. Felfogásunk szerint Istennek semmiféle emberi jellemvonása nem lehet; így nem lehet sem vérszomjas, sem bosszúálló. Éppen mindenhatóságából következik, hogy semmi szüksége nem volt "Fia" kereszthalálára a bűnök megbocsátására, mert ha úgy tetszik neki, minden életáldozat nélkül is megbocsáthatná azokat önmaga szabad elhatározásából. 

Minek kell tehát neki ilyen életáldozat? Azonkívül: Jézus, mint a Szentháromságban a második isteni személy, a "Fiúisten", az első-számú isteni személy, az Atya haragja kiengesztelésére áldozza fel életét. Tehát az Isten egyik része feláldozta magát a másik részének. Ilyesmi a józan ész számára képtelenség, ilyennek az elhívése valóban csak "vakhittel" lehetséges, ami nem mérlegeli annak helyességét. 

Az ilyen hittételeket elhinni a kereszténység eddigi századaiban könnyebb volt, mint ma, amikor az emberiség műveltsége magasabb, látóköre hihetetlenül kiszélesedett és minden tekintetben kritikusabb a főleg nem-tudományos és nem bizonyítható állításokkal, tanokkal szemben. Arra talán csak igen kevesen gondoltak, hogy miért van szüksége a katolikus egyháznak a ragyogó, pompás szertartásokra, templomokra, bazilikákra, az aranytól csillogó templomi berendezésekre, szertartási eszközökre, papi öltönyökre, miseruhákra, püspöksüvegekre, pásztorbotokra, stb., az egyházi festészet, szobrászat, építészet, az egyházi zene és irodalom remekműveire, az egész egyházi papi hierarchiára, a világunkat átszövő hatalmas szervezetre; a bíborosokra, a püspökök és papok tömegére, a pápával az élen a Vatikánban? Mindez a csillogás és világi ragyogás éles ellentében áll a jézusi egyszerűséggel, szegénységgel és alázattal. De mindez kell az egyszerű hívő számára, hogy elkápráztassa őt, hogy ezek láttára alacsonyrendűségi érzés szülessen benne és ezáltal fordítsa lelki világát önkéntelenül is az ilyen hittanítások kötelező elfogadására; vagyis az emberi szellemre ilyen külsőségekkel rakják rá a gondolkodást nem kívánó szellemi igát. "Ami jó volt a szüleimnek, az jó nekem is" - halljuk mindennap. De lehántani mindezt a külső csillogást, gondolkodni és megkeresni az igazságot e vallás és egyház körül: ezért kell a sok elterelő ragyogás és pompa. A lelki uralom a hívek felett biztosítva van nemzedékről nemzedékre azáltal, hogy a keresztény családok újszülötteit azonnal megkeresztelik, "nehogy a pokolba jussanak". Így a gyermeket a családban, az iskolában nevelve ebben a hitfelfogásban, annak eszébe sem jut az ilyen keresztény "hittételeket" megvizsgálni, kiértékelni és értékük (vagyis jobban mondva értéktelenségük) szerint kezelni, esetleg el is vetni azokat. A pápa világjárása is alapjában véve ezt a célt szolgálja, mivel a "szent üzlet" rosszul megy. A hatalmas, ujjongó tömegek látása elragadja az egyszerű hívő képzeletét és lelkileg igazolva érzi magát, hogy milyen sokan vannak a hozzá hasonló keresztények . . . Ez az egyszerű hívő gondolatmenete, még ha nem is gondolja végig ugyanígy, de a benyomása, a belső érzése ugyanez marad. 

Ha pedig bárki eljut arra a szellemi, értelmi magaslatra, hogy levetkőzteti mindezt a talmi csillogást, pompát és ragyogást és elfogulatlan szemmel tanulmányozza a kereszténység - elsősorban a katolikus egyház - közel 2000 éves igaz történetét, akkor megdöbbenve fog rájönni arra, hogy mi lett az egyszerű, alázatos "jézus-emberszeretetből" a kétezer év alatt? A kereszténység felszabadítása óta az ádáz, dühös hitviták folytatódtak a mai napig, amiknek következményei a különféle eretnekek, szakadás szekták elitélése, üldözése, véres pusztítása, az inkvizíció kegyetlen terroruralma, a vallásháborúk, a pápaságnak a világi hatalomra való törése, a pápai és bíborosi udvarok sokszor elképesztően erkölcstelen, züllött élete, a főpapság vagyonszerzése, például a bűnbocsánati levelek csengő aranyakért való árúsítása, csaló örökösödések, vagyonok elkobzása, az egyházi főpapság hatalomhoz való görcsös ragaszkodása. A szegények számára hozott kezdeti vígasztalást az Isten előtti egyenlőségre, felváltotta a "feljebbvalók iránti engedelmesség" parancsa s minden földi szenvedés kárpótásul a mennyei boldogság ígéretét adták a szegény, tudatlan néptömegeknek. 

Egy pillantással átsuhanva "az egész látóhatáron", megdöbbentő a józanul gondolkodó ember számára ezek szemlélete és arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy ilyen vallás és egyház nem lehet az Isten műve, az Ő képviselete, hanem az emberi hatalomvágy, uralomvágy és vagyonszerzési vagy emberi alantas törekvéseinek világszervezete. Ennek a kapzsiságnak és hatalomvágynak az ellensúlyozására azon szegény szerzetesrendek és apácazárdák működése, melyek szegényen, önzetlenül a jótevésben élik mindennapi életüket, sajnos, nagyon is elégtelen az egyensúly helyreállítására a gonoszság és a jóság között az egész egyházi világszervezetben. 

El kell azt ismernünk, hogy a keresztények milliói közül sokan valóban a jézusi szeretet jegyében igyekeznek élni, s ezáltal a hitet és egyházat erősíteni; hogy voltak lánglelkű papjai, püspökei, akik az igazi jézusi emberszeretetet és a szociális igazságot hirdették - de ezek száma elenyészően csekély a pénzsóvár és hataloméhes főpapok tömegével szemben és igen ritka kivétel volt. A kereszténység akkor vesztette el a döntő csatát, amikor a szegények, az elnyomottak pártjáról - mint üldöztetésük alatt - átállott a felszabadulásuk után a gazdagok, a hatalmasok pártjára, meghagyva szegény hívő-tömegeiknek az engedelmességet feljebbvalóik iránt és a mennyei boldogság ígéretét a földi szenvedések után. Itt vesztette el a döntő ütközetet a lelkekért, mert az emberek tömegei lehetnek tudatlanok, tanulatlanok, de teljesen, menthetetlenül ostobák azért mégsem. A keresztény tömegek az elmúlt évtizedekben mind jobban kezdtek rádöbbenni az igazságra, hogy mi is van a vallás és az egyház körül és lábukkal szavaztak: nem jártak többé templomba, nem gyakorolták vallásukat, mint csak száz évvel ezelőtt is. Sajnos, az elhidegült szívű látszat-keresztények igen nagy tömegei mentek át a marxizmus táborába, ami szintén a társadalmi igazságot hirdeti követőinek. Hogy ez hogyan sikerül nekik, ez más kérdés. De a tény tény marad: a vallásukat őszintén gyakorló keresztények száma erősen megcsappant, a templomok üresek, a szemináriumok, a szerzetes- és apácazárdák lakói mind ritkában lesznek, az egész világ az erkölcstelenség, a kábítószerek és az erőszak mocsarába süllyedt, valóban a "Sátán hatalmába került"... Mindez főleg azért, mert a keresztény egyházak nem töltötték be hivatásukat úgy, ahogy azt Mesterük tanította és parancsolta. A következmények itt vannak a szemünk előtt... Az egyház pedig kétségbeesetten próbálkozik mindennel, hogy előbbi befolyását, hatalmát a hívők tömegeire visszaszerezze; de úgy látszik, már késő. 

Igen leverő és fájdalmas szemlélni mindezt nekünk is, (mert csalódni mindig fáj!), de nem lehet kitérni a logikus következtetés elől: az egyház sok évszázados mulasztásait, tévedéseit, szörnyű bűneit nem lehet többé meg nem történtté tenni. Az ilyen egyházban nekünk nincs mit keresnünk és EZ VOLT a döntő oka annak, hogy a Magyar Vallásra tértünk át. Ezeréves európai történelmünk is azt igazolja, hogy védtük a kereszténységet, adóztunk neki erőnkön túl, mi voltunk a "védőbástya", a "védőpajzs" majdnem saját nemzeti öngyilkosságunkig. Nos, mindennek véget kell vetni és jobbat kell keresnünk és találnunk helyette. 

Meg is találtuk és ezt Magyar Vallásnak nevezzük. Ebben hiszünk, ezt hirdetjük, ezt gyakoroljuk s benne a testvéri szeretetet is. Ez nálunk a családban, a nagy magyar családban kezdődik. Már eleget szerettünk idegeneket, túl sokat szolgáltunk idegen érdekeket... Itt az ideje, hogy magunkkal, a magunk megmaradásával, túlélésünkkel, boldogabb jövőjével törődjünk. Ezt akarja a Magyar Vallás. 

(Napjaink, 1985 máj-jun. 93. sz.)