Zsidó önkritika? Van ennél ma nagyobb hiánycikk?

Manapság, amikor a vezető médiumok abszolút Izrael-barát imázs feltétlen elfogadását erőszakolják, nem árt, ha elolvasunk néhány őszinte zsidó vallomást, melyek ugyan a terrorizmusban kétségtelenül élenjáró Izrael állam megalakulása előtt jelentek meg, mégis egyértelművé teszik mindenkori mivoltukat. Céljuk, amint a katolikussá lett, Mussolini Itáliáját megcsodáló Giovanni Papini bevallotta, „az igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll”.

Giovanni Papini (1881-1956) Góg című kötetében eladdig ismeretlen bátorsággal vállalta a tükörbe nézést, az önkritikát. 1945-ben persze indexre került könyvét a huszadik századi magyar katolikus közélet kimagasló személyisége, Nyisztor Zoltán fordította magyarra 1934-ben, s amint aztán később megjegyezte (Vallomás magamról és kortársaimról, 1974), benne „mint görbe tükör kísérteties fényben világítja meg a zsidóság világszerepét s jele annak, hogy a huszadik század legnagyobb gondolkodóit is aggasztotta a zsidóság szerepe”.

Lapozzuk fel tehát Papinit! Itt van mindjárt Heine:

„A német romanticizmus megteremtette az idealizmust és rehabilitálta a katolicizmust – s erre jött egy düsseldorfi kis zsidó, Heine, és az ő derűs és rosszmájú szellemével kigúnyolta a romanticizmust, az idealistákat és a katolikusokat.”

Nem is maradt ebben magára, társára talált Marxban:

„Az emberek mindig azt hitték, hogy a politika, erkölcs, vallás, művészet a lélek magasabb megnyilatkozásai, amelyeknek semmi közük nincs a pénzhez vagy a gyomorhoz – s erre feláll egy trieri zsidó, Marx, és bebizonyítja, hogy mindezek a legideálisabb dolgok a hitvány gazdasági élet talajából és trágyájából fakadnak.”

Azonban kettejük után sem maradt tanítványokból hiány: 

„Mindenki azt hiszi, hogy a nagy szellem olyan, mint valami isteni lény és a bűnöző, mint egy szörnyeteg – s erre előáll egy veronai zsidó, Lombroso, és valósággal kézzelfoghatóvá teszi, hogy a zseni epileptikus félbolond és a bűnözők nem mások, mint a mi túlélt őseink, vagyis a mi testi unokatestvéreink. A XVIII. század végén Tolsztoj, Ibsen, Nietzsche és Verlaine Európája azt képzelte magáról, hogy egyike az emberiség legnagyobb korszakainak – s erre előtolakszik egy budapesti zsidó, Max Nordau, s nagy élvezettel kifejti, hogy költőink degenerált emberek és civilizációnk hazugságon alapul.”

Mások az erkölcsöt tekintették nyűgnek, míg a nőt állatnak:

„Mindegyikünk meg van győződve arról, hogy alapjában véve normális és erkölcsös ember – s erre megjelenik a morvai Freibergből egy zsidó, Freud Zsigmond, és felfedezi, hogy a legerényesebb és legdisztingváltabb úri emberben is egy perverz, vérfertőző bűnöző és orgyilkos lapul. A középkortól kezdve hozzászoktunk ahhoz, hogy a nőben szinte bálványt, a tökéletesség edényét lássuk – de közbelép egy Weininger nevű bécsi zsidó és tudományosan bebizonyítja, hogy a nő nemtelen, kiállhatatlan teremtmény, a förtelem és alacsonyrendűség mélysége.”

Végül a „világnézeti semlegesség”-nek is akadtak prófétái:

„Az intellektuelek, filozófusok és mások mindig úgy tisztelték az intelligenciát, mint egyetlen eszközt, amellyel az igazsághoz el lehet jutni, és mint az ember legnagyobb dicsőségét – erre feláll ágy párizsi zsidó, Bergson, és az ő finom és zseniális analízisével leveri az értelem elsőbbségét, lerombolja a platonizmus ezer éves épületét, és levonja a következtetést, hogy az értelmi gondolat képtelen a valóság megragadására.

A vallásokat eddig mindenki Isten és a legmagasabb emberi szellem közreműködésének tartotta – és íme egy Reinach Salamon nevű zsidó Saint Germain-ből azon fáradozik, hogy bebizonyítsa, hogy ezek régi vad tabuk maradványai, a tilalmak rendszerei a rájuk épített különféle eszményítésekkel. 

Az ember azt képzelte, hogy nyugodtan élünk egy tartós világegyetemben, amely az idő és a tér elkülönített és abszolút alapjain nyugszik – s megjelenik egy ulmi zsidó, Einstein, és megállapítja, hogy az idő és a tér ugyanaz az egy dolog, abszolút tér nem létezik, sem pedig idő, hogy minden egy örök relativitásra van alapítva és a régi fizika egész épülete, amely a modern tudomány büszkesége volt, összeomlik.”

Idézzük végül konklúzióját!

„A mai intellektuális Európa nagy részben az említett nagy zsidók befolyása, vagy ha úgy tetszik, varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törnek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.”

Ennyit Papinitól, aki mellesleg mindezzel korántsem állt egyedül, éspedig olyannyira nem, hogy az imént általa is emelgetett Otto Weininger (1880–1903) Geschlecht und Character (Nem és jellem) című, 1902-ben megjelent könyvében ekként vallott:

„A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz.

Zsidó önkritika? Van ennél ma nagyobb hiánycikk? – kérdeztük az imént, amiért valahogy jó rég nem látunk soraikban Giovanni Papinikat és Otto Weiningereket.