Arany János: Szent László
Legenda
Monda Lajos a nagy király: Eredj szolgám, Laczfi Endre, Küldj parancsot, mint a villám, Köss nehéz szablyát övedre: A tatártól nagy veszélyben Forog Moldva, ez a véghely: A tatárra veled menjen Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre, Veszi útját Nagy-Váradnak; Kölestermő Kunság földén Jó csatlósi áthaladnak; Várad kövecses utcáin Lovuk acél körme csattog, Messzefénylik a sok fegyver, Messzedöng a föld alattok.
Hallja László a templomban Körösvíznek partja mellett; Visszatér szemébe a fény, Kebelébe a lehellet; Koporsója kőfedelét Nyomja szinte három század: Ideje már egy kevéssé Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszöjére S fogja a nagy csatabárdot, Mellyel egykor napkeleten A pogánynak annyit ártott; Félrebillent koronáját Halántékin igazítja; - Éjféltájban lehetett már - A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki a térre; És irányát vészi jobbra, Hol magasan felsötétlik Ércbül öntött lovagszobra; Távolról megérzi a mén, Tombol, nyerít, úgy köszönti: Megrázkódik a nagy ércló S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik, Kapál, nyihog, lángot fúvall; László a nyeregbe zörren S jelt ad éles sarkantyúval; Messze a magas talapról, A kőlábról messze szöktet; Hegyen-völgyön viszi a ló A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária És kilenc a Királyhágó; Hallja körme csattogását A vad székely és a csángó: Ám a lovat és lovagját Élő ember nem láthatja, Csodálatos! – de csodákat Szül az Isten akaratja. -
Három teljes álló napig Vívott a pogánnyal Laczfi; Nem hiányzott a székely szív, De kevés a székely harcfi Míg a tatár – több mint polyva, Vagy mint a puszták fövénye - Sivalkodik, nyilát szórja, Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi, Már veszélyben a nagy zászló, De fölharsog a kiáltás: “Uram Isten és Szent László!” Mint oroszlán, ví a székely, Megszorítva, nem megtörve… Most a bércen láthatatlan Csattog a nagy ércló körme.
“Ide, ide jó vitézek!” Gyüjti népét Laczfi Endre: Hát egyszer csak vad futással Bomlik a pogányság rende; Nagy tolongásnak miatta Szinte már a föld is rendül; Sok megállván mint egy bálvány, Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában A repülő kurta csákány; Sok ki nem mozdul helyéből Maga rab lesz, lova zsákmány. Foglyul esett a vezér is Atlamos, de gyalázatja (Nehéz sebben vére elfoly) Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi préda, annyi zászló Ritka helyen esik, mint itt. Rabkötélen a tatárság Félelemtül még mind reszket. És vezeklik és ohajtja Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá, - Vala épen László napja - Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja. Összegyűl a tenger néző Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet:
“Nem a székely, nem is Laczfi, Kit Isten soká megtartson; Hanem az a: László! László! A győzött le minket harcon: A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges; Korona volt a fejében Sár-aranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos! -” Monda a nép: az Szent-László, És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle; Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sirboltban Lászlót hiába kereste; Negyednapra átizzadva Találtatott boldog teste.
1853
|