GYÁNI GÁBOR
Felejthető-e a Kádár-éra?
XLIX. évfolyam 46. szám, 2005. november 18. 
Élet és Irodalom





A címben szereplő, tagadhatatlanul szónoki kérdésre aligha felelhetünk egyértelműen nemmel. Pedig az 1989-es békés rendszerváltás inkább az igen előtt egyengette az utat. Hiszen nem konfrontációt, hanem megegyezéses és némi személyi folytonosságot is garantáló átalakulást ígért és készített elő. A felejtés jegyében hamarosan száműzték tehát az ancien régime hatalmi intézményeit, legtöbb politikai szereplőjét és azokat a rá emlékeztető rekvizitumokat, melyek nem kívánt jelenvalóságát hirdették volna. Egyik napról a másikra törölték nyelvünkből a kommunista Newspeak szinte teljes tárházát, viszszaváltoztatták az utcák neveit régi megnevezéseikre és szoborparkba száműzték a nyilvános terek kommunista monumentumait. A végül ekként megalkotott "szocializmus-narratívát" a társadalmi felejtés akarásaként határozhatjuk meg, amely kedvező feltételeket teremtett gyökeresen új politikai identitások megfogalmazásához és érvényesítéséhez. Egy elemző ezt nevezte "ritualizált múlteltávolítási aktusnak".1 

*

Ennek ellenére, sokak megítélése szerint a Kádár-rendszer továbbra is itt él közöttünk, jóllehet, nem mindig vagyunk e tény tudatában. Tudattalanul élt tovább a rendszer akkor, amikor a társadalom korábban felhalmozott tartalékait felélve vészelte át a piacgazdaságra való áttérés súlyos egzisztenciális megrázkódtatásait: "a kilencvenes évek igen erőteljes életszínvonal-csökkenését a magyar társadalom sokkal békésebben tűrte el, éppen azáltal, hogy volt mit felélnie. [...] A Kádár-rendszer idején felhalmozott tartalékok jelentős részét a társadalomnak a kilencvenes években kellett felélnie" - állítja Lengyel László. Másvalaki szerint úgy folytatódik tovább a Kádár-rendszer, hogy az akkoriban "kialakult magatartási minták egy része átörökítődik az új nemzedékekre". Ami abban érhető tetten, hogy a "szocialisták... ma is mindenre kádárista módon reagálnak", de az értelmiségi attitűdben is kifejeződik, melyet "a Kádár-kori értelmiség házi sütetű ideológiája" tart fogva.2 

Ez utóbbira rímel az, amit a nemrég elhunyt író a ma talán legismertebb hazai történész szemére vet összefoglaló témájú könyvét olvasva: "ráismertem a konszolidált Kádár-korszak erkölcsi reflexeire, spontán mentalitására". Majd így folytatja: "Ezt a mentalitást mindenekelőtt a kellemetlen konfliktusok elkerülésének óhaja jellemzi, továbbá az a mély meggyőződés, hogy az igazság a közvélemény megosztása nélkül is elmondható."3 S éppígy ide kívánkozik, hogy a szocialista politikusok bélyegzik újabban kádárista nosztalgiázásnak parlamenti ellenzékük etatizmus iránti újsütetű lelkesültségét és populista szólamokra hangolt propagandáját. Holott jobboldalon is lehet valaki etatista, gondoljunk csak a XX. századi jobboldali diktatúrák széles palettájára. A mai magyar politikai kontextusban az állam közvetlen társadalmi jelenléte azonban elsősorban Kádár-kori reminiszcenciákat kelt; ennélfogva az állampárti múlttal megterhelt (a kommunistázást szüntelenül elszenvedő) mai kormánypárt ugyancsak örül, ha jobboldali ellenlábasa fejére olvashatja, hogy Kádár-kori bűnökbe esett. Mely utóbbi politikai erő pedig talán éppen azért kacérkodik a Kádár-korral propagandafogásként, mert nem egészen alaptalanul úgy véli, hogy ezáltal tovább növelheti a tömegbefolyását.

Hiszen, ahogy egy az elmúlt hetekben megjelent tudományos dolgozat szerzője is leszögezi: 1) kifejezetten élénknek mondható a Kádár-kor mai emlékezete; 2) és "jottányit sem homályosult a kádárizmus pozitív képe, sőt napjainkban mintha a korábban tapasztaltaknál is dicsőségesebb korszakként emlékeznének a "boldog diktatúra békés éveire" az emberek".4 A tudományos eredményként megjelenő ilyen és hozzá hasonló diagnózisok ugyanakkor, egyesek szerint legalábbis, nem arról vallanak elsősorban, hogy a közvélemény-kutató módszerekkel megszondázott emberek vissza szeretnék újból állítani a Kádár-rendszert, inkább csak a fiatalságukat, saját aktív életüket sírják vissza, vagy annak a véleményüknek adnak ezúton kifejezést, hogy "ezt egy viszonylag biztonságos korszaknak élték meg..., de ettől még nem kívánják azt, hogy újra vezércikket kelljen olvasni a Szabad Népben".5 Helytelen tehát azt gondolni mindezek hallatán, "mintha az emberek vissza is sírnák magukat abba a korba".6 

A jelen és a Kádár-kor folytonos egymáshoz méricskélése kulcsfontosságú tehát a Kádár-kori "nosztalgiázás"-t illetően. Kivált akkor, amikor a valamikor némi hatalommal bírók és közvetlen kiszolgálóik emlékeznek az életútjuk szempontjából kétségkívül fényes múltra. Ezt példázza az az értelmiségi is, aki szerint "a Kádár-korszakot általában is a felfelé ívelő tendencia jellemezte." Majd gyorsan hozzáfűzi: "Ma már látható persze [1995], hogy e folyamat végül, 1989-ben összeomláshoz vezetett. De azok, akik ezen az összeomláson munkálkodtak, aligha érezhetik magukat sikeresnek, hisz 89 óta az ország helyzete napról napra rosszabb".7 Azon sincs különösebb csodálkozni való, ha egy további képviselőjük pedig így vélekedik: "az a kulturális-művészeti aranykor, amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte... valóban hallatlan teljesítményeket produkált - szinte függetlenül attól, hogy az alkotó ezt a vállalkozását a hatalom iránt elkötelezve, vagy tőle érintetlenül, vagy vele oppozícióban élte meg". A végső szentencia szerint tehát. "A jövő [a XXI.] évezred felől nézve, művelődéstörténetileg ez a korszak sokkal pozitívabbnak fog tűnni a produktumok alapján..., mint amilyennek tűnik az értelmiségnek a hatalomhoz fűződő viszonya, illetve a politikatörténeti megközelítés alapján".8

Néhány éve pedig egy immár részletesen kifejtett történeti igazolása is megszületett a Kádár-kor nyílt apológiájának. A tervhivatali reformközgazdász a plebejus hevületű, ám kifejezetten technokrata fogantatású kollaborációját kívánta eszmeileg megalapozni a Kádár-kor apoteózisával; ennek során az orosz megszállással egybekötött kommunista uralom pozitív teljesítményeként mutatta fel az ország nyugatosítását (polgárosítását). S tette ezt azzal együtt, hogy Kádár János három évtizedes uralmát "az adott kor nagyon korlátozott körülményei közt" az egyedül lehetséges vagy inkább a lehető legjobb politikai megoldásként tüntette fel.9 Megjegyzem: ez a felfogás is kimondottan Kádár-kori hagyaték, amely akkoriban egyebek közt a modernizációelmélet történeti és szociológiai alkalmazásaként jelentkezett a tudomány berkeiben (lásd Kulcsár Kálmán dolgozatait), illetve az Új Tükör és a hozzá hasonló korabeli orgánumok nyíltan vállalt önigazoló szólamaként bukkant fel nap mint nap (mindenekelőtt Fekete Sándor publicisztikájában).

A tényekkel többnyire igen nagyvonalúan bánó pamfletszerző, Kopátsy Sándor Kádár-kultuszt élesztgető eme törekvése kapcsán joggal jegyzi meg a könyv kritikusa, hogy a szerzőnek ez az eljárása "lehetővé teszi, hogy valaki anélkül béküljön meg Kádár-kori önmagával, hogy azonosulnia kelljen a forradalmat leverő diktatúrával mint politikai berendezkedéssel, illetve annak bűneivel".10 A jelzett beállítás azt sugallja ugyanis, hogy nem volt szégyen lojálisnak lenni a Kádár-rendszerhez, mivel az éppen hogy '56-ot valósította meg a forradalom túlzó (a pamflet szerzője által egyenesen ellenforradalminak titulált) és ezért eleve kivihetetlen követeléseit félretéve. 

Ne gondoljuk persze, hogy kizárólag csak a kollaboráns és a kollaborációból hasznot húzó elit tagjai tekintik ezt a múltat emlékezetre különösen méltónak. A mai társadalmi rendet baloldalról bírálóktól, a frazeológiájuk szerinti újkapitalizmus heves ellenzőitől sem idegen a nosztalgiázó beszédmód művelése. A piacosodással együtt járó individualizálódást súlyos emberi és társadalmi veszteségként értékelő szociológus szemében akár még a Kádár-kori "akol- és kényszerközösségek" humánuma is többet ér a mai szomorú állapotoknál. A szinte az abszurditásba hajló gondolatmenet szerint a besúgó és az áldozata közt időnként kialakuló, s állítólag mély érzelmeken nyugvó bensőséges emberi kapcsolatot méltán szembe lehet állítani a napjainkban tapasztalható elidegenedettség émelyítő borzalmával; de a szocialista brigádmozgalom Kádár-kori képződménye is fölötte áll ezen utóbbinak, mivel a brigádmozgalom burkain belül ott "van a valódi szolidaritás, a közösségért érzett felelősség és mindennek keretében a kulturális emelkedés", mégha az egészet át is szövi a Kádár-rendszer autoriter hatalmi viszonyrendszere.11 Korántsem a mai rendszer kritikájának szándékával fogalmaz meg az előbbihez némiképp hasonlót a szociálpszichológus imigyen: "Személyes kapcsolatok sűrű és rejtett hálózata volt" a Kádár-korszak.12 

S épp ez utóbbi okán ellenzik olykor egyes megfigyeltek (besúgottak) is az ügynökakták teljes nyilvánosságra hozatalát, mondván: "ha mindenki szabadon turkálhat az aktámban, akkor elkerülhetetlenül kiderül, hogy milyen kellemetlen megjegyzéseket tettem ellenségeimről és barátaimról, meg egyáltalán milyen hülyeségeket beszéltem. Nem volt valami kellemes tudat, hogy az ávósok hallgatóznak, a spiclik jelentenek, de attól nem kellett tartani, hogy mindenki beleütheti az orrát a magánéletembe."13 Nyilvánvaló, hogy az ügynöktörvény-tervezet legfrissebb jogi (alkotmánybírósági és ombudsmani) megtorpedózása mögött éppúgy a magánszféra védelmének szándéka áll, mint az idézett magánvélemény hátterében. Közösek abban, hogy a privátszférát két lábbal tipró Kádár-kori gyakorlatnak próbálnak ily módon véget vetni. A módszer pedig a Kádár-rendszer kisebb-nagyobb bűneinek a felejtetése, mivel a titkolni való dolgok körébe utalják az ügynökök (nyilvánossá tehető) neveit és azok cselekedeteit; ezzel persze áthághatatlan gátat emelnek az információk szabad nyilvánosságának, az információs önrendelkezési jog érvényesítésének útjába. 

*

Az ügynöktörvény körüli immár másfél évtizede folyó hercehurca különösen eklatáns példa a Kádár-kort illető emlékezet feloldhatatlan belső ellentmondásosságára s a társadalom ez ügyben mutatkozó megosztottságára. A privátszféra szentségének az információs szabadság elvét sértő visszamenőleges érvényesítése végül persze elodázza a Kádár-kori tapasztalatok maradéktalan feldolgozását, s mindannyiunkban tartósítja az e helyzetből szükségképpen fakadó rossz és feszengő érzést. A felejtetésnek ez a metódusa nem hozhat azonban tényleges megoldást, mivel azt lehet csupán elfelejteni, amit korábban már tudtunk; aminek viszont nem voltunk (mert nem lehettünk) a tudatában, azt ezután is csak titkolni lehet előlünk. 

Ezért is sül el a visszájára a Kádár-kor ekkénti elfelejtetése: ahelyett, hogy befejezett múltként (vagyis történelemként) kezelné azt, megszabadítva bennünket öröksége súlyos terhétől, a maga nyitottságában teszi e múltat folytonosan jelenvalóvá (és politikailag is szüntelenül aktualizálhatóvá). Ráadásul akarva, nem akarva épp azt tartja meg belőle, ami talán az egyik legalattomosabb eleme volt: a mikrohatalmi technikaként alkalmazott információs monopóliumot, a nyilvánosság hiányát, a titkosság uralmát és az informalitás mindenekfelettiségét. 

Fehér Ferenc már negyedszázaddal ezelőtt hangot adott ama véleményének, hogy: "A társadalmi konfliktusok kiiktatásának valamikori véletlenszerű módszerei a kádárizmusban a manipuláció és az elnyomás tekervényes s kifinomult rendszerévé fejlődtek. A megállapodásokat félhivatalos titkos megbízottakon keresztül és soha sem a hivatalos szervek jelenlétében kötik meg. Az utóbbiak kizárólag akkor jelennek meg a nyilvánosság előtt, amikor a megegyezés már megköttetett, és formálisan is szentesíteni kell azt. Ebben a stratégiában, fűzi hozzá értékelésképpen, újfent a machiavelliánus bölcsesség jelenik meg, mert a puszta lehetőségét is kizárja valamely kínos helyzet, valamint a tiltakozás bármilyen nyilvánosságának."14 Ez tehát az a hagyaték, melyet - meglehet hosszú időre - prolongál a minap törvényesített titkosítás, amely nem engedi jobblétre szenderülni sokunk életének Kádár-kori struktúráit. Ha ugyanis nincs tényleges lehetőség a felejtésre, akkor arra sincs mód, hogy bárkinek bármit megbocsássunk a valamikori bűnökből, ekként térve napirendre a múlt viselt dolgai felett. 

A kérdés mindezek után így szól: milyen formában él tovább szinte zavartalanul mai világunkban a Kádár-kor az esetben is, ha látszólag már kiveszett emlékezetünkből, mivel nem vagy alig vesztegetünk rá több szót? Ezen a ponton siet segítségünkre a társadalmi emlékezetnek az az alig számon tartott fogalma, melyet a habituális emlékezet (habitual memory) kategóriája rejt magában.15 A leírt, vagyis az inscribing gyakorlata által éltetett emlékezet mellett, vele párhuzamosan létezik ugyanis a testi gyakorlatok formájában megnyilatkozó emlékezet, amire szintén fontos feladatok hárulnak az emlékek raktározása és megelevenítése terén. Az incorporating (a testet öltés) gyakorlatáról van szó, amely mintegy a test emlékezeteként a szokásokban, a habituális hagyományozás öntudatlan eljárásaiban mutatkozik meg. A megszokásból, a rutinból, az ismétlésből eredő tehetetlenségi nyomaték kétségtelen tartósságot biztosít az efféle emléktárolásnak és emlékápolásnak. A társadalmilag megalkotott test, amely metaforikusan minden társadalmilag megalkotott és időben tartósan rögzült cselekvésforma (struktúra) kifejeződése is lehet egyúttal, a szavaknál és képeknél is makacsabbul élteti tovább a múltat. Ezért gondolom, hogy a Kádár-kor 1989 utáni emlékezete szempontjából ezen a téren kínálkozik talán a legtöbb keresnivaló. 

Igaz, az incorporating típusú emlékezet, az inscribing jellegűtől eltérően nem mondható "objektív"-nek, mivel performatív módon nyilvánul meg, így is férhető hozzá. Ez ugyancsak megnehezíti már a puszta megfigyelését (és a leírását) is, hiszen reflektálatlan voltában könynyen maradhat észrevétlen a saját közegében oly otthonosan mozgó megfigyelő előtt. Nem egyszerű dolog tehát kritikai reflexió tárgyává tenni azzal a céllal, hogy a gyakorlatban is meg lehessen majd haladni. Ebben áll tehát a habituális emlékezet, mint mnemonikus rendszer kivételesen nagy jelentősége és időbeli állandóságának a titka. Hiszen: "Minden csoport... a testi automatizmusokra bízza azoknak az értékeknek és kategóriáknak a képviseletét, amiket elsősorban konzerválni szeretne."16 Vagyis: a tehetetlenségből fakadó megőrzés folytán a múlt valamely változata a szokás erejénél fogva szüntelenül és minden különösebb emlékezeti erőfeszítés nélkül bármikor könnyűszerrel előállhat. 

Itt sem teljesen kizárt azonban a változás lehetősége, amely rendszerint a halállal (ez a generációváltás esete) vagy az inkongruenciával jár szorosan együtt. Ez utóbbin az értendő, hogy a szokásszerű viselkedés egy idő után egyre rosszabbul vizsgázik annak folytán, hogy a kívánatostól eltérő következményekkel jár a megváltozott körülmények között. Noha egyébként, ha nem is marad meg minden a régi kerékvágásban, annyi mindig érvényesül a múltból, hogy a mélyen beidegződött és még "emlékezetben tartott" (az érintett nemzedék tagjai által tovább éltetett) habituális emlékezet illeszkedhet az egyént (és a közösségeket) körülölelő szüntelenül változó körülményekhez. 

Nem célom túlzottan belemélyedni a kérdésbe, amely politológiai, szociológiai és antropológiai kutatások illetékességi körébe vág. Csak jelzem, hogy hol és milyen értelemben lenne érdemes kutakodni a Kádár-kort illető habituális emlékezet nyomai után. A választói magatartás talányos kérdését firtatva alig merült fel ez ideig az a kérdés, hogy az individualizáció folyamatának mai új szakaszában, amikor az osztályhoz és réteghez kötött politikai kultúra helyébe az egyén önmagára szabott vonatkoztatási kerete lép,17 milyen szerep hárul a habituális emlékezetből fakadó motivációkra. Ennek során éppúgy szóhoz juthat a kádári depolitizációs stratégia körülményei közt belénk idegződött hajlam, mint a tekintélyelvűség iránti hagyományos fogékonyság. Ugyanakkor szinte teljesen kideríthetetlen, hogy milyen mértékben van vagy lehet ez esetben szó közvetlenül Kádár-korból eredeztethető habituális emlékekről, vagy tartósabb struktúrákról, melyek kialakulási körülményei akár a két háború közötti időkig, vagyis a széles körű, ha még nem is az általános választójog koráig vezethetők vissza.

Vagy nézzük a korábban már emlegetett titkosság kérdését. Az persze vitathatatlan, hogy a személyiségi jog fejlődésének mai új szakaszában válik szigorúan körülhatárolttá és fokozottan védett övezetté a magánszféra a maga információs tilalmi zónáival egyetemben. De az információs önrendelkezési jog ezzel párhuzamos, sőt olykor neki ellentmondó aktuális fejleményei szintén tagadhatatlanok. S miközben azt tapasztaljuk, hogy rendre ez utóbbi kerül ki vesztesen a kettő közt folyó csatából, önkéntelenül is felmerül a kérdés: van-e, lehet-e ebben szerepe a habituális emlékezet láthatatlan közreműködésének? Ebben az esetben, ráadásul, kijelenthető, hogy a dolgok ilyen alakulásában minden bizonnyal a Kádár-kor a fő vagy kizárólagos forrásvidék. 

Társadalomtörténészként számomra módfelett beszédes a magánvagyonokat ma övező szemérmes hallgatás szembeszökő jelensége, ami mondhatni előzmény nélküli az 1945 előtti magyar múltban. Nemcsak a helyhatósági virilizmus az oka, hogy a második világháborút megelőző egy évszázad során a gazdagság korántsem számított szigorúan őrzött titoknak, de legalább ily mértékben dicsekvés tárgya (is) volt; olyasminek tekintették tehát, amiről nyilvánosan is sokat meg lehet tudni. A legnagyobb adófizetők nevét és adóösszegeik nagyságát közlő listákat például (az érintettek kifejezett óhajtására) rendszeresen közzétették a helyi lapokban, sőt olykor külön füzetek formájában is sokszorosították őket. A harmincas években pedig egy statisztikus minden további nélkül kimásolhatta a budapesti adóhivatalban több ezer adófizető adatát (a nevét és az adóösszegét), hogy Beszélő számok címen rendszeresen publikálja őket önálló füzetek gyanánt. Ma ellenben a legnagyobb titkolózás folyik ezekben az ügyekben (is), mintha mindenáron titkolnivaló dolog lenne a nagy vagyonok puszta ténye, valamint keletkezésük hogyanja. Felmerül tehát a kérdés: nem a Kádár-kori hatalom részéről szemérmes hallgatással megtűrt, a legalitás és illegalitás határán mozgó tevékenységnek kijáró gyanús státus öröklődik ezúton tovább akkor, amikor - piacgazdasági körülmények közt - a világ természetes dolgának számít, hogy léteznek gazdag emberek és nagy vagyonok?

Mindaddig, amíg ez a fajta szemérmesség (valójában inkább titkolózás) övezi a piaci tranzakciókkal megalapozott társadalmi státust, semmi okunk arra gondolni, hogy végleg magunk mögött hagytuk az egyenlősítő éthoszt hirdető (bár korántsem az anyagiakban is egyenlők társadalmát megteremtő) Kádár-kort. A valóban felejthető, felejtésre érdemes Kádár-kor ilyenformán továbbra is kísért tehát, miközben görcsösen és egyre határozottabban szeretnénk (vagy szeretnék sokan) elvágni a mindannyiunkat hozzá fűző kötelékeket.

1 Kovács Éva: A terek és a szobrok emlékezete (1988-1990) - Etűd a magyar rendszerváltó mítoszokról. Regio, 2001/1., 80.

2 Tudni sem akarják, mi a kádárizmus. Beszélgetés Bence György filozófussal és Lengyel László politológussal. Népszabadság, 2004. február 14. (Hétvége melléklet)

3 Eörsi István: Hadd álmélkodjak egy kicsit. Népszabadság, 2005. március 1. 

4 Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben. Bp., 2005., 15.

5 "Ha a csontváz ott marad a szekrényben". Beszélgetés Kovács Éva szociológussal és Erős Ferenc pszichológussal. szoc.reál, 2003. augusztus 4. (Erős Ferenc szavai)

6 Uo., Kovács Éva szavai.

7 Bánki Erika, szerk.: Értelmiség - közélet - hatalom 1955-1995. Bp., 1995., 76. (az idézet Szerdahelyi István szövegéből való)

8 Uo., 80. Az idézett megszólaló Agárdi Péter.

9 Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Bp., 2001.

10 Mink András: A történelmi Kádár. BUKSZ, 2002., Tavasz, 25.

11 Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus - és ami utána jön... Bp., 2004., 85.

12 "Ha a csontváz ott marad a szekrényben", 5. Erős Ferenc szavai.

13 "Ma nincs fasiszta párt a parlamentben". Bence Györggyel beszélget Novák Attila. Szombat, 2005. október 18-19. 

14 Ferenc Fehér: Kadarism as the model state of Krushchevism. Telos, 40 (Summer 1979), 29.

15 Paul Connerton: How Societies Remember. Cambridge, 1989., 72-105.

16 Uo., 102.

17 Mihalicz Csilla: Interjú Angelusz Róberttel a közvélemény-kutatásról. BUKSZ, 2003 Tavasz, 64-74.