Az Isten küld, testvéreim, tinéktek 
Hogy sugarai eleven tüzét, 
Amik Arcáról a szívembe égtek, 
Sugározzam csendesen szerteszét 
A testvéreknek, kik az éjben járnak. 
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.

SÍK SÁNDOR

Jeremiád

Magyarország 1993-ban

Siket füleknek, csüggeteg éjszakán, 
Reménytelen dalt, árva-kietlenül, 
Kékült ajkon, jajongó szóval, 
Énekelek, keserű kiáltó.

Ímhol, szeméten ül a beteg magyar, 
Nyaldossa ebként üszkösödött sebét, 
Vakarja lomhán, rossz cseréppel 
Undok ezer nyavalyás fekélyét.

Boldog Teremtő, már mivelünk mi lesz? 
Van-é csapás még a kerek ég alatt, 
Van ostor még nehéz kezedben, 
Mely nem ütött nyomorult nyakunkba?

Minket marcangol véres, öreg madár: 
A kettes Sasnak keserű karmai. 
Vérben vonaglik tépett testünk, 
Fuldokolunk dohos ősi dühtől.

Húsunkra éhes minden alélt-agyú 
Gyors-hájra-hízott rossz jövevény kamasz. 
Kövér földünk, mézes füvünket 
Vért csepegő fogaikra falnák.

A föld is immár mostoha lett nekünk: 
Nem állja tűrni únt falaink nyűgét, 
Megindul átkozott-alattunk 
S pornak omol paloták nagy orma.

Az elfordult ég bosszuja ránk ömöl: 
Örök csatornák méhei zajlanak. 
Negyven napon és negyven éjen 
Zúg az özön nyomorult fejünkre.

Megfojtva gyászol szerte a vert vetés, 
Rút, szürke árban úsznak a háztetők. 
Zsúfolt hajókra száll a bús nép: 
Messze Nyugat arany álma hívja.

Akik maradtunk: - Nézd, az agársereg, 
Az ösztövér had, hogy tör a konc után; 
Ádáz foggal, nyakig szemétben, 
Marja mohón fenekedve társát.

A tisztes törvényt megköpi az erős, 
Szennyes szitokkal görnyed a gyöngeség, 
Gonosz közöny, pállott útálat 
Jobbjaidat buta nyűgre fogja.

Írástudóid lelke lefonnyadott: 
A szörnyű órán mond piciny éneket 
Piciny búkról, kis mámorokról, 
Vértelenül, elaszott velővel.

Sírj már, sikolts már egyszer, avítt magyar! 
Ragadd meg mellen gémberedett magad, 
Riadj egy szörnyűt, égredöngőt, 
S szökj fel a vén evesült vacokról.

Nyújtózz ki egyszer, hajdani óriás, 
Emeld meg ímmár zsibbadozó karod, 
Üss szét hamar bunkós ököllel: 
Hadd ne igyák kis ebek velődet!

Ó jaj, hiába! Megsiketült füled, 
A verdeső dalt hallani lomha vagy. 
Sötét az ég, sötét a Végzés. 
Jaj megítélt nyomorult fejünknek!

Sírj, sírj, sötét szív, sírj, komorult szemem, 
Sírván kiáltozz, kínbarekedt ajak. 
Jajgass, lerongyolt, agg, beteg nép 
Vacka fölött, elapadt virrasztó!

*

SÍK SÁNDOR VERSEI

TARTALOM