Payday Loans

Keresés

A legújabb

Rákosi Viktor és Sipulusz PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan emberek életminősége

sipulusz 1

SIPULUSZ

SÁSKA, AZ ORVOSNÖVENDÉK.

Gondoljanak rólam bármit, én azt mondom, hogy a szorgalom vagy a lustaság épp ugy vele születik az emberrel, mint a szobrászi vagy a hadvezéri tehetség. Nem is habozom kimondani, hogy én lusta embernek születtem, s bármit csináltak is velem kedves szüleim, a szorgalom bacillusait mindig sikerült magamtól távol tartani. Hogy történt az mégis, hogy az orvosi pályára léptem, holott tudtam, hogy azon kell legtöbbet tanulni? Ugy történt, hogy én el voltam tökélve, hogy bármely pályára lépek: nem tanulok semmit. Az aztán teljesen mindegy, akár a jogon nem tanul az ember, akár a medikán. Megvallom, hogy eredetileg, egész szerényen, csak állatorvos akartam lenni, ugy okoskodván, hogy az állatot akármilyen rosszul kezeli is a doktor, nem panaszkodik. Az apám azonban azt mondta, csak legyek emberorvos; ha félig-meddig elvégeztem az orvosi egyetemet, s ha látom, hogy a levizsgázás nem megy: még mindig fölcsaphatok állatorvosnak. A szegény öreg azt hitte, hogy az állat-gyógyitást nem kell külön tanulni, s az állatorvos nem egyéb, mint egy félbenmaradt emberdoktor. Ezt a balhitet az támasztotta benne, hogy otthon, a mi kis városunkban, mikor a doktor ur elutazott, az állatorvos helyettesitette. S mondhatom, sokkal kevesebb kárt tett az emberekben, mint az állatokban.

Tehát medikus lettem, s szép pár esztendeig koptattam a klinika padjait. Mert lassankint ráfanyalodtam az egyetem látogatására is, s hat esztendő alatt vittem annyira, hogy egész jó fürdő- és párbajorvos lett volna belőlem - természetesen olyan fürdőn, a hol az orvosnak csak bálokat kell rendezni, s olyan pisztoly-párbajnál, a hol nem történik sebesülés. Ez idő alatt egyetlenegyszer asszisztáltam olyan párbajnál, a hol a felem arcát megvágták, én aztán a boldogtalant ugy összevarrtam, hogy megrövidült az arcbőre és többé soha sem tudta becsukni a száját. Az arca pedig olyan, mintha ekével barázdát hasitottak volna rajta. Szülővárosomban is volt egy nevezetes kúrám. Egy kisasszonyt gyógyitottam, a kinek nyáron mindig májfoltjai voltak. A kúra olyformán sikerült, hogy a májfoltokat elhelyeztem a téli szezónra. Most nem júliusban és augusztusban, hanem decemberben és januárban jelennek meg a foltok, a mi szerintem igen szép eredmény, mert más orvos vagy eltünteti a májfoltokat, vagy nem tünteti el, - én azonban uj fogalmat vezettem be az orvosi tudományba: az elhalasztott májfoltokat. Különben azzal vigasztaltam szegényt, hogy a nap ime milyen dicső égi test, mégis vannak foltjai, hát hogyne lennének az ő májának foltjai.

Évek óta laktam a Ferencvárosnak egyik félreeső utcájában, egy háromemeletes házban, természetesen a harmadik emeleten. Kellemessé tette rám nézve ezt a házat az, hogy engem itt mindenki doktor urnak szólitott. - Engem a doktorságtól a szigorlatok egész Atlanti-óceánja választott el, tele leselkedő tanári cápákkal, - épp azért esett jól a lakóktól ez az előleg. Az előleg mindig jól esik. A doktori cimnek különben az adta meg a döntő lökést, hogy a házmester leesett a lépcsőn és kificamitotta a lábát. A szerencsétlen hozzám folyamodott, s én ingujjra vetkőzve, az egész házmester-család s az alsóbb-rendü lakók előtt hozzáfogtam az operációhoz. Egy rántással a helyére igazitottam a lábát, s aztán jeges borogatást rendeltem rá. Hiába, a jó öreg jeges borogatás mindig megteszi a kellő szolgálatot. Másnap ujra megvizsgáltam a pácienst, s ekkor vettem észre, hogy előtte való nap egészséges lábát rántottam meg, annyira, hogy egészen föl volt dagadva, a másik, a kirándult lábnak ellenben már semmi baja se volt. Rögtön a másik lábra is borogatást rendeltem. Ez a kirándult láb volt első kirándulásom az orvosi tudományok terén. Hála a házmester erős természetének, három nap alatt teljesen meggyógyult, s hálából többé nem fogadott el tőlem kapupénzt.

Ettől kezdve doktor ur volt a cimem, a lakók megsüvegeltek s az öregasszonyok föl is kerestek jó tanács végett. Az egyik pláne a fogát is velem huzatta ki. Ez a jelenet örökre felejthetetlen lesz előttem. Hajdanában a bünösöket ló farkára kötötték s ugy hurcolták meg. Igy hurcoltam én meg a harapófogónál fogva ezt a szegény asszonyt, még pedig háromszor körül a szobában. És a foga meg se mozdult.

- Tudja, mit ajánlok, nagysád. Ilyen hű, ragaszkodó fogat még életemben nem láttam. Ne huzassa ki. Kár volna érte.

Az asszony ezalatt magához tért, s mosolyogva szólt:

- Nini, nem is fáj.

- Az természetes, - mondám nyugodtan, - mert az ideget kiöltem.

- Mivel tartozom? - szólt a jó asszony.

(Még ő akart fizetni.)

- Semmivel, - feleltem büszkén.

- Van egy cserép őszi rózsám, fehér őszi rózsám. Majd azt fölküldöm a doktor urnak.

- Legyen szerencsém.

A jó asszony föl is küldte, pedig másnapra akkorára dagadt az arca, mint egy cipó. Megragadtam az alkalmat és neki is - jeges borogatást rendeltem. Ha ez igy megy, lassankint az egész házat jegesen fogják borogatni.

Az őszi rózsát azonban visszaküldtem. Furdalt a lelkiismeret, valahányszor ránéztem. A fogát se huztam ki, az arca is megdagadt, s még az őszi rózsáját is elvegyem - erre nem vitt rá a lélek.

Eddig az én medikusi életem szerény keretben mozgott, de most komoly fordulat állt be.

Önök bizonyára kitalálják, hogy az ugynevezett szerelemről van szó. A szerelem alapjában véve nem rossz találmány, csak sok embernek pechje van vele, az ilyen aztán házassággal végzi. Az igazi szerelem olyan, mint a mennykő, egyszerre üt az emberbe. Csakhogy az ilyen mennykőcsapás okozta tűznél nem lehet az ebédet megfőzni, a mi annyit tesz, hogy az ilyen hirtelen lecsapó igaz szerelemből ritkán lesz házitűzhely-alakitás. Sokat gondolkoztam általában a házasságról, s rájöttem, hogy jobb megházasodni, mint meg nem házasodni. Már a francia iró is megállapitotta a két állapot közt a nagy különbséget, mikor azt tanácsolta az ifjuságnak, hogy nősüljön, mert óriási előny az, hogy a nőtlen ember mindenütt unja magát, a nős ember pedig csak otthon unja magát.

De nem akarok elkalandozni a filozófia ingoványos mezején, hanem saját kis regényemet akarom elmesélni. Öt napon keresztül mindennap találkoztam a lépcsőházban egy fiatal leánynyal, a ki feltünően kokettirozott velem. A kokettériája abból állt, hogy rám se nézett, mert ez az igazi kacérság. Még csak meg se rezditette hosszu szempilláit. Mondhatom, hogy ez a kiszámitott, hideg kacérság fölöttébb boszantott, s azért küzdésre határoztam el magamat.

Mikor a legközelebbi napon elhaladt mellettem, leejtettem a zsebkendőmet és utána szóltam:

- Kisasszony, elejtette a zsebkendőjét.

Se hátra nem fordult, se nem válaszolt, hanem lebegett tovább. Szent Isten, a boldogtalan talán süket.

A véletlen azonban mégis hozzásegitett az ismeretséghez. Este tiz órakor berohan hozzám egy cseléd és igy kiált:

- Doktor ur, tessék lejönni, a kisasszony nagyon rosszul van.

Felöltöttem sötét kamgarn-kabátomat, s a cseléd után siettem. Nagy ámulatomra az én lépcsőházi ismeretlen ismerősömhöz vezetett. Divánon hevert, a nagynénje valami limonádét kavart neki, s ő álmatag szemekkel tekintett körül. Hosszu szőke haja kibontva a földet söpörte. Most láttam csak, hogy a szemei ibolyakékek, s ah, én imádom a szőke hajat és az ibolyakék szemeket. Köszöntem, megmondtam a nevemet és leültem.

- Nos, mi a baj?

- Káprázik a szemem, szédüléseim vannak, a fejem fáj és szivdobogást érzek. Néha azt hiszem, hogy megfulladok. Nincs levegőm.

Komoly arcot vágtam.

- Vérszegénység, semmi más. Nem mozog eleget, keveset eszik, s talán nagyon füzi magát.

(Ezt az orvosi véleményt, szerencsémre, éppen két hét előtt hallottam a klinikán a professzortól, s a mint látni tetszik, igen jól megjegyeztem.)

- Micsoda orvosságot ajánl, doktor ur? - kérdezte a néni.

- Orvosságot én csak a legritkább esetekben szoktam ajánlani. Ellenben sétáljon sokat a szabadban, egyék sok hust és egyáltalán ne füzze magát. Szabad a pulzusát kérnem.

Átnyujtotta puha, fehér kis kacsóját és én megfogtam. Ah, mondhatom, az én pulzusom sokkal hevesebben vert.

- A pulzusa rendesen ver, láza nincs, csak futó rosszullét az egész.

(Ah, egy gondolat!)

- Vegyen mély lélekzetet.

A kisasszony mély lélekzetet vett és én bevallom őszintén, bár a diplomától még hat vizsga választott el, lehajoltam és meghallgattam a szive dobogását.

- A szivbillentyük teljesen rendben vannak, - mondám és sápadtan dőltem hátra a karszékben.

(Ejnye, de meleg ma ez a kamgarn-kabát, máskor sokkal vékonyabbnak tetszett.)

Bevallom őszintén, rosszul lettem. Belém csapott a szerelem mennyköve. A néni orvosért akart futtatni, de én megittam a limonádét, melyet még mindig kavargatott, s magamhoz tértem.

- Bocsássanak meg, ez még az influenza maradványa. Minden héten elővesz egyszer a rosszullét. Köszönöm, már nincs semmi bajom.

- Hát mit ajánl mégis doktor ur? - kérdé ezüst csengésü hangon a leány. De nem olyan ezüst hangon, a milyent a forint ád, mikor pengetik a kávéház márványasztalán, hanem a milyent egy ezüstharang ád csendes, tavaszi hajnalon.

- Hogy én mit ajánlok? Ajánlom magamat... akarom mondani, rakjon a fejére hideg borogatást.

El akartam rohanni, de a néni megfogott.

- A szivbillentyükről jut eszembe. Kérem, doktor ur, vizsgálja meg az én szivemet is.

Ez az ajánlat kijózanitott. Egészen magamhoz tértem.

- Hány éves nagysád?

- Hatvankettő.

- Akkor garantirozom, hogy a billentyűnek nincs semmi baja.

- De ha mély lélekzetet veszek, szurást érzek a szivemben.

- Ne vegyen mély lélekzetet. Az apró lélekzetekből is jól meg lehet élni.

- De néha az apró lélekzetektől is szurást érzek.

- Hát akkor egyáltalán ne vegyen lélekzetet.

Ezzel el-, illetőleg fölrohantam kisded orvosi fészkembe, hova irtóztató főfájással érkeztem föl. Az lett a vége, hogy univerzális, egyetlen, kipróbált orvosságomat, a jeges borogatást önmagamon is alkalmaztam. És rám ennek csudálatos hatása volt: elkezdtem verset irni. Mikor a fejfájásom elmult, hangosan elolvastam a verset, s ugy találtam, hogy hazánk termékeny ugyan füzfapoétákban, de ilyen rosszat még senki se irt a Kárpátoktól az Adriáig, a bölcsőtől a sirig és Makótól Jeruzsálemig.

Nyolc sorára azonban emlékszem, s ezt ezennel, tiszteletem csekély jeléül, átadom a hálás utókornak.

A nyolc sor igy szól:

Rád gondolok, édes

Jegyesem,

S borogatom főmet

Jegesen.

A jég olvad forró

Fejemen...

Mit tennél te az én

Helyemen?

Mikor a vers készen volt, sokkal jobban éreztem magamat. Nagyot sóhajtottam, s egy császárkörtét pakkolva a költeménybe, kitettem az ablakba. Kint hideg éj volt, oly hideg, hogy reggelre a verslábak lefagytak.

Másnap egy orvosnövendék barátomtól, a ki már több izben volt szerencsétlen szerelmes, tanácsot kértem, hogy mit tesz ilyenkor az ember. Azt felelte, hogy mulassam ki magamat amugy istenigazában.

Meg is tettem. A mulatság részleteire nem emlékszem, de a benyujtott számlából itélve, elég viharos volt. Az italszámla igy szólt: Hat puncs, harminc konyak, tiz üveg pezsgő, négy tükör (ugyan ki ihatta ezt meg?), egy márványasztal.

A mulatság után jól kialudtam magamat, de mikor fölébredtem, ugy tapasztaltam, hogy szerelmem nem csökkent. Ujra felöltöttem tehát kamgarn-kabátomat, s lementem betegemet megnézni. A néni fogadott, a ki kijelentette, hogy Zsuzsa már annyira jól van, hogy elmehetett az egyetemre.

- Az egyetemre? Hová jár?

- Hogyan? Doktor ur nem is tudja? Zsuzsa már harmadéves orvosnövendék. Igen szorgalmas és folyton kollokvál.

Szédülten estem le a székről. Nem vehetek nőül egy orvosnövendéket, mikor magam is csak orvosnövendék vagyok! Milyen képet vág, ha megtudja, hogy nem vagyok orvos? Szédelgőnek fog tartani, kidob.

A nélkül, hogy köszöntem volna, elrohantam, s a következő levelet intéztem hozzá:

Kedves kolléga!

Én önt rútul rászedtem. Nem vagyok én doktor, csak háziorvos, tudniillik csak a háziakat gyógyitom, a kik itt laknak. Különben pedig kilencedéves orvostanhallgató vagyok...

Itt elfogott a szerelem, s vallomást tettem neki. Végül ezt az alternativát állitottam eléje: Vagy a Dunába ugrom, vagy nőül veszem.

Ő még aznap ezt a levelet irta:

Kedves kolléga!

Vallomását egyelőre szivesen veszem. Válaszom ez: Szerelemről egyelőre ne legyen köztünk szó, de a ki kettőnk közül hamarabb leteszi a vizsgákat, az nőül veszi a másikat.

Zsuzsa.

A terv pompás, geniális, nagyszerü volt, persze beleegyeztem. S az édes angyal most megfeszitett erővel tanul, s ebből látom, mennyire szeret. Nyugodtan várom a jövőt. Zsuzsa nőül fog venni.

RÁKOSI VIKTOR

SIPULUSZ

HUMOROS ELBESZÉLÉSEI

http://mek.oszk.hu/10300/10395/10395.htm#27

+

palics-ferfi-strand

SIPULUSZ

A FÜRDŐORVOS.

Elismerem, hogy nagybátyámnak örök hálával és nyolc forint ötven krajcárral tartozom. Az örök hálával mindig is tartozni fogok, ellenben a nyolc forint ötven krajcárt nem fizetem meg. Hálával és pénzzel legjobb adós maradni.

A hála, melylyel nagybátyám iránt viseltetem, onnan ered, hogy ő volt az, a ki visszatartott a jogászpályától.

- Mi lesz belőled a jogi pályán, - mondá, - azon silány talentumok mellett, melyekkel az ég megáldott? A legjobb esetben ügyvédi irodavezető, vagy iktató a bejelentő hivatalban. Mint orvos pedig okvetetlenül viszed valamire, s a legrosszabb esetben is lesz belőled - fürdő-orvos. Aztán meg az orvos nemzetközi foglalkozás. Ha egy kinai ember pörösködik és hozzád fordul tanácsért, nem tudod mit csinálj vele, ellenben, ha a kinai embernek a foga fáj, s hozzád jön tanácsért, tudod, mit csinálj vele.

És ezért lettem orvossá, hogy tudjak mit csinálni a fogfájós kinai emberrel!

A nyolc forint ötven krajcárnak nincs ilyen hosszu története. Ezt a nagybátyára akkor adta kölcsön, mikor fölutaztam a fővárosba, a medikára.

El is végeztem a kurzust szépen. Mindig ott voltam az orvosbálon, medikus majálison, őrülten táncoltam a professzorok házibáljain, szónokoltam tüntetéseken, halottak napján és március tizenötödikén, s derekasan közremüködtem, hogy a képviselőház karzata minél többször kiürittessék.

Igy lettem doktorrá és nagykoruvá. A professzorok minden szigorlaton konstatálták, hogy jó orvos lehet belőlem, de csak nyáron a fürdőhelyeken.

E szerint igazitottam jövendő pályámat. Egyelőre csak barátaimon és rokonaimon tettem kisérleteket, s mikor láttam, hogy csudálatosan kiállják, idegenekre is kiterjesztettem müködésemet.

Az volt a szerencsém, hogy elegánsan, de nem föltünően, tudok öltözködni, s a vidám modort ruhám sötét szineivel oly szerencsésen tudom összevegyiteni, hogy mindenki komoly készültségü világfinak tart. Egy született ur, a ki sokat tanult: ezt az általános benyomást teszem az emberekre.

A kapu alá egy aranybetüs táblát tettem ki, melyen ez olvasható:

Dr. Pénzes Jenő

Fogad: d. u. 8-4-ig.

Különösen az imponált az embereknek, hogy csak délután 3-tól 4-ig fogadok. Micsoda keresett orvos lehet ez az ember s mennyi rendes páciense van, hogy a nap huszonnégy órájából csak egyetlen órácskát szakithat az egész szenvedő emberiség számára! Ha azt irtam volna ki, hogy Fogad reggel 8-tól este 8-ig (mert ezt is kiirhattam volna), akkor soha egy lélek se jött volna hozzám.

Én tehát közömbösen üldögéltem otthon egész nap, délután háromtól négyig pedig izgatottan járkáltam otthon föl s alá. Első nap egy beteg csoportosult ajtóm előtt, második nap már ketten hemzsegtek, harmadik nap négyen tolongtak. Kiszámitottam, hogy ha ez csak számtani haladványokban megy igy tovább, tiz esztendő alatt egész Európa megfordul a lakásomon. De nem ment számtani haladványokban a dolog s a betegek csökönyösen vonakodtak életerejüket általam kipróbáltatni.

Néha a leglátogatottabb kávéházakból hirtelen és föltünően elhivattam magamat. Máskor fiakkeren robogtam végig a népesebb utcákon. Házi mulatságokról, megijedt férjnek öltöztetett hordárral éjfélkor is elhivattam magamat egy sulyosan beteg feleség ágyához. Ilyenkor egy óráig sétáltam kint az utcán, s került az egész mulatság:

Hordár 1 frt 20 kr.

Kapupénz kétszer - " 20 "

1 frt 40 kr.

A renomé pedig megért 100 forintot. Maradt ilyenkor tiszta nyereség 98 forint 16 krajcár.

Az ilyen tiszta nyereségekből azonban, bármily óriási összegekre rugtak is, nem lehetett sokáig megélni. Azért (eszembe idézvén nagybátyám mondását) körülnéztem, nem hogy fogfájós kinait, hanem hogy egy derék fürdőt találjak, sok egészséges vendéggel és sok majálissal.

Protekció utján be is jutottam fürdőorvosnak Sajó-Füredre. Hegyek és fenyvesek közt feküdt, s az a hire volt, hogy vize és levegője idegbajok ellen kitünő hatásu.

A fürdő virágzott, mert hisz' kinek ne volna idegbaja manapság? A kinek nincs semmi baja, az azt mondja, hogy idegbaja van, mert ez hangzik a legjobban és legdivatosabban, a kinek pedig idegbaja van, természetes, hogy idegbajt mond és nem orbáncot.

Elmentem tisztelegni a professzorhoz, a ki beszerzett Sajó-Füredre. Megkérdeztem egyuttal, hogy mit vigyek magammal?

Ő nagysága nyugodtan végignézett és igy szólt:

- Egy Ferenc-József-kabátot, egy szmokingot, három pár cipőt és huszonnégy pár tarka harisnyát.

- Tréfál nagyságod.

- Nem én. Sajó-Füred női fürdő és igy magának csupa egészségesekkel lesz baja.

- Hogyhogy?

- Ketten lesznek ott orvosok. Az egyik a régi öreg, megállapitott hirnevü rendes orvos, a másik maga. Világos, hogy a kinek komoly baja lesz, az az öreghez fordul, magának pedig azokkal a veszedelmes egészséges emberekkel és asszonyokkal lesz baja, akiket orvosi tudománynyal nem, csak ravaszsággal és furfanggal lehet gyógyitani, mert nem a betegségüket, hanem a szeszélyüket kell kitalálni. Higyje el, kedves fiatal kolléga, hogy azok a legveszedelmesebb betegek, a kiknek semmi bajuk sincs.

A professzor ur bölcsen szólt és én mélyen elmémbe véstem szavait. Az általa megnevezett tárgyakon kivül nem is vittem el mást, mint két pár pisztolyt és egy pár kardot. Mióta a járásbiróságok szünetelnek, mivel nálunk a bagatelügyeket is fegyverrel intézik el, azóta a jónevelésü ember arzenált hord magával, még ha a Margitszigetre megy is.

Természetes, hogy Sajó-Füredre nagyon szerényen köszöntöttem be. Először is az öreg kollégának mutattam be magamat, a ki viszont bemutatott a férjes leányainak és a kis unokáink. Első este velük vacsoráltam s megösmerkedtem egy csomó emberrel, a kik az asztalunkhoz ültek. Mindenki tudta, hogy itt a fiatal doktor s azt hiszem, kedvező benyomást tettem kifogástalan szmokingommal, mélyen kivágott mellényemmel, Ács és Társa Erzsébet-téri műintézetében vasalt, ragyogó ingpáncélommal s gazdag csokorra kötött fekete nyakkendőmmel.

Másnap, szombaton este, az évad első táncmulatságát tartottuk a gyógyteremben. Itt dőlt el a jövőm. Oly széditőn és kellemesen táncoltam a keringőt az összes jelenlevőkkel, kivéve az urakat, hogy a betegek meggyógyultak, az egészségesek pedig betegek lettek tőle. Az előbbiek már is hálásak irántam, az utóbbiak pedig hálásak lesznek, mert természetesen én fogom őket gyógykezelni. (Nem merem ezt irni: gyógyitani, nem fognak komoly orvosnak tartani.)

Kollégám nagyon meg volt velem elégedve. Egyre dörzsölte a kezeit és mondogatta:

- Született fürdőorvos, született fürdőorvos.

Hát még mikor látta, hogy milyen kitünő műkedvelő-előadásokat rendezek, hogyan kuglizom, hogy szervezem a majálisokat és a kirándulásokat. Pár hét mulva messze környéken ismertek s több szomszéd faluba meghivtak konziliumra. Ilyenkor éreztem magamat legkellemetlenebbül. Mert az odavaló orvosok, mint fiatal fővárosi doktornak, nekem engedték át a főszerepet és a vezérszót s csak nagynehezen tudtam őket arra birni, hogy hamarabb nyilatkozzanak, mint én. Én aztán annak a doktornak a véleményéhez csatlakoztam, a kiben a beteg legjobban látszott bizni.

Igy teltek el a nyári hónapok Sajó-Füreden, igen kellemesen, s a gyógyitás körül is határozott sikerekkel dicsekedhettem, mert kiösmervén mindenkit, tudtam, hogy miféle orvosság esik neki legjobban. De, hogy mennyire kinőttem magamat orvossá, bizonyitja az, hogy egy napon meglátogatott az öreg kolléga, s igy szólt hozzám:

- Kolléga ur, beteg vagyok.

- Hát gyógyitsa meg magát.

- Nem tudom. Sajátságos, de ugy van, hogy a magam betegségeit se nem tudom, se nem merem gyógyitani.

- Tehát mi baja a kolléga urnak?

- El-elzsibbadnak a karjaim, s káprázik a szemem.

- Aztán?

- A nyakam fáj és megmerevedik.

- Hm, hm! Azt hiszem, hogy ez nem egyéb, mint arc-zsába.

- Miféle?

- Arc-zsába.

Az öreg kolléga rám nézett, egy darabig hallgatott, aztán szólt:

- Nem gyomorhurut?

- Nem, semmi esetre sem. Inkább nyakfic-dag.

- Köszönöm. Ez, csakugyan ez az. Már régen kerestem, végre megtaláltam. Nyakfic-dag.

Ezzel a kolléga ott hagyott. Hallottam botjának kopogását a folyosó kockáin. Egyszer csak a zaj megszünt, s egy kis szünet után a bot visszafelé kezdett kopogni. Az öreg doktor megint belépett a szobámba, s igy szólt:

- Tudja mit, kolléga ur? Egy jó tanácsot adok magának. Tudja, mi a szinháznál az a nyári primadonna?

- Nem.

- A ki akkor énekel, mikor nincs publikum. Hát azt tudja-e, hogy mi az a nyári doktor?

- Most már tudom. Az az orvos, a ki akkor gyógyit, mikor nincs beteg.

- Ugy van! Tanácsom tehát az: maradjon maga csak nyári doktornak. Lássa, ezzel is nagyon lekötelezi a doktorokat, ha megszabaditja azoktól a betegektől, a kiknek nincsen semmi bajuk. Mert a betegek legnagyobb része egészséges ember, a kinek azonban folyton doktorra van szüksége, a ki elhitesse vele, hogy nincs semmi baja. Hisz ha nem igy volna, hogy tudna ennyi orvos megélni...

RÁKOSI VIKTOR

SIPULUSZ HUMORESZKJEI

http://mek.oszk.hu/10200/10280/10280.htm#37

+

rakosi_viktor_dolgozoszobajaban

RÁKOSI VIKTOR

(1860-1923)

A szökőkút csövét, amely vidáman szétfröcsköli a vizet, latinul sipunculusnak vagy népiesebb formában sipulusnak, jó magyar kiejtéssel sipulusznak mondják. Ezt a Sipulusz nevet választotta magának az a Rákosi Viktor nevű, áradó ötletű humorista, aki évtizedeken át csak úgy árasztotta-fröcskölte magából az egész országot nevettető fura históriákat, képtelen történeteket, nemegyszer már a legmodernebb abszurdokra emlékeztető mulatságos képtelenségeket. Egy ideig ugyan Puszpáng, majd Vasálarc néven írta főleg vicclapokba, de komoly napilapokba is humoreszkjeit, végül azonban kikötött a Sipulusz név mellett, és az évek folyamán húsz kötetre való képtelenséget árasztott ki magából ez a vidám szökőkút, aki elképesztő ötleteivel Heltaira is, talán még Karinthyra is, és okvetlenül Rejtő-Howardra is hatott. Világirodalmi rokonságban Mark Twainnel és az angol nonszensz költészettel áll, de nem egy bizarr ötletét a legmodernebb abszurdok is vállalhatnák.

Ugyanez a Rákosi Viktor, aki közben volt vicclapszerkesztő is - lapja, a Kakas Márton nagy népszerűségnek örvendett -, tudott finoman lírai, érzelmes elbeszélő is lenni (akárcsak Mark Twain), meghitt komolysággal idézte fel 1848 szabadságharcának kisembereit, érzékenyen vette tudomásul a szegény emberek sorsát, bravúrosan hatásos ifjúsági regényíró volt, és habár a megrögzötten kormánypárti, minden nacionalista példaképének számító Rákosi Jenő tizennyolc évvel ifjabb testvéröccse volt, ellenzéki képviselőként ült és nemegyszer támadó éllel szónokolt a parlamentben. Az ellentétektől izzó Magyarországon a legnépszerűbb emberek közé tartozott, azok is szerették, akiket kigúnyolt vagy támadott, igazán soha senki se vette komolyan, mindenki a magáénak vallotta, Gyulai Pál ugyanolyan szeretettel írt róla, mint Ignotus. Amikor 1923-ban meghalt, egyformán gyászolta mind a hivatalos ellenforradalmi sajtó, mind a Nyugat.

És amikor hosszú szünet után 1957-ben, válogatott humoreszkjei Guttman a csörgőkígyó címen megjelentek, az olvasók ugyanazzal a jókedvvel nevettek képtelen ötletein, mint a hetven év előtti nagyszülők, akik először olvashatták ezeket a gondolatjátékokat. És akkortájt nem lehetett lélekhez szólóbb olvasmányt adni az ifjúság kezébe 1848-ról, mint a Korhadt fakereszteket.

Rákosi Jenő öccse volt, tehát német származású, magyar nacionalista érzelemvilágú körben nevelkedett. De a tönkrement dunántúli földbirtokos világból ifjan Erdélybe kerül sokkal idősebb orvos bátyjához, majd másik, még idősebb bátyja, a már híres írónak számító Rákosi Jenő Budapestre hozza, hogy a piaristáknál tanuljon. A nagy kultúrát adó, latinos szellemű papi iskolából egyenest kerül az újságokhoz, ahol azonnal feltűnik szokatlanul egyéni humorával. Bátyjával mindig jó barátságban marad, de merőben idegen tőle annak korábbi újromantikus, stilizált pátosza is, későbbi harcos reakcióssága is. A kilencvenes években sokkal közelebb érzi magát a könnyed hangú városi írókhoz, költőkhöz, Kozma Andorhoz, Heltai Jenőhöz, a negyvennyolcat idéző "függetlenségiekhez", mint ahhoz az akadémizmushoz, amelynek bátyja idővel vezéralakja lesz. Igaz, magával hozta a tönkrement vidéki urak bánatát is, de ez az ő számára inkább arra jó, hogy együtt érezzen a kishivatalokba szorult úri leszármazottakkal, az egzisztenciát vesztett városi senkikkel, a bizonytalan létű újságírókkal, a mesére váró gyermekekkel. Az egyik legjobb barátja Sebők Zsigmond, a gyermekirodalom klasszikusa, Dörmögő Dömötör megalkotója. Felnőtteket és gyermekeket akar nevettetni.

Mert mindenekelőtt nevettetni akar. Alkatánál fogva humorista. Nem szatirikus, mint Mikszáth, még csak nem is fölényesen ironikus, mint Heltai - valami gyermeki derű és nevettető kedv árad belőle. Ez a parlamenti képviselő, ez az emberségesen liberális ellenzéki valójában merőben apolitikus. Ha komolyan ír, úgy nacionalista, hogy megérti a nemzetiségiek keserűségeit is. Úgy védi az uralkodó osztály nemesi hagyományait, hogy együttérez a kisemmizettekkel. De a másik oldalról tekintve, úgy látja a visszásságokat, az igazságtalanságokat, méltánytalanságokat, hogy nem lázadozik ellenük. Nevetése senkit se sért, kritikája senkit se sebez. Ezért nem volt senki sem az ellensége. Érzelmeivel mindenki azonosulhatott, derűje mindenkiben mosolyt vagy még inkább nevetést keltett. Ezért volt mindenki a barátja.

Képtelenségeket halmozó humoros történetei is tulajdonképpen a hagyományos anekdotizmust folytatják, s talán még úgy is mondhatjuk, hogy ő a közvetítő a vidéki-nemesi adomázás és a városi-újságírói vicc között, sőt még azt is megkockáztathatjuk, hogy epikus humora párhuzamos Nagy Endre sajátos színpadi műfajjá kristályosodó kabaréhumorával. Annyi bizonyos, hogy a kabaré olyan klasszikusainak, mint Heltai Jenő vagy a fiatal Gábor Andor, nem egy kupléjának humoros tartalmát prózában Sipulusz is elmesélhette volna.

Rákosi Viktor számára a kortárs vagy komikus figura, vagy ha komoly tárgyhoz nyúl, akkor szánandó, tehetetlen ember. Van egy igazán komor hangulatú regénye, az Elnémult harangok. Az erdélyi faluról szól, ahol a magyarok lassanként kisebbségben maradnak a szaporodó és öntudatosodó románokkal szemben. Nacionalista szorongással veszi tudomásul ezt a történelmi tényt, de a maga korában szinte csodálatos humanizmussal érti meg a nemzetiségek nacionalizmusát is: román pópája ugyanolyan rokonszenves alak, mint tragikus hőse, a magyar református prédikátor. Ebből a regényéből színdarab is készült, amelyet sokáig nagy sikerrel játszottak. Írt néhány egyéb drámai művet is, ezeknek is sikerük volt, de jelentőségük elhalványodik epikája mellett.

Ez az epika olykor hősöket keres, de ilyeneket igazán csak a múltban talál. De a múltban sem a nagy ember, a történelem irányítója érdekli, hanem a közkatona, a közember, aki vérét vagy boldogságát adja a nagy, közös ügyekért. Ilyenek a Korhadt fakeresztek hős lelkű kisemberei. 1848-49 forradalmának és szabadságharcának aligha állítottak szebb emléket, mint ebben a novellás könyvben. Méltó - és nem is kisebb értékű - párja Jókai Csataképeinek. Rákosi Viktor műve azonban a névtelenekről szól.

Még Napóleon és a napóleoni háborúk történetét is egy magyar parasztlegény kalandjaiban idézi fel legjobb ifjúsági regényében, amelynek a címe: Kisbürgözdtől Waterlooig. Ahogy a Korhadt fakeresztekben is, hőse ennek szintén a kisember, de a világtörténelem viharában.

Összes művei sokféle műfajárnyalat mesterének mutatják. Persze mindenekelőtt humorista, de azért nem kisebb értékű a szánandó kisemberek lírai érzelmeit megragadó finom pszichológus sem, és nem szabad elfeledkezni a társadalmi problémák részvevő megértőjéről sem. Csak pátoszt, csak lázongást, csak vállalt harcot ne várjunk tőle. Soha gyakorló államférfi nem volt még politikamentesebb lény, mint ő. De azt már nem tudjuk, hogy az igazi próbatételek idején mit is csinált volna: a háború, a forradalmak, az ellenforradalom a véghetetlen betegség tehetetlen kínjai közt találja. 1911-ben kényszerült betegágyba, és tizenkét évig szenvedett, míg végre 1923-ban, hatvanhárom éves korában megváltásként elérkezett a testi halál.

Életében nagyon népszerű volt, még utána is jó ideig. Tulajdonképpen ma is helyet érdemelne legjobb és főleg legmulatságosabb műveivel az irodalmi köztudatban.

+

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rákosi_Viktor

+

http://sipulusz.blog.hu/2010/11/16/2_1282

NAGYBÁCSIK SZERVEZKEDÉSE

+

MEK katalógus

Rákosi Viktor: A bujtogatók ; Téli rege

http://mek.oszk.hu/10300/10391

Rákosi Viktor: A buzsáki királyság ; Kiárendált urak

http://mek.oszk.hu/10400/10469

Rákosi Viktor: Elbeszélések és tárcák

http://mek.oszk.hu/10400/10466

Rákosi Viktor: Elnémult harangok

http://mek.oszk.hu/03800/03814

Rákosi Viktor: Elnémult harangok

Regény

http://mek.oszk.hu/07700/07798

Rákosi Viktor: Emmy és egyéb elbeszélések

http://mek.oszk.hu/10400/10451

Rákosi Viktor: A falu meg a város

http://mek.oszk.hu/10400/10485

Rákosi Viktor: Galambos Pál naplója ; Jobbadán Amerikában

http://mek.oszk.hu/10100/10144

Rákosi Viktor: Kis emberek világa

http://mek.oszk.hu/10400/10468

Rákosi Viktor: Kóborlások itthon meg idegen földön

http://mek.oszk.hu/10400/10440

Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek

Képek a magyar szabadságharcból

http://mek.oszk.hu/06700/06784

Rákosi Viktor: Őszi termés

http://mek.oszk.hu/10400/10452

Rákosi Viktor: Polgárháború ; Egy falusi Hamlet

http://mek.oszk.hu/10100/10176

Rákosi Viktor: Rejtett zugok

http://mek.oszk.hu/10600/10619

Rákosi Viktor: Sipulusz humoreszkjei

1. sorozat

http://mek.oszk.hu/10700/10796

Rákosi Viktor: Sipulusz humoreszkjei

2. sorozat

http://mek.oszk.hu/10200/10280

Rákosi Viktor: Sipulusz humoros elbeszélései

1. sorozat

http://mek.oszk.hu/10300/10395

Rákosi Viktor: Sipulusz humoros elbeszélései

2. sorozat

http://mek.oszk.hu/10300/10309

Rákosi Viktor: Sipulusz humoros elbeszélései

3. sorozat

http://mek.oszk.hu/10500/10561

Rákosi Viktor: Sipulusz humoros elbeszélései

4. sorozat

http://mek.oszk.hu/10500/10566

LAST_UPDATED2