Szerző: Sebők László

A török kiűzése után Budán, Pesten és Óbudán a túlélő néhányszáz zsidó szinte mind elmenekült, számottevő jelenlétükről az 1700-as évek elején nem beszélhetünk.

Budán 1686 után csak néhány család maradt, de 1746-ban kiűzték őket innen és csak 1783-tól költözhettek ismét be a városba, s 1800 körül is még csak néhány család élhetett itt, elsősorban az északi Újlak városrészben. A szomszédos Óbuda mezővárosban (ahol már 1349-ben is éltek zsidók), a Zichy család uradalmi központjában 1712-ben még csak 88 zsidó élt, de lélekszámuk 1735-re 200, 1767-re 500, 1787-re pedig 1500 fő fölé növekedett - nagyobb részük cseh- és morvaországi származású házaló kereskedő és iparos volt. Innen rajzottak ki II. József 1783. évi Systematica gentis Judaicae regulatio rendeletének értelmében (többek közt) Budára és Pestre.

Pesten 1703-1785 között csak ún. "commorans" (meghatározott ideig itt tartózkodó), illetőleg a vásárokat látogató zsidókat találhattunk, de számuk 1787-ben már száz körülire, majd 1799-re ezer fölé emelkedett - túlnyomó többségüket a Terézvárosban élt, s további mintegy száz fő a Lipótvárosban.

A budai zsidók száma az 1810-es években alig növekedett: félezerről valamivel ezer felettire, igaz közben a város teljes lakossága sem nőtt jelentősen: 1812-1848 között 27 ezerről csak 34 ezerre. Óbudán a lakosság ugyanebben az időben 7 ezerről 10 ezerre nőtt, de a zsidók száma 2,8 ezerről csak 3,4 ezerre, mert Pestre költözésük továbbra is jelentős volt.

Ezzel szemben ebben az időszakban Pest teljes jelenlévő lakossága (nagyjából folyamatosan és egyenletesen) 36 ezerről 102 ezerre nőtt, ugyanakkor míg az itteni zsidók száma az 1820-30-as években évente  néhány százalékkal nőtt (1812-40 között 2 ezerről 7 ezerre), az 1840-es években  - elsősorban a zsidók letelepedését jelentősen megkönnyítő 1840. évi törvény következtében - számuk megduplázódott és 1848-ban 15 ezer fölé emelkedett. A pesti zsidóság túlnyomó többsége magyarországi születésű volt vagy Pestre költözése előtt is az országban élt. A letelepülők csaknem háromnegyede Magyarország más részeiből költözött be, főleg Óbuda és Pozsony városából, továbbá Pozsony, Nyitra és Pest megye további településeiről voltak. Külföldről a század közepéig elsősorban Cseh- és Morvaországból, kisebb számban osztrák-német területekről jöttek, a lengyelországi (galíciai) bevándorlók száma jó ideig elenyésző volt.

A század első felében a három város városrészei szerinti területi változásokat is jól nyomon követhetjük néhány összeírás adatai alapján:

Az óbudai zsidóság száma 1812-50 között egy kevéssel nőtt, de a Pestre áttelepülés miatt ez arányuk csökkenését eredményezte: 40%-ról 31%-ra. Budán 1812-ben a zsidók kb. fele Újlak városrészben lakott (ott arányuk 12% volt), a Vizivárosban valamivel száznál többen, a Tabánban száznál kevesebben éltek - 1850-ben a másfélezer budai zsidó csaknem fele azonban már a Tabánban lakott (11%), a Vizivárosban és Újlakon pedig mintegy 300-300-an laktak, a Várban pedig csak 10-en! Pesten a gyarapodás látványosabb volt - 1812-ben 2,2 ezer zsidó (6%) élt a városban (túlnyomó többségük Terézvárosban), 1850-ben már 12,6 ezren (15%): Terézváros túlsúlya megmaradt (9 ezer, 27%), de Lipótvárosban is megtelepültek (3 ezer, 27%), a többi városrészben azonban csak elszórtan voltak megtalálhatók.

Budapest egészének vonatkozásában az igazi gyarapodás 1840-80 között következett be, hiszen a zsidók száma 10 ezerről 71 ezerre, arányuk pedig 9,7%-ról 19,7%-ra nőtt! A növekedést két fő tényező - magasabb természetes szaporodás és igen jelentős betelepülés - egymást erősítő hatásának tudhatjuk be. A kormegoszlásra vonatkozó adatok alapján a korai betelepülők között felülreprenzentáltak voltak a fiatal családosok, más adatok pedig az bizonyítják, hogy a zsidó családokban a kiskorúak aránya elég jelentős mértékben meghaladta a más felekezetűekét. Ennek következtében nem meglepő, hogy a zsidók természetes szaporodásának értéke Budapesten még az országos átlagnál is jobban meghaladta a más felekezetűekét: 1870-ben a budapesti zsidók természetes szaporodása 19,7‰ volt (születés 37,9%, halálozás 18,2‰), míg a római katolikusoké és evangélikusoké negatív (!), s csak a reformátusoké pozitív (4,7‰).

A betelepülés mértékéről egyetlen számadat: csak az 1891-1910 közötti két évtizedben 45 ezer zsidó települt Budapestre! Ugyanakkor ebben az időszakban Budapesten is a zsidók természetes szaporodásának mértéke elkezdett csökkenni (az 1900-as évek elejére 10‰ alatti értékre), s más felekezetűek is egyre jelentősebb mértékben települtek be , így bár a zsidók száma 1910-re 204 ezerre nőtt, arányuk ekkor már inkább stagnált, de stabilan 23% feletti maradt. (Meg kell még említenünk a szomszédos Újpestet, ahol 10 ezer zsidó élt, s arányuk is csaknem elérte a budapestiekét: 18,4%.)

A városon belüli területi megoszlásuk alakulását egy térképsorozat mutatja be, az 1920-as népszámlálás (ekkor volt számuk a legmagasabb) számlálókörzetenkénti állapotot pedig egy másik térkép. Annyit feltétlenül hozzá kell tennünk, hogy az egész 1869-1941 közötti időszakban a pesti részen lakók tették ki a város zsidó lakosságának kb. 90%-át, s ezen időszakban számuk és arányuk a 30-as évek végéig minden budapesti városrészben növekedett - Óbudát kivéve. Kezdettől fogva Terézvárosban és Erzsébetvárosban élt az egész budapesti zsidóság kb. 60%-a, s ez fennmaradt a 20. század első felében is. Megfigyelhettünk azonban egy olyan sajátos folyamatot, amely szerint a magasabb státusú és/vagy módosabb zsidók folyamatosan a Lipótvárosba költöztek át, s helyükre vidékről jelentős részben ortodox, szegényebb zsidók költöztek be. A két világháború közötti időszakban épült ki a Nagykörúton túli Újlipótváros, ahová szívesen telepedtek le elsősorban  szabadfoglalkozású zsidók.

Az 1920 utáni fogyás okait, belső összefüggéseit a magyarországi résznél már ismertettem, de ki kell egészítenem azzal, hogy a főváros irányába ható vidékről történt jelentős betelepülés kb. 40 ezer főt tett ki az 1920-as és kevésbé az 1930-as években, de még ez sem tudta ellensúlyozni a negatív népmozgalmi, kikeresztelkedési és egyéb folyamatok hatásait.

Azzal, hogy a trianoni területváltozás következtében a hazai zsidóság csaknem fele (45%-a) ekkor már Budapesten élt, az amúgy is domináns szerepet betöltő fővárosi zsidóság jelentősége még inkább felértékelődött és meghatározóvá vált. A két világháború között, amikor a zsidók országos népmozgalmi és korösszetételi mutatói romlani kezdek, a budapestieké az átlagnál is jobban romlottak, amikor természetes szaporodási értékeik negatívvá váltak országosan, a budapestieké még negatívabbak lettek. Az 1920-41 közötti időszakban a kikeresztelkedések több, mint háromnegyede Budapesten történt, s a zsidó férfiak által kötött vegyes házasságok aránya is kétszerese volt a vidékiekének. Ennek következtében a keresztény vallású zsidók számának kétharmada (63 ezer fő) budapesti volt. Nem választhatók el ezek a folyamatok a neológ felekezeti irányzat erőteljes fővárosi térhódításától: az országban 1930-ban a neológok 292 ezren voltak az ortodoxok 130 ezres számával szemben, de a 204 ezres zsidóság túlnyomó része (kb. 190 ezer fő!) neológ volt, a nyelvi asszimiláció következtében pedig az izraeliták közül a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók aránya a század első harmadában mindvégig 90% felett volt. (Vidéken a neológok és ortodoxok száma közel azonos nagyságú volt.)

A zsidótörvények megszavazása, a zsidók munkaszolgálatra berendelése és elhurcolása, az ukrajnai, újvidéki és számos vidéki pogrom után már nem lehetett kérdéses, hogy a magyarországi és budapesti zsidóságra milyen sors vár.

A német megszállás (1944. március 19) után Magyarországon is azonnal megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban megkezdődtek a deportálások. Budapesten június végén koncentrálták a zsidókat úgynevezett "sárga csillagos házakba", amelyek elszórtan helyezkedtek el az egész városban. Az eredetileg tervezett 2600 helyett 1640 házban zsúfolták össze az embereket, a sárga csillagos házak kb. 80%-át Újlipótvárosban, Terézvárosban és Erzsébetvárosban jelölték ki, ahol amúgy is a legtöbb zsidó élt.

A vidéki zsidók deportálása után Horthy megtagadta a budapestiek elhurcolását, de a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után is ez egy rövid ideig nem került szóba a Szálasi kormány elismertetési próbálkozásai miatt, de a helyzet hamarosan megváltozott.

Nemzetközi gettó: a semleges országok (Svédország, Svájc, Vatikán) által védődokumentumokkal ellátott zsidókat november 12 és 20 között az Újlipótváros délnyugati részébe, a Margit híd pesti hídfője környékén álló épületekbe telepítették. Ezzel a "védettséggel" elsősorban az amúgy is ezen a környéken élő módosabb polgárok tudtak élni. Hivatalosan 15.600 védett személy volt Budapesten, az engedélyezett hely pedig számukra is csak szűkösen volt elég. Sokan hamis védődokumentumokkal is menedéket leltek itt, s végül mintegy 40 ezer menekült zsúfolódott össze szinte elviselhetetlen körülmények között. Gyakran egy lakásban 40-50 ember élt, de a pincék és padlások is tele voltak, az éhezés pedig mindennapossá vált. Gyakoriak voltak a razziák, a védett házakból elhurcoltakat sokszor támadták meg és csoportosan lőtték őket a Dunába. A védettek helyzete folyamatosan romlott, ezért 1945 elején a semleges diplomaták mintegy 10 ezer embert vittek át a pesti gettóba, mert úgy látták, hogy ott a túlélésre nagyobb esélyük lesz. A mintegy 20 ezer itt maradt zsidót 1945. január 16-án a szovjet csapatok szabadították fel.

Pesti gettó: a nyilas vezetés november közepén határozta el, hogy a nem védett többi budapesti zsidót is gettóba tömöríti. A VII. kerületben kijelölt gettó 0,3 km2 nagyságú összefüggő terület volt. Innen előbb 12 ezer keresztényt kiköltöztettek, majd a helyükre csillagos házakból mintegy 40 ezer zsidót költöztettek. A területet december 10-én zárták le fapalánkokal és csak négy bejáratot hagytak a külvilág felé. Az átköltözés folyamán nyilas egységek támadták meg és fosztogatták a zsidókat és néhány helyen (például a Városligetben) legyilkolták őket. A gettóba kényszerítések és a védett gettó részleges felszámolása miatt a létszám gyorsan emelkedett és 1945 elején elérte a 70 ezret. Egy szobára átlagosan eleinte 14 ember jutott, de a gettó lakóinak helyzete drámai mértékben folyamatosan még tovább romlott - az élelem nagyon kevés volt, az utolsó időszakban az emberek már tömegesen haltak éhen. Mintegy ötezer holttestet a Dohány utcai zsinagóga kertjében és a Klauzál téren temettek tömegsírokba. A Zsidó Tanács közkonyhákat, kórházakat állított fel és üzemeltetett mostoha körülmények között és a Vöröskereszt segítségével. A nyilas és német betörések, razziák is sok életet követeltek, ezeket végül csak a kivezényelt újabb 100 rendőrnek sikerült valamennyire visszaszorítani.  A budapesti volt Európa utolsó és egyik legnagyobb gettója, s története azért is különleges, mert lakói tömeges elpusztítására már nem kerülhetett sor, 1945. január 17-én a szovjet csapatok felszabadították - 53 ezer túlélővel.

A budapesti vészkorszakot túlélő zsidóság számát nehéz meghatározni, de a visszatérőkkel együtt legalább 130-140 ezren lehettek. A Zsidó Világkongresszus 1945-46-ban 117 ezer budapesti zsidót, a Fővárosi Statisztikai Hivatal 1945 tavaszán 87 ezer izraelita vallásút írt össze. Ha ehhez hozzávesszük az ekkor még csak úton levő fővárosba visszatelepülőket, s hogy a fővárosi zsidók úgy harmada keresztény vallású volt, akkor akár a 150 ezres érték is hitelesnek tűnik. Az 1949-es népszámláláskor Budapesten összeírt 101 ezer izraelita vallású inkább ugyanis az utóbbi értéket vagy ennél nagyobbat erősít meg. Az ezt követő évtizedben azonban a kivándorlók jelentős részét a budapesti zsidóság tette ki, majd a már ismertetett negatív folyamatok következtében a budapesti zsidóság száma - a vidékiekkel együtt - jelentősen csökkenni kezdett.

A második világháború után a budapesti zsidóság területi szóródása is lényegesen megváltozott: előbb az ötvenes években a bel-budai kerületekben élő zsidók száma nőtt meg, majd 1956 után a budai zöldövezetbe történő kiáramlás vált dominánssá. Pesten a belső kerületekből folytatódott az újlipótvárosi irányba történt áttelepülés, s ez a folyamat a mai napig tart, majd ehhez kapcsolódott a rendszerváltás óta a külső kerületekbe, sőt a fővároson kívülre történő áttelepülés.

Szociológiai felmérések alapján 
a mai budapesti zsidóság elhelyezkedése a következő:
- Az 5.,  6., és 7. kerületben él ma is legtöbb budapesti zsidó, főleg a Király utca és a volt pesti gettó környékén, a Kiskörúton belül azonban ma már kisebb arányban élnek, de a legsűrübben lakott központjuk ma már Újlipótváros.
- A budai részen Rózsadombon, Krisztinavárosban és a hegyvidéki villanegyedekben aránylag egyenletesen és jelentős számban élnek.
- Néhány pesti kerületben ma már kevésbé jelentős számban és arányban elszórtan találhatók (Zugló, Ferencváros), a dél-budai, valamint a pesti peremkerületekben pedig jelenlétük inkább már csak szórványszerű.

Közvetett adatok és információk (hitközségi adatok, a Mazsihisz vezetők területi összetétele) alapján arra következtethetünk, hogy az izraelita vallásúak legalább 75-80%-a lehet budapesti. Az 1949-ben összeírt izraeliták háromnegyede volt budapesti, de ez az arány azóta valószínűleg nőtt, bár a 2001-es népszámláláskor összeírt 9,5 ezer budapesti izraelita vallású aránya az országos adatnak szintén csak 75%-a. Ugyanakkor a nem izraelita vallású zsidó származásúak kétharmada régebben Budapesten élt és nem tudunk olyan tényezőről, amely arra utalna, hogy ez az arány számottevően csökkent volna.

A már megbecsült országos adatok 80-90%-ával számolva a Budapesten élő zsidók száma minimum 40-75 ezer fő, származás szerint pedig legfeljebb 90-100 ezer fő lehet.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/zsidok_budapesten/