VÖRÖSMARTY MIHÁLY
A SORS ÉS A MAGYAR EMBER
Rege
A sors előtt (ki légyen E nagy szeszélyü nő, Jól tudja minden jámbor) Áll egy esedező. Fél vállán ócska mente, Rezes kard oldalán, Az üstök hátra kötve Lóg, mint egy buzogány.
Lóháton rég nem ült már, De vén bokáiról Az elpártolt időknek Vas sarkantyúja szól.
Azonban drága kedve Már jócskán oda van: Sirásra ferdűlt szája, Beszéde súlytalan.
De sors asszonyt (szerencse!) Épen vigan lelé, Mert egy nagy égő várost Pöfékelt felfelé.
Forgószél-pipaszára Füstölt, mint a pokol, Mig lenn az árva ember Veszettül bőg s dobol.
"Mi baj, szivem magyarkám? Beszéld el szaporán, Mi kéne még, ha volna? Kell egy pipa dohány?
Már adtam gazdag földet, Csatákat, diadalt, Sok őst és cifra köntöst És mennyi hivatalt!
De szólj, mi kell? legyen meg!" Szólt sors és úgy pipált, Hogy egyre-másra nap hold Tüszkölve felbakált.
De a magyar - mit tudna, Ha még pípázni sem? - Csak nem is hunyorított; (Ez már aztán a szem!)
Sőt mintha észre jőne A füst hullámiban, Panasszal elsorolni Kezdé, mi baja van.
Kért hosszu békeséget És csendes háborut Olyfélét, mint a permet, Mely kár nélkül lefut. Egy kis reszelt alkotmányt,
És hű jobbágyokat, Lengyelnek pénzt, Tokajnak Jó bort, pedig sokat.
Sőt híreért kivánta, Hogy tenger is legyen, Hallá: mi ritka látvány A tenger a hegyen.
S hogy vesszen a pityóka, Teremjen csak buza, Juhának gyapja nőjön, Melyet már megnyuza.
S hogy lenne télen, nyáron Jó útja (majd ha fagy!) Mert hejh, Ráró, nem indít Bár buzgósága nagy.
S kivána sok bolondot
És jókat is vegyest, Míg a beszélgetőket Megcserkelé az est.
Sors istennő megunta
E hosszu dolgokat, Ásít mint egy repedt ég, Oly szörnyü nagyokat. S már jobbadán igérget,
Mit ád és mit nem ád, Csakhogy lerázza végre A rozsdás daliát. S borzasztó! miglen alkvék,
Ásíta, nyöge, fútt, Elejté pipaszárát, Pipája kialutt. A gaznép ott a földön
Kioltá a tüzet. Mondják, egész cseberrel Hordták rá a vizet. Ez aztán már boszúság!
Lőn szörnyü végezet: "Legyen meg, amit kértél, Csakhogy hasznát ne vedd."
*
Az ócska honfi ekkor, Nagy búsan haza ment, Sok üdvös éven által Eszméletlen pihent.
Meglőn a hosszu béke, De ő nem dolgozott: A gaztól parrag földe Farkasbundát kapott.
Tanulni nem volt kedve, Miből, ha könyve nincs? Könyvet csinálni szégyen, Hol kutyabőr a kincs.
És könyvet venni? kölcsön! Úgy már megengedem; A sógor bőven szolgált S lőn újabb gyötrelem.
A sors-üldözte fajnak A tudomány is árt: Korccsá lett, mint az öszvér, Hazája ellen párt.
És már tanult, tudott is Sok tarkát és keselyt: Elméje, szíve, nyelve Külföld után delejt.
Hát még a többi tréfa! Ha tán kapált, vetett, A szomszéd* elseperte A gabnát s szüretet.
S a lengyel a zsidónak Fizetne örömest, De annyi bal esethez Nem óhajt ecetet.
S az ország visszafordúl Úgy, mint Árpád lelé: Regényes szép vadonság Ásít az ég felé.
S dágványos út, kidőlt ló, Száz tenger egy helyett: Rút posvány és morotvák, A föld rongyolt sziget.
Van csendes háború is: Saját vérén vitéz, Megvásárolt kezekkel Egymást kiölni kész.
Szegény magyar! tulajdon Vérébe vert csapot, Hogy rajta német és tót Két fülre kacagott.
*
"Sok ami sok! megálljunk" Kiált sors: "halld magyar! Ezt mégsem így gondoltam." S új alkuvást akar.
De a magyar föleszmélt, Szégyennel homlokán, Szivében mély keservek, Haragtól fél pogány.
Lehányja régi bőrét S pusztán, de ifjan áll, Bevárni a csalárd sors Honának mit ajánl.
Sors asszony a belépőt (Tetszett az új legény) Kéjtelve súlyogatta Szemének mérlegén.
És szóla: "Mit kivánnál Ifjú, hűségedért?" "Semmit!" szólt eltökélten A honfi: "semmi bért!
Asszonyszeszélyre többé Hazám nem bizhatom: Mit tenni hátra van még, Magamra vállalom.
Kiolvasom szeméből, Mi az, mit tenni kell, S megváltom őt szivemnek Legtisztább vérivel.
S élek, halok; de többé Vak ámításaid Nem fogják fátyolozni E honnak napjait."
*
Azóta foly a munka Jól, rosszúl, mint lehet: A sors borongva néz el A küzdő hon felett.
1846. március 7. előtt
* A zsidót nevezi a magyar szomszédnak.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
ORSZÁGHÁZA
A hazának nincsen háza, Mert fiainak Nem hazája; Büszke fajnak Küzdő pálya, Melyen az magát rongálja, Kincsnek, vérnek rosz gazdája. És oh szégyen! roszra, jóra Még szavazni jár dobszóra. Ura s rabja millióknak Kik gyülölnek és dacolnak; Zsarnok, szolga egy személyben Ki magával sincs békében. S vaseszével Jégszivével Fölmerűl a külfaj árja, A meleg vért általjárja, És a nemzet áll fagyottan Tompa, zsibbadt fájdalomban. Nincsen egy szó Összehangzó Honfiaknak ajakáról, Nincsen egy tett Az eggyé lett Nemzet élete fájáról.
A hazának nincsen háza. Mért? Volt idő, midőn nevére Fölkelének, s amit kére Nem keresvén cifra szóban, Ami a szív legmélyén van, Adtak drága bért, Adtak érte vért. Most midőn leszállt a béke S a vérontó harcnak vége, S a hazának, Mint anyának, Aki gyermekei körében Áll ragyogva örömében, Földerűlne boldog napja: Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva, Bujdokolva, Mint hivatlan vendég száll be A szegény s kaján telekbe, Hol nevét rút ferditésben Ismerik csak átokképen. Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok: Ezzé lett magyar hazátok.
1846. június - augusztus (?)
|