|
|
|
|
És az idő eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midőn A szent imádság meghallgatva lőn, Midőn eggyé lett mind a két magyar!... Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére, Simúlj, simúlj testvéred kebelére, Amelyben a szív most oly édesen ver... Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
Mi jólesik ölelkezésünk, S mégis milyen sokáig késtünk!... De mindegy, mindegy, feljött végre A győzedelmes nap az égre, Mely összesímult arcainkra süt, S örömkönyűket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könnyeket, Melyek most pilláinkon rengenek, Amelyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak végeiglen Ottan ragyogni szemeinkben, Hagyd ott ragyogni mindég!... Magyar szemében ez oly ritka vendég.
Együtt vagyunk és együtt maradunk! Nincs isten és nincs örödg, aki Ismét széjjel bírná szakítni Ölelkező karunk. Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez... De én nem félek többé a haláltul; Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar, Nem rettegjük már haragod, Két ország eggyé olvadott, Kétélü kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását!
S te, lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündérvilágával, És szórd el ott e kincseket, Ajándékozz meg ifjat, öreget, Hadd gazdagodjék mindenik meg, De legszebb részét add a székelyeknek! Csókold meg a székely fegyvereket, Azok csókodtul tündököljenek, S azoktól nyerj te hős-erőt, Mely ugy tündöklik a világ előtt! S ha bejárád a völgyeket, Röpűlj föl s állj meg bérceik felett, S hogy megismerjék a rónák fiát, Játsszál szemökkel, mint a délibáb.
Pest, 1848. június
Alig hogy kivettek a bölcsőbül, Kis fiúcska, koporsóba tettek; Volt-e méltó a világra jőnöd? Mi haszna volt rövid életednek?
Balga kérdés! te eleget éltél, Bármi hamar végezéd be pályád; Hány nem érte meg, amit te? ámbár Késő vénség görbitette vállát.
Te megérted kurta életedben A magyar nemzet föltámadását, Te hallottad e szent zajt, s magad is Kiáltottad: éljen a szabadság!
Pest, 1848. április
Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez őt! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!
Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Üdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvad örvendő dalom.
Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet.
Csillagász lett végre is belőlem, Itten állok csillagom előtt, Arcvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövőt.
A reménynek nagy virágos fája, Mit e csillag fénye fölmutat; Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné e virágokat.
Oh halál, te nem lész oly kegyetlen, Hogy magaddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ő - tartsd ezt eszedben - A hazának nevelem fel őt.
Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan, Én a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem?
Vajha egykor ekkép szólanának, Nem busulva sírom szélinél: Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él.
Debrecen, 1848. december 15.
Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.
Veszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim, szikláin állok én, Lelkemre százszoros viszhang kiált.
Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad, Hogy a hazáért sokat tehetek.
A tettek vágya, tettek ereje, Mint vad patak, Folyt rajtam át, amelynek habjai Szilaj morajjal mélybe omlanak.
Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem, Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem.
Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!
És jőni fognak rettentő napok, Amilyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet.
Nem várok én dicsőséges s dijat Munkáimért... Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért;
És a dicsőség? isten hírivel Tovább mehet, Nem kell nekem kacér leány, midőn Ölelhetem hű feleségemet.
Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.
Pest, 1848. július
A köröskörül sötét felhő az égen, Egy magányos csillag ragyog középen. Az a csillag ott a magyar nép képe, Kit idegen népek vettek középre.
Nagy a világ, és testvérünk nincs benne, Nincsen, aki bajainkban részt venne. Dehogy testvér a magyarhoz a világ! Ellensége minden ember, akit lát.
Ha a magyar is elhagyja a magyart, Nem lesz akkor olyan, ki vele tart, Ugy eltűnik, mint az égrűl a csillag, Ha a sötét felhők reáborulnak.
Föl, székely, föl, közös az ellenségünk, Tinektek is az árt, aki minékünk, Az vert vasra titeket, aki minket, Együtt törjük szét a közös bilincset!
Mert végtére szabadokká kell lennünk; Hadd legyen az egész világ ellenünk! Bennünket az még kétségbe ne ejtsen, Hisz velünk van az igazság s az isten.
Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi, Mint a gyertya, mit el lehet oltani; A magyarnak élnie kell örökké, És nem szabad rabnak lennie többé!
Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel; Ki néz vele szembe, ha nem a székely? Hisz a székely ősapja volt Attila, Kit úgy híttak, hogy az isten ostora!
Hiába, Bécs, hiába van gazságod, Küldheted ránk a rácot, a horvátot; Állani fog, állani fog Magyarhon, Élni fogunk, élni fogunk szabadon!
Pest, 1848. szeptember
|