Mintegy hétszámra tartó dunai utazás úgy hat ránk ez a nyugodt, méreteiben is hatalmasnak igérkező regény. Két part között, hol itt, hol ott köt ki a hajó, hogy terheket rakjon le avagy új terheket rakjon fel, vagy tán csak könnyü sziesztára csalogat, hogy szétnézzünk magunk körül, hova is kerültünk igazán? Még messze tőlünk az út célja. Lehet, hogy parttalan tengerbe torkoll. Lehet, hogy mint a mi Dunajáróhajóink, csak a delta beömléséig visz el és ott oly magasra iszaposodott homoktorlaszokra talál, hogy kénytelen visszafordulni. Még nem érkeztünk el a „Vaskapu” megszűkülő sziklapadjai közé sem, amelyek derüs tájakra szokott jármüvünket félelmetes összeroppanással fenyegetik. Távolba tünedező smaragdzöld vegetáció integet felénk és sütkérezve, a fedélzeten megérezzük a nagy vizek öntudatát. Útközben értek már némi kalamitások. De hősünk két testes kötet végén még csak tizennyolc éves és illik hozzá a süvölvény optimizmusa. Ámde ha a jelek nem csalnak, lesznek még oly viharok, az elemek olyan tánca, hogy valamennyiünk szive fájdul belé.
Mire Bondy Zsigmond fiatal úr elérkezik a számára elképzelhető legbüszkébb révbe, a bankvezér párnázott ajtója mögé Hatvany Lajos regénye alighanem hat kötetbe duzzadva tárja elénk egy polgári pálya makacs felfelé ivelését. Valahogy úgy startolunk, hogy nem riadunk viszsza a további kötetektől. Amióta megszoktuk, hogy egy Joyce Ulisszese közel ezer sűrű oldalon ne nyujtson mást, mint egyetlen nap történetét, amikor Proust tizenhat kötetben az elveszett ifjuság emlékeit keresgéli, araikor ismét a nagy legények szomjuságát érezzük, mert csak ezek tudják megközelíteni azt a kimeríthetetlen sok mindent, ami a legszürkébb emberrel is megtörténik és feljegyzésre érdemes, Bondy Zsigmond három generáció gyökérszálaiba fogodzó életéről íródó mű nem látszik bőbeszédünek. Nines kizárva, hogy valaki egy szép napon nem regényt, hanem egy egész enciklopédiát ir össze a maga vagy valaki más létezéséről és elmulásáról és mindezt már természetesnek fogjuk találni.
*
Hatvany Lajos könyve azonban más tekintetekben is érdekességet ígér. Felveti a zsidóságnak a magyarságba való áthasonulása kérdését. E témakörből ismerünk, épen napjainkban néhány irói megnyilatkozást. Erdős Renée; a maga kolportázs regényeiben, Biró Lajos nem egy írásában, Földi Mihály a „Halasi Hirsch fiuban”, kissé metafizikai dimenziókba emelve — és a kisebb, sőt parányi csillagok Csermely Gyulától Ujváry Péterig, programmszerüen mélyednek el a zsidó-magyar problémában, hogy azután a „csakazértis” asszimiláció vagy a „csakazértis” cionizmus szirtfokára tüzék ki lobogóikat. Keresztény írók sem tudnak szó nélkül elmenni a politikailag annyira divatossá vált kérdés mellett, de meg kell állapítani, hogy irodalmunkban ily szélesen, az átéltségnek ily vehemens áradatával a zsidó pszichologia tudásának ekkora felkészültségével és a minden áron végére járniakarás ekkora mohóságával ily sorsotjelentő és életformát betöltő elszántsággal még senki sem nyulott a magyar-zsidó aszszimilálódás ügyének szövedékéhez. Bondy Simon, dédnagyapa 1790 körül szivárog be Magyarországba és ma 1927 évet írunk. A mai magyar zsidónak meg kell keresni apját, nagyapját, dédnagyapját, ükapját, szét kell turni a háta mögött álló egész nemzetségi dzsungelt, hogy tisztán láthassuk őt, nemcsak mint generációk eredményét, hanem mint a sok vizben megfürdött és sok tűzben megacélozott zsidó generációk eredményét is. Hatvany époszt akar, száz esztendő kalandos történelmi életfolyamatát, és nem remeg vissza a gondolattól, hogy az ország pénzeszsákján ülő tőkearisztokrata álarcát lerántsa, hogy felénk tüzeljen a bátyus Simon zsidó, aki százharminc év előtt néma vágyakozással ágaskodott be a kerítések mögül a gazdagok lakomájára. Hatvany Lajos szomoru eposzt indított útnak és csak a külső kerete a diadalmas, a nemzeti Iliász, belső történése alighanem megtorpanásokhoz vezet. Hangja már az első részben is gyakorta elégikus és szerzője minden magára erőszakolt tárgyilagossága ellenére is megmegcsukló és alélt. Mégis: éposz, hősköltemény, egy furcsa nép története.
*
Nem tudjuk eléggé hangsulyozni: egy nagy regénynek még csak a bevezető kötetei fekszenek asztalunkon. Csak a mű előljáró beszédéből kapunk nehány célzást arra nézve, hogy mi fog történni Zsigával majd az életben. De a regény, monumentális felépítése, az állásfák látható nagyarányusága, a mustármag teljes érzékeltetése, amelynek már magában, kellene rejtenie a készülő növény minden szinét, ízét és sajátját, a hazulról hozott karakter, amely íme, két kulturának a szintézise és amely meg sem változhatik, legfeljebb belőle új élet cselekmények folyhatnak, elmélete sejtetik a kétségtelen összeütközést és rámutatnak a parányi résre, amely a repedések örök természete szerint csak tágulni és mélyülni fog. Hogy Bondy Zsigmondot két oldalról fenyegetik a hullámok és hogy ifjusága aranyéveibe is felszívódott egy egészen különleges méreg, amely száz százalékos „magyar” regényhősöktől mindig idegen marad, mind olyan momentumok, amelyek egyik-másik kritikust arra késztették, hogy a regény politikai konzekvenciáit már most vonják le. Jellemző erre, hogy Hatvany könyve megjelenése után felzugott rögvest a budapesti, fajvédelmi” kritika Milotay Istvánal és Dóczi Jenővel az élén. „A magyar zsidóság leveti az álarcát — irja Milotay Hatvany könyvével kapcsolatosan — és a maga igazi énjével és igazi arcvonásaival lép a nyilvánosság elé”. A fajvédő kritika hajlandó azonal „magyar nyelvü jidis irodalomnak” nevezni a szerző könyvét, mert történetesen Hatvany Lajos ahhoz a témához nyult hozzá, amit legjobban ismert. De ha Hatvany Lajos Buda halálát irta volna meg, akkor is azt mondták volna, mert a mai hivatalos kritika a a piori, készen adott politikai itéletekkel dolgozik. A kritikusok sok vonatkozásban alátámasztják szegény kis Zsigácska csalódásait, mert hiszen a csalódások nedveiket majdnem minden esetben a környező világ a prioriitéletekből veszik. A szerzőnek azonban nincs szüksége, hogy a regényből kiolvasható belső igazságot a cselszövő műitészek azonnal rajta próbálják ki, mert magasabb esztétikai szemszögből: amit irt, mégis csak „Regény” és nem pamflet. A művet kell nézni függetlenül a szerző magánszemélyétől, nem pedig elsődleges fontosságunak venni a hozzátapadó és belőle deriválható politikai meggondolságokat.
*
De mert a kritikusok minden áron Hatvany faji hova tartozandóságával foglalkoznak és ki szeretnék sütni épen a szóban forgó regény alapján, hogy, zsidó regényíró csak zsidó regényt írhat, magyart soha és jobb, ha „leveti álarcát és magáról ír”, kikényszeríti belőlünk, hogy e rosszhiszemü állitásnak ellentmondjunk. Abban teljesen igazuk van, hogy a különböző Bondy figurák cserepein keresztül Hatvany Lajos testi egyéniségét szimatolják. Minden irásmű lirai alkotás, írójának egyetlen életformája és így bók a szerzőre, ha elismerik, hogy mást nyujtott, mint lektürt, annál sokkal komolyabbat, nem kitaláltat, hanem az önmagát kereső személyiség igaz tükrét. De e kritikusok elfelejtik, hogy ha e faji teoriát következetesen akarják keresztül vinni, szemrehányással kell fordulniok például Kosztolányi Dezső felé, mert a Véres költőben magyar ember létére a római császárság lelkét kereste. Vajjon mit szolnának e kritikusok, ha a görögök visszautasitanák Herceg Ferenc Bizáncát, mert magyar ember létére az ő témáikhoz nyult. Ez érveléssel a zsidóknak ki kellene kérniők, hogy az olasz Michelangelo megcsinálta a zsidó Mózest, Lessing a bölcs Náthánt. Vajjon minő jogon rajzolta meg Jókai az Uj földes ur asszimiláns Anckerschmildtjét, amikor magyar volt és így nem ismerhette a német ember rekeszizmának rejtett titkait. És végezetül, honnan veszik maguknak a merészséget a fajvédő regényírók, hogy zsidók lelki világát rajzolják meg akkor, amikor eltiltják, hogy magyar kultúrában felnőtt zsidók a magyar ember karakterét irodalmilag feldolgozhassák. Ilyen démonikus kritikai szempontokkal szemben jóizlésü embernek nehéz vitába szállania. Ha nincs asszimiláció, Herceg Ferencnek, az asszimilálodott svábnak nem lett volna szabad megírni a Gyurkovics lányokat és az Ocskay Brigadérost és a legjobb esetben is meg kellett volna maradnia a Hét svábnál. És a zsidó származásu Sik Sándor sohasem írhatott volna keresztény verseket. Sőt Petőfit is meg lehetett volna akadályozni e cimen, hogy magyarul irjon, mert a szerb ember irjon szerbeknek.
Jakob Wassermann a németeknek kétségtelenül egyik legnagyobb elbeszélője, zsidó író, de egyben a németség legszebb regényeit írta meg. Kaspar Hauser az ős Parcival-tipus, megrendíthetetlenül „német” könyv. Ugyanakkor írt zsidó témájú regényeket is. „Mein Weg als Deutscher und Jude” cimü könyvében fejezi ki azt a szintézist, amely felé törekszik: új közös teremtő tevékenységre egyesíteni a németséget és a zsidóságot. Ugyanazt a szintézist csinálta meg Hatvany Lajos a magyar irodalomban is. Történeti magyar témák mindig izgatták. Petőfi, Ady lelki világát kevesen ismerik jobban mint ő. Nyílegyenes folytatása annak az asszimiláns magyar zsidó íróknak, akik első soraiban a zamatos nyelvű Ágay Adolf és a balladaköltő Kiss József állanak. Akik között is külön szikrázó fényü Kohinor Bródy Sándor. Dóci Jenőre nem hivatkozhatunk, mert még szürke magyarsággal sem tud irni, de azt Milotay sem tagadhatja, hogy hajlékony, szép stílusát mégis csak Bródytól kapta, hiszen az ő hús- és idegstilusa óta írnak a magyar nyelvterületeken ily zengzetesen és mégis pompás magyarsággal az emberek. Még jó, hogy megengedik, hogy magyarul irhasson, azon a nyelven, amelynek évtizedeken keresztül mégis csak Simonyi Zsigmond volt a legfőbb őre.Hatvány Lajos könyve nagy nyereség az irodalom számára és százszor is: a magyar irodalom számára. Nyelve gazdag, pallérozott magyar nyelv. Hatvany hajdani játékos nyelvi melizmái ma lehiggadtak. Nincs egyetlen kifejezése sem, amely kirivóan hatna. Bő, teli mondatai egyenletesen váltják egymást, a megértés kétségtelenül kitünő korfestő. Minden alakja él és pedig nem díszleteiben, hanem lényegileg. Finom, árnyalatokra kész stilusa megpuhítja egyik másik alakjának ellenszenves vonásait, amelyeket nem titkol el, mert semmi sincs távolabb tőle, mint a kendőző ideálizmus. Alakjaihoz meleg vonzodás füzi, de gyöngeségeiket nem hajlandó megbocsájtani. Szemmel láthatólag pontos felvételekre törekszik és hogy a kellő képet kihangsulyozza, tetézi a szót, itt-ott talán ökonomiátlanul is. Kerül minden drámaiságot; megfékezi líraiságát is; az elindított hajó menetsebességét egy pillanatra sem gyorsítja, sem lassítja. Ha mégis fel-fel buzog liraisága, úgy a megbántott hazafiság csöndes, rezignált sohajait érezzük. Regényének meséje zavartalanul halad előre, mint egy jól kavicsozott országúton a kilóméterkővek. Irói világnézetének szinte dogmatikus tétele a világosság. Regényében hiába keresünk olyan sorok alatt huzódó földalatti csatornákat, amelyek elejtett szavakat fejezetek mulva kapcsolnak össze. Ami volt, az elmult, azon tulvagyunk. Ki látott még olyan hajót, amely folytonosan vissza fusson? Ha vannak is emberei életében szakadékok, ki vannak bélelve, nagyon nagyon — legalább is e két első kötetben nem ütig meg magukat. A lélekanalizis mérő onját nem szívesen ereszti mélyre, mert ott talán homályban, sejtésben maradnak tárgyak és ő csak a nap kellő megvilágítása melletti tud nézni. Óvatos író, bevált, jól megtanult módszerekkel. A tiszteletre méltó műgond erényei ékesítik és ha volna egy, rendes, elfogulatlan akadémia, úgy e mű valóságai kívánkozna a megjutalmazásra. Becsületes könyv.
„Az élet nem talál ki kerek meséket.´ Mint az élet, amelynek minden egyes napja belenyulik a holnapba, regénysorozatomnak minden egyes kötete belenyulik a következőbe. „Rendben van.” De e mozgás kissé statikus és bár a hajó folytonosan előre halad, de mégis, az az érzésünk láttára e pontos regulázásnak, mintha állanának.
Nem lehetetlen, hogy ez érzésünk annak a körülménynek tudható be, hogy még nem látjuk elég tisztán magunk előtt a mű kompozícióját. Vajjon Bondy Zsigmond életfolyását tekinti a szerző a legfontosabbnak és mindent ami körülőtte van, csak háttérnek, aláfestő momentumnak. Vagy a Zsiga hármas élettagoltsága csak vezető szólam, amely alászinezi három generáció orchestrális felépítését. Mindez akkor válik el, ha az egész mű a kezünkben lesz, egyelőre bekell érnünk azzal, amit kaptunk. Nem panaszkodhatunk. Korrajzban már is példás és köszönetet kiparancsoló ajándék. Kaptunk néhány felejthetetlen, bravuros készséggel megírt jelenetet. Néhány klasszikusan megírt figurát. Ötszáz és egynéhány oldalt már beutaztunk, de érdeklődésünk nem lankadt, ajzott idegekkel várjuk az oeuvre ujabb részleteit. (Kolozsvár)
* Hatvany Lajos: Urak és emberek; Zsiga a családban. Géniusz Kiadás Budapest, 1927.
