Virág Benedek: Szüretelő
Höss! höss! Kapáltam s vérrel izzadtam napot Napestig éhen: úgy szereztem e kevést. Akkor te seregély, te babuk, a sűrű liget Árnyékai alatt édesen hivalkodál. S fogyasztod-e te is mustomat dongó darázs? Nem elég, ha szabad a böngézés? Nem, mondanak: Mi ég madarai mindenkor szabadok vagyunk.
*
Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz
(részlet)Már a víg szüretnek örűl minden ember, Mellyel örvendeztet bennünket szeptember, Októbert ekképpen bíztatja előre, Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre. Setétűl a gohér a piros vesszőkön, Barna színt vér vissza a többi szőlőkön; Amelyeknek általvilágló kristályja Nézőjét már édes nektárral kínálja. Rajtok királyságot mutogatni akar A véres bársonyba kevélykedő bakar. A sárgálló almák s a piros körtvélyek Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek. Elterűltek fájok alatt a berkenyék, A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék. Megterhelte az ősz a fáknak ágait, Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait. Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek, Néha egy kis hideg és dér is jár velek. Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte, A napot az éjjel egyenlőnek mérte.
Már hát elérkezett a víg október is, Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is. Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl A szüretelőknek víg tábora örűl. Melybe hordogatja a megért szőllőket, Víg tánccal s lármával nyomja benne őket. Kellemes zúgással omlanak cseppjei, Jó kedvvel biztatnak zavaros levei. A sajtó örvendő lármával csikorog, Oldalán a piros nektár zúgva csorog. A lucskos parasztok szurtos képpel járnak, Neki, neki mennek e teli zsajtárnak. Az ideit szűri, issza a tavalyit, Jövő esztendőre tartja majd a mait. Az új bornak örűl, de ótól kurjongat, Mert marka is teli kulacsokat kongat. Tántorgó lábával s reszkető karjával Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must, Azalatt a hordó mellett iszik víg tust. Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba, Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba. Mérgébe tajtékját túrja a szájára, Kiüti fenekét, s elfut utóljára. Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett. Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Itt van már november didergő hónapja, Hideg szele a fák ágait megcsapja, Meghalva elhullnak a sárga levelek, Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek. Az ajtónál álló télnek hideg zúzza A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza. Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel, A fázékony Auster havat is hány széjjel. A borongós égnek sűrű felhőzése Házba zárt szívünknek kedvetlenedése. Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
*
Babits Mihály:
Szüret előtt
Sötétzöld színű és tömött a tő, egy-egy vörös levéllel néha tarka; édesen lankad, érve csüggedő, kékes fürtjével a nemes kadarka.
Oly mézes-forró s drágán töppedő, mint szenvedélyes szerető vad ajka; – s várakozásban ég a hegytető, s mosolyog a Nap, a lángtejü dajka.
Várakozásban ég a hegytető, benn a présházban locsolják a kádat – ó méla napfény, lankadt dajkaság!
Méla Halál, te nagy Szüretelő, jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad, és halkan nyisd a Pince ajtaját!
*
Őszi pincézés
1-ső vers mely a Bor szellemének ébredését a Szőlő roncsaiból a Feltámadáshoz hasonlítja.
A nap ocsúja most csorog; piros levél a venyigén; a présház felé megyek én; a nagy kulcs zajjal megforog.
Csöndes a tanya, nincs dolog. Szunnyad a must a csömögén, s a pince tikkadt melegén pihennek boldog óborok.
A sárga murci bugyborog; ébred a must a csömögén, mint Lélek a holt víz felett.
Ó pinceszáj, illatos kripta! Igy leng e bús présház felett a Feltámadás drága titka. 2-dik vers mely Krisztus Urunkat a Bacchus istenhez hasonlítja.
Mert Bacchus is példázza Őt, a szabadító, szabad Úr, ki vérét adja italul, s e vérben kedvet és erőt.
Azért jámborul kérjük őt: Add italodat, Bacchus úr, melytől az ember nem busul, s áldd máskor is e hegytetőt!
s úgy akkor is, meg máskor is, bár must csurran föl vagy bor-íz amint a hébért szürcsöli
nyáron, vagy őszi hamar estén komoly tanulsággal teli megy haza az igaz keresztény.
|