Ajánlom ezt az írást elsősorban azoknak, akik kárörvendő- en elcsámcsognak a médiában meghurcolt pedagógusok kíméletlen sorsán!

„Dii oderunt quem pedagogum fecerunt” Akit az istenek meggyű- lölnek tanárrá, teszik. (Martialis)

- Mi is történt az utolsó latintanárral?
- Éhen halt, tanfelügyelő úr!
- Éhen halt? – A tanfelügyelő összevonta szemöldökét mint
Rózsa Sándor.

– De szép temetése volt, gondoskodtunk róla.- Mentegetőzött az iskola igazgatója.
– Most nem arról van szó, hogy milyen temetése volt. Hanem arról, hogyan sikerülhet étlen halnia a huszonegyedik században egy tanárembernek?
– Ezek a kezdő tanári fizetések. Tudja. Aztán órája sem volt elegendő.
– Álljunk csak meg egy percre. Én úgy tudom ez humán
profilú iskola. Akkor meg miért nem kerekedtek ki az órái?
– Igen egyszerű megfontolásból indultunk ki: Latintanár csak egy van és az is fiatal, matek, kémia és fizika szakosok seregnyien vannak és idősek. A diákok amúgy sem szeretik a latint. Különösen nem amióta megérkezett az utolsó latintanár. Keményszívű fickó volt senki nem bírta meglágyítani szívét. Addig a latin szak amolyan lezser médiaemelő tantárgy volt. Mivel ez megváltozott, a diákurakat kihangsúlyozott módon zavarta.

– Csak a vizsgákon volt a baj, amikor egy egész osztály bukott meg. – Érvelt a tanfelügyelő.
– Ez igaz, de ki veszi manapság komolyan a latin órákat? Ezért hát vettük a bátorságot és reáltárgyakból betettünk hetente hármat, hármat, latinból egyet.
– Nem egészen értem miért fontosabb egy ügyvédnek a matek, mint a latin. Hacsak nem azért, hogy a jogász urak a törvények vagy paragrafusok számai között eligazodjanak? A filozófusoknak és nyelvészeknek fizetésük megszámolása végett?
– Ezeket a lehetetlen tanügyi törvényeket nem én alkottam tanfelügyelő úr! – Fakadt ki az igazgató. – Ember legyen a talpán, aki mindenkinek tetsző döntést képes hozni.

Sokszor sokunknak áldás ez a félresikerült tanügyi törvény. Tűnődött a tanfelügyelő. Mivel van mire fogni mulasztásainkat, tévedéseinket. Hangosan a következőt mondta:
- Nyugodjon békével.
Kalapját azzal a meggyőződéssel tette fejére, hogy ez az emberi sors nem ilyen befejezést érdemelt.

„Grave ipsius coscientiae pondus.” Súlyos teher a saját lelkiismeretünk. (Cicero)

Az utolsó latintanár külföldön végezte az egyetemet. Sokat tanult és ugyanannyit éhezett. Mintha csak előre látta volna jövőét edzett az elkövetkező szűkölködésre. Az éhezést, igazságszerit megszokni soha nem lehet. Mert ezzel megbontanád a természet törvényeit. Mert a fej irányit de a gyomor éltet. Nem tudatosan szűkölködött, csupán meggondolatlanságból. Szülei szerényen támogatták. Ugyancsak szerény ösztöndíját könyvekre költötte. Úgy gondolta, mint ahogy a mondás tartja:

„Haurit aquam cribro qui discere vult sine libro.”
„Szitával akar vizet meríteni, aki könyv nélkül akar tanulni.”

Ropogós tanári diplomával a zsebébe üldögélt otthon, azon gondolkodván, mi legyen tovább? Mintha csak a sors keze volna mindenben, a megoldást a sajtó hozta. Hatalmas betűk ordítozták a címlapról a következőket:
„Egy egész osztály bukott meg latinból az érettségin!”
- Ez a terület az enyém! – Állapította meg elégedetten és nagy
sietséggel indult a suli irányába. – Hogyan lehetséges, morfondírozott menet közben, latin nyelvű országba megbukni latinból egy egész osztálynak? Óriási szégyen ez egy nem kompetens tanárnak is! Bármennyire igyekezett, nem bírt megszabadulni egy tarka ruhás cigánynő fürge kezétől.

- Hadd jósoljak a fiatalúrnak! – Rikoltotta miközben majdnem kitekerte karját.
Csak pár pillanat volt, amíg keze kiszabadításával kísérletezett. Így is sikerült a hölgynek belepillantania tenyerébe.
- Kérem uram az Istenre, kérem, bármilyen pályát válasszon.
Csak kezdőtanár ne legyen!
– Hagyjon már elmenni asszony! – kiáltott rá és kezét kirántván a szorításból tovább sietett.
Még a következő utcasarkon is hallotta a jósnő rikoltozását:
- Csak kezdőtanár ne legyen!

Nem érintette kellemetlenül az incidens. A tolakodó embereket már megszokta, a jóslást pedig józan materialista felfogással komolytalanságnak tekintette. Miután egy gyönyörű hegedűszonáta dallamát meghallotta már el is, felejtette a baljóslást. Egy utcai zenész mellett haladt el. A zenész lány volt kerek arcú és lebilincselő tekintetű. Előtte nyitott hegedűtok kevés aprópénzzel. Kecsesen félrehajtott feje alól úgy nőt ki a hegedű mintha testéhez tartozott volna. Ciprian Porunbescu szonátát játszott, olyan művészi érzékkel, amilyennel csak egy hegedűművész képes játszani. Az utolsó latintanár csak azért nem állt meg mert nem volt pénze és szégyellte magát. De menet közben vissza, visszapillantott, mind addig, amíg látókörében volt.

Még aznap elfoglalta helyét a tanügyben. Igaz egyelőre, mint helyettesítő latintanár, mert külföldi diplomáját csak lefordítás után fogadhatták el hazai törvények szerint. A fordítást még a legolcsóbb közjegyző is potom három, négyhavi kezdőtanár fizetésért végezte volna el. Természetesen erre nem volt pénze de így is elégedettnek, érezte magát. Úgy gondolta, fiatal lelkesedéssel, hogy a tanügy a társadalom alapja, függetlenül attól, ki hogy értékeli és jutalmazza munkájukat ő egy fontos intézmény tartópillérévé vált!

„Hoc erat in votis.” Éppen ere vágytam.” (Horatius.)

Nagy lelkesedéssel ugrott bele a munkába. Fiatal volt és tapasztalatlan. Nem mérte fel előre a veszélyt. Építész hasonlattal élve könnyebb egy új épületet felépíteni, mint egy régit és hibásat kijavítani. Az egyoldalú, diákpárti, tanügyi törvények, valamint a helyettesítő tanárok hozzá nem értésének köszönhetően kétségbeejtő állapotok uralkodtak. Itt úgy érzem vissza kel térnem a hasonlat módszeréhez. Tehát egy évek hosszú során elhanyagolt, megműveletlenségre kárhoztatott ugarhoz volt hasonlatos a latin tantárgy akkori állása. Iszonyatos munka igényeltetett a helyzet megváltoztatásához. Energiába és fiatalos lelkesedésbe nem volt hiány. Az utolsó latintanárnak rá kellet jönnie, hogy egyre inkább nem kap segítséget. Ráadásul akadályozták munkájában nemcsak közvetlen módon, hanem nyíltan is.

„Homini plurima ex homine sunt mala.” „A legtöbb bajt az emberek okozzák egymásnak.” (Plinius)

Nehéz megállítani egy olyan folyamatot, amelyet megszokott és megkedvelt a közösség. Csak a minimálist kérte diákjaitól. Pusztán annyit amennyi egy középszintű általános műveltségnél elengedhetetlen. Még ezt is sokallták a tanulók és minél szaporábbá váltak az elszigetelt apró konfliktusok, melyeknek megoldásai egyre jobban megviselték kezdeti lelkesedéseit. Három hónap múlva a fél iskola bukásra állt latinból.

Diákurak után az osztályfőnökök adtak hangot elégedetlenségüknek:
– Kolléga úr, ne vegye sértésnek, ha megkérdem. Bizonyára tisztában van azzal a ténnyel, miszerint az ön által leadott tantárgy, hol áll a fontossági sorrendben?
– Ha van egyáltalán ilyen fontossági sorrend kolléga úr akkor én, már ráéreztem. Ezért kérem meg a minimumot, ennél kevesebbet nem fogadhatok el!

Volt olyan kollégája is, aki legnagyobb meglepetésére kertelés nélkül a tárgyra tért:
- Kolléga úr, árulja el nekem miért pikkel a lányomra?
- Nem egészen értem kolléga úr miről van szó?
- Miért nem ad a lányomnak magasabb osztályzatot?
- Nagy valószínűséggel azért kolléga úr, mert nem érdemli meg.

Az eset azért emlékezetes, mert hatással lesz az elkövetkezendő időszakra. Ugyanis a szóban forgó úr kompetens az órarendek tervezésében. Nehéz képzelni, hogy az órabeosztásai a következő időszakokban véletlenül alakultak szokatlan módon:
Csupán napi három órájából az első, reggel hét órától nyolcig.
A második tízen kettőtől tízen háromig. Mígnem a harmadik tízen hat órától tízen hétig volt beprogramálva. Magyarán sikerült felapróznia szabadidejét akár a gyújtóst. A tanulók minősítetlen viselkedése nem bántotta annyira, mint tanárkollegái helytelen hozzáállása vagy közömbössége. Pedagógus volt és tudta, hogy a kamaszgyerekek olyanok, mint a vadvizek melyeket, ha normális mederbe terelnek, folytatják a folyam nagyszerű sorsát.

Amikor egy diáklány tisztességtelen ajánlatot tett neki mosolygott és süketet játszott. De amikor egy másik lány nyomdafestéket nem tűrő helyekre küldözgette, és ocsmány hasonlatokkal illette mélységes csalódást érzett. Végignézte, mint egy szolidaritás képen, ahogy sorra gratulálnak a szókimondó lánynak. Nem tehetett semmit, a diákot még megszidni sem szabad, tiltják a tanügyi törvények. De ha megszidná is ellenhatást, keltene, mert ugyanarra az alacsony szintre süllyedne a tanár, is mint a diák. Másféle módszereket kell alkalmazni. A pedagógia egy kiaknázhatatlan tudomány. Az osztályfőnök véleménye sokkal megrázóbb volt, mint maga az incidens:

– „Nemo dat quond non habet.” „Senki nem adhatja azt, amivel nem rendelkezik.”- Figyelembe kell venni kolléga úr, a lány családi helyzetét, hogyan nevelkedett és mit tanulhatott szüleitől. Apja egy durva alkoholista, aki veri gyerekeit, anya nem törődik nevelésével, szintén alkoholista. Azt gondolom, van egy másik nem elhanyagolható dolog is. Éppúgy lehet önnel a baj, mint a diáklánnyal. Vizsgálja felül önmagát kolléga úr, a népszerűségi listája is ezt mutatja.

- Meggyőzött kolléga úr valóban én vagyok a hibás, mert próbálok latint tanítani. – „Pro bono malum” „Jóért rosszal fizetni.”

Próbálta úgy folytatni a munkát mintha semmi nem történt volna. Takargatni a lelkébe belemart sebeket. Reménykedni abban, hogy az idő majd begyógyítja. A türelemmel viselt szenvedés nemsokára meghozta gyümölcsét.

„Patientia animi occultas divitias habet.” „A lelki türelem rejtett gazdagságot hordoz magában.” Publ. (Syrus)

Régi diákszokás, hogy a végzősek bejárják a várost, felkeresik tanárjaikat, és hálájuk jeléül szerenádot adnak ablakok alatt lépcsőházakban, ajtók előtt. Előre természetesen megegyezik, mert így kívánja az illem. A latintanár válasza olyan lényegre tapintó volt, amitől a diákok elszégyellték magukat:

– Uraim, ha a munka mezején nem tudtuk egymást megbecsülni, ünnepnapon ne boruljunk egymás nyakába!
A győzelem elsöprő volt de nem tudott neki örülni. Túlságosan sokba került. Ilyen kérést nem utasított vissza senki a történelem folyamán.

Egy gazdag vállalkozó fiának büntető jegyet adott puskázásért. A felháborodott diák életveszélyesen megfenyegette. Tudta, hogy ez egy rakoncátlan gyerek tehetetlen düh kitörése ezért nem is haragudott meg.

- Uram addig is, amíg eltöretné mind a két kezemet, beírom önnek a büntető jegyet. – Mosolygott hozzá.
Idő teltével ismételten neki lett igaza, mert a „rakoncátlan”, iránta tanúsított viselkedése megváltozott. Tisztelni kezdte tanárát és érdeklődni a tantárgy iránt. Ez volt élete egyik legnagyobb elégtétele.

Szerette a kisdiákokat. Néha élvezettel hallgatta önfeledt csicsergésüket. Mosolyt fakasztott arcára gyerekesen naiv kérdéseik. Ilyenkor érezte, hogy nem is olyan rossz tanárnak lenni. Kedves volt hozzájuk és elnéző. Csodálta és becsülte tisztaszívűségüket. Bár minden diák ilyen lenne kívánta magában. Tudván tudta, hogy ez lehetetlen. Az emberek idővel kinövik ártatlanságukat, mert ez az evolúcióval jár. Megindulnak az egyénivé válás és a jellem kialakulás kacskaringós útjain. Hogy ki milyen irányban változik az sokmindentől függ. Egy bizonyos: Kezdeti ártatlanságukból keveset visznek útjuk végéig!

Eleinte keveset törődött a pénzel, mivel szülei is segítették. Idő teltével, amikor végre meg kellett állni saját lábán egyre jobban kínozta a nincstelenség. Ráadásul még kevéske óráit is elcsipegették kollégái. Az órákért dúló harc többé, kevésbé minden iskolánál megszokott dolog. Képtelen volt megérteni, hogy harcolni kell érte. Függetlenül az intelligencia szinttől, ha pénzről van szó az emberek nagy többsége ordassá, válik.

„Homo homini lupus.” „Ember az embernek farkasa…” (Plautus)

Ha közöttük vagy ordas fogakkal harcolj, hanem elvesztél!
Ezzel szembe neki teljesen más elmélete volt, ami szuper intelligens volta miatt jóval meghaladta a jelenlegi időt, társadalmat és munkaközösséget.”

- „Egy olyan közösségben ahol kizárólag intellektuális személyek dolgoznak a munkamegosztás, egymással való törődés és az anyagi részesedés is olyan méltányos, kell, legyen, hogy bármilyen vita elkerülendő.”
– Nem akarom, hogy meggyűlöljenek!- Mentegette önmagának, önmagát.

Még arra a gondolatra is elpirult, ha eszébe jutott, hogy idősebb munkatársai négyszer többet keresnek, mint ő. Gondolatban sem akart rosszmájú lenni. Inkább a munkába menekült. A diákok kérésére előadásokat tartott köröket szervezett. Ezt legalább nem csipegették el, előlel, mert ezért nem járt anyagi fizetség sem elismerés csak az alkotás öröme.

Minden hétvégén hazautazott szüleihez. Feltöltötte heti tartalékát. Minden hét elején úgy érkezett vissza, mint egy kétlábú púpos teve. Hátizsákja miatt melyet anyja degeszre tömött főtt ételekkel telt műanyag dobozokkal. A lakbérhez szükséges összeget, ugyancsak otthonról vitte rendszerint. Mindezek ellenére nem volt elkeseredve. Tartotta benne lelket a remény. Abban bízott, ha majd idők folyamán leteszi azokat az értelmet- len, kötelező vizsgákat, anyagilag majd neki is változik helyzete. Nem is volt baj mindaddig, míg szülei bírták támogatni. Rövid idő múlva gyors egymásutánjában szülei eltávoztak az élők sorából.

Az utolsó latintanárra teljes nehezével rászakadt a nyomorúság.
Egyre közelebb került a végkimerüléshez, amit még alultápláltsága is siettetett. Egyszerűen már nem jutott a mindennapi élelemre. Gyakran eltűnődött azon, hogyan sikerült megszoknia az éhséget a cigány lovának. Próbált nem gondolni rá kevés sikerrel. Ahányszor áthaladt a parkon, mindig negált egy percre és hallgatta az utcai zenész lányt. Mindig ugyanazon a helyen, egy bronz szobor talpazatánál játszott. Előtte nyitott hegedűtok benne kevés aprópénz. Művészi szinten játszott híres zeneszerzőktől. Az a hír járta, hogy zeneakadémiát végzett és zenét tanít egy iskolánál. Utcai zenével próbálja pótolni kevés jövedelmét. Néhány percre elbírta felejteni a gyomrát, mardosó éhséget. Erő és megnyugvás áradt a hangszerből, biztatás és vigasz a zenész sokatmondó tekintetéből:

– Hová készülsz? Ne siess! Van idő bőven. Elviszlek a zene szárnyán a beteljesülések világába. Oda ahol nincs fájdalom és bánat. A jó emberek mind istenek kivétel nélkül. Önmaguknak világot teremtenek. Belakják azt szeretetükkel és boldogságukkal uralmuk alá, hajtják a világukat és soha el nem mullú jóságuk- kal, gazdálkodnak. Csak még egy percet maradj és megbizonyosodsz arról, hogy a valót mondtam. Felismertelek, és ezt te is tudod. Mi vagy, ki elől szaladsz? Megállj! Nem menekülhetsz életed végéig, mint egy névtelen üstökös!

Minden alkalommal szuggerálta ezt a különös kinyilatkozást. De ő minden alkalommal megszökött. Szégyellte nyomorúságát, sikertelenségét. Úgy érezte „Megmérettetett, és könnyűnek találtatott.” Elveszítette önbizalmát.

„Ille dolet vere, qui sine teste dolet.” (Az szenved igazán, aki magányosan szenved.)

Amikor érezte, hogy közeleg a vég még utoljára, meglátogatta a zenészt, ott a szobor talpazatánál. Kábultan ült le a léces kerti- padra. Néhány percig elringatózott a zene hullámain. Sajnálta, hogy ez az utolsó, habár volt egy olyan titkos érzése, hogy a mennyország ettől a zenétől olyan nyugalmas. Amikor elindult a lány utána küldött egy sokat ígérő gondolatot:
– Még ma találkozni fogunk a paradicsomban!

Amikorra hazaszédelgett már elfelejtette a lányt. Elfelejtett majdnem mindent még azt is, hogy mi végre jött erre a világra. Ott állott a végelgyengülés határán. Mint egy robot, amikor a végső energiatartalékát éli fel, és irányító rendszere is korlátozott. Lassan bizonytalan mozdulatokkal levetkőzött. Néha belegabalyodva az éppen soron lévő ruhadarabokba. Majd mindég megtalálva a kiutat sikeresen folytatta a műveletet. Szerencsére fürdőszobája szűkre szabott volt, ha megtántorodott valamelyik fal mindég kifogta estét. A borotválkozással meg sem próbálkozott. Fölösleges, állítják sokan halott embernek, kinő a szakálla. Magára öltötte egyetlen ünneplő ruháját. Csupán a nyakkendőjét nem kötötte fel. Iszonya volt a nyakkendőtől, úgy érezte mintha saját kezével akasztaná fel magát. Beledobta a szemetes kosárba. Asztalára egy fehér írólapot tett és golyóstollal nagy nyomtatott betűkkel a következőt írta:

„Non omnis moriar, multaque pars mei, vitabit Libitinam.”
(Nem halok meg teljesen, sok minden, ami bennem él, elkerüli a halált.) (Horatius)

Bátor beletörődéssel heveredett rá az ágyra, mint ahogy egy elhalálozni készülőhöz illik. Kinyújtózkodott testtel, hasán lazán összekulcsolt kezekkel. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt ebben a pózban. Mint aki elfelejtett valamit, felpattantak szemhéjai. Karjával kinyúlt az asztal lapjára és elvette az odakészített tükrét. Hosszasan vizsgálta arcának minden vonását különböző szögekből. Hiúság nélkül konstatálta, hogy szép halott lesz. Majd azzal a meggyőződéssel hunyta le újra szemeit, hogy egy átlagos emberi életet ő is megérdemelt volna.

Valami szörnyűségre várt, irtózatos fájdalmakra, szűnni nem akaró görcsökre, anyag nélküli sűrű sötétségre. Ehelyett egy kellemes érzéssel szabadult testéből. Dematerializált állapotban suhant térben és időben. Rövid idő alatt összebarangolta a világegyetemek legtitokzatosabb zugait. Az ismert és ismeretlen történelmi időket másodpercnyi részletességekkel és mégis pillanatok alatt. Azon lepődött meg, hogy semmin sem lepődik meg. Mindent tudott a legnagyobb részletességgel. Amikorra visszatért, hogy végignézze saját temetését, akkorára már egy végtelenül nagy információhalmazzal rendelkezett. Nem volt nagy temetés, semmi herce-hurca. Csupán annyira különbözött a nyugati temetésektől, hogy volt köményes pálinka és puha mézédes kalács. Mindez egy segélyszervezet jóvoltából. A kereszt lakkozott cserefa, ismeretlen adományozótól és egy sokatmondó felirattal:

„Itt nyugszik az utolsó latintanár. Isten legyen irgalmas lelkéhez!”

Lehetett intelem a szakma veszélyességére. Vagy kevésbé fontosságára. Mint amilyen sorsra ítéltetett a hit és erkölcstan, valamint az illemtan, melyet nagyvonalú kézlegyintéssel törölt modern, materialista társadalmunk. És azért romlott meg az emberiség morálja.

Majdnem az összes kollégája jelen volt. Érdekes módon mindeniknek hallotta gondolatát:
– Mi van seggfej? Meg akartad váltani a világot?
– Szegény balek!
– Jó helyt vagy haver, ez nem a te világod volt.
– Ne váljon nehezedre de, én inkább örülök. Tudod a plusz órák miatt. Ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy én kapom azokat. Na persze, jobb lett volna, ha a tudásodat is rám hagyod de, ki az, akit manapság annyira lenyűgöz a latin.
– Haragszom rád öcsém. Meggyűjtötted a bajomat. Ezek szerint jobb lett volna legalább minden második nap, ebédre hívjalak.
– Azonkívül, hogy bugyuta voltál még érzéktelen is. Figyelemre se méltattad közeledésemet, amit egy nő nehezen bocsát meg. Pedig ha tudnád, hogy mit veszítettél! – Mélyről jövő ősz- inte sóhaj szakadt fel kebléből.

Mindezeket és még sok mindent végiggondolván, egy, egy szál szegfüvet dobtak sírhalmára. Mindenki iránt hálát és szeretetet érzett. Ugyanakkor sajnálta is őket. Hiszen olyanok voltak, mint egy kis vadalmába esett kukacok. Szűk és savanyú volt a világuk életüket pedig, villanásnyi időintervallumok határolták be.

Lassan elcsendesedett a temető még kevés ideig ott lebegett a tiszteletet ébresztő síremlékek között és fölött. Érzékszervek nélkül is érezte a feldoppingolt szegfüvek illatát és a frissen ásott föld szagát. Csodálatos hegedűszó itatta át a napsugaras teret. Olyant, amilyent a mennyországba hallani, csak a hárfakíséret hiányzott és az angyalok kórusa.

Epilógus

– De hiszen még nincs is a mennyországban! Vagy igen?
Mintha világot váltott volna, vagy valami olyasmi. Minden tiltakozása ellenére a lelke testet öltött. Fájdalmat érzett, mintha egy szűk csövön préselték volna át. Lassan tisztult körülötte a világ. Nem történt különösebb dolog. Előző életének megszokott környezete vette körül. Az ágy melybe feküdt. Az asztal rajta a tükör és üveg vázához támasztott írólap. Azért volt különbség. Előtte állott az utcai zenész, Pán Isten helyett a modern Vénusz. Álla alatt kecsesen tartotta a hegedűt és álomszép szonátát játszott. Visszahozta. Hegedűjének zenéjével hozta vissza. Az utolsó latintanár nem tudta leplezni bosszúságát első reakciójában.
– Miért nem hagytál békén ott ahol voltam?
A lány elengedte füle mellet, a kérdést. Hangszerét az asztalra tette. Majd az írólapot feléje nyújtotta.
– Mondtam neked, hogy találkozni fogunk!
A lapon ez állott:

„Abiit non obiit.” (Eltávozott de nem halt meg)

Az utolsó latintanár bólintott. Rugalmas testmozdulattal felült és a világ legtermészetesebb hangján kijelentette:
- Éhes vagyok.
- Tudom. – Mondta a lány.
Titkos helyről elővarázsolta a világ legízletesebb meleg pizzáját.
- Maradj! – Szólt rá a férfira.
Ölébe helyezte a süteményt. Odatelepedett az ágyba és ettek szótlanul termesz étvággyal. Amikor már csak a papírdoboz maradt és néhány szem morzsa az utolsó latintanár újra megszólalt:
- Szomjas vagyok.
- Gondoltam.
-
Pezsgőt nyitott, és ahogy töltötte a poharakat a tanár azon gondolkodott, hogyan lehetséges ennyi meglepetéssel előrukkolni. Nem is sejtette, hogy a meglepetések tára még nem ürült ki.
Koccintottak és ittak, mint régi jó ismerősök egy találkozás örömére. Nem beszélgettek legalább is hangosan nem. Ez volt a gondolatátvitel, amit a mai ember kételkedve fogad el amolyan, hiszem is meg nem is tudománytalan alapon. Amire kifogyott az üveg már tetőtől talpig ismerték egymást, legalább annyira, mint önmagukat.
– Ne mondj semmit, nincs értelme, tudom a következő lépést. Mutatóujját a szájához szorítva némaságra intett. Felállt, lerakta a pezsgős poharakat az asztalra. Egy kecses balett mozdulattal kihámozta magát ruhájából. A következő mozdulattal felrúgta cipőstől a fogasra. Amikor boszorkányos gyorsasággal két aprócska intim holmija is földre hullott, az utolsó latintanárnak még a lélegzete is elakadt.
– Azért a földi életnek is megvannak a maga gyönyörei. Állapította meg miközben magához ölelt egy megtestesült Vénuszt.

Sebők Mihály

http://erdely.ma/publicisztika.php?id=146652&cim=az_utolso_latintanar