Kásler Árpi

Időpont: 2013. február 16.

Helyszín: Budapest, Kossuth tér.

Esemény: „devizahiteles” gyűlés.

Ezt a szombati napot megelőző nem éppen barátságos, sőt kifejezetten zord időjárást, csodálatos verőfényes napsütéses idő követte. Kellemes érzésekkel teli, jó jel ez. Úgy gondoltuk, az Égiek velünk vannak.

Érkezett a közönség szép számmal, halkan beszélgetve, csendben, reménnyel telve, bizakodva. Zászlók sokasága. Az előzetes kérésnek megfelelően csupa trikolór, sehol egy párt, vagy szervezet hovatartozásról árulkodó jelkép, lobogó. Sehol egy vörös-ezüst csíkos zászló. (ezt azért nagymértékben hiányoltam, az okát nem fejtegetem. Tudjuk, hogy az Árpád-sávos zászló magyarabb a magyarnál.)

11 óra körül a mikrofonhoz lép Kásler Árpi, és beszélni kezd. Okosan, értelmesen, szimpatikusan. Üde, megnyerő jelenség, alig észrevehető tájszólása még közelebb hozta őt szívemhez. Igazi tiszta tekintetű, őszinte lelkű, megtörhetetlen „paraszt legény” a szó legnemesebb értelmében. Olyan közülünk való.

Az elmúlt évek alatt a devizahitelezés bűncselekményeinek felderítése kapcsán elvégzett szívós munkája, lesöpörhetetlen kitartása eredményeképpen, jogosan szólított meg bennünket. Sokan tettünk eleget hívó szavának, legalábbis az utóbbi időkben megszokott, nemzeti oldal megmozdulásaihoz képest.

Világos, érthető szavakkal magyarázta el azt, hogy a devizahitelezés, mint fogalom sem létezik, tehát mindegyik hitelnek nevezett szerződés, érvénytelen, semmis. Megnyerő módon kezelte Doubrovszky György pénzügyi biztos, „kötelezően kincstári”, semmit mondó megnyilatkozásait. Jó volt az egész, de valami még hiányzott, ami nyomta a bögyömet.

Amikor éppen László Andrea – magyar szívekhez szóló –  dalai színesítették a rendezvény különböző bekezdései közötti időt, felhasználtam azt az alkalmat, hogy Árpi nincs éppen a pulpituson. Megkértem őt, hogy egy pár perc erejéig adjon lehetőséget – mikrofont –, hogy kiegészítsem saját gondolataimmal, észrevételeimmel az elhangzottakat. Ezt csupán azért volt arcom kérni tőle, mert ezt a bevezetőjében – bárki számára –, lehetőségként megemlítette, és előttem más már élt vele.

-     Miről akarsz beszélni? – kérdezett vissza felvetésemre.

-     Természetesen a témához kapcsolódóan – válaszoltam.

-     Nem fogsz zsidózni?

-     Nem – hebegtem megdöbbenve.

-    Nem fog zsidózni? – tette fel újra, a kérdést technikai sátorban tevékenykedő László Misinek - Andrea párjának – mint a legilletékesebbnek(?) szegezve.

Háttal álltam Misinek, nem láttam a reakcióját. De az eszem már nem is ott járt.

A mögöttünk hagyott hét során, majd minden nap kint voltam a rendezvény helyszínén. Minden alkalommal váltottunk néhány szót, beszélgettünk Árpival. Nem sokat. Ennyi idő alatt szűrte volna le személyiségemről azt, hogy ha megszólalok, akkor csak zsidózni fogok? Vagy a korábbi múltamból, írásaimból állapította meg ez irányú képességeimet, hogy csak erre lennék alkalmas?

Eddig jutottam gondolataimban, mikor elhaladva mellettem, igyekezett vissza a lépcső tetejére. A szavamat adom! – tettem még egy kísérletet, de már láttam rajta, hogy nem is hallja.

Akkor most leírom, mit szerettem volna ott elmondani. Mi az, amit pontosítani akartam segítő szándékkal és mi az, amit hiányoltam.

Kedves Árpi!

A devizahitelezés visszásságaira nagyon bölcsen rámutattál. Megértettük, hogy ebben a kölcsönügyletnek nevezett lehúzásban az országunk lakosságának jó része érintett, és ez a jelenleg is érvényben lévő jogszabályok szerint, bűncselekmény megalapozott gyanújára ad okot. Amennyiben ez így van, akkor szólítsuk meg a társadalmat, hogy aki utolsó erőfeszítéseivel még mindig fizeti ezt az államilag – a nemzetközi tőke útmutatásai alapján – szervezett uzsorát, az ne tegye. Ne tegye, mert a bankok felettünk gyakorolt hatalmát, a mi könnyeink, verítékünk árán megdolgozott jövedelmünk, és az abból származó befizetéseink tartják életben.

A hozzászólások során több ízben elhangzott, hogy a kormányzati kommunikáció –híven kiszolgálva a háttér hatalom igényeit – megpróbálja szembe fordítani a hitelcsapdában vergődőket azokkal, akiknek nincs hitelük. Ezt könnyedén megtehetik kedves Árpi barátom – remélem, nem veszed zokon a megszólítást –, mert mondandódban a legnagyobb devizaadósról megfeledkeztél. A legnagyobb devizaadós pedig maga az ország. Maga a Nemzet!

Éppen úgy, gusztustalanul, gátlástalanul elbántak Hazánkkal, mintahogyan kovácsjózsival, nagypistivel, káslerárpival, vagy éppen orosháziferivel.

Addig, amíg ezt nem vesszük tudomásul, vagy nem beszélünk róla – fel sem merül bennem, hogy szándékosan hallgatunk felőle –, addig bizony a devizahiteles káslerárpival és orosháziferivel, könnyedén szembe állíthatják a hitel nélkülieket.

Abban a pillanatban viszont, hogy tudatosítjuk a magyarokkal, MINDENKIVEL(!), hogy az államadósságunk egy főre vetítve, NAPONTA(!) több Forinttal növekszik, mint amit aznap megkerestünk – és ezt megértik az emberek –, már nem tudják megtenni hogy szembe állítsák a magyarok különböző érdekcsoportjait.

Abban a pillanatban, hogy mindez tudatosul, érintetté válik a hitel nélküli tanár, és a diák, IS! A hitelnélküli busz-, troli-, és villamosvezető, IS! A hitel nélküli orvos, az ápoló, és a betegszállító, IS! A hitel nélküli köztisztviselő és a földet megművelni szándékozó paraszt, IS! A hitel nélküli építőiparos, a mozdonyvezető-, váltóállító-, és az utaskísérő vasutas, IS! A hitel nélküli rendőr, a katona és a vadakat terelő juhász…., IS! MINDENKI!

Bizony, ez a közös nevező kedves Árpi, a mindig növekvő, soha vissza nem fizethető, a nemzetet, az unokáink unokáit is örök rabszolgaságba taszító és tartó államadósság. A jelenség ugyanaz nagyban, mint kicsiben! Az át nem adott, a nemzet asztalára soha le nem tett, annak boldogulására soha fel nem használt pénzösszegek, melyek után közösen fizetjük a visszafizethetetlen uzsorát – jelen állás szerint az idők végezetéig.

Ez pedig az elmúlt 22 év árulása! A mindenkori kormányzat bűne, színre, szagra való tekintet nélkül! Ez a mindnyájunkat érintő devizahiteles csalás, a mindennapjainkat megkeserítő valóság! Ez a soha el nem évülő haza és nemzet árulás, mert emiatt vonják el jövedelmünk 95%-át! (nincs tévedés, legalább a 95%-át!)

Ja, hogy az államadósságról nem hajlandók az „urak” tárgyalni velünk, és megígérni, hogy őszre talán lesz – vagy nem – megoldás?

Ja, hogy nem kellene tudomásul venni, hogy e tárgykör boncolgathatóságára nincs „törvényes” jogszabály? Ezért aztán inkább ne is feszegessük a kérdést, mert a regnáló hatalom érdekei ezt kívánják?

Ja, hogy ki kellett volna ez estben állni – és legalább egy mondattal támogatni – az engedéllyel rendelkező és március elsejétől esedékes félpályás út lezárásról szóló kezdeményezés mellett, és nem gyorsan elhatárolódni tőle, abban a pillanatban, amint az a melletted álló szájából az elhangzott?

Árpi! Amit tettél, az jó, és a tisztánlátás végett szükséges, de a tovább lépéshez nem elégséges. Az idő eljárt, nincs tovább. A tárgyalások, és a vele járó sehová nem vezető kényszerű kompromisszumok elfogadásának idejének vége. Eddig sem volt a végrehajtó hiénáknak semmilyen erkölcsi gátjuk a kilakoltatások terén, március elsejétől még az álságos törvények sem állnak a várható visszataszító események elébe.

Az elmúlt hét közben a helyszínre kilátogató Doubrovszky úr azt találta mondani, hogyha elég hangosan dörömbölünk, akkor azt meghallják „odafenn”, akkor oda figyelnek ránk. Fogadjunk szót neki! Dörömböljünk hát, jó hangosan! Erre viszont nem alkalmas a – borítékolhatóan hosszadalmas, véget nem érő meddő vitákat eredményező – tárgyaló termek helyszíne, csendes kávézgatások mellett.

Árpi! Az az ő területük! Ott lehúznak maguk mellé, ha akarod, ha nem és a posványban, a dagonyában, a mocsokban ők a jobbak.

Ha mégsem, majd hülyének nyilvánítanak, „oszt jó napot.” Ismerős? Emlékezz Borbély Jóska esetére!

Emlékezz, mit mondott (már annyiszor emlegettük, hogy lassan-lassan a legújabb politikai celebbé válik) Doubrovszky úr, a hét közepe táján.

Azt találta mondani, hogy a „kormány keze meg van kötve”…. nocsak, akkor mégiscsak gyarmat vagyunk? Ha gyarmat vagyunk – amit persze eddig is tudtunk, csak a kormányzati kommunikációból nem derült ki eddig – akkor szerinted van esély arra, a legcsekélyebb is, hogy bármilyen jogtudós a bankok kárára döntsön, akárcsak egy kicsikét is?

Megígértem neked, hogy nem zsidózok, de azért az előzetes feltételezésednek még sem akarok csalódást okozni. Felteszek neked egy ártatlan kérdést:

Szerinted az új politikai celebünk szájából kicsúszott elszólás, mi szerint „a kormány keze kötve van”, kik által kötettett meg? A bankárkaszt képviselőiként szerinted a szittya magyarok állnak a színfalak mögött, a „háttér hatalom” uraiként vagy egy másik nációra adnád a voksodat?

A választ, majd egyszer személyesen várom Tőled…. 

Persze kerülgethetjük ezt a kérdést, de akkor pont az igazságot takargatjuk. Pont azt nem tárjuk a széles nyilvánosság elé, ami az egész világ bajainak legfőbb forrása, a parazita, másokon élősködő, pazarlóan tékozló, mindent felélő, háborúkat szító, nemzeteket kifosztó Rothschild-ok, Rockefeller-ek, Goldmann-ok… Schwarz (Soros) Györgyök (tiszta ősi magyar nevek…. ugye?) A sor hosszan folytatható, a helyi bankigazgatókig bezárólag, de még inkább azon is túl.

Az őseink erkölcse és morálja tiltja a kamatra való pénzkölcsönzést… Vajon miért? Mert tudták, hogy igazságtalan, és ellenkezik az alapvető emberi magatartás normáival. Nem is lenne baj semmi az egész világgal, ha a pénzt megtartották volna az eredeti – érték mérő és érték közvetítő – szerepében, és nem ruházták volna fel „tudományukkal”, a pénz pénzt teremtő képességével.

A gyülekezőn a valódi áttörés elmaradt. Sajnos. Nem ragyogott fel „A” Csillag a Magyarság egén. Pedig az esély meg volt rá. Tehetséged, eszed, tisztaságod, erőd, kitartásod meg van hozzá.

Csak az árnyékodon kellett volna keresztül lépned.

Árpi! A meghatalmazást megkaptad, ahogy akartad. A Vezér te vagy. A téren összegyűlt devizahitelesek többségének mindenképpen….

Kiskunlacháza, 2013. február 17.

Orosházi Ferenc

a Zászlós

a Magyar Nemzeti Hadsereg tisztje