Kovászos kenyér

Néha nem árt kicsit magunk mögött hagyni a politikát, és beszélni azokról az apró gesztusokról, hétköznapi dolgokról, amelyek élhetővé teszik az életünket. Az emberi minőségről, amiből egyre nagyobb a hiány. Az elmúlt napokban Amerikát jártam Dénes (Tóásó) Edittel, hogy az immár ötven hónapja Bolíviában raboskodó öccse, Tóásó Előd számára nemzetközi jogvédő szervezetek, ismert emberi jogi aktivisták segítségét kérjük, és az ügyet az Amerika-közi Bíróság figyelmébe ajánljuk. Most ebben az írásban nem az út a fontos, hanem az elmúlt napokban megismert emberek.

A latin-amerikai ország a maga cseppet sem gondmentes történelmének egyik mélypontját éli éppen, emberek ezrei menekülnek el onnan politikai okokból. Közülük egyre többen vannak Amerikában, akik évtizedek munkájának eredményeit hátra hagyva egy bőrönddel érkeztek meg ide, hogy felnőtt fejjel újrakezdjék az életüket. Ezek az emberek elképesztő nyitottsággal, határtalan szeretettel fogadtak be az otthonaikba az elmúlt napokban, és tettek meg mindent, hogy nekünk, az idegeneknek segítsenek – csak azért, mert Előd az ő országukban került bajba. Kézről kézre adtak, kapcsolataikat felhasználva mindenféle találkozókat szerveztek, megpróbálták könnyebbé és hatékonyabbá tenni az utunkat.

Képzeljük el a helyzetet: miközben ők maguk is segítségre szorulnának, megpróbálnak segíteni egy másikon, aki még nagyobb bajban van. Az első amerikai éjszakánk házigazdája mesélte, hogy amikor megérkeztek az Újvilágba, az első hétvégén mindössze kétdollárnyi apró csörgött a zsebükben. Feleségével elindultak a sarki közértbe, hogy az akkor pár éves gyereküknek egy csokit vásároljanak az utolsó centekből, és a kasszánál látták, hogy egy meglehetősen rossz ruházatú, hajléktalannak kinéző ember kilencven dollárért vásárolt magának cigarettát. Akkor megnyugodtam, mesélte mosolyogva az illető, ha ebben az országban egy hajléktalannak is van kilencven dollárja cigarettára, akkor mi sem fogunk éhen halni. A fiatal pár nagyon hálás az országnak, amely befogadta őket és politikai menedékjogot adott nekik, és most természetesnek tartják, hogy amint egy picit jobban megy a soruk, ők segítenek másokon.

Megrázó és elgondolkodtató volt részt venni egy tipikus bolíviai ebéden, amit vasárnap délben főztek maguknak. Mivel a tágabb értelemben vett család szétszakadt, ezért ismerősöket, egykori honfitársakat hívtak magukhoz, mert náluk fontos, hogy sokan üljék körbe az asztalt. Elmenekült tábornok, a korábbi elnök lánya és unokája, jól képzett és igen értelmes emberek jöttek vendégségbe, akiknek el kellett jönniük ugyan az országból, de ettől még a szívük egy része ott maradt. Mi mindannyian szeretjük a hazánkat, mondták, és szó szerint elnézést kértek azért, hogy az ország jelenlegi vezetése lemészárolt és fogva tart külföldieket egy nyilvánvalóan (bel)politikai ügyben.

Az elmúlt négy esztendőben, amióta nyomon követem a Bolíviában raboskodó magyar fiatalember sorsát, otthon rendkívül sokféle véleménnyel találkoztam. Miért ment oda; biztos van oka annak, hogy börtönbe került; nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél – mondták sokan. Amióta egy humanitárius szervezet önkénteseként is dolgozom, megtanultam, hogy nem az én dolgom a bíráskodás – ha valaki bajba került, és képes vagyok segíteni rajta, meg kell adnom neki a segítséget mérlegelés nélkül. Azt gondolom, nálunk sokan tökéletesre fejlesztették az önfelmentés tudományát: érveket gyártanak annak igazolására, hogy miért nem lépnek ki a kényelmes passzivitásból. Nagyobb baj, hogy sokszor még azokat is meg kell győzni, ki kell mozdítani a semmittevésből, akiknek a segítség lenne a dolguk, mert ők is (ál)magyarázatok mögé menekülnek. Hol tartana világ, ha a mentő nem indulna el a diszkóbaleset áldozataihoz, mert „minek kellett ittasan autóba ülniük”?

Nem az én dolgom a bíráskodás, de biztos vagyok abban, Előd nem követte el azt, amivel vádolják. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül: immár az ENSZ-dokumentumokban is politikai leszámolásról és alapvető emberi jogok megsértéséről beszélnek, sőt még az Amnesty International – amely pár éve még olvadozott a „baloldali Robin Hood”, vagyis az első indián származású elnök láttán – is elítéli Bolíviát a legfrissebb éves jelentésben.

Az amerikai fővárosban tett látogatás után New Yorkba érkeztünk, hogy az itt található nemzetközi szervezetek munkatársaival is találkozzunk. Csütörtök este itt élő barátaim meghívtak a manhattani Magyar Házba, ahol egyébként ezen a héten rendhagyó irodalomórákat tartott Takaró Mihály irodalomtörténész, látogatásunk napján éppen Szabó Dezsőről. Itt minden csütörtök este megtelik a terem, ha van anyaországi előadó, ha nincs – mindig akad valaki, aki saját sütésű, kovásszal készült kenyeret hoz a közösségnek, és az itt élő magyarok rövid áldás és közös éneklés után körbeülnek egy nagy asztalt, hogy elfogyasszák a közös vacsorát. Beszélgetnek, táncolnak egymással, az egyik sarokban gitárt penget valaki, a másikban recepteket cserélnek az asszonyok – olyan közösség alakult itt ki, amilyet otthon ma már egyre kevesebb helyen látni. A világ legkozmopolitább, multinacionális városában ragaszkodnak a magyar gyökereikhez: néptáncolnak, hagyományokat elevenítenek fel, jó minőségű, eredeti alapanyagokból, klasszikus módon készült ételeket fogyasztanak. Nem emigrációban meghasonlott, öreg nosztalgiázók ők, hanem jó kedélyű fiatalok és középkorúak, akiknek így teljes az életük – néha nyolcezer kilométerre el kell utaznunk ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.

Azt gondolom, ez a kulcs: Magyarországon riasztóan kevés igény van a minőségre. Szemetet eszünk, mert az is jó, csak olcsó legyen. Szemetet nézünk, mert szórakoztat, és nem kell gondolkodni. Ha valamiért dolgozni, küzdeni kell, inkább magyarázatot gyártunk a semmittevés igazolására. Ha valaki tükröt tartana, azt megkövezzük, mert szembetűnővé tette saját gyengeségeinket. Aki kiemelkedne a kényelmesnek gondolt dagonyánkból, azt visszahúzzuk. Görcsökből és fóbiákból építünk falakat magunk közé, azt gondolva, hogy megvédenek minket. Emberi kapcsolatainkban is napi egyenlegekre játszunk: mi magunk járjunk jól, lehetőleg azonnal, a másik pedig nem számít. És persze nem felejtünk el szüntelenül panaszkodni, hogy minden rossz körülöttünk, csak mi magunk vagyunk tökéletesek.

Sokat utazom, számtalan nehéz helyzetet, reménytelennek tűnő állapotot, egyéni és közösségi tragédiát láttam. Van alapom az összehasonlításra, és bármennyire nehezen hihető, nekünk, magyaroknak nincs túl sok okunk panaszra. Elsősorban mi magunk tesszük nehézzé a saját dolgunkat – túlélésre játszunk, minimális energiabefektetéssel akarunk maximális eredményt elérni. A lehetőségeink adottak: vannak kreatív és képzett embereink az értelmes cselekvésre, az országnak kiválóak a természeti adottságai, csak valamiért nem áll össze a rendszer. Lehet, hogy rossz hír, de a munkát nem lehet megspórolni – amíg csak az jár az eszünkben, hogy többet kapjunk, mint amennyit adunk, addig nem lesz előrelépés. Atomizált, egyéni érdekeket hajszoló társadalomból egyszerűen nem építhető élhető közösség, lakható világ. Pedig egyszer megérné kipróbálni.

Lukács Csaba
Magyar Nemzet