REMÉNYIK SÁNDOR

Ha számbavetted...

Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.

*

Reményik Sándor

Reményik Sándor összes versei

MVGYOSZ hangoskönyvek

http://mek.oszk.hu/02800/02800/mp3/

+

Reményik Sándor

Imádság

Uram, rövid pár évre add csak
A szavak csengő színezüstjét,
Vert aranyát a gondolatnak,
Képek suhanó selymét nékem,
Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,
Árvák, akik nevében én beszélek
S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

A száz sziklába befalazott kincset
Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
Szakadjon le az idegenség fátyla:
Aki engem lát, bennem magát lássa,
S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
Az égből orzott láng, én Istenem.
Égessen be a szívök közepéig!

Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
Kezedbe adom vissza minden vágyam,
Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

1917

Reményik Sándor összes versei

Reményik Sándor
Erdély magyarjaihoz

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell, 
Idők lavináját ernyedt karok 
Ha többé fel nem tartják! 
De mi simuljunk össze, magyarok! 
Kiáltó szó ha nem lehettünk már: 
Egy titkos társaság legyünk! 
Kivándorolni, elbujdosni? Nem! 
Mi innen nem megyünk!

Nagy szalmatüzek lángjából marad 
Szívünkben egy marék izzó parázs – 
Égő világoknál ezerszer izzóbb 
És izzóbb nála nem lesz semmi más. 
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén 
Egy néma jelszót kikopogtatunk, 
Mint jeladást a Katakombák mélyén: 
„Magyarok maradunk!”

Idők mélyén vajúdhat sok halál, 
Sok minden meglehet, 
De oly koporsót nem gyárt asztalos, 
Mely minket eltemet. 
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt 
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk, 
S romolhatatlan erőnk árja zeng: 
„Örök az élet bennünk!”

Virrasztottunk mi tetszhalottat már! 
A lefojtott szó erősebb a jajnál, 
Nyílt szónál több az allegória 
S a vértezett szív a vértezett karnál. 
A lefeszített rúgó izmai 
Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan, 
Nagyobb erőt szül nagyobb elnyomás, 
Míg döngve visszapattan.

Virrasztottunk mi tetszhalottat már, 
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új, 
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk. 
Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj. 
Nem tagadom: jöhet még zord idő, 
Sok mindent nem lehet majd merni, 
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz, 
Csak a szívünk fog verni.

De magyarul fog verni!

1918 október

Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek, 
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre, 
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton: 
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.