Payday Loans

Keresés

A legújabb

A sümegi kékfestő PDF Nyomtatás E-mail
Magyarok történetei
2013. január 15. kedd, 08:49

kekfesto muhely

EÖTVÖS KÁROLY

A sümegi kékfestő

I.

Mi a gazdaság? – Magyar írók, magyar költők hogy vannak a gazdasággal? – Mire oktatnak a tanítók? – Eötvös József báró és Wodianer báró – Bugyli kutyánk és takarékpénztára – Ki a gazdag? Ki az úr? – Salamon Ferenc aranypénzbúvárlata


Sümegen vagyunk. Ott hagytuk félben utazásunk elbeszélését. De megígértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük, s nem nyugszunk addig, míg Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre vissza nem szállítjuk.

Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett, estebédnél. Evés után tüzes bor, tüzes feketekávé, dohányfüst és adoma járta.

Rájött a szó a gazdag kékfestőre s a kékfestőről a gazdagságra.

Mi a gazdagság?

Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, akik maguk körül nem ismerik a gazdagságot.

Két magyar történetíró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és kritikus: Gyulai Pál úr. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyúri kényelem, de ő sem nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.

Csókolni való kedves ostoba népség a magyar író, magyar költő, magyar tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élcei sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyűjtésre. Legföljebb gúnyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.

Mit tanítanak az iskolákban? Miként nevelik a gyereket?

Minden tanító szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanító, tanár és tudós, hanem keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.

Az a szegény tanító és tanár miért dicsőítené a gazdagságot? Miért lelkesülne ő maga, s miért lelkesítené a gyereket a gazdagságért? A legjobb tanító csak takarékosságra buzdít, a legtöbb tanár és tudós csak hiábavalóságnak, csak elmúlandó jónak hirdeti a nagy vagyont.

Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak, s törekedjetek a nemes dicsőségre! Leonidász, Alkibiadész, szigetvári Zrínyi Miklós legyen a példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület erényeivel teljék meg szívetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a királynak, megbecsüljétek a papokat és az elöljárókat, s teljesítsétek a törvényt.

Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kívül mindenféle okos és bolond világi tudományra.

Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is énnekem ez ellen semmi kifogásom. Hanem nekem mégis úgy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a tanítóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell lenni.

Vagy háborúban élünk, vagy békében. A háború abból áll, hogy agyonütjük az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel. Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.

Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemesember, aki agyonütött egy ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz, és nemesember lesz, aki nagy vagyont gyűjt össze.

Ez az életnek bölcsessége.

De azért a tanítók mégse lelkesítik az ifjakat arra, hogy vagyont gyűjtsenek.

„Ne Leonidászért rajongj, ifjú ember, hanem Rothschildért!”

Amelyik tanár így szólna tanítványához, azt nyomban kilöknék az ajtón, lába se érné a földet.

S igazuk lenne azoknak, akik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk nőttével, éveik szaporodásával úgyis csak gyűjtenek vagyont az emberek.

Csak a magyar író, magyar költő, magyar tudós nem gyűjt. Míg fiatal: azért nem gyűjt, mert fiatalságához efféle szürke erény éppen nem illik. Mikor öreggé lesz, azért nem gyűjt, mert öregkorában csak nem adhatja fejét ilyen bolondságra. Így vélekedik valamennyi. Arany János nagy vagyont gyűjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében. Csokonai, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S akik ott harminchárom éve Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmúltak, mit hagytak maguk után? Jó hírt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó barát számára édes emlékezetet. Egyebet, semmit.

Eötvös József báró is magyar író volt, s ő se gyűjtött semmit. Pedig ő még egyéb is volt, mint magyar író. Államférfi, ország kormányzó, törvényhozó, európai hírnevű ember: mind nem használt neki semmit. Minden gazdagodásnak útját állta, hogy magyar író, magyar tudós volt.

Ha Bécsbe ment, báró Wodianer Móricnak volt állandó vendége. Báró Wodianernek volt vagy tizenöt-húszmilliója. S nagyobbára maga szerezte.

A meggazdagodásról beszélgetett egy ízben vele báró Eötvös, s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:

– De ugyan, édes Wodianer, hogy lehet így meggazdagodni?

A bankár elnevette magát.

– Semmi se egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatalember fölteszi magában, hogy meggazdagszik, s aztán egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében se téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.

– Igaza lehet, de hol marad a becsület?

A sokmilliós nagyúr rátette egyik kezét báró Eötvös vállára, s egész komolysággal e szavakat mondá:

– Akinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyűszerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.

Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképedt ezekre a szavakra. Még évek múlva is bizonyos felindulással beszélt a művelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.

Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerű és tiszta esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: „pénz: emberség; ruha: tisztesség”.

Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a nemzetnek tekintélye, s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.

A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háborúval és rablással se gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyűjteni. S a gyűjtési kedvnek bent kell lenni az emberi természetben.

De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyűjtésre való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a kérdés.

A kisgyerek nem gyűjt. Ami játékot adnak neki, azt is összetöri, s ott hagyja. Csak a kislány őrzi híven a babáját.

Nem sokallja, ebből több van is neki. De ez nem tőkegyűjtési szenvedély, hanem valami más.

A kamasz és az ifjú se gyűjt. Vígan éli világát. Azt is tékozolja, amit apja-anyja gyűjtött. „Sohase halunk meg”: ez a jelszava. Akkora erőt érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne eltenni valamit.

A fiatal nemzetek se gyűjtenek. Ott a normann, ott a magyar, ott a török. Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hódítanak, fénylenek. Minden kaput feltörnek maguk előtt, s egyet se zárnak be maguk után. Mintha egykor az lett volna bölcsességük: aki majd hátul jön, tegye be az ajtót.

De ki gyűjt hát?

Belekontárkodjunk-e Darwin tudásába?

Volt kisgyermek koromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla, valósággal Bugyli volt a neve. Szennyes, barna bozontos szőrű eb, közepes nagyságú, külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is, szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.

Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami nagy kedve, engem ugyan el-elkísért még a kertbe, mezőre, szántóföldekre, de ezen kívül csak pihenni szeretett.

Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg, hanem kibaktat vele az utcára, átmegy az utcán, beviszi a szilváskertbe, mely rézsút szemközt volt lakásukkal, s ott a gunyhó felé tart.

Utánamegyek.

A gunyhó mögött sem fű- sem fakerítés, a kerítés mellett ölnyi magas laboda,* bürök,* vadüröm,* sóslórom,* valóságos bozót. Odamegy a Bugyli, leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a lyukba, s aztán földdel betemeti. Amint e munkát elvégezte: eljön onnan nyugodt szívvel, valami kétszer visszanéz a bozótra, s azután megy vissza az udvarba.

Nem értettem a dolgot.

Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint oda került, de más helyre, egy vadkender tövébe. S így történt napokon át.

Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, ételmaradékot, de reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?

Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hívtam a Bugylit, szívesen jött, odafeküdt mellém, de úgy, hogy feje kívül maradt a gunyhón.

Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kísérte, s ha valamelyik föld alatti karéj kenyeréhez közelített, nyomban morogni kezdett. S morgott mindaddig, míg a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Jöttek oda legelészni és bogarászni pulykák, kacsák és ludak is. Ezeket is szemmel kísérte, de ezekre, ha kenyereihez közelítettek is, akkor se morgott. De mikor jött a kakas és a kotlóstyúk: azokra megint kegyetlenül morgott. Valamint a malacokra is.

Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas, malac, kotlóstyúk ki tudja túrni és kaparni a föld alól, azokat tehát jól összeszidja, ha oda közelítenek; pulyka, lúd, kacsa nem túrja, nem kaparja ki: azokat tehát szó nélkül tűri.

De hát miért félti kenyereit?

Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját, s délben se kapta meg a csontot és ételmaradékot.

Sebaj! Van őneki gyűjtött tőkéje, van őneki takarékpénztára. Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta tegnapi karéj kenyerét, s megette jóízűen. Kivett takarékpénztári betétéből akkora összeget, amekkora egy napra elég volt.

Jól van, Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitű vagy ugyan, mert fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered, s ezért a kishitűségért ugyancsak megérdemelnéd a pirongató szót, de azért mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András éppen ekkor hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapításának üdvös eszméjét, s te, jó öreg kuvasz, öregséged dacára is nyomban felkaroltad azt az eszmét. Amit pedig nagy hírű emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek.

Azonban van néhány kérdésem, Bugyli.

Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? Amikor még gyomrod jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt, s szeretőt is tartottál magadnak? Akkor, lám, mindent megettél, amit csak kaptál.

Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól, kotlóstyúktól a te tőkédet, holott te már úgyse tudod azt felhasználni?

Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe jut-e a jótékonyság? Nem úgy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, akik mérhetetlen millióikból nemzeti közcélra se nem adnak, se nem hagynak semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!

De az is igaz, hogy így is, úgy is csak kuvasz maradsz.

Hanem azért, amit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban világot gyújt előttünk.

A hetyke erő nem gyűjt, mert eszébe se jut, hogy ő nem kifogyhatatlan.

A magabíró fiatalság nem gyűjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is rózsát terem.

Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk holnap. Amikor már napról napra kevesebb lesz előttünk a holnap.

Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdálkodás. S ma is és örökké tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a meggazdagodásra.

Igaza volt Wodianer bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is csak erre törekszik.

Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is bölcsnek hírébe hozza, s a gazembernek is becsületet szerez.

Nagy ámító a nagy vagyon.

Azt mondja a köznép: „ez az ember boldogul”. Olyanról mondja, akinek vagyona szaporodik. „Ez az ember nem boldogul.” Olyanról mondja, akinek vagyona fogy.

Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen a vagyon sok örömöt nyújthat, s az öröm mégis csak egy része a boldogságnak. Csakhogy a gazdagság mégse boldogság, s akinek semmi egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, aki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz, s azt jó szívvel megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus amellett a milliomos mellett, aki rongyos gyermeket lát az utcán dideregni, s nincs szíve egy darab gúnyát vetni rá!

De ki hát a gazdag?

Akinek egy fillérrel mindig több van, mint amennyi szükséges: az a gazdag. Akinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint amennyi szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között! De sok ínség gyötri az urakat!

Mert gazdag és úr: ez se mindegy.

Deák Andrisnak hívták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyköt, akivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öregapja is Deák András volt. Osztatlan családi birtokunkat bírták haszonbérben. Gulya, ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.

Azt mondja egyszer nekem nagy bizakodással a kis Deák Andris:

– Az én apám gazdag, a te apád úr!

Ő is hatéves volt, én is. Íme, a két hatéves kölyök a művelt világ legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között, s én megértettem az ő szavát. Hej, milyen sokra becsülném most, ha akkor megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az úr között, s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!

Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édestestvére a hiúságnak. A hiúság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb részét, melyek az emberiség történetében följegyezték. Igaz, hogy a nagy bűnök nagy részét is a hiúság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a hiúság.

Nincs hiúsággal teljesebb lélek, mint a költő, író és tudós lelke. Ez a lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiúságnak, tele van ezzel. Salamon Ferenc egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott Nagy Lajos magyar királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?

Bolondság volt ez?

Sehogy se az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesítése, valódi hősiesség. Mégis csak hiúság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét ragyogta szét a világba.

Egykor a magyar aranypénz volt az európai aranypénzek értékmérője. Még Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is, még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez mérték a többit.

Akkor is a pénz segítette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniuk kell, mit ért akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany, s mennyi volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?

Ezzel vesződött Salamon Ferenc álló egy esztendeig. Egy történeti és egy társadalmi igazságot akart földeríteni, s magyar nemzetének becsületét magasra emelni. El is érte célját.

Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar író, magyar költő, magyar tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne el lelke: sohase írná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomorú történetét, sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre, és sohase ölné Salamon Ferenc életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit nyomott Nagy Lajos aranypénze?

S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanítók és tanárok nem nagy buzgósággal lelkesítik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.

De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk azután, miként gazdagodott meg a sümegi kékfestő. Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos gazdag ember lett volna, meg nem emlékezném róla semmiért.


II.

A sümegi kékfestő és fia – A gyolcsos tót – A nadrágszíj természetrajza – Janó, a tót legény – A kékfestő fia vándorútra megy – Mi talált a gyolcsos tótnál – Beállott hozzá takácslegénynek – Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért – Miként győzi le a grófot?


Kisfaludy Sándor korában, a múlt század elején élt Sümegen Ramazetter Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, aki Árpáddal együtt jött volna országunkba. A kékfestőcéh mindenütt német emberekből állott.

De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy Sándor Balatonfüreden 1831-ben a Nemzeti Színházat alapította és építtette: nemegyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s a veszprémi postamester mindig kisegítette. A költő hiába fordult adományért királyhoz, nádorispánhoz, püspökhöz, káptalanhoz: nem látott volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a postamester meleg honfi szívvel s tele erszénnyel mindenkor készségesen állt szolgálatára.

Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vince volt a neve. Ez a fiú lesz elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a sümegi palotában.

Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a szárítót és mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat, gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál legény fiát, hosszú zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett senki. Szépfiú volt az a kékfestőlegény, úgy tudott beszélni a menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; míg az ő kék vászna, babos kék kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a kezét.

De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal is.

Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem, most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmúlt volna.

Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra, s azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérneművel.

Mit árul a gyolcsos tót?

Derék ember lenne az, aki el tudná mondani. Abrosz, törülköző, asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak,* durva vászon, finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán, fehéren, jól kihúzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva. De ez még mind semmi. Abroszsávolyok,* csipkék, szalagok, cifrásak, satying, gatyamadzag, fehér fűző, véggyolcsok halomszámra. Amint ki van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estétig libbegeti a gyolcsos tótnak világkiállítását.


Somlyó vára


A gyolcsos tót jó ember, szelíd ember, kevés beszédű ember. Azért is, mert nem tud jól magyarul, s azért is, mert úgy ejti ki tótos nyelvén a magyar szót, hogy a sok vásározó fehércselédet rögtön előveszi a nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset tud, valamivel mégiscsak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre való a nadrágszíj és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabíró paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos vagy acélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszíj kellett, amelynek se lakodalomban, amikor gazdája igazán jóllakott, se birkózáskor, se tüsszentéskor, se lóra üléskor elszakadnia nem volt szabad. Apáról fiúra szállt az igazi nadrágszíj, mint a nemesség. A nadrágszíj volt a fenyítő eszköz a szigorú apák kezében. A nadrágszíjon levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét lyuk volt a nadrágszíjon. Az első csak tartalék volt, ha netalán szárazbetegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztújítást, a hatodik a keresztelő paszitát.* A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre tudniillik, mikor az embert öregbírónak választják. Mert az öregbírónak nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély, tekintély nélkül nincs igazság a földön.

Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyúkkal, kaláccsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De terjeszkedésének határt szab a nadrágszíj csatjának a lyuka. Az utolsó lyukig lehet, azon túl nem lehet. Minden három-négy tál után egy lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.

Hej, mennyi okosság tűnt el a föld színéről, mióta elmúlt a nadrágszíj!

Hát a csengő?

Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból; ércbányák, huták, kemencék, öntőműhelyek birodalmából. Csikócsengő, hámos Tócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csengő, nyájkolomp, ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak úgy tódult oda a közönség.

Hát a többi tót legény mit csinált?

Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi volt a cigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót legénynek ezekre kellett vigyázni.

A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót, Arató tót szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges, de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.

Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, akivel a sümegi fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.

Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a kartont, gyolcsot, patyolatot, mint ahogy a kékfestőék nagyban tudják venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem ez a gyolcsos tót.

A fiatal kékfestő, Ramazetter Vince pedig gazdag ember akart lenni.

Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, amikor már a berakodást mindenütt elvégezték, odaszól a kékfestő egy tót legényhez:

– Haj, Janó vagy Gyuró, nem jönnél velem egy pohár borra?

– Haj, bizony nem!

– De én fizetek.

– Haj, bizony akkor megyek! Megisszák az első pohár bort.

– Hát, Janó, mi a család neve?

– Haj, bizony Kompanek Ferenc.

Megitták a második pohár bort.

– Gazdag az a te gazdád, Janó?

– Haj, bizony vicispán, főispán nem is olyan gazdag.

– Aztán hol lakik ez a te gazdád, Janó?

– Haj, bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is kell, mire hazaérünk.

Tölt a kékfestő harmadszor is a pohárba.

– Hát, Janó, hol veszi a te gazdád a vásznat, gyolcsot?

A Janó fölkel, összeüti a tenyerét.

– Haj, bizony már nem iszom többet.

Haj, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se. A kékfestőlegény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem mondott.

A Vince gyerek mindezt hűségesen elbeszélte apjának, az öreg kékfestőnek.

Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet, s elég komolynak találta.

– No lásd, kölyök!

Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen megütközni. Embernek ugyan nincs kölyke, csak a kutyának, macskának van kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök, macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó mindaddig, míg nyakon nem ütik érte az embert.

– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a szárítóm, tizenhat legényem van munkában, húszezer forintot ér a kész portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is megélsz, mert ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?

– Akarok.

– Akkor szedd össze minden göncödet, készítsd el a batyudat, holnap hajnalban indulj Győrbe, a céhmesterrel írasd alá a vándorlókönyvedet, s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz, s miként szerzed meg az ő titkait. Itt van, nesze, tizenkét húszas.

– Gyalog menjek?

– Nem is négylovas hintón. Mégpedig mezítláb, míg az idő engedi. Legénykori vándorlóbotomat elviheted.

Úgy lett. A kölyök összeszedte gönceit. Négy pár fehérnemű, két törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egypár munkához való ruhadarab, szappan, imádságoskönyv, tű, cérna, vándorlólevél, apró tükör, sós-paprikás szelence, szőlőzsír, nyúlháj, egy kis gombolyag madzag, közepes ruhakefe; mind belejött a batyuba.

Kezébe vette apjának legénykori vándorlóbotját. Jó nehéz, erős, görcsös jószág, vaspecek a végén, szíjból való kezén lógó a fején, az apja is úgy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség. Ez a fő dolog.

Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját, kezébe vette a botot, odament apjához, s kezet csókolt neki. A legények körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a búcsúzásnál, egymást jól hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták, s azzal ment az ifjú kékfestőlegény a vándorútra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez, mint a sümegi hegyhez.

Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül, s megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyű volt ráakadni. Ment egyenesen őhozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán megtalálta.

Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva meggörnyesztette, langallószínű lapos sapkáját a szemére húzta, s estennen beállított Kompanek udvarára.

Az első legény, akivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arcú, poros ruhájú, görnyedt termetű vándorló legény volt az, aki őt pár hét előtt a szombathelyi vásáron néhány pohár borral megkínálta.

Örült ennek a Vince legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt, amikor éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót szívesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent Iván-almával is megkínálta, és éppen úgy látta el, mint a többi legényt.

Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, akik helyette és számára rugdalóztak. Mind tót volt, és mind legény volt. A vastagabb sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel szövette. Ezekkel aludt egy színben a Vince legény. Iparkodott ugyan velük ott a földre vetett sarjúágyon* beszélgetni, de lehetetlen volt. Amint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi. Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.

Másnap se indult el onnan a Vince legény. Azt mondta: nyilallása van; engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szívesen megengedte, hiszen látni való volt, hogy a vándorló legény biceg és görnyedez.

Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot. Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg. Apróbb-nagyobb pufók tót lányok űzik-fűzik, kötik-verik a csipkét, s hímeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs, patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva, s minden kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.

Hanem hát ez mind semmi se.

Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de rettenetesen szőke, fehér bőrű és kék szemű valamennyi – de nincs a világon olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, aki fehérségtől, fénytől, sugártól úgy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska vagy Zsófika.

Magas, sudár termet, szelíd, szerény arccal, de egyenes, büszke állással. A hó se olyan üde, mint az ő arca, a cseresznye se olyan kívánatos, mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörű kék, mint az ő két szeme. S aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy nézett volna hát a kopasz képű vándorló legényre?

Adta tótja, szőke Annuskája, neked a sümegi kékfestő fia senki, semmi?

Nohát a Vince legény se törődik a tót leánnyal. Nem is azért jött ő, hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos tót?

Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy Morvából, Sléziából drótos tótok segítik a sok vásznat becsempészni. Ha pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, aki neki csempészni segítsen.

Egyenesen hazament a Vince gyerek, s odaállott apja elé. Nagy elszántság ült az arcán.

– Baj van, apámuram!

– Ugyan no!

– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a megszabadulásra.

– Melyik az egyik?

– Ha én azt a vén tótot agyonütöm.

– Hát a másik?

– Vagy pedig ha a lányát feleségül veszem.

Egyik mód se nagyon tetszett az öreg kékfestőnek.

– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál, inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád jön-e feleségül?

– Az a tót lány? Hej, de kevésre becsüli apámuram a maga egyetlen fiát! Úgy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.

No várj csak, kékfestőlegény!

Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafúrt fejében, hogy ő beszegődik takácslegénynek Kompanekhez, s úgy hódítja el a szép Annuskát. Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, feszíteni, rendbe szedni, s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába került, míg ezt megtanulta, s míg tenyeréről, keze fejéről, körmei ágyából a kékfestéket eltávolította. Máskülönben azonnal kisült volna a csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.

Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult Kompanekhez, s munkát kért. Most már nem volt az arca borotvált; pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félrevágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a gyolcsos tót, nem ismert rá most se.

Kapott munkát, de nem volt benne köszönet.

Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában, hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt valami százezer forint örökség, ami szép pénz volt hatvan-hetven év előtt, de az a grófgyerek valószínűleg mégis az Annuskát akarta feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond az eset így is, úgy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főúr Árpád óta ugyan el nem vett feleségül.

Az öreg Kompaneknek nagyon tetszett a dolog. A grófgyerek apja főispán volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Haj, bizony ez nagydolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.

De mit szól az állapothoz Annuska?

Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?

Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasúnak tart vagy legalább csúfol minden takácsot, mert a takács rugoldozás közben úgy ütögeti a zugolyfához* vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé válik. Zöld hasú takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt egy pillanatig is habozni?

Szegény kékfestő- és takácslegény, te ugyan megjártad.

Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik, mint a veszett csikó, hányja-veti a vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között, s nézi a legényeket. S látja ám, hogy az áltakács legény, a kékfestő esze nélkül hajigálódzik, s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat, szövőszéket.

Úgy is van. Mert Annuska a grófgyerekkel éppen az udvaron sétált, s karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén, mint a grófgyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kívánni, hogy takácslegény szíve, keze és lába ilyenkor rendesen szőjön-fonjon.

A vén gyolcsos tót dühbe jön, amikor a kékfestő veszett kapálódzását látja. A vetélő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:

– Mit csinálsz, te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide énhozzám? Nem szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?

Ramazetter Vince föláll, földhöz vágja a vetélőt úgy, hogy abból sohase lett többé vetélő, s vakmerően odaáll a gyolcsos tót elé.

– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem azért jöttem én ide, hogy a te fonaladat vászonnak szőjem, hanem azért, hogy a te lányodat feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.

No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki takácslegénnyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Haj, bizony ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.

Úgy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyúlánk, erős. Akkora a keze feje, amekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor, mint a pandúr, ahogy szeme, szava bizonyítja.

De a gyolcsos tót se esett a feje lágyára.

– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod, hej? Az a másik kérő gróf ám, főispán fia!

– Nem bánom én, ha herceg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni akarok a te leányoddal.

– No hát jer!

Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját. Felöltözött szépen, haját rendbe hozta, bajuszát kipödörte, s úgy állt a leány elé. Úgy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran, nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.

– Eddig takácslegényünk volt, ezen túl vendégünk lesz, amíg te akarod, Annuska!

Az a fehér arc egyet pirult, az a kék szem egyet villant, az az egész tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit szólt is hozzá, s aztán bement a maga szobájába.

Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szívét. Ezek nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület, vagy az imádságoskönyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd segít rajta.

Hiába hitte azt a tót lány.

Mert ő úgy négy-szem között már odaígérte kezét a grófgyereknek. Megszerette talán? Tudja is ő! Jólesett neki a gyerek udvarlása. Az ő tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes, híres-nevezetes ősi Révay család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifjú gróf sokat beszélt neki őseiről, akik már jeruzsálemi Endre király idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatnicai, a terbosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás a múltból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy angolkertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt úrnő! Vármegye gyűlésén, országnak gyűlésén, királynak koronázásán, mindenütt úrnő, grófné, akinek komornák és huszárok szolgálnak, s grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még a szolgabírák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, aki eddig egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte, keverte és tálalta a kását, gánicát,* nyögvenyelőt,* túrót, sajtot, aludttejet, írót, savót, pujnalevet.*

Csak eredj haza, kékfestőlegény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég vásznat vígy haza magaddal.

Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szíve még mozdulatlan, mint a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász, s kidagad a szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatalember, férjnek való, főúr, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaígérte a kezét, éppen ma este akarta apjának megmondani.

S most idejön ez a takácslegény. Nem is takácslegény, hanem kékfestőlegény. S nem is holmi incifinci legény, hanem igazán derék szál legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan, s tiszta, érces hangon e szavakat mondja:

– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat, s ő beleegyezett. Most hát újra itt vagyok, s magát, Annuska kisasszony, feleségül kérem. Elviszem innen Túl-a-Dunára, Zala vármegyébe, Sümeg városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édesapja, azt se bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó műhelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, úgy megélünk együtt, mint a hal a vízben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szívével, én már tisztában vagyok a magaméval.

Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De az igaz, derék fiúnak látszik. Az is igaz, hogy a szíve remeg egy kissé, míg e szavakat hallja. Az ő szíve? Hiszen ez a szív már, sőt még ma is a grófgyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kacér, olyan ingadozó lenne az ő szíve?

Mit feleljen? Irul-pirul arca, akadozik szava, torkát valami szorítja – mit feleljen?

Szerencsére apja okos ember. Megfogja a kékfestő karját.

– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot, majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.

A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony. Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt meghányni-vetni való.

Este, mikor már csak ketten voltak együtt, s a vendégek lefeküdtek, meg is kérdezte Annuskát:

– No, lány, mit szólsz hát a dologhoz? A lány odaborult a gyolcsos tót nyakába.

– Én már kezemet odaígértem a grófnak!

– Mit csináltál? Már odaígérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első szóra, most is takácslegény volnék, és se gróf, se kékfestő nem futkosnak a kezed után.

Az öreg gyolcsos tót természetesen úgy gondolkozott, hogy a szív is csak olyan vásári áru, mint a vég vászon. Az ember először magasra tartja, s ha akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron adjuk el. Ha így se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül a szívet se kell adni.

Vagy talán mókázott az öreg gyolcsos tót?

Az is meglehet. Hiszen a gyolcsos tótnak is csiklandozta szíve táját a főúri atyafiság.

– No, lány, ha már odaígérted a kezedet: akkor ígéretedet meg is kell tartanod.

A lány megint odaborult az apja nyakába:

– Édes jó apámuram, nem kellene ezt egy kissé még meggondolnunk?

Most tudott már mindent a gyolcsos tót. Ingadozik már a lány szíve a gróf és a kékfestő között. Csakhogy még nem dőlt el egészen, se az egyik, se a másik felé. No majd eldönti ő.

Napközben Annuska többnyire a grófgyerekkel járt-kelt, sétált, csevegett. De étkezésnél délben, este mindig velük volt a kékfestő is.

Csodálni lehetett ezt a kékfestőt. Egészen bízott magához és a lányhoz. A legyeskedést átengedte a grófgyereknek. De sehogy se akart elmozdulni a háztól, mintha csak azt várta volna, hogy kitegyék a szűrét. Vagy talán a szegre akasszák!

Észrevette, hogy a vén gyolcsos tót korán kel, s amint fölkel s felöltözik: nyomban letérdel ágya előtt, kezeit összeteszi, s imádkozik nagy áhítattal. Isten áldását kéri magára, lányára, többi gyerekére, takácslegényeire, gyolcsos tótjaira, elhalt feleségére s minden meglevő s ezután leendő gyolcsos tótra s mindenféle tótra. Azután kimegy a kertbe, s a vendégszobák ablakain át benéz vendégeihez, a grófhoz és a kékfestőhöz. A vendégszoba ablakai a kertre néztek.

No, gyolcsos tót, ha kíváncsi vagy, te is láss valamit.

A kékfestő még korábban fölkelt, mint a gyolcsos tót. Legalább félórával. Azután felöltözött, s várta a gyolcsos tótot. Amint léptei dobogását közelegni hallotta: ő is letérdelt ágya előtt, ő is összetette kezeit, s ő is imádkozott nagy áhítattal apjáért, magáért, szülővárosáért, valamennyi kékfestő legényért.

Meglátta ezt a gyolcsos tót!

Haj bizony, ez a kékfestőlegény derék legény.

Odament a grófgyerek ablakához, beleskelődött azon is.

A grófgyerek ott feküdt az ágyon; két keze, két lába négyfelé, valamennyi ruhája tizennégy felé. Alszik rettenetesen. Sőt éppen a fal felé fordul, s hortyog, csak úgy harsog.

Hm! Az egyik istenfélő, a másik istennel nem törődő. Az egyik korán kelő, a másik későn kelő.

Korán kelni: nagydolog ez!

Nem azért, amit a közpéldabeszéd mond: aki korán kel, aranyat lel. Lel a manót, nem aranyat. Veszt is el valaki mainapság aranyat. Még ezüstöt se. Egy-két rongyos rézfillért talán lehet találni itt-amott, de aranyat ugyan nem találni. Hány gyolcsos tót, drótos tót, üveges tót, olajos tót, arató és napszámos jár szerte a világban későn-korán, de egy se talált még aranyat. Az a példabeszéd tehát semmit sem ér. Az igaz, hogy nem is hallgat rá senki.

De az is igaz, hogy aki korán kel: korán fekszik, s aki későn kel: későn fekszik.

Ez a nagydolog. A későn fekvés.

Napnyugta után csak a bagoly, bőregér és újságíró dolgozik. Mindenki más, aki későn fekszik, hiábavalósággal tölti az időt, nem hasznos munkával.

Asszony, kártya, borital, muzsika: ez a későn fekvők időtöltése. Egyik rosszabb, mint a másik. Aki már legénykorában is későn fekszik s későn kel: mi lesz abból akkorra, amikor már feleség és hét gyerek is van a háznál?

De mi lesz a takácsműhelyből és kékfestőműhelyből? És mi lesz a grófi uradalomból? Megmarad-e Szklabina és Blatnica, Trebosztó és Bisztricska? Dehogy marad. A reggeli munka hozza a hasznot, nem a délutáni. Ha pedig az uradalom sohase hoz délelőtt hasznot: akkor a gyolcsos tótnak kell majd a pénzzel előállani. De ha pénze nem lesz: hol lesz akkor a becsülete? Holott mikor pénze van, se valami nagy az uraságok előtt a becsülete.

Haj, haj! Nézzük csak, mit csinál az imádkozás után a kékfestőlegény?

Hát bizony a kékfestőlegény végignézte a tehén ólat, ló aklot, baromfiházat; disznók, kecskék, juhok tanyáját. Megnézett mindent, kikérdezett mindenkit, s megdicsérte vagy összeszidta, kit-kit érdeme szerint, az összes cselédet. Azután benézett a műhelybe, s gondosan megvizsgálta a takácslegényeket s a csipkeverő lányokat, mintha sohase látta volna őket.

– Te lány, gondoltál-e valamit?

– Nem, édes jó apámuram!

– Tudod-e, hogy minden vendéggel egyenlően kell bánni?

– Tudom.

– Nem tudod. Mert az egyik vendégnek odaígérted a kezedet, a másiknak nem.

– Oh, édes jó apámuram, mi lenne akkor, ha én a másiknak is odaígérném a kezemet?

Mi-e?

Hát az lenne, ami lett, pedig még Annuska oda se ígérte a kezét. A grófgyerek se volt vak. Ő is jól látta már, hogy a gyolcsos tót és a tót lány kihez kezd húzódni. Egyenesen megszólította a gyolcsos tótot.

– Kompanek, mit keres itt a háznál ez a kékfestőlegény?

– Haj, bizony lányt keres, méltóságos uram.

– De hiszen itt vagyok én már!

– Haj, bizony az az én szerencsém. Ha méltóságod itt nem volna, már el is vitte volna a lányomat az a kékfestőlegény.

A grófgyerek egy darabig szótlanul nézett a vén gyolcsos tótra. Azután odafüttyentette kocsisát s befogatott. Felült a kocsira, a tót lány előtt megemelte a kalapját, s úgy el-kihajtott az udvarból, csak úgy porzott utána az udvar is, az utca is.

Egy Révay csak nem szállhatott versenyre kékfestőlegénnyel egy tót lányért.

Egy hónap múlva Sümegen volt a szép Annuska. Olyan magyar menyecske vált belőle, hogy fele vármegye megbámulta.

Mikor nekem ezt Ramazetter Vince harmincnyolc év előtt badacsonyi szőlejében elbeszélte: mellette ült felesége is, az egykori szép Kompanek Annuska. Kötögetett. De férje pajzánul rámutatott:

– Ez a csúnya vénasszony volt az a tót lány!

Öregasszony volt, de bizony még akkor is szépasszony volt az Annuska. Nem felelt e szóra egyebet, csak annyit mondott nagy csendesen:

– Sok hiábavalóságot beszélsz bizony, Vince, e mai napon!


III.

Nőtlen ember nem takarít – Házassági szerződés a tót leánnyal – A régi pénzek számítása – A dögbőr története – A széna-zab szállítása – A meggazdagodás törvényei – A kékfestő elveszít harmincezer forintot – Öngyilkos akar lenni – Összejön Inkey Kázmérral, s elutazik idegen országokba – Mi tapasztal Londonban? – Az indigó – A Charwood és Owen ház – Szóba se áll a kékfestővel


Volt hát már Ramazetter Vincének, a kékfestőlegénynek felesége. Szép leány, kedves menyecske, jó asszony. Azt írják, azt mondják ugyan nekem, hogy a neve nem Annuska volt, hanem Zsófika volt. El is hiszem, nem is bánom – az én emlékezetemben Annuska maradt, hát csak úgy írtam. Én őt harmincnyolc esztendeje nem láttam, huszonöt év óta pedig Sümegnek még tájékán se jártam, tévedhet az ember.

„Hogy az ember meggazdagodjék, ahhoz először is jó feleség szükséges.”

Ezt a kékfestő mondta. Én meg azt kérdeztem:

– Hát aki nőtlenül is meggazdagszik?

– Ilyen ember az én ismerőseim közt nincs. Vagyont gyűjteni: az egyik dolog. A gyűjtött vagyont megőrizni: a másik dolog. Mind a kettőre egyes ember, ha egészséges ember, nem alkalmas. Az egyik dolog az asszony dolga. Asszony nélkül okos ember vagy nem gyűjt, vagy nem takarít. Csak bolond ember takarít a sírok férgei számára.

Ez is egyik elve volt a gazdag kékfestőnek.

Házassági szerződése ugyan csak szóbeli volt az öreg gyolcsos tóttal, de azért hűségesen megtartotta mind a kettő.

Az volt a kérdés: hogy osztoznak meg Magyarország fölött. Mert hogy a gyolcsos tót ezentúl is elárassza olcsó kelmével a túladunai vármegyéket: ez a kékfestőnek nem vált volna tetszésére. Végre is az öreg gyolcsos tót beleegyezett abba, hogy Zala, Somogy, Baranya, Vas és Veszprém vármegye legyen a kékfestőé, a többit megtartja magának. A kékfestő ugyan dévaj kedvében megengedte, hogy csengőt, kolompot és nadrágszíjat azokban a vármegyében is árulhasson a gyolcsos tót: de ezt az ajánlatot köszönettel visszautasította a gyolcsos tót. Amit ő az országból odaád leányának és vejének: odaadja egészen. Kislelkű a gyolcsos tót nem lehet.

Következett a házassági szerződés második pontja. Milyen vászon, mennyi vászon, milyen áron?

Az öreg kékfestő, Ramazetter Leopold eddig a vásznat vagy a bécsi lerakatokban, vagy a brünni országos vásárokon szerezte be. Szállította pedig tengelyen; amennyit tudott, a maga kocsiján, de ez kevés volt – a tömeget fuvarosok szállították Győrig hajón, Győrből tengelyen. Sokat hoztak az osztrák borhordó szekerek is. Bécsből Sümegig üres hordó, vászonteher; Sümegről Bécsig tele hordó.

Ez adott gondolatot a borkereskedéshez is. De erről később beszéljünk.

A vám minden rőfnél majdnem egy pengő krajcárra rúgott. Ezt a pengő krajcárt akarta a kékfestőlegény megmenteni.

Az alku tehát így történt:

A karton legyen 33 hüvelyk széles, a molinós* gyolcs legyen 29 1/2 hüvelyk széles. Ezek voltak a rendes számok.

Egy negyed bécsi négyszöghüvelyk kartonon 19 láncfonál és 17 vetülékfonál legyen, a láncfonál minősége pedig megfeleljen a 36 számjegynek, a vetülékfonálé a 42-nek. Így volt meghatározva a molinós is. Számra nézve 14 a lánc-, ugyanannyi a vetülék-, minőségre nézve pedig 20 a lánc– és 18 a vetülékfonál.

Így kell fonni, szőni ma is. Mert hatvan év óta a csillagok, országok, birodalmak és uralkodók változhattak, de a gyolcsnak, vászonnak változnia nem volt szabad. Hamisság és hamisítás ugyan elég történik azóta, de arra való a gyolcsos tót és a kékfestő szeme és tudománya, hogy a hamisságot észrevegye.

Mennyi tudománya van a gyolcsos tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar emberünk el se tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap, egy szűk nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi vászon, ebből áll a gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az igaz, de kell még ezenkívül mérhetetlen tudomány is.

Abban az időben krajcár, garas, húszas és forint volt a pénzbeli beszéd. De a krajcár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst. Három krajcár volt egy garas, húsz garas volt egy forint. Huszonnégy pengő krajcár volt egy váltóforint, húsz pengő krajcár volt egy húszas, három húszas volt egy pengő forint, harmadfél váltókrajcár volt egy pengő krajcár, s ha valaki két húszassal akart kifizetni egy váltóforintot, még visszakapott negyven váltókrajcárt vagy pedig tizenhat pengő krajcárt. A húszast nem lehetett garasra, a pengő garast nem lehetett váltókrajcárra, a váltógarast nem lehetett pengő krajcárra felváltani. Se a garasnak, se a krajcárnak nem volt fele, mert félkrajcárra nem volt pénz. Ahány rézpénz, annyiféle. Volt váltókrajcáros, volt pengő krajcáros rézpénz. Volt váltógarasos is, de már pengő garasos nem volt. A váltógarasos is háromféle volt. Az egyikre 30 volt írva, a másikra 6, a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy kiszámítsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki tudta számítani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying.* Nem száz krajcár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajcár, ennélfogva ha valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy elosztani: hétszámra dolgozhatott, mégse ért véget, mert örökké végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a Pest megyei dabasi angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt, s ha váltott vagy vett valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó, ami neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje; ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piacra, vásárra. Írt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számítások bolondsága.

Elvégre a kékfestőlegény s a gyolcsos tót szépen megegyeztek mindenben, s ekként kapott a kékfestő a tót leánnyal női hozományba öt vármegyét Túl-a-Dunán. S talán valami százezer forintot. De hogy váltóban-e, pengőben-e: nem tudom. S mindezen felül olcsó gyolcsot, vámmenteset. A leány után ez ért legtöbbet.

De azért a tisztes gazdagodás vágya nem csökkent szívében.

Egykor Szombathelyre ment nagy kocsi kékfestő ruhával a vásárra. Furcsa esetei voltak.

Egy falunál Kemenesalján az út nagyot kerül a falun keresztül, de egy gyalogút, sokkal rövidebb, vezet a kertek alatt. Ramazetter küldi a kocsit az országúton, ő maga leszáll, botját kezébe veszi, s megy gyalog a kertek alatt a gyalogúton. Ruhája félig utas-, félig mesteremberes; sapkája palacsinta, aminőt akkor csak a zsidók viseltek.

Amint egy szilváskert végén ballag, hall egy kiáltást:

– Hej, zsidó, jer ide!

Körülnéz: kinek szól a kiáltás. Meglát a szilvásban egy parasztsuhancot, amint éppen őneki integet.

– Ejnye, gazember!

Fogja a botját, most mindjárt agyonüti azt a kölyköt, hogyan meri őt zsidónak nézni. De előbb gondol egyet.

– No, no, Vince! Mielőtt agyonütnéd, kérdezd meg, mit akar?

Ezt úgy magában mondta, de aztán odafordult a suhanchoz:

– Mit akarsz, héj?

– Van itt egy dögbőr, borjúbőr, vidd el.

– Ejnye, akasztanivaló!

Most már csakugyan két kézre fogja a botot; most már csakugyan agyon kell ütni a sihedert. Neki, a gazdag kékfestőnek mondani, vigye el a dögbőrt!

Megy a kölyök felé, hogy agyonüsse. Azonban megint gondol egyet.

– No, no, Vince! Mielőtt agyonütnéd: kérdezd meg legalább, hogy adja a dögbőrt.

Ezt is úgy magában mondogatta, de azután hangosan is kérdezé:

– Mi az ára annak a dögbőrnek?

– Egy húszas.

Odament a kékfestő. Kifizette a húszast, a bőrt összehajtotta, vállára vetette, s a falu másik végén feldobta kocsijára. A nyers borjúbőrnek négy húszas volt az ára, tehát a vételár háromszáz percentet hozott egy nap alatt.

– A tisztességes hasznot nem kell szégyenleni, uram, akárhonnan jön az. Így szerez az ember vagyont!

– A katonaság számára akkor is szállítottak zabot, szénát, szalmát. De csak zsidók szállítottak. Magyar ember ilyesmivel nem vesződött. Egerszegen, a megye székhelyén volt a nyilvános árlejtés. Mindig csak zsidók voltak az árlejtésen. Ramazetter tudta, hogy jó nyereséggel jár az üzlet. Miért ne pályázzék ő is? Miért legyen a haszon csak a zsidóé? Hiszen egyéb nem kell az üzlethez, csak elegendő ész és elegendő pénz. Neki pedig megvan mind a kettő.

Berándult Egerszegre a nyilvános árlejtésre.

Odamegy a számvevőhivatalba, ahol folyt az árlejtés, s beteszi az óvadékpénzt vagy bánatpénzt.

A zsidók összenéznek. Nini, ez a sümegi gazdag kékfestő. Mit akar ez? A maga képében jár ez, vagy valakinek a helyette valója? Kékfestő csak nem szállít zabot. A zabot nem a műhelyben készítik. Másnak helyette valója csak mégse lehet. A gazdag kékfestő ilyenre csak nem adja fejét.

Mind ott vannak a pénzes zsidók. A Guttman, a Steiner, a Barón, a Scheiber, a Lipschitz, a Lackenbacher, a Krausz, a Grün, a Hoffman és a többi Kanizsáról, Keszthelyről, Sümegről, Szombathelyről, Egerszegről, Szentgrótról. Összedugják a fejüket, s elhatározzák, hogy Ramazetterre, ha komolyan akar vállalkozni, ráverik és rajtahagyják a zabot.

Ramazetter komolyan vállalkozott. A zsidók rettenetes olcsón rajta hagyták a zabot. Három évre szólt a szerződés.

Az első félévben rossz volt a helyzet, vesztett tízezer forintot. A második félévben jó volt a helyzet, nyert tízezer forintot.

Az év végén eljöttek hozzá a zsidók, a szokott vállalkozók.

– Nem a Ramazetter úrnak való mesterség ez. Tessék a szerződést nekünk átadni, fizetünk évenként tízezer forintot. Szép haszon ez, s azt a kisujját se kell érte megmozdítani.

– Igaz a!

Átadta a szerződést, s így minden munka és kockázat nélkül kapott tiszta húszezer forintot.

– Lássa, uram – mondotta nekem. – Tisztességes munka után meg lehet élni becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak lehet, aki helyett más dolgozik.

Voltak ilyen bölcs mondásai nagy számban.

„Ostoba a tömeg, mikor a gazdagságról mond ítéletet.”

„Erénynek nézi a sikert, becstelenségnek a bukást.”

„Ha gazdag ember gazdagodik: azt mondja rá, jól dolgozik.”

„Ha szegény ember gazdagodik: azt mondja rá, sokat lop.”

„Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá, üzérkedő.”

„Ha mágnás ember vállalkozik: azt mondja rá, nemzetgazda.”

„Észreveszi a szegényt, mikor gazdaggá lesz, s azt mondja rá, bölcs.”

„Észreveszi a gazdagot, mikor szegénnyé lesz, s azt mondja rá, buta.”

„Aki se nem szegény, se nem gazdag: azt sohase veszi észre.”

„A pénzt emberségnek tartja, de az emberséget nem tartja értéknek.”

„Adósságot csinálni: okosság dolga – adósságot megfizetni: becsület dolga. Sokan nem tudják ezt.”

– Ilyen a tömeg, uram!

A negyvenes évek vége felé már annyi pénze volt Ramazetternek, hogy tőkéinek egy részét Pesten kellett kamatra elhelyeznie. Zala megyében még nem volt takarékpénztár, állampapírost akkor még magyar ember nem vett, záloglevelek nem voltak, ipari vagy egyéb vállalati részvények nem voltak, a pénzt kamatra kellett kiadni, hogy magamagát meg ne egye, mint a sajt.

Zalában ugyan ki lehetett volna adni kamatra könnyűszerrel. De csak az uraknak. Hertelendy, Bogyay, Skublics, Inkey, Kisfaludy, Barcza, Szentgyörgyi Horváth, Csányi, Zalabéri Horváth, Szentgróti, gróf Batthyány, Diskay, Saáry, Kerkapoly ugyan akadt volna Sümeg környékén, aki kamatra elfogadta volna kölcsön a pénzt, de a kékfestő ezekkel jó barátságban, kölcsönös becsülés viszonyában meg akart maradni, ami meg nem történhetett volna, ha adósaivá válnak.

Kamatos kölcsönt akkor csak a zsidó meg a pap adhatott. Csak a zsidónak meg a káptalannak volt fölös pénze. Ha más adott kölcsönt, annak a legelső vitatkozásnál uzsorás volt a neve. A zsidó nem törődött ezzel, a papot pedig nemigen bántották. A káptalan firól fira ott hagyta adósánál a pénzt, sokszor ott is felejtette.

Ramazetter már ott forgott az urak társaságában. Nem akart e társaságban hitelező lenni. Kutya dolga volt akkor a hitelezőnek. Adott ugyan megszorult úri barátainak pénzt mindenkor, de kamat nélkül, rövid időre, írás nélkül.

– Megyei úr ha írásra vesz föl pénzt, sohase fizet a kikötött időre, se kamatot, se tőkét, inkább pörre ereszti a dolgát. De ha szakállára adom: pontosan megfizet. Mert így nem a törvény dolga, hanem a becsület dolga az adósság.

Miért nem követik ma ezt az elvet a bankok, takarékpénztárak? Nem lenne szükségük annyi igazgatóra, könyvelőre, ellenőrre, hivatalnokra, szolgára, pörre, bélyegre, jogtanácsosra. Paradicsom lenne az életük. Sohase lenne heverő pénzük, rögtön kiadhatnák minden pénzüket. Az igaz, hogy ma már akadhatna olyan adós, aki becsületre nem fizetné vissza adósságát.

A kékfestő tehát Pesten helyezett el ötven-hatvanezer forintot. Egyik adósa harmincezer forint erejéig valami Sebastiani nevű gazdag polgár volt.

Úgy karácsony ünnepe táján, 1847-ben hazajön Pestről Sümegre a Scheiber zsidó, és elmondja a pesti újságokat a kékfestőnek. A nádorispán a télen nem ád udvari mulatságot, mert nem jön haza Pozsonyból. Mihelyt kitavaszodik, fölhúzzák a Lánchíd láncát. Az Üllői úton olyan kaszárnya épült, Bécsben sincs olyan. A Beleznay gróf a rácsos léckapujára lövöldöz célba az utca felé, az arra járók csak hason mászva mehetnek el a kapu előtt. Wesselényi megvakult. A tengelici uraságnak kimetszették a zsebjét, tízezer forint volt a bugyellárisában. A Sebastiani és a Beálló nevű görög megbukott. És így tovább.

– Semmi tovább, Scheiber. Kitől hallotta a Sebastiani esetét?

– A Csillag László ifjú úrtól, aki ott volt az inventálásnál.

Ne neked, kékfestő. Oda a harmincezer forint!

Talán még sincs oda. Újév után, 1848-ban, úgy január közepén kocsira ül Ramazetter, s elhajtat Pestre. Utánanézni a pénznek.

Nézhetett az után. Ügyvédje csak azzal biztatta, hogy úgy tíz esztendei pörösködés után talán megkap a pénzéből néhány száz forintot, s költsége se lesz több pár ezer forintnál.

Szépen vagyunk. A harmincezer forintnak tehát vége van.

Harmincezer forint! Sok pénz az!

Hatszáz hold jó földnek ára ez úri kastéllyal, gazdasági épületekkel s mindenféle lábasjószággal.

Ekkora birtokkal úr az ember. Nemessé is lehet, táblabíróvá is, tekintetes úrrá is! Éppen azon törte már a fejét, hogy vesz egy szép előkelő nemesi birtokot.

Harmincezer forinton vehet az ember százezer rőf finom kartont vagy ötezer bécsi font jófajta bengáli indigót. Ezt feldolgozzák a legények, s nyer rajta az ember újabb harmincezer forintot.

Tehát nem is harmincezer forint, hanem legalábbis kétszer annyi a veszteség.

Iszonyú pénz! Száz meg száz kékfestő egész életén át nem gyűjt ennyit. Száz negyedtelkes jobbágy él meg ennyi tőkevagyonból családjával. S ő ezt most mind elvesztette. Nem is tudja többé ezt megkeresni ebben az életben. A másvilágon pedig úgyse törődik vele. De ha megkeresné is: ez már örökre elveszett.

Hát érdemes még élni? Hát ér ez a rongy élet még valamit, ha ennyi pénz elveszhetett? Pedig ő se nem úgy lopta, se nem az útfélen találta ezt a pénzt. Izzadt, fáradt, dolgozott érte, mint a barom. S most mindennek vége.

Hogy menjen ő haza most már?

Mit szólnak majd az emberek? Azt mondják majd: mégiscsak szamár ez a gazdag kékfestő. Odavan a pénz, odalesz a tekintély, s utóbb odalesz a becsület is.

Nohát nem megy haza. Sehova se megy, leszámol az élettel. Legyen hát vége mindennek.

Fölakassza magát?

Könnyű dolog, gyorsan is megy, pénzbe se kerül. De csúnya dolog. Úgy lóg a szegen az ember, mint a tarisznya. Csakhogy a tarisznya, ha leveszik a szegről, akkor is tarisznya marad. De az ember, mire leveszik a szegről, annyit se ér, mint egy rongyos tarisznya.

Agyonlője magát?

Hiszen pisztolya sincs. Elmenjen érte a boltba? Kiadjon érte hat ezüstforintot? Hát nem elég veszteség már a harmincezer forint is? A lövöldözés nem is a kékfestő mestersége. Nemesembernek, duhajnak, pandúrnak, kerülőnek mestersége az. Ő pedig sohase kontárkodott másnak mesterségébe.

Bolondság! Mit töri ő a fejét e fölött? Hiszen nem otthon van Sümegen, hanem itt van Pesten, ahol a Duna folyik. Hiszen éppen arra való a Duna, hogy beleölje magát az ember. Éjjel, sötétben senki se látja, úgy eltűnik. Igaz, hogy ilyenkor télen, januárban hideg a Duna, de hiszen nem sokáig lesz az hideg. S aztán elviszi az embert némán, szelíden, csöndesen arra aláfelé. Tolnán, Baranyán keresztül. Valahol, valami zátonyon, füzesek, és rekettyék közt kiteszi a partra, a tiszta homokra, ott a tutajosok megtalálják, eltemetik, kalapjukat levéve imádkoznak is fölötte. Sohase tudja meg senki, hová lett a sümegi gazdag kékfestő. Sőt az a semmirevaló Sebastiani, egész életén át rettegni fog, hogy egyszer csak előterem hitelezője, s egy furkósbottal jól ellazsnakolja. Nem lesz neki se éjjele, se nappala, jóízű falat meg nem fordul a szájában soha ezen túl. Úgy kell neki.

Így lesz hát legjobb.

A sok tűnődésben este lett. Hat órakor olyan sötét volt már, mint a szurok. Kiment a Duna partjára, arra a nagy sivatagra, ahol most a Lánchídra megy az ember. A Lánchíd oszlopai úgy álltak ott a sötétben, mint óriási szobrok. Az Eötvös tér még nem volt meg. Rakpart, Korzó, Mária-Valéria utca, Petőfi tér, minden hiányzott. Szemetes, piszkos, omladékony partja volt a Dunának, széles parti mezővel a házak soráig. Tél volt, kemény szellő fújdogált, üres volt az egész térség, nem járt ott se ember, se kutya, se rendőr, se járókelő. Csak egypár Duna-parti lebujban kurjongattak a tivornyázók.

De valaki mégis járt ott. Kalapja, fejtartása, ingó járása a sötétben egészen olyan, mint Inkey Kázméré.

Csakugyan Inkey Kázmér volt, Zala megye egyik előkelő nagybirtokosa s Ramazetter Vincének jó ismerőse.

Egymáshoz érnek, megismerik egymást, kezet fognak.

– Jó estét, Ramazetter! Mit keres maga itt, ezen a csúf helyen?

– Én bizony egy kissé bele akarom magam ölni a Dunába.

– Nono! Tyúkszem vagy fogfájás?

– Nem a! Elvesztettem harmincezer forintot.

– Nem éppen gyerekség. De én mégis rosszabbul jártam. Én három nap alatt elvesztettem a Kaszinóban hatvanezer forintot. Éppen azért sétálok itt: kissé szellőztetni a fejemet. A zsebem már úgyis szellős.

A gazdag kékfestő hátrahőkölt.

– Hatvanezer forintot, és mit fog most csinálni méltóságod? Jön velem a Dunába?

– Kissé tovább megyek. Utazni megyek. Veszteség után jólesik a szórakozás, talán kis okulás is lesz belőle.

Átkozott sötét volt ott a Duna-parton. Égett ugyan néhány szégyenlős lámpa a házak előtt, s a túlsó parton, a Szentgellérthegy alatt is pislogott volna kettő vagy három, de azért sötét volt. De a gazdag kékfestő agyában mégis nappali világosság lobbant föl Inkey szavaira.

– Isten engem úgy segéljen, igaza van méltóságodnak. Én is megyek utazni.

Szállására ment, becsomagolt, feleségének levelet írt, a gyorsparasztokkal még az este összebeszélt, s másnap este későn már Bécsben tette fejét pihenőre.

Prága, Drezda, Berlin, Amsterdam egymás után jöttek sorra. Mindent megnézett mindenütt. Látott sokat, tanult sokat, tapasztalt sokat, s lassankint feledni kezdé a harmincezer forintot. Teringettét, maradt még neki négyszer annyi, s százhúszezer forint még külföldön is vagyonszámba megy. Hát Sümegen hogyne menne vagyonszámba?

Áthajókázott Angliába is, s meg sem állt Londonig. Ott szállt meg valahol a West-Strandon a Waterloo-Bridge közelében. Nem is volt olcsó a vendéglője, de nem bánta ő ezt most már. Elhatározta, hogy ott marad hetekig.

Nem is kocsikázott sokat. Gyalog járt. Megnézett mindent, amibe csak beleakadt. Nagyvilág ez a London városa.

Egy hét múlva gyalog akart végigmenni a Temze bal partján a város végéig. Elindult hajnalban, elérte és megkerülte a Towert s a London-dockot, valahogy rábotlott az East-India-Dock-Roadra, s ezen egyenesen odatalált a Kelet-indiai Import-Dockhoz. Éppen Indiából jött nagy bolond hajók rakodtak ki, megtetszett neki a nagy sürgésforgás, odament a kirakodók, málházók, napszámosok, teherhordók közé, taszigálták ugyan jobbra-balra, de ő csak ott maradt, s nézte a csomagokat.

Nagy oka volt rá.

Látott ugyanis ládákat, csomagokat, göngyölegeket, melyek mintha ismerősök lettek volna.

Föliratok a csomagokon: Bengál, Behár, Madrás, Benares, Oudbes, North-West Provinces stb. Azután furcsa betűk: Factory CMCK vagy KCZ vagy BNE s több efféle. Az apja is, ő is Bécsben szokták a Kohnberger cégnél s Pesten néha a Brüll cégnél a kékfestéshez szükséges indigót bevásárolni, s ott látott ő ezeknél efféle ládákat, csomagokat, göngyölegeket, föliratokat és betűket.

Kérdezte: mi van azokban a csomagokban? Hárman is oldalba ütötték, míg utóbb egyik goromba málhás mégiscsak megmondta, hogy indigó.

– No, Vince – szólt önmagához –, most vagy már jó úton!

Azután nyomban kérdezősködött: hova, kihez, melyik céghez, miféle raktárba szállítják a hajókról az indigót? Ezért is kapott vagy tizenöt oldalba ütést, de azért utóbb a feleletet is csak megkapta. Természetesen a cég neve vagy Brown volt, vagy Smith, de volt Wharton is és White is.

Elég volt a dockokból, ment a cégekhez. Valóságos nyomozást tartott a különféle indigók természete, belső értéke és ára, vámja, vitelbére tárgyában, s rájött arra, hogy ha ő egyenesen Londonból veszi az indigót az első forrásból: akkor ő Trieszten át annak bécsi fontját megkapja 3-4-5 és fél forinton.

Ej-haj, Brüll és Kohnberger Pesten és Bécsben, ti ugyan derék emberek vagytok! Ti éppen 5-6 és 7 forinton adjátok a sümegi kékfestőnek az indigót, tehát másfél forintot nyertek egy bécsi fonton, tehát 168 forintot egy métermázsán!

Mégiscsak jó volt a harmincezer forintot elveszteni s ezen a réven Inkeyvel találkozni. Ettől kezdve a túladunai városok minden kékfestőjét Ramazetter Vince látta el olcsóbb indigóval.

Egy év alatt megkerült a harmincezer forint. S a következő évek már a tiszta nyereséget ontották.

Bizony jókedve lett Ramazetternek, amint az indigót fölfedezte s amint egy hatalmas szállítmányra valamelyik nagykereskedővel megegyezett.

– No Vince – így szólt önmagához –, most megérdemled az áldomást!

Az áldomás abból állt, hogy megiszik ebédnél egy pohár jó bort. Hozatott is francia, spanyol és rajnai bort. Vendéglőjében különösen ajánlották neki a mózelit. Az angolok ötven év előtt ezt különösen szerették.

Megízleli a mózelit. Tetszik neki nagyon. Csaknem olyan jó és illatos bor, mint a szentgyörgyhegyi. Kérdi az árát. Egy iccényi bor a mi pénzünk szerint két pengő forint. No bele is üthet a mennydörgő ménkű! Hiszen mi otthon Magyarországban az ilyen bort, de még az ennél jobb bort is négy krajcárjával adjuk-vesszük iccénként. Itt meg két forint lenne, harmincszorta drágább?

Hívatja a vendéglőst. A vendéglős a klubban van, most nem lehet vele beszélni. De lehet a titkárral. Ha azonban a vendéglőssel akar beszélni: holnap délelőtt tíz órától kezdve tizenkettőig hivatalos órája van, akkor ad kihallgatást.

No az igaz, ez a vendéglős nagyobb úr, mint a Téglavető csárdabeli csárdásgazda, de hát ő mégiscsak vele akar beszélni. Megy másnap kihallgatásra, természetesen fekete ruhát ölt és kesztyűt húz. Hátha valami Bedford herceg másodszülöttje az a vendéglős.

– Uram, én önnek asztalánál az este mózeli bort ittam.

– Igen örülök; remélem, meg volt vele elégedve.

– Jó bor, de egy palacknak négy shilling az ára, a mi pénzünk szerint két pengő forint.

– Remélem, az árát megfelelőnek tartja.

– Annak tartom, de én jobb bort szállítok önnek, uram, ideállítva két shillingért, tehát fele árért.

– Sajnálom, uram, de házam se idegentől, se termelőtől, se szállítótól nem vesz bort, hanem csak kereskedőtől.

– Szabad tudnom a cég nevét?

– Igen örülök, ha ezzel szolgálhatok. A mózeli borcég: Charwood et Owen, Tolley-Street 66. sz., a London-Bridge közelében.

A sümegi kékfestő felírta a nevet, hozatott kocsit, s hajtatott a Tolley-Streetre.

Bemegy az üzleti helyiségbe, keresi a főnököt, bevezetik hozzá. A Charwood et Owen ház főnöke angol ember, öregember, komor ember, úgy néz a sümegi kékfestőre, mint a sült hal. A szeme pillája se mozog.

A kékfestő bemutatja magát. Az angol nem szól, csak néz.

– Ismerem az önök mózeli borát és annak árát. Én önöknek jobb bort ajánlok fele áron. A borok neve: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg, Szigliget, Kővágóörs.

Az angol most megszólal:

– Köszönjük, nem állunk szóba.

– Miért?

– Tibettel és Japánnal borösszeköttetésre nem lépünk.

Az angol azt gondolta, hogy Badacsony és Somlyó valahol Ázsia fennsíkjain vagy a Csendes-tenger szigetein fekszik.

– De hiszen nem Ázsiában lakom én, hanem Magyarországon, s az én boraim magyar borok.

Az angol elővesz egy nagy könyvet. Ebben a könyvben ábécé szerint föl van írva a föld kerekségének minden országa, birodalma, tartománya, városa, faluja, hegye, völgye, tengere és kikötője, amellyel valaha a Charwood et Owen ház levelezésben állott, vagy amelynek valaha csak hírét is hallotta. Benne volt még Andorra és Montenegro is, benne volt még Tibet és Honolulu is, de Magyarország nem volt benne, és Sümeg sem volt benne.

Motyog az öreg angol, míg a könyvet nézi. "Magyarország”, "Magyarország” – de ilyen országot nem talál. Beteszi a könyvet, félreteszi egy másik asztalra, s még egyszer jól megnézi a kékfestőt. Csaló áll-e előtte vagy háborodott? Elvégre udvariasan felel.

– Tévedés lesz a dologban. Nincs szerencsénk tudomással bírni arról, hogy Magyarország nevű ország vagy tartomány lenne, vagy lett volna a világon. Nincs nyoma még a bécsi kongresszus irataiban sem.

A kékfestő dühbe jön. Magyar vére felforr, s hazafias elkeseredésében nagy tettre határozza el magát. Odaszól a sülthalszemű Charwood et Owen háznak.

– Ön, uram, nem tud semmit, a könyve sem tud semmit, a bécsi kongresszus se tudott semmit. Én majd bebizonyítom, hogy van, és hogy hol van Magyarország. A fiumei magyar tengeri kikötőből küldök önnek ingyen egy hordó magyar bort. Ízlelje meg, s igya meg jó egészséggel, s ízleltesse meg családjával, segédeivel s barátaival is. Ideszállítom ingyen, kifizetem a vitelbért és vámot is s mindenféle fogyasztási illetéket. Odaadom önnek a hordót is – mindezt hát fogadja el tőlem ajándékba.

A sülthalszem megint megnézi jól a kékfestőt. Az angol most már tisztában van a helyzettel. Csakugyan nem csaló ez az idegen ember, hanem szegény háborodott elméjű. Az ilyennel szépen kell beszélni.

– Köszönjük, uram, nemes ajánlatát, önnek nevét és országát fel is fogjuk jegyezni könyveinkbe, de semmiféle ajándékot és küldeményt, se bort, se hordót el nem fogadhatunk.

Nyomban int egy alkalmazottnak.

– William Shoemaker, jegyezze ön be ennek az úrnak nevét, országát és tengeri kikötőjét.

Aztán a sülthalszem udvariasan odafordul a kékfestőhöz.

– Isten önnel!

A kékfestő kiment. Mikor a sok léhűtő segéd között lépdel kifelé, annyit még észrevett, hogy az egyik tökfilkó mosolyog rajta, s a másik részvéttel tekint rá. A sajnálkozót különös kedve lett volna nyakon ütni. Tudta ugyan már hazulról a kaszinóbeli adomákból, hogy az angol nagy szamár, de ilyen nagynak mégse gondolta.


IV.

A kékfestő megkezdi a borüzletet is – A somlyói szőlő – A badacsonyi Gyulaffy-szőlő története – Szűz Mária csodatévő képe száll a kiscelli templomba – A hagyományok – Saáry Ferenc uram pajkossága és pöre – Odalesz a badacsonyi szőlő – Miként szerzi ezt meg a kékfestő


Végre hát így is jól van. Hiszen végre is az angol barátja az, ha nem iszik jó és olcsó magyar bort. Ha nem kell neki, most már nem is ád neki. Majd ád másnak. Ád a németnek, hollandusnak, dánnak, orosznak. Angol nélkül is meg tud élni a sümegi kékfestő. Maradjon az édesanyja kínjában a Charwood et Owen-cég a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében. Nem is ment más céghez borát ajánlgatni. Utóbb is meg találna verni egy angol házat vagy házfőnököt.

Hazajött. Utánalátott az indigónak és a kékfestésnek. Megkerült az elveszett harmincezer forint is; a forradalom után újra gazdag lett az adósa, s visszafizette a pénzt kamatostul. Gyarapodott a vagyon hatalmasan.

De bora is szépen jövedelmezett. Sümegen volt már szőleje apja után is, művelte a szőlőt okszerűen, szűrt bőségesen, pár ezer akó bort szüret után összevásárolt pontosan, kezelte azt gondosan, s nyert rajta busásan. De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort egyelőre.

A bornak azonban nemcsak jósága biztosít kelendőséget, és jó árt, hanem híressége is. A híresség attól függ, melyik hegyen termett. Somlyó hegye és Badacsony a leghíresebb hegyek. A kékfestőnek e hegyeken kell szőlőt szereznie. Mégpedig országos hírű szőlőt. Olyan szőlőt, amely még ezeken a hegyeken is a leghíresebb.

Somlyón mindjárt talál ilyet. Ott volt Kisfaludy Sándornak, a költőnek szőleje. Ezt a költő már életében is el akarta adni. Meg is kínálta vele Batthyány Fülöp herceget, aki azonban meg nem vette. A költő halála után az örökösök szívesen eladták.

Somlyó-Vásárhelyre néz a szőlő, tehát délkelet felé. Ez az oldal termi a legjobb bort. Se a Bencés barátok, se a zirci barátok, se az Esterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapítványi szőlő ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél, de híre, neve még annak se különb.

Tizenöt holdas a szőlő. Kopácsy József hercegprímásé volt még a veszprémi püspök korában. Ő épített rá kis kastélyt négy nagyszobával, konyhával, kamarával, mellékhelyiségekkel, óriási sajtóházzal és pincékkel. Távolabb a szőlő lábja felé tizenkét lóra való kitűnő épület s négy kocsira való szín. Elegendő udvarok és vincellérlakások. Tőle vette a költő 1835-ben hatezer pengő forinton. De a pénz csak mellékes volt. Inkább ajándék volt az a szőlő. Mert amikor a veszprémi püspökséget be kellett tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani. József főherceg, a nádorispán akkor is hajtott egykori segédtisztjének, a költőnek szavára, és csakugyan Kopácsy lett a püspök. De a hercegprímási szék is üresedésbe jön. Rudnay már öregember és rokkant ember. A költő szava ott is sokat ér idővel. És sokat is ért. Kopácsy lett a hercegprímás is. Mind a múltra, mind a jövendőre nézett tehát a főpap, mikor a költőnek eladta somlyai szőlejét. Ezt a szőlőt vette meg tehát a kékfestő. Egy csapással a legelső szőlősgazdák közé emelkedett Somlyó hegyén. Nagy szó ez három vármegyében. Kinek volt még olyan szőlője, melynek egykor püspök, érsek, hercegprímás vagy költő lett volna az ura?

De talán még ennél is fontosabb volt a badacsonyi szőlőszerződés. Még ennél is híresebb volt egykor az a szőlő, melyet a kékfestő ott vett meg.

Hatalmas családok raktak fészket maguknak Badacsony hegyén ősi idők óta. S nemcsak a papok és nagy monostorok, s nemcsak a főrendűek, az Esterházy hercegek s a pápa-ugod-devecseri Esterházy grófok voltak hatalmasak, hanem a köznemesek is.

Ott volt a várbogyai és nagymódi Bogyay nemzetség. A Szentgyörgyi Horváth, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy, az eörményesi Fiáth, a bezerédi Bezerédj, a bessenyei és velikei Skublics, a nedeczei és lábatlani Nedeczky, a gyulai Gaál, a felsőbüki Nagy, a kisfaludi, döbröntei és hymesházi Kisfaludy nemzetségek mind nemesi koronájuk egyik ágának tekintették, hogy Badacsonyban szőlejük legyen.

Ahol legjobb bor terem, ahonnan legszebb a látás, ahova legjobban odaragyog Isten napjának sugara: a hegynek azt a részét úgy nevezi a nép: a hegynek veséje.

A hegynek három oldalát ismeri a nép külön néven. A keleti és délkeleti rész tördemici oldal, a déli és délnyugati rész lábdi oldal, az északi rész Korkovány. Uraságnak az északi részen nincs szőleje, csak a másik két oldalon.

Hajdanában a büszke Gyulaffy nemzetség volt ura Badacsony legszebb részeinek. Vele és mellette csak a papok, püspökök, apát urak maradhattak meg. Az Esterházy hercegek és Esterházy grófok szőlői mind Gyulaffy-háramlások.

Egykor, a tizenhetedik század vége felé, a zsarnok Lipót király idejében két szép Gyulaffy lány volt Csobánc várának és a badacsonyi szőlőknek ura. Az egyiket elvette egy Esterházy gróf, a másikat a vámosi Saáry nemzetségnek egyik ivadéka, ha nem csalódom, Ferenc. Nem okiratokból mesélek, hanem a család szóbeli hagyományai után, minthogy a vámosi Saáry nemzetséggel innen-amonnan magam is rokonságban volnék.

Az Esterházy gróf katolikussá és labanccá lett és az udvarhoz ragaszkodott, a Saáryak kálvinisták és kurucok maradtak. Amiből természetesen következett, hogy az a magyar, aki nemzete ellen foglalt állást, hatalmassá és gazdaggá vált; aki pedig mindig hű maradt nemzetéhez: az elpusztult, elszegényedett. Így van ez már negyed félszáz esztendő óta. Okos ember ezen már meg se ütközik, hanem inkább alkalmazkodik az állapothoz.

De vámosi Saáry Ferenc uram nem volt okos ember.

Jól osztozott ő vőtársával, az Esterházy gróffal. Csobánc várának egyik fele az övé, másik a grófé. Fölosztották maguk közt az uradalmat is s a badacsonyi szőlőket is. A legszebb oldal egyik része Saáry uramé lett. Egykor talán még elmesélem, mennyi mulatságos zenebona támadt a két várúr között, akik közül egyik igazhitű volt, a másik eretnek; az egyik labanc volt, a másik kuruc, s mind a kettő várúr volt, de egyiknek se volt egész vára. Hanem hát ez most nem tartozik ide, a sümegi kékfestőhöz.

A töröknek már kifelé állt a szekere rúdja. A német már nagy fészket vert Túl-a-Dunán. Történt egy szép napon, Nagy-Boldogasszony napján, hogy a barátok kiscelli templomában egy gyönyörű szép, csodatévő Mária-kép jelent meg. Nem hozta azt senki, bizonyos, hogy az angyalok hozták, s az oltárra odahelyezték. Csillagkoronája volt a Szűzanyának, s szemei könnyeztek az emberiség bűnös voltán. Maguk a barátok is elbámultak, amikor reggel beléptek a templomba imádkozni, s meglátták a csodatevő képet.

Megjelentették a tüneményt a veszprémi püspöknek. Megtudta ezt csakhamar a nemes vármegye is. Nosza rögtön elrendelték a vegyes vizsgálatot, miként jött oda a Mária-kép. Kihallgattak száz embert. Senki se látta, hogy halandó ember hozta volna oda. Ellenben bizonyos volt, hogy a templomajtó egész éjjel jól be volt zárva, kulcsát feje alá tette a harangozó, s aludt rajta egész éjjel, mint a bunda. Még borittas is volt egy kissé az istenadta. Annál mélyebben aludt.

Bizonyos hát, hogy az angyalok hozták a képet, amint ez más országban is megtörtént már nem egy helyütt s nemegyszer. Megtörtént öreg Mária-Cellben az osztráknál is; ami boldogságos Szűzanyánk pedig minket magyarokat mégiscsak jobban szeret, mint azt a rongyos osztrákot. Tehát hozzánk is eljöhetett az angyalok szárnyain.

De ha maradt volna is ebben valami kétség, minden kétséget eloszlattak a nemesdömölki tanúk, akik pedig nem is igazhitű katolikusok, hanem valóságos lutheránusok.

Ez a Nemesdömölk ott fekszik Kiscell mellett egy parittyadobásnyira. A két falu között úgy bal kéz felől van Kisdömölk, s ott még Árpád nemzetségebeli királyaink idejéből csodálatosan szép régi templom.

Olyan szép az a kisdömölki templom, hogy ahhoz képest a kiscelli búcsújáró templom még a harangozó lakásának se válnék be. Ajtai, ablakai egészen olyanok, mint a dogék palotájának ajtai, ablakai Velencében. A jáki, zsámbéki és felsőőrsi templomokon kívül nincs is oly dicsőséges múltú, és ékességű templom egész Túl-a-Dunán.

Csakhogy istállók és cselédlakások veszik körül, teteje is szegényesen van befödve, a szent keresztet is levették róla régen, sőt magát istennek házát is csűrnek, színnek, pajtának, ökörakolnak használják rendesen.

Az itt való cselédeket is kihallgatták a megyei és püspöki vizsgáló emberek, s ezek letett szent hitük alatt vallották, hogy éjnek éjszakáján nagy mennyei fényességet láttak az ótemplom körül s egy pillanatig belül a templomban is. Bizonyosan e fényesség alatt jelent ott meg a csodatévő kép az angyalok szárnyain, de minthogy se a tetőn keresztet, se belül oltárt nem talált, hanem csupán ökröket és tinókat, ezért ment tovább a kiscelli búcsújáró templomig.

Ezek a cselédek pedig többnyire lutheránusok voltak, és amellett jámbor, istenfélő emberek. Igaz, hogy a nemesdömölki prédikátor, a nagy hírű és tisztes emlékezetű Edvi Illés Pál még ezeknek se hitt, s ezelőtt vagy hetven esztendővel erről még prédikációt is tartott, s a tanúkat babonás embereknek jelentette ki, de őbelőle nyilván a felekezeti túlbuzgóság beszélt. Nem is lehet az másként, mint hogy az a csodatévő szentkép sok század előtt a kisdömölki szentegyház oltára fölött állott, s azért most is oda akart visszatérni, és csak azután szállt a szomszédba, a kiscelli templomba, amikor régi helyén csak ökröket és tinókat talált.

Ezóta lett Kiscell olyan híres búcsújáró hellyé, ahova eljár tizenöt vármegye népe, s ahol az összeroskadt lelkek megépülnek, s a sánták, bénák, nyomorékok meggyógyulnak.

A csodatévő kép hazajötte történt – mint említettem már – vámosi Saáry Ferenc uram idejében. Amikor véres vallási villongás gyötörte szegény országunkat, s amikor Saáry Ferenc uram is folytonos villongásban élt vőtársával, gróf Esterházy Dániellel. S akit még folytonosan azzal is bosszantott, hogy ő semmit sem hisz a kiscelli csodatévő Mária-kép történetéből, mesének tartja az egészet, csak a celli barátok gondolták ki, hogy a szegény népet odacsődíthessék, s a búcsú-szentlászló-egyházi, bodajki és andocsi barátoknak kárt okozhassanak.

Nagyon elkeserítette ezzel a papokat, de még vőtársának csobáncvári tiszttartóját is.

De ha még csak ennél a beszédnél maradt volna, de még csúfolódzott is.

Volt egy szép sárga hátaslova, hóka is, kesely is. Ezen ballagott föl egy estennen a várba. Amint fölért a kapu elé, éppen a kapu előtt lova megbotlott, s térdre esett. Megrántotta a kantárszárat, s odaszólt lovának.

– Co föl, édes Sárgám, jó pénzen vettelek, nem úgy ingyen jöttél, mint a celli Mária-kép.

Ez a mondás bizonyítja, hogy Saáry uram nem volt okos ember.

Nagy veszedelem támadt ebből. Az Esterházy gróf tiszttartója meghallotta a szót, nyomban lóra ült, meg se állott Veszprémig, s ott az esetet rögtön bejelentette mind a püspöknek, mind a nemes káptalannak.

Nagy pör, nagy patália származott a följelentés nyomán. Pörbe fogták vámosi Saáry Ferenc uramat, megidézték megyéhez, káptalanhoz, beleavatkozott a király embere is, ugyancsak cibálták Saáry uramat elöl, hátul, mindenfelől. Kevesebbet nem is akartak, mint hogy költség fejében, büntetés fejében kituszkolják Csobánc várából és uradalmából.

Igaz, hogy nagy volt a vétség. Az emberek hitét és lelki nyugodalmát csúfolódzó szavakkal megháborítani nem szabad, hanem büntetést kellett alkalmazni annyival inkább, mert Saáry uram egyébként is a vastagnyakú, eretnek, kuruc kálvinisták közé tartozott. Hogy különben jó hazafi volt, vérét is ontotta a török ellen, védte is az ország szabadságát mindenféle labanc ellen: mindebben mentséget ő ne találjon.

Azt a szót ugyan a tiszttartón kívül nem hallotta senki, az a tiszttartó pedig inkább szított uraságához, mint az igazsághoz, de különben is titkos ellenség volt, mivelhogy nyelve miatt egyszer Saáry uram egy-kettőt a nyaka közé húzott buzogányával: de még ezekben sem lehetett mentséget találni sehogy sem. Mert Saáry uram nem tagadta kiejtett szavát, nem bizonykodott semmiképp, hanem amit mondott, azt nyakas elszántsággal megmondta a bíróság előtt is.

De volt azért neki is szószólója. A nemesség legnagyobb része már hitrokonságnál fogva is az ő pártján volt, nem is engedték volna, hogy csak úgy könnyűszerrel megfosszák birtokától. Vámoson, Veszprém mellett volt vagy ötszáz kemény nemesember, kisebb birtokúak ugyan, de fele részben Saáry uram vér szerint való rokonai. Ezek összebeszéltek a szentgáli és szentkirályszabadjai szomszédos nemes atyafiakkal, s beizentek a nemes káptalanhoz, hogy úgy üldözzék vérig Saáry uramat, hogy ők fölkerekednek vagy kétezren, s úgy elpusztítják a káptalan minden jószágát, hogy sírva néz utána.

Engedett volna is már a káptalan, de volt ott egy Mihalovics nevű kanonok, s ez semmiképp se akart kibékülni. Nem volt más mód utoljára is: be kellett tömni a száját.

A kanonok szerette a jó bort. Mindig arra vágyakozott, hogy Badacsonyban, a hegy veséjén szerezhetne egy szép szőlőt. Volt Saáry uramnak ott a lábdi részen. Utóbb is kihasított belőle, a legszebb fekvésből vagy huszonöt holdat, s pincével és sajtóházzal nekiadta a kanonoknak. Megitták az áldomást is.

Így azután vége lett a pörnek, és Saáry uramat békében hagyták. Ide hát a badacsonyi szőlő legszebb része elúszott.

Ez a szőlő a kanonokról testvérjére s annak gyermekeire szállt.

Előkelő család lett a Görcsönyi és Orahoviczei Mihalovics család. Sümeg mellett, Rendeken akkora birtoka volt, hogy uradalomnak is beillett. A mi időnkben, vagyis a kékfestő idejében Péter úr volt az utolsó birtokos. Felesége Ransonett-Villez bárónő, kinek kedvéért sokat lakott Bécsben.

Az ötvenes években eladó lett a szőlő. Péter úr írt Bogyay Lajos kamarásnak, a badacsonyi legelső s legnagyobb szőlőbirtokosnak, hogy szőlőjét áruba bocsátja. Bogyay közölte a dolgot Hertelendy Kálmánnal, s körülbelül megállapodtak abban, hogy megveszik azt a gyönyörű szőlőt, mielőtt János püspök az eladási tervről értesülhetne.

János püspök ugyanis elhatározta, hogy Badacsonyban mintaszőlőt állít. Legszebb tájéka a világnak teremje a legjobb bort is. Legalább százholdnyi szőlője legyen Badacsonyban.

Nyakra-főre megvette az eladó szőlőket a lábdi részen is, a tördemici részen is. Megvette már a Bezerédy-, Márkus-, Dominik-, Kun-, Szentgyörgyi Horváth– és Bencze féle szőlőket s vagy negyven parasztszőlőt is. Kétségtelenül sietve vette volna meg a Mihalovics-szőlőt is.

Fel is szökkent a szőlők ára.

Egy napon Bogyay Lajossal és Hertelendy Kálmánnal találkozik a kékfestő Sümegen az utcán. Régi jó ismerősök. Üdvözlik egymást szívesen.

– Mi járatban vannak itt méltóságtok?

– Csak úgy átmenőben. Meg se állunk Bécsig. Öregéből-nagyjából megvettük volna a Mihalovics-szőlőt, mert most megyünk Bécsbe aláírni a szerződést.

– Jó szerencsét, egészséget, békességet hozzá!

Bogyay és Hertelendy elmentek Bécsbe.

Másnap keszthelyi vásár volt, a kékfestő elment oda. Este későn hazaér, vacsoráz, lefekszik, s alszik mélyen.

Éjfél után egy órakor fölébred. Eszébe jut a badacsonyi szőlő. Bizony az neki is jó lett volna. Egy birtokos se dicsekedhetett volna szebb szőlővel. Még az Esterházy herceg se. Még János püspök se. De még Bogyay kamarás se. Kivált, ha ő vette volna kezébe azt a híres Gyulaffy-szőlőt. Hiába! Bogyay és Hertelendy már Bécsben vannak. Tegnapelőtt óta odaértek. Most már gondolni is késő rá.

Késő?

Meg kell ezt fontolni. Hátha nem késő? Ismerni kell a nemes urakat.

Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán útközben nem állanak meg sehol. De valószínű, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy kis dínom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.

Téten talán nem állnak meg, vagy csak addig, míg a ló egy abrakot bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörűen húzza. Ilyen cigány nincs is most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is késhetnek egy-két napig.

De Bécsben is késhetnek.

Nemesember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik keményen. Még ezer forintot meg. akar takarítani. Útiköltséget, kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.

Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.

Becsöngeti a szobalányt.

A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyílt álmos szemmel bejön.

– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon, egy óra múlva indulunk.

A Jancsi kocsis pokolra kíván minden abrakolást, itatást, minden uraságot és indulást. De egy óra múlva készen áll a kocsi a kapu alatt.

A kékfestő zsebjébe tesz harmincezer forintot, és feleségét megcsókolja.

– Bécsbe megyek, angyalom.

– Reggelig nem várhatnál, Vince?

– Öt nap múlva itthon leszek. Isten áldjon!

A kékfestő elindul. Útközben csak addig áll a ló, amíg eszik, s kissé kifújja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül, Farkas Miskával nem húzatja. Majd csak azután.

Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, éppen indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s Hertelendy Kálmánnal. Ezek éppen most érkeztek Bécsbe.

– Jó reggelt, méltóságos uraim!

– Jó reggelt, Ramazetter. Hát maga micsoda járatban van itt?

– Csak úgy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is fizettem az árát. Nem volt éppen olcsó. Zsebemben a szerződés.

A két magyar nemes csak egymásra nézett, s azután elnevette magát.

– Nagy huncut maga, Ramazetter!

Így jutott a kékfestő a legszebb badacsonyi szőlőhöz.


V.

Gréger Miksa története – Jön az angol Badacsonyba – A lipcsei kaland – A kékfestő elhozza Metternich herceg rajnai pincemesterét Sümegre – Fejedelmi adományokban részesíti Sümeg városát


Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőlője. Pár ezer akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti, szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tízezer akót. S megkezdte a magyar borral meghódítani a világot.

Még az angolt is. Még a sülthalszemű Charwood et Owen-céget is: London, Tolley-Street, a London-Bridge közelében.

Ennek is van története.

Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette, s vagyona és hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó magyar bort, s jó szerencsére, vaktában felállított ott egy magyar borcsarnokot. Hol, melyik utcában, melyik házban: nem tartozik a mi dolgunkra.

Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megírja benne londoni kísérletét. Sikerrel biztat a kísérlet. De olyan bor kellene, mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbíró Balaton melléki bor. Arra kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év múlva megfizeti az árát becsülettel.

A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a pénzét!

Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a fejéből.

De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben, este. Még álomban is.

Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld, olyan badacsonyit küld, amelynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de amelyhez hasonlót mégse ivott az ánglus, mióta a tengereket járja.

Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad azért neki kétszázszorta több.

És hátha hírt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha úrrá teheti Gréger Miksát is?

Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól folyik: még több bort is rendel, s ha többet rendel: akkor első dolga lesz a száz akó bor árát megfizetni.

Addig-addig tűnődött, hogy egyszer csak megparancsolta pincemesterének: készítsen el száz akó kitűnő bort, pöcsételjen le akonát,* csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Grácba a vasútra, szállítsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is, s vigyék Londonba a bort igaz állapotban.

Ez kellett Gréger Miksának, de ez kellett az angolnak is.

Vagy fél év múlva, egy augusztusi nap délutánján, kint üldögél Ramazetter badacsonyi hajlékának erkélyén, s beszélget egyik emberével. Egyszerre felugrálnak kutyái, s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.

– No, ezek valami szokatlant éreznek. Talán csak nem Sobri Jóskát?

Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, amint óvatos körültekingetéssel közeledtek a kapu felé.

Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a harmadik sümegi városi hajdú.

A hajdú bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg ne egyék a kívül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.

– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli úr akar idejönni nagyuramhoz. Akinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a cédulát.

Átad egy látogatójegyet.

Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-cég meghatalmazott ügynöke. A cég telepe: London, Tolley-Street, a London-Bridge közelében.

– Hm! Ez az én madaram.

Az emberek lefülelik a kutyákat, s bezárják a pincébe, s a két idegent az úr elé vezetik.

A fehér köcsög bemutatja magát, ahogy a látogatójegye szólt, s bemutatja a fekete köcsögöt, aki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök. Megmutatja útlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott. Megmutatja főnöke megbízását, amely kifogástalan, s a cég reklámprospektusát s minden anónszát, melyekből kitűnik, hogy a cég jó hírű londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.

Ramazetter mosolyogva hallgatja, s mielőtt a további diplomáciai tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos policáj mire való?

A fehér köcsög erre is megfelel.

A hely, ahol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevű tartományában, a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van, s még a helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég biztosítékot nem láttak: ennélfogva célszerűnek mutatkozott egy bécsi polgári rendőrügynöknek is mint kísérőnek a ház költségén való felfogadása. Ekként fogadtatott fel kísérőnek a sümegi városbíró beleegyezésével a sümegi városi hajdú is.

Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta, s folyton abba nézve, így szólt:

– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt úr, az a Ramazetter Vince kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, aki ezelőtt mintegy nyolc és fél évvel, 1848. év február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et Owen-cégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében személyes látogatást tett, s házamnak magyar borokat felajánlani szíves volt?

– Egészen én vagyok.

– További megbízatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel, tisztelt úr közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe venni, s egyúttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt úr, a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.

– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát, s vendégem lesz. A rendőrúr szállást és ellátást kap a vincellérnél, s holnap visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jótállok. A Bakonynak ugyan rossz híre van, s a Bakonyban is legrosszabb híre a Dobos-erdőnek, az pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt, legyen szíves, majd a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?

– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágosítást nyújtani, tisztelt úr! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt úr, szállítani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most azonban Gréger Miksa úr londoni magyar borcsarnokából s az ön borcímletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt úr, Londonnak nem kék bort szállít.

Nevetett Ramazetter, csak úgy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át úgy aludt tőlük, mint a mormota. Sőt amikor harmadnapon reggel fölébredt, s az ablakon át meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a Balti-tengeren van, s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák-tengerbe, holott ő a Bakony-erdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jóembert észre hozni.

Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s szerződést, s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.

De bevonult Németországba is.

Lipcsében bizományost s nagy lerakatot tartott. Ezzel egyszer furcsán járt.

Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni, s idegen névvel és ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e annyira, mint a magas árú, világhírű rajnai borokat? Szegény a magyar, pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért adófizetővé tegyük a kerek földet?

Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, amit a királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak kellene egyesült erővel megcselekedni, de amit azok meg nem tesznek semmiképp.

Egyik útjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe, s kér magyar bort. Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?

– Amilyen van!

– De nekünk nincs más, csak Ramazetter-féle.

– Nohát adjanak olyant.

– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott, hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli, szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.

– Hozzanak hát rajnait.

Hoznak. Megízleli egyiket is, másikat is. Odahívatja a gazdát.

– Hallja kelmed, bormérő uram, ez a bor nem rajnai!

– Miért ne volna ez rajnai? Hol teremne ilyen bor másutt?

– Ez a bor magyar bor. Ez Ramazetter bora.

A német kissé gúnyosan néz a kékfestőre.

– Ön ezt jobban tudja, mint én?

– Jobban tudom. Mert én vagyok az a Ramazetter, én küldöm ide ezt a bort.

A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét nyújtja, mosolyog.

– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen találkozhatom önnel. Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejű ajánlatot teszek. Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.

– Hallom!

– Az ön borai csodálatos jó és nagy értékű borok. Nem hiszem, hogy párjuk van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pincemestert, ha borainak valamivel világosabb tükre volna, s ha megengedné, hogy én rajnai címlet alatt áruljam: akkor biztosítom tízszeres forgalmáról s palackonként nyolcvan krajcár helyett, beszámolok két forinttal. Most eladom évenként nyolcezer forintértékű borát, s beküldök tizenkétezer forintot. Ez csak magyar címlet. Rajnai címlet alatt eladok nyolcvanezer forintértékű bort, s átadok önnek évenként kétszázezer forintot. Íme, ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat az üzletem. Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.

A kékfestő két könyökét föltette az asztalra, s két ökle közé támasztotta fejét. Úgy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a hosszú nyakú Liebfrauenmilch borral tele nehéz palackot, mely előtte állt az asztalon, s ne vágja-e a német fejéhez?

Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivóközönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, akik ott a Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.

De hát rossz ember-e?

Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig, minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha üzletemberrel, aki az ilyen ajánlatért nyomban arcul vágta volna. S talán jólélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.

Nézte a németet figyelemmel.

A német ötven év körüli korban. Becsületes, jó arca van. Se nem okos, se nem buta. Azt kérdi tőle:

– Van önnek családja?

– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcesztendős. A legnagyobb fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő is velünk lakik.

A kékfestő erre azt mondja:

– Nohát, német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!

De a kezét nem nyújtotta neki.

A német azonban majd kibújt a bőréből, úgy megörült a tetubarátságnak. Annyi sózott és füstölt hallal kínálta a kékfestőt, hogy a kékfestő utóbb még a zsebóráját is halszagúnak találta, s majd a földhöz nem vágta.

Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a bormérő gazdának:

– Hallod-e, német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem azért lettem veled tetu, hogy kedvem szerint összeszidjalak. Sok gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se minden nemzetségedért. Adta németje!

Megkönnyítette lelkét. Fölkelt. Ott hagyta a németet, de kezét megint nem nyújtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták többé egymást ezután.

Hanem egy tanácsát mégis megfogadta.

Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghíresebb bora? – Metternich hercegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pincemesterének? – Megint csak Metternich herceg. – Hogy hívják azt a pincemestert vagy üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.

Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékonydongájú fiatal cseh kölyket talált maga előtt. Talán nem is éppen cseh volt, s nem is éppen kölyök. Ez volt a Hladny János.

– Te vagy, fiam, a Hladny János?

– Szolgálatjára!

– Ülj föl, fiam, a kocsimra, viszlek pincemesternek és üzletvezetőnek Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.

A cseh fiúnak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben éppen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és Sobri Jóskáról.

– De nem megyek ám!

– Kettős fizetésed lesz.

– De bizony mégis megyek.

El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is azok.

Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szekszárdon szerezte be.

Él-e még a kékfestő?

Híre, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a jó bort még Budapesten is.

De ő erről már semmit se tud.

Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek azóta nem volt világa. Deák Ferenc halála napján ő is behunyta nagy, okos szemeit örökre.

Hát vagyona hova lett?

Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapított reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiú. Adott rá harmincezer forintot. Alapított felső leányiskolát, hogy derék, művelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá húszezer forintot, s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapított alreáliskolát, arra is adott húszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, építsen szép új városházat. Alapított kórházat húsz ágyra, s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapított cselédösztöndíjat és szegény lányok számára kiházasítási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapította a Zsófia-óvodát.

De ezen kívül is marad néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pincék.

Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében úrrá tette pincemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost, és másik fő segítségét, aki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.

– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt: őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, amikor én már nem élek. Bölcs volt a halálban is.

Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állítsanak emlékezetének. Én már állítottam e sorokban, pedig én életemben egyszer láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.


LAST_UPDATED2