Vihar Béla: Koppány estéje 

A fakupát a kőasztalra vágta,
és görcsbe rándult inas, mongol arca,
csapdosta medvevállát hajfonatja. –
A benyílóban füstölgött a fáklya.

Mi lesz a magyar? – e kérdés gyötörte:
lám, betörik, mint a pusztai kancát,
s ezért özönlik az idegen papság,
hogy önvesztébe, szolgaságba lökje.

Hát ezt akarja Geyza fene fattya?
Szabadság helyett kínálna ekéket?
Már lekergették lováról a népet,
az őskötést a gaz Vajk megtagadta.

Ily fájdalom dúlt háborgó haraggal
Koppány szívében. Siratta a berket,
hol hajnaltájt lágy szűzek énekeltek,
s ősz táltosok forogtak pőre karddal.

Most meg a halál rút istenét hozzák,
hogy lábánál sunyítsunk gyötrelemmel –
így sajgott kínja – hisz az új hit nem kell,
ha lángözönbe fullad is az ország.

A tölgyesekből hangja kélt a szélnek,
s féltérdre bukva, mint kit tagló vert le,
döbbenten látta: síri mélybe veszve,
sámáni árnyak tépik a sötétet.

Kitört az éjbe, megborzongott titkán.
Fény lobbant, tornyok… Nézte iszonyodtan:
valami új kezdődik, s a magosban,
a Sors üllőjén kovácsolja István.

S a távolból, akárha kürthang szólna:
a ködgomolyban századok füstje száguld,
és csikordulva, ropogva kitárult,
vaspántos kapujával, Európa.

(1959)

*

Ratkó József:
István imája

Jó reggelt, Isten! - Inkább jó napot! 
Világ födelét fölnyitottad immár, 
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is – 
szellő bókol, madár ujjongva szólal, 
minden teremtett lélek, lelkes állat, 
a millió fű mind s külön-külön, 
az érzéketlen kő is megragyog. 
Édességét, jó ízeit a létnek 
hatalmas karral terjeszted közöttünk. 
Dicséret érte! – Emberről nyugodt vagy? 
Törődsz velünk. – Három halál ma is. 
Kettő rajtam – s a harmadik tiéd. 
S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e? 
Be sok halált ítéltem a nevedben – 
Be sok halállal intettél pedig! 
A hit vezérelt, nem Te – már tudom; 
s az én bűnöm, hogy nem értettelek. – 
Zúgó zápornak Te ki utat osztasz, 
hogy gyenge fűnek jövését kihozza – 
engem eképpen miért nem segítesz? 
Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz? 
Rám nehezedtél, utaim elálltad! 
Jóságomat is megtorlod, Uram! 
Te, aki látást követelsz a vaktól, 
s a lába-vesztett embertől, hogy járjon, 
s imára fogja kezét a kezetlen, 
Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen! 
Aki most tanul, tanúnak ne hívd! 
A hit, ha vak, akkor csak bajt okoz! 
Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet! 
Málhádat tovább nem tudom cipelni. 
Nincsenek immár csak halottaim! – 
Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki 
markoddal megmérsz minden vizeket 
s araszoddal az egeket beéred, 
ki haragodnak egy leheletével 
világot fújsz el, csillagot kioltasz, 
s föld megindul, hegyek hanyatlanak 
egy intésedre, Uram – égig érő 
s hatalmaskodó népeket elejtesz, 
míg virágoznak választottaid – 
vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; 
segíteni ne vesztegelj nekünk, 
s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat! 
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak 
és földeinket elcsipegetik 
és sóvárognak falvaink iránt 
és kiirtanák szülötte-szavunkat, 
hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk, 
és minden módon ártani akarnak, 
tanítsd meg őket, Uram, haragodra! 
S intsd meg, akik a szent munkát segélik 
s hitre hajtott népedet pásztorolják – 
örök hálát hogy tőled várjanak – mert 
igen gőgösek immár, mintha ők 
adták volna e földet is alánk! 
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram, 
s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk 
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, 
ne legyünk csúfja és játékai, 
s messzire való maradékaink 
rút járom alá ne vettessenek! Ámen.