Előhang
























Megéra 
beszéde

Íme a lélek hajt, hogy zengjem a szolga-csatákat
és a magyar földet dúló nagy bűn vezetőit,
szolgai köznépnek bősz csődületét s az okát is.
Nem hívlak, Múzsák, ti Bojótia szende lakói,
szentszavu költőknek jóslón akik ihletet adtok,
s téged sem kérlek, Parnasszus, amely fel az égbe
két nagy orommal nyúlsz; Phoebus, téged sem idézlek:
ám titeket hívlak, poklok bús lányai, Párkák,
kőszivü zord Fátum s titeket, Furiák, sose nyugvók;
poklok mélységét felbolygatom ím segedelmül!

Ó, titeket kérlek, titeket, kik az égbül a földre
éj szaka álomként szórjátok az emberek és az
istenek elrejtett titkát, ó, súlytalan árnyak:
Most, amidőn figyelek, s más senki se les szavatokra,
senki se hallja, amit ti nekem most vallani fogtok,
éjji sötétben most mondjátok okát meg: a durva
szolga-paraszt népség Magyarországon hadakozni
mért kelt fel s urait mért rótta ki szörnyű halálra.

Hogyha az éjjeli szél szárnyán szavaimra feleltek,
illatos áldozatot, teli urnát öntök a ciprus,
öntök a styxi világ kapujának elébe, itallal
áldozom és zendül sirató dala zárt kaputoknál. -

Bús hajlékában most fölneszel erre Megéra,
fölfülel és az ügyet nyomban vállalja magának
- nem csoda, mert mire is nem képes a drága ajándék! -
és akiket hívtam, nővérei jöttek utána.
Ő pedig így szólott zord hangon az emberiséghez:

- Hogyha a csillagnak hihetünk s ha az emberi elme
ismeri járását a magasban az étheri mennynek:
tudd meg, a sok nagy rossz okozója az ősi Saturnus;
ékes csillagról ő mérgezi egyre a földet,
búbajt, balsorsot s minden kórságokat ő küld.
Hidd el, e népi zavart szintén e Saturnus okozta:
vaskorokat szövöget, hogy a bajban az emberi nemzet
elvesszék s nagy időt már érni ne tudjon a földön.

Más szörnyű jelek is tűntek fel az égen előbb is:
mert Mars és Jupiter haragos tüzeit kikerülve,
Ikrek képe s a Rák egymásba ütődtek erővel,
markolták egymás karját s így összefonódva
vívtak, amíg eggyük győzött s lebukott, le a másik.

Bajokozó:
a pénz

Lám, a Halak havakor rút folt a napot lefogyasztja.
Ez szintén feketén izgatta a nemtelen embert
és eszevesztve, dühödt szívvel támadt a nemesre.

Küldte nagy égi harag vagy tán csak a rosszakaró Sors
ezt a hazát rontó, véres, nagy háboruságot
vagy csak az emberi szem nemlátta, lobogva vöröslő,
éjszaka felbolygó, bősz üstökü csillagok adták
bús jelként s küldték nyomorul le az emberi nemre.

Jósolták madarak: bús volt a bagoly huhogása,
durva kuvik kuvikolt folyvást meg az éjszinü, lomha
varjumadár kárált s ellepte rikoltva a várost.
Éjszaka szólt a kakuk, kakukolt odafenn a tetőkön
és a kutyák ríttak, jósolva a szörnyü jövendőt;
farkas üvölt harcról, már vérre, veszélyre vonítva.

Mily keveset tudtok s mit hisztek el, ostoba ember!
Álom, az étel, a bor foglalja le minden időtök
s ritkán éritek el csak az emberi kor közepét is.

Íme, a pénz, az arany, mit a kard s a halál se riaszt meg,
emberi minden szent törvénynek felkavarója
pénz, csak a pénz. Fő rossz, első baja mind a bajoknak.
Vész és méreg a pénz, hitvány javak alja, legalja.
Mindig a pénz indít vad háboruságokat és a
békés nemzet közt emiatt lázad fel az alnép.
Jár a nyomán a halál, a viszály, a csel, esküszegések,
számüzetés meg a harc, rablás, orzás, a hamisság.

Benne keresd bűnök gyökerét; légy bármi nagy ember,
annál jobban hajt az aranyra a kapzsi mohóság,
mely mivelünk születik. Fejedelmi nagy udvarainkban
Tantalus ül, szikkadt ajkát nem üdíti a serleg,
gyötri a szomjúság, keseríti, aszalja örökké.

Vaj ha a Sors hagyná s még élne a Hárpia, mely ha
bármihez ért Mídás fösvény keze, máris arannyá
változtatta el és tömegestül gyűlt az aranykincs,
gyűlt az aranyhalmaz, gazdag lett Lydia - végül
Krőzus kénytelenül folyamokba veté az egészet. -

Így szól és árnyként elfoszlik az éji homályba
lenge Megéra. De már otromba had állt a nyomába:
vérszomjas törökök törtek be a pannoni földre,
fegyveres ellenként száguldanak erre, amarra.

Bakács
Tamás
Rómába
megy

Íme Tamás prímást - ki nagy ember a bíborosok közt;
címere szarvaskép, élő ágas-bogas aggancs;
romlásmarta Bizánc főpapja, civódva civódó
Pannonián szolgál kancellárként a királynak -
álmában kétség mardossa, a könnyei hullnak.
Közben a Jólélek szólítja, meginti erősen,
élemedett idején így küldi veszélyes utakra:

- Vén ember, ne hibázz és jósjeleket sose vess meg.
Nagy fáradságnak bízvást megjő a jutalma.
Nincs lehetetlenség számodra, az Isten, a csillag
támogat és a hit, óv a tapasztalat és a szerencse:
minden, amit kívánsz, ami jár neked, íme, tiéd lesz.
Rajta, tehát kelj fel, próféta se sokra jut otthon,
külső országban várják csak igaz becsüléssel.

Messzire mégy s látod Rómát a hegyek tetejében,
melyről azt mondják, nincs szentebb város a földön
- joggal-e, jogtalanul? - neked ez lesz a legfeketébb hely.
Leghamarabb fölemel Rómában a tünde szerencse.
Vajha a virtusnak mindig úgy lenne keletje!
Szolgálat s jó ész alacsony rendből ivadékot
feljuttat, sokakat hármas koronáig, a csúcsra. -

(...)