Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kipling: Indiai történetek - Kitaszítva
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2013. március 05. kedd, 09:25

Kitaszítva.

Úgy nevelni a gyereket, hogy a szülő még a szellőtől is óvja, nem vall bölcsességre, főleg, ha a gyerek kikerül a világba, a hol magáról kell gondoskodnia. Ezer közül kilenczszázkilenczvenkilencz minden bizonynyal sok szükségtelen kellemetlenségbe fog bonyolódni; sőt lehetséges, hogy végkép el fog keseredni pusztán azért, mert nincs tisztában a dolgok valódi méreteivel.

Egye csak meg a gyerek a fürdőszobában a szappant, rágja csak a kifényesített csizmát. Addig rágja, addig szopogatja, a mig lassacskán rá nem jön, hogy a fénymáztól és a szappantól nagyon beteg lesz s le nem vonja azt a következtetést, hogy a szappan és a fénymáz nem enni való. Valamelyik vén házőrző kuvasztól hamarosan megtanulja, mekkora ostobaság nagy kutyák fülébe harapni. Ha felcseperedik, emlékezni fog erre s kint a világban hat hónap alatt egész udvarias kis maczkó lesz belőle s étvágya is meg fog tisztulni. De ha közel sem eresztették a csizmához, a szappanhoz meg a kuvaszokhoz, mig föl nem nőtt s fogai ki nem fejlődtek, meglátjátok, milyen szörnyű egészségtelen, kényszeredett ember lesz belőle! Hasonlítsátok csak össze ezt a két nevelési rendszert s aztán mondjátok meg, melyik kisebb rossz a két rossz közül.

Volt egyszer egy gyerek, a kit a szellőtől is óvó elmélet szerint neveltek fel s a kinek ez az elmélet halála lett. Ott nőtt fel övéi szárnyai alatt, születése perczétől kezdve addig a pillanatig, mig a sandhursti collegium hallgatója nem lett, a névsornak csaknem a legelején. Külön magántanár felügyelete alatt pompásan elkészült mindig abból, a mi osztályzat alá esett, s el lehetett róla mondani, hogy "szüleinek soha életében egy rossz órát nem okozott." A mit Sandhurstban az előirt dolgokon kivül tanult, emlitést sem érdemel. Körülnézett s azt találta, hogy a szappan és a fénymáz nagyon jó. Bele is kóstolt úgy, hogy mire eljött Sandhurstból, nem volt egészen a régi föllengző.

Erre egy kis szünet következett s egy nagy jelenet övéivel, a kik sokat vártak tőle. Majd egy évet távol töltött a "világ szennyes érintésétől" egy harmadrendü depot-battalion-ban, a hol az ifjabbak mind gyermekek, az öregebbek pedig mind asszonyok voltak s végül kikerült Indiába, a hol a szülői támogatástól elszakítva, saját magán kivül nem volt senkije, akire szomorúság idején támaszkodhatott volna.

India tudvalevőleg minden országok között leginkább az az ország, a hol nem szabad a dolgokat nagyon komolyan venni, - kivéve a déli verőfényt minden esetben. Tulságos munka és tulságos energia ép oly biztosan öl itt, mint a legválogatottabb vétkek vagy a tulságos sok ital. A szerelmeskedésnek nincs értelme, mert egyik helyről folyton a másikra helyezik az embert s vagy a legény vagy a lány elhagyja az állomást és soha többé nem tér vissza. Jóságnak nincs értelme, mert itt az a szabály, hogy az embert legrosszabb cselekedete szerint itélik meg, legjobb tettének gyümölcsét pedig más élvezi. A gonoszságnak nincs értelme, mert mások még gonoszabbak s az igazságtalanságok sokkal tovább maradnak elintézetlenül Indiában, mint bárhol másutt. Mulatságoknak nincs értelme, mert alig értél egyszer végökre, újra kezdheted ugyanazokat s a mellett a legtöbb mulatságnak az a czélja, hogy az ember elnyerje másnak a pénzét. Betegségnek nincs értelme, mert az teljesen a mindennapi foglalkozáshoz tartozik s ha meghalálozol, a kimulásod és temetésed közt levő 8 óra alatt más valaki rögtön elfoglalja helyedet és hivatalodat. Nincs itt értelme semminek, csak a szabadságnak, haza Angliába és a hivatali fizetésnek s ezeknek is csak azért, mert ritkán fordulnak elő. Tunya egy ország ez, a hol minden ember tökéletlen eszközökkel dolgozik. S a legokosabb, nem venni komolyan senkit és semmit s elmenekülni a mily hamar csak lehet olyan földre, a hol a mulatság mulatság s a mások becsülését érdemes megszerezni.

A mi gyerekünk azonban ide került - a mese olyan vén, mint a Dombvidék - s mindent komolyan vett. Csinos ficzkó volt s mindenütt kényeztették. A beczézgetést komolyan vette és sorvadozott olyan nők miatt, a kikért még a lovunkat sem érdemes megnyergelni, hogy meglátogassuk őket. Az új, szabad élet Indiában nagyon inyére volt. Fiatal tisztecskék szemében nem is csoda, ha eleinte fölötte vonzónak tetszik ez az élet - a lovak, a társaság, a táncz és a többi. Kóstolgatta, mint a kis gyerek a szappant. Csakhogy későn jutott hozzá, kinőtt fogsorral. Nem volt érzéke semmiben a kellő mérték iránt, épen mint a kis gyereknek - és sehogy sem tudta megérteni, mért nem bántak vele itt is annyi méltánylással, mint az apai födél alatt. Ez a dolog sértette érzelmeit.

Ha czivódott más ifjakkal, túlságos érzékenysége nem tudta a czivódást elfelejteni, s folytonosan izgatódott miatta. A whist, gymkhanas s egyéb effajta hivatal utánra való szórakozás, tetszett neki; de ezeket is komolyan vette, ép oly komolyan, mint dáridó után a "fejét". Whisten és gymkhanason elvesztette pénzét, mert nem tudott játszani.

Veszteségét komolyan vette s egy két-aranydíjas, kurta sörényű ponny-futamra annyi lelkesedést, annyi érdeklődést pazarolt, mintha a nagy Derby lett volna. Egyrészt tapasztalatlansága volt az oka mindennek - ép úgy, mint mikor a kis gyerek pörölni kezd a kályhatakaró sarkával, de másrészt az a szédület, a mely elfogta, mikor nyugodt világából hirtelen ebbe a mozgalmas, csillogó életbe lökték bele. A szappanról és a fénymázról senki sem szólt neki, mivel a legtöbb ember magától értetődőnek találja, hogy ilyesmikkel szemben rendes körülmények között mindenki óvatos. Siralmas látvány volt, hogy' zúzza magát a gyerek darabokra, mint valami rakonczátlan csikó, mikor elszabadulva gazdája kezéből megrokkan és össze-vissza töri magát.

Ez a féktelen mértékletlenség oly mulatságokban, a melyek miatt az embernek a kis ujját sem érdemes mozdítani, annál kevésbbé szenvedélyeskedni, hat hónapig tartott, a hideg napok alatt. - Ekkor azt gondoltuk, hogy a hőség s annak tudata, hogy pénzét elvesztette, egészségét tönkretette és lovait megsántította, ki fogja a gyereket józanítani s azután rendes ember lesz. Száz közül kilenczvenkilencz esetben igy is lett volna. Minden indiai állomáson van rá példa. De ebben a különös esetben a föltevés nem vált be, mert a gyerek érzékeny volt s mindent komolyan vett - a mint előbb mondtam már kétszer is.

A hideg napok multával ezredese szigoruan a lelkére beszélt a gyereknek. Ettől jobban összetört, mint eddig bármi mástól; pedig az egész semmi egyéb nem volt, mint egy rendes "ezredesi dorgatorium."

A mi most következik, érdekes példa arra, mily szoros kapocs fűz egymáshoz minden embert s tesz felelőssé mindenkit mindenkiért.

gyerek lelkének a kegyelemdöfést egy hölgynek beszéd közben elejtett megjegyzése adta meg. Fölösleges volna ismételni. Afféle meggondolatlanul kiszalasztott irgalmatlan kis mondatocska volt s a gyereket fülig pirította. Három napig nem bújt elő szobájából s aztán két napi szabadságot kért, hogy vadászni mehessen egyik csatornázási mérnök pihenő háza közelébe, mintegy harmincz angol mértföldnyire. A szabadságot megkapta és sohsem volt még oly lármás s annyira veszekedő kedvében, mint ez este a tiszti asztal mellett. Azt mondta, hogy "nemes vadra" indul s féltizenegykor eltávozott egy kis kocsiban. A pihenőház körül legfölebb foglyot lőhetett az ember; a foglyot pedig nem igen mondhatjuk "nemes vad"-nak. Nevetett is rajta mindenki.

Kora reggel megjött egyik őrnagy rövid szabadságáról s meghallotta, hogy a gyerek "nemes vad"-ra indult. Az őrnagy érdeklődött a gyerek iránt s a hideg napokban nem egyszer megpróbálta észretéríteni. Az őrnagy összeránczolta homlokát, mikor értesült a kirándulásról s egyenest a gyerek lakásába sietett, a hol mindent keresztül-kasul kutatott.

Csakhamar kijött a lakásból s találkozott velem, mikor épen névjegyemet hagytam ott a tisztiasztalnak. Az előszobában nem volt senki más.

Igy szólt: "A gyerek vadászni ment. Vadra indul az ember revolverrel és iróeszközökkel?"

Én így szóltam: "Bolondság, őrnagy!" - láttam rajta, mi járt az eszében.

Ő igy szólt: "Akár bolondság, akár nem bolondság, én most azonnal indulok a csatornához. Nagyon nyugtalanít a dolog."

Majd egy pillanatig elgondolkozva, igy szólt: "Tud hazudni?"

"Ön tudja a legjobban" - feleltem. "Az a mesterségem."

"Nagyon jól van," folytatta az őrnagy. "Velem kell jönnie kocsin, most rögtön, a csatornához, madarakra lövöldözni. Menjen, készüljen vadászatra - gyorsan - s rohanjon vissza puskástul."

Az őrnagy nagyszerü férfi volt; s tudtam, hogy nem osztogat hiábavaló parancsokat. Engedelmeskedtem neki s visszajövet már a kocsiban találtam, alul a puskák és az eleség, teljes fölszerelés vadászkirándulásra.

A kocsist elküldte s maga hajtott. Végig az állomáson lassan haladtunk; de a mint kiértünk a sikság poros országútjára, nekieresztette a lovat. Jó belföldi fajta megmutatja, mit tud, ha szorítják. A harmincz mértföldhöz három óra sem kellett; de a szegényes pára csaknem összeesett.

Egyszer megkérdeztem: "Mire való ez a veszett rohanás, őrnagy?"

Nyugodtan válaszolt: "A gyerek maga van - egy, két, öt, tán már tizennégy óra óta! Mondom önnek, nyugtalanít a dolog."

Ez a nyugtalanság rám ragadt s én is segítettem hajszolni a lovat.

A mint a pihenőházhoz értünk, az őrnagy a gyerek szolgája után kiáltott; de nem felelt senki. Beléptünk a házba, nevén szólítgatva a gyereket; de nem felelt senki.

"Valahol kint vadászik" - szóltam.

De ugyane pillanatban az egyik ablakon keresztül egy kis égő viharlámpát vettem észre. Délután négy óra volt. Megmeredve álltunk meg a verandán s visszafojtott lélekzettel figyeltünk minden neszre. Nagy csomó légy zummogása hallatszott ki a szobából. Az őrnagy semmit sem szólt; levette sisakját s csendesen beléptünk.

gyerek ott feküdt holtan az ágyon, a csupasz, meszelt szoba közepén. Fejét csaknem darabokra szakgatta a revolver-lövés. A puskatok be volt szijazva, az ágy fel se volt bontva s az asztalon hevert a gyerek irómappája fényképekkel. Félre vonult meghalni, mint a megmérgezett patkány!

Az őrnagy halkan mondogatta magában: "Szegény gyerek! Szegény, szegény ördög!" Majd elfordult az ágytól s igy szólt: "Szükségem van e dologban az ön segítségére."

Mivel a gyerek öngyilkos lett, rögtön tudtam, milyen segítségről van szó. Az asztalhoz mentem, leültem, rágyujtottam s elkezdtem keresztül kutatni az irómappát. Az őrnagy vállamon keresztül nézett, ismételgetve folytonosan: "Későn jöttünk! - Mint lyukában a patkány! - Szegény, szegény ördög!"

gyereknek a féléjjelt azzal kellett töltenie, hogy leveleket irt övéinek, ezredesének s egy lánykának haza, szülőföldjére. A mint készen lett, rögtön agyonlőtte magát, mert mikor ráakadtunk, már jó régen halott volt.

Elolvastam mindent, a mit írt s minden levelet sorban oda nyujtottam az őrnagynak is.

A levelekből láttuk, mennyire komolyan vett mindent. "Gyalázatról" - irt - "a melyet nem képes elviselni" - "olthatatlan szégyenről" - "bűnös bolondság"-ról - "tönkre ment élet"-ről s hasonlókról; e mellett egy csomó magándologról atyjának, anyjának, de ezek sokkal szentebb dolgok, semhogy nyomdába kerülhessenek. Legsiralmasabb volt az a levél, a mit a lánykának irt, haza, szülőföldére. Valósággal megrázott, mialatt olvastam. Az őrnagy nem is próbálta könnyeit visszatartani. Becsültem érte. Olvasás közben tántorogni kezdett s egyszerüen úgy jajgatott, mint egy asszony, épen nem titkolva fájdalmát. A levelek oly szomorúak, oly reménytelenek, oly meghatók voltak. Elfelejtettük a gyerek minden bolondságát s nem gondoltunk másra, mint arra a szegény teremtésre ott az ágyon s a befirkált papirdarabokra kezeinkben. Tiszta lehetetlenség volt ezeket a leveleket haza küldeni. Megrepesztették volna az apa szivét, s megölték volna az anyát, megölve benne előbb a fiába vetett hitet.

Végre az őrnagy leplezetlenül felszárította könnyeit s így szólt: "Épületes dolgok egy angol családra nézve! Ugyan mit tegyünk most?"

Mivel tudtam, mért hozott ki az őrnagy, igy feleltem: "A gyerek kolerában halt meg. Ott voltunk, mikor meghalt. Nem érhetjük be fél rendszabályokkal. Lássunk hozzá."

Ezután a legborzalmasabb komikus jelenet következett, a melyben valaha részt vettem, - megszerkesztése egy nagy irott hazugságnak, támogatva nyilvánvaló bizonyítékokkal, hogy a gyerek hozzátartozóit otthon megvigasztaljuk. Elkezdtem a levél vázlatát, az őrnagy itt-ott megjegyzéseket szúrt közbe, mialatt összeszedett mindent, a mit a gyerek írt s hamuvá égette a kandallóban. Forró, csendes este volt, mikor belekezdtünk s a lámpa keservesen világított.

A vázlattal meg voltam elégedve. Megírtam, hogy a gyerek példaképe volt minden erénynek, ezrede szerette, nagy pályafutás várt rá s így tovább; hogy' ápoltuk bajában - érthető, hogy apró hazugságokkal nem sokra mentünk volna - s hogy' halt meg nyugodtan kinlódás nélkül. Borzadoztam, mig mindezt papirra vetettem s azokra a szegényekre gondoltam, a kik olvasni fogják. Majd nevettem az egész eset groteszk voltán s a nevetés összekeveredett a borzadálylyal. - Az őrnagy úgy vélekedett, hogy mindkettőnknek valamit innunk kellene.

Nem is merem megmondani, mennyi whiskyt ittunk meg, mig a levél elkészült. De semmi hatása nem volt ránk. Magunkhoz vettük a gyerek óráját, medalionját és gyűrűit.

Végül igy szólt az őrnagy: "Hajából is el kell küldenünk egy fürtöt. Asszonynépség megbecsüli az ilyesmit."

Csakhogy megvolt az oka annak, mért nem találhattunk az elküldésre alkalmas hajfürtöt. A gyerek fekete hajú volt, szerencsére ilyen volt az őrnagy is. Levágtam késemmel egy csomócskát az őrnagy hajából halántéka fölött s beletettem a kis csomagba, a mit csináltunk. A nevetés és a borzadály említett vegyüléke újra elfogott s félbe kellett hagynom mindent. Az őrnagy csaknem rosszul volt; s tudtuk mind a ketten, hogy a dolog legborzasztóbb része még hátra van.

Lepecsételtük a gyerek pecsétjével és pecsétviaszkjával a kis csomagot, melybe beleraktuk a fényképeket, a medaliont, az okmányokat, a gyűrűket s a levelet és a hajfürtöt.

Ezután igy szólt az őrnagy: "Az istenért menjünk ki - ki ebből a szobából - és gondolkozzunk."

Kimentünk s fel alá jártunk egy óra hosszat a csatorna mellett, ettünk, ittunk abból, a mit magunkkal hoztunk, mig a hold fel nem kelt. Most már pontosan tudom, mit érez a gyilkos. Végre kényszerítettük magunkat, hogy visszamenjünk a szobába, a lámpához és a halotthoz s belefogtunk munkánk másik felébe. Nem szándékozom hosszasan leírni. Rettenetes volt. Elégettük az ágyat s a hamut a csatornába szórtuk. Fölszedtük a szoba gyékényét s ugyanúgy bántunk vele. Bementem a közeli faluba s két nagy ásót kértem kölcsön, - a falusiakat nem hivhattam segítségül - s az őrnagy ezalatt a többi dolgot rendezte. Négy kemény óráig tartott a sirásás. Munka közben azon tanakodtunk, mire emlékszünk abból, a mit temetéskor szokás mondani. Megegyeztünk az Úr imádságában s egy külön, nem hivatalos imában a gyerek lelki üdveért. Azután elhantoltuk a sírt s bementünk a verandára - nem a házba - hogy aludjunk egyet. Holtra fáradtunk.

Mikor felébredtünk, az őrnagy kimerülve így szólt: - "Nem mehetünk vissza csak holnap. Meg kell adni neki a kellő időt a kimulásra. Jól jegyezze meg, hogy ma korán reggel halt meg. Ez sokkal természetesebbnek fog látszani."

Az őrnagy bizonynyal egész éjjel ébren volt s gondolkozott.

Igy feleltem: "De mért nem viszszük magunkkal a holttestet a táborba?"

Az őrnagy gondolkozott egy pillanatig: "Mert az emberek szétszaladtak, mikor koleráról hallottak. S a kocsi is elment."

Ez teljesen igaz volt. A kocsiról egészen megfeledkeztünk s a ló hazament.

Ott töltöttük az egész nyomasztó napot a pihenő házban, meghányva-vetve mesénket a gyerek haláláról, hogy lássuk, nem maradt-e benne hézag valahol. Délután közeledett egy benszülött, de kereket oldott, mikor elébe kiáltottuk, hogy itt egy sahib halt meg kolerában. Alkonyat felé az őrnagy közölte velem minden aggodalmát a gyerekre vonatkozólag s félelmes történeteket mesélt öngyilkosságokról és öngyilkossági kisérletekről, a miktől égnek áll az ember haja. Elmondta, hogy egyszer maga is odakészült már az árnyékvilágba, mint a gyerek, mikor még ifjú volt s új ember az országban. S ezért értette is, mi minden viaskodott a gyerek szegény, megkínzott koponyájában. Azt is mondta, hogy a fiatal tisztecskék, ha elfogja őket a bűnbánat, vétkeiket sokkal komolyabbaknak s kevésbbé helyrehozhatóknak tartják, mint a minők valóságban. Elbeszélgettük az estét s elismételtük mesénket a gyerek haláláról. A mint a nap felkelt s a gyerek az elmélet szerint is el lehetett temetve, útnak indultunk az állomás felé. Este nyolcztól reggel hatig gyalogoltunk; de bár holtra fáradtunk, nem feledkeztünk meg arról, hogy a gyerek lakására menjünk s revolverét hiánytalan töltésekkel tokjába tegyük. Irómappáját is az asztalra tettük. Felkerestük az ezredest s jelentést tettünk a halálesetről, miközben legtöbb hasonlóságot éreztünk magunkban a gyilkosokkal. Azután lefeküdtünk s egész nap aludtunk, mert tovább már nem birtunk magunkkal.

A történet annyi hitelre talált, a mennyire épen szüksége volt; mert tizennégy nap se telt még el s a gyerekről már mindenki megfeledkezett. De akadtak néhányan itt-ott, a kik azt mondták, hogy az őrnagy botrányosan járt el, nem hozva magával a halottat, hogy katonai tisztesség mellett lehetett volna eltemetni. A legszomorubb az a levél volt, a mit a gyerek anyja irt az őrnagynak és nekem - nagy tintafoltokkal minden oldalon. A lehető legkedvesebb szavakkal emlékezett meg nagy szivességünkről s arról a lekötelezettségről, a melylyel teljes életében adósunk marad.

Mindent tekintetbe véve, tényleg le is köteleztük; csakhogy nem egészen úgy, a hogy ő gondolta.

 


A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

INDIAI TÖRTÉNETEK

 

IRTA

RUDYARD KIPLING

FORDITOTTA
MIKES LAJOS
BUDAPEST.

LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA

TARTALOM