KIS HERCEG - HANGOSKÖNYV

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/A-kis-herceg-11950/

Antoine de Saint-Exupéry:
CITADELLA
(részletek)

CXLI.

Ezért hát ezekkel a szavakkal kezdem intelmemet:

,,Ember, aki kielégítetlen vagy vágyaidban, és szenvedsz az erőszaktól, te, akit a másik folyton akadályoz növekedésedben...''

És nem támadsz ellenem, mert való igaz, hogy kielégületlen vagy vágyaidban, szenvedsz az erőszaktól, és a másik állandóan akadályoz növekedésedben.

És vezetlek, hogy harcolj egyenlőséged nevében a fejedelem ellen.

Vagy pedig így szólok hozzád:

,,Ember, aki szeretni kívánsz, és csak azon a fán keresztül létezel, amelyet a többi emberrel együtt alkotsz...''

És nem szállsz velem szembe, mert való igaz, hogy tudomásod van szeretetigényedről, és csak azon a művön keresztül létezel, amelynek szolgálsz.

És vezetlek, hogy visszaültesd trónjára a fejedelmet.

Tehát bármit mondhatok neked, mert minden igaz. És ha azt kérded tőlem, hogyan lehet előre felismerni, melyik igazság lesz életképes, melyik csírázik ki, akkor azt mondom neked: egyedül az, amelyik problémáidnak záróköve, egyszerű megfogalmazása és leegyszerűsítése lesz. És mit számít mondataim minősége! A fontos az, hogy itt vagy ott a helyedre állítottalak. Ha úgy adódik, hogy ez a nézőpont megvilágítja vitás kérdéseid nagy részét - olyannyira, hogy eztán már ne is létezzenek -, akkor majd te magad öntöd formába megfigyeléseidet, és lényegtelen, vajon egyik vagy másik kérdésben rosszul fejeztem-e ki magamat, vagy esetleg tévedtem. Úgy fogsz látni, ahogy én akartam, mert amit neked adtam, az nem holmi okoskodás, hanem nézőpont, amelyből kiindulva okoskodni kezdhetsz.

Persze, lehet, hogy többféle nyelv is megmagyarázza neked a világot vagy tenmagadat. És hogy ezek egymással harcban állanak. Hogy mindegyik teljesen következetes és szilárd. Anélkül, hogy bármi igazságot tudna tenni közöttük. Ugyancsak anélkül, hogy hatalmadban állna érvelned ellenfeleddel szemben, mivel neki is épp annyira igaza van, mint neked. Mert Isten nevében harcoltok egymás ellen.

,,Az ember az, aki termel és fogyaszt...''

És valóban igaz, hogy termel és fogyaszt.

,,Az ember az, aki költeményeket ír, és megtanul olvasni a csillagokban...''

És valóban ír költeményeket, és tanulmányozza a csillagokat.

,,Az ember az, aki egyedül Istenben leli meg boldogságát.''

És valóban igaz, hogy a kolostorok magányában tanulja meg, mi az igazi öröm.

Ám valami olyat kell mondani az emberről, ami mindezeket a gyűlölséget szülő megállapításokat magában foglalja. Mert csekélyke a tudat mezeje, és az, aki valami formulát fedezett fel, azt hiszi, hogy mindenki más hazudik és téved. Holott mindnek igaza van.

Ám miután kétségtelen bizonyossággal megtanultam mindennapi életemből, hogy termelni és fogyasztani - akárcsak palotám konyhái - nem a legfontosabb, hanem csak a legsürgősebb, azt akarom, hogy ez elveimben is tükröződjék. Mert a sürgősségnek semmi hasznát nem látom, és éppúgy ezt is mondhatnám: ,,Az ember az, aki csak egészségesen érdemli meg, hogy éljen...'', s ebből olyan kultúrát vezetnék le, amelyben erre a sürgősségre hivatkozva az orvost tenném meg az emberi cselekedetek és gondolatok bírájává. Csakhogy mivel magamról tudom, hogy az egészség csupán eszköz és nem cél, ebben az esetben is azt akarom, hogy ez a fontossági sorrend is tükröződjék az én elvemben. Mert ha elved nem képtelenség, akkor minden valószínűség szerint szükségessé teszi a termelés és a fogyasztás támogatását, vagy az egészségügy megrendszabályozását. Mert ahogyan az egy és oszthatatlan mag sokfélévé válik növekedése folyamán, s ahogyan az egy és oszthatatlan kép kultúrája is más- és másféleképpen irányít aszerint, hogy milyen keretek között élsz, milyen a társadalmi helyzeted, ugyanúgy nincsen semmi, amit végeredményben ne irányítana az én princípiumom.

Tehát ezt mondom az emberről: ,,Mivel az ember az, aki csak erőtérben igazán az, mivel az ember az, aki csak azokon a maga alkotta isteneken át érintkezik a világgal, akik őt és a többi embert kormányozzák, mivel az ember az, aki csak az alkotásra való elcserélődésben leli örömét, mivel az ember az, aki csak akkor hal meg boldogan, ha magát tovább származtatta, mivel az ember az, akit tönkretesznek a készen kapott dolgok, és lelkesít minden megnyilatkozott egész, mivel az ember az, aki ismerni akar és megmámorosodik, ha talál, mivel az ember az, aki...''

És gondom van rá oly módon megfogalmaznom, hogy ne váljanak rabszolgává, ne pusztuljanak el lényeges törekvései. Mert ha a rend megteremtéséhez tönkre kell tenni a teremtő szellemet, akkor ez a rend engem nem érdekel. Ha ahhoz, hogy jóllakjanak az emberek, tönkre kell tennem az erőteret, akkor az ilyen jóllakás engem nem érdekel. Hasonlóképpen, ha szét kell rothasztanom a rendetlenséggel ahhoz, hogy az én teremtő szellememben növeljem nagyobbra, ez az önmagát tönkre silányító szellem engem nem érdekel. És hasonlóképpen akkor sem, ha el kell pusztítanom ahhoz, hogy minden fölé helyezzem ezt az erőteret, mert erőterem ugyan lesz, de nem lesz hozzá ember, ezért az ilyen erőtér engem nem érdekel.

Így hát nekem, a parancsnoknak, aki vigyázok városomra, ma este az emberről kell beszélnem, és majd abból a szándékból születik meg az utazás nagyszerűsége, amelyet így hozok létre.

CXLII.

Mert mindenek felett tudom azt, hogy ha minden más princípiumot ennek rendelek alá, akkor nem valami abszolút és bebizonyítható igazsághoz fogok eljutni, amely alkalmas rá, hogy meggyőzze ellenfeleimet, hanem egy lehetséges embert magában foglaló képhez, amelyik azt segíti elő, amit az emberben nemesnek tartok.

Márpedig nyilván nem az az én dolgom, hogy a termelő és fogyasztó lénnyé alacsonyított embert, szerelmeinek nagyszerűségét, ismereteinek értékét, örömeinek hevületét alárendeljem pocakja növekedésének, jóllehet a lehető legtöbbet kívánom nyújtani neki anélkül, hogy ebben bárminő ellentmondás vagy fortély rejlenék, mint ahogyan azok sem állítják, hogy megvetik szellemi részét, akik pocakjának a növelésével törődnek.

Mert ha erős az a kép, amit én az emberről alkotok, akkor úgy szökik majd szárba, mint a mag, következésképpen tehát fontos, hogyan döntünk. Tapasztaltál-e valaha olyan tenger felé húzó hivatásérzetet, amelyik végül is nem változik hajóvá?

Mint ahogyan az ismereteket sem tartom mindennél fontosabbnak, hiszen más az oktatás és más a nevelés. Tapasztalataimból nem azt szűrtem le, hogy az ember lelki nemessége eszméinek összességén nyugszik, hanem hogy annak az eszköznek a minőségétől függ, amelyik lehetővé teszi megszerzésüket.

Mert alkotó anyagaid mindig ugyanazok, egyiket sem szabad elhanyagolnod, mert ugyanazokból az anyagokból minden arcot felépíthetsz.

Azoknak, akik a választott arc ellen azt a kifogást emelik, hogy véletlen műve, hogy megfosztja az embereket önállóságuktól - például azzal az ürüggyel, hogy milyen szép a hódítás, arra biztatja őket, haljanak meg valami haszontalan oázis miatt - azt felelem: minden bizonyítás lehetetlen, az én arcom együtt létezhet minden más, ugyanennyire igaz arccal; végeredményben az isteneinkért - ugyanazon tárgyak segítségével megvalósított struktúrákért - harcolunk.

És csak kinyilatkoztatás, arkangyalok megjelenése tehetne közöttünk igazságot. Ez pedig amolyan rossz paprikajancsi-színház lenne, mert ha Isten hozzám hasonlóvá lesz, hogy megmutatkozzék nekem, akkor nem Isten, ha pedig Isten, akkor lelkem, nem pedig érzékeim tudják őt olvasni. Ha lelkem képessége az, hogy olvasni tudjam, akkor csupán bennem keltett visszhangjáról fogom felismerni, ahogyan a templom szépségét. Mint a vak, aki tenyerével tájékozódik a tűz felé, mert a tüzet nem ismerheti másként, csupán a meleg jóleső érzésén keresztül, én is így fogom őt keresni és megtalálni. (Ha azt mondom, hogy Isten önmagából alkotott, akkor a feléje húzó nehézkedés vezet vissza hozzá.) És ha fejlődik, szépül a cédrus, az azért van, mert napban fürdik-edződik; jóllehet a napnak nincsen semmi jelentése a cédrus számára.

Mert barátomnak, az egyetlen igazi mértantudósnak a szavai szerint úgy érzem, struktúráink hasonlítanak valamihez, mivel nem létezik olyan megmagyarázható cselekvéssor, amely el tudna vezetni ezek felé az ismeretlen kutak felé. És ha istennek nevezem azt az ismeretlen napot, amelyik cselekedeteim gravitálását kormányozza, akkor igazságát abból olvasom ki, milyen eredményesen szól hozzám.

Én, aki uralkodom a város felett, ma este olyan vagyok, mint a tengeren utazó hajó kapitánya. Mert te azt hiszed, hogy az érdek, a boldogság és a józan ész kormányozza az embereket. Én azonban megtagadtam tőled az érdekedet, józan eszedet és boldogságodat, mert úgy láttam, egyszerűen azt nevezed érdeknek vagy boldogságnak, ami felé az emberek törekszenek, már pedig én nem tudok mit kezdeni gerinctelen medúzákkal; ami az észt illeti, amelyik oda megy, ahová akarjuk, rájöttem, valami olyannak a nyoma a homokban, ami felette áll.

Mert az én barátomat, az egyetlen igazi mértantudóst sohasem az ész vezette. Az ész kommentárokat ír, törvényeket hoz, parancsokat fogalmaz, a fát nőtteti ki a magjából, következtetésről következtetésre haladva egészen addig a napig, amikor a fa halálával hatástalanná válik, és neked másik magot kell keresned.

Én azonban, aki felette állok a városnak, és olyan vagyok, mint a tengeren vitorlázó hajó kapitánya, tudom, hogy egyedül a lélek kormányozza az embereket, még pedig abszolút módon kormányozza őket. Mert ha az ember megsejtett valami struktúrát, megírta költeményét, és elvetette a magot embertársai szívébe, akkor egyszerre szolgájává válik a boldogság, az érdek meg a logika, és magod fává változásának kifejezésévé lesz szívedben vagy árnyékává a valóságok falán.

A lélek ellen nem tudsz védekezni. Mert ha erre és nem arra a hegyre állítlak, hogyan tagadhatnád, hogy a városok és a folyók így és nem másként rendeződnek, hiszen egyszerűen ez van adva számodra?

Ezért kényszerítlek rá, hogy légy. És bár alszik a városom, ha az emberek cselekedeteiben akarsz olvasni, akkor nem lelsz benne egyebet, csak érdeket, boldogságot vagy okoskodást: ezért vagyok felelős helyes irányításáért a csillagok alatt.

Mert az emberek nem ismerik a választott irányt; azt hiszik, érdektől vagy logikus gondolkodásuktól vezettetve cselekszenek, és nem tudják, hogy a logika, a boldogság keresése vagy az érdek országonként változik formában és irányban egyaránt.

És hogy abban, amit elébük tűzök, érdekük az, hogy lelkesen cselekedjenek, mint ahogyan a gyermek érdeke is az, hogy a leglelkesítőbb játékot játszhassa. A boldogság az, hogy elcseréljék magukat alkotásuk tárgyára, és benne éljenek tovább. A logika az, hogy egységesen, összefüggő módon alkossuk törvényeinket. A hadsereg logikája a katonai szabályzat, amely így és nem másként viszonyítja egymáshoz a dolgokat, a hajó logikája a hajó szabályzata, - országom logikája törvényeim, a szokások, a dogmák és a törvények összessége, amelyeknek a segítségével a dolgokat így következetesen tudom összeműködésre bírni.

De ennek az egymásra hatásnak a visszhangja az enyém, egy, oszthatatlan és bizonyíthatatlan.

De talán megkérdezed tőlem: ,,Mire való az, hogy kényszert gyakorolsz felettünk?''

Ha arcot alkottam, akkor ennek az arcnak maradandónak kell lennie. Miután arcot gyúrtam az agyagból, kiégetem a kemencében, hogy elégséges ideig tartson. Mert ahhoz, hogy igazságom termékeny legyen, időállónak kell lennie. Kit szeretsz, ha mindennap változik szerelmed, és hol lesznek nagy tetteid? Csupán a folytonosság teszi termékennyé erőfeszítésedet. Mert az alkotás ritka dolog, de ha néha sürgősen szükséged van is rá, hogy megmentsen, nem lenne jó, ha minden nap részed lenne benne. Mert ahhoz, hogy embert adhassak a világnak, több emberöltőre van szükségem. És nemesítés ürügyével nem vágom ki minden nap a fát, és helyettesítem új maggal.

És valóban, én csak olyan élőlényeket ismerek, amelyek születnek, élnek és meghalnak. Kecskéket, birkákat, házakat és hegyeket gyűjtöttél magad köré, és ma ebből az összegyűjtött heterogén anyagból új lény támad, amelyik megváltoztatja az emberek viselkedését. És továbbél, majd lassan elfogy az ereje, és meghal, miután felélte a maga életadományát.

A születés mindenkor tiszta teremtés, égből leszállott, lelket adó tűz. Az élet nem állandó görbe mentén halad. Mert például itt van ez a tojás. Fokozatosan fejlődni kezd, mert a tojásnak is van saját logikája. Ám elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor kibújik belőle a kobra, és egy csapásra minden probléma megváltozik.

Mert vannak munkások a munkahelyen, és van ott sok összehordott kő. És a kövek rakásának is van logikája. De aztán eljön az az óra, amelyben kitárul a templom, s a templom átszellemíti az embert. És egy csapásra minden probléma megváltozott az ember számára.

Ha társadalmam magvát vetettem el benned, akkor emberöltőnél hosszabb időre van szükségem ahhoz, hogy ez a mag szárat, ágakat, leveleket hajtson, meghozza gyümölcseit. És én nem vagyok hajlandó minden nap megváltoztatni az arcomat, mert akkor semmi sem születik.

A nagy tévedésed abban áll, hogy hiszel az emberi élet tartamában. Mert a lényeges: kinek vagy minek adja magát tovább az ember, amikor meghal? Nekem istenre van szükségem, aki magához fogadjon.

És arra, hogy a létező dolgok egyszerűségében haljak meg. A rákövetkező esztendő olajfái gyermekeimnek hozzák majd bogyóikat. Ezért várom nyugodtan halálom óráját.

CXLIII.

Így vált előttem egyre világosabbá, hogy nem kell hallgatni az embereket ahhoz, hogy megértsük őket. Mert odalenn, a szemem előtt elterülő városban, nem nagyon él bennük a város tudata. Építésznek, kőművesnek, csendőrnek, papnak, lenszövőnek hiszik magukat, azt képzelik, érdekeiknek vagy a boldogságuknak élnek, és nem érzik szerelmüket, mint ahogyan az az ember sem érzi szerelmét, aki napi gondjaiba merülve tesz-vesz a házában. A nappal a házi gondoké. De éjszaka újra megleli a szerelmet az, aki nappal perlekedett, mert a szerelem erősebb, mint a levegőben elröppenő szavak. Ilyenkor a férfi kikönyököl ablakán a csillagos éjszakában, ismét felelősnek érzi magát az alvókért, a készülő kenyérért, az ágyában alvó hitvesért, aki oly törékeny, oly gyengéd és veszendő. A szerelmen nem gondolkozik az ember. A szerelem van.

De ez a hang csak a csendben szólal meg. Házadban ugyanúgy, mint a városban. És a városban ugyanúgy, mint az országban. Támadjon csak valami rendkívüli csend, és meglátod isteneidet.

A mindennapi életben senki sem tudja, hogy készen áll a halálra. Olcsón fellengzősnek érzi azokat a szavakat, amelyek a városról másként szólnak hozzá, mint érdeke vagy boldogsága képén át, mert nem tudja, hogy érdek és boldogság mind a város következménye. Gyengék a szavak ilyen roppant jelentős dolog kifejezésére.

De ha ott állasz a város felett, és visszanyúlsz az elmúlt időkbe, hogy lásd, milyenek voltak, akkor az emberek zűrzavaros cselekedetein, önzésén és sürgés-forgásán át fel fogod fedezni a hajó lassú, nyugodt haladását. Mert ha aztán néhány évszázad múlva megint visszajössz megnézni, milyen barázdát hagytak maguk után a költeményekben, a kőszobrokban, a megismerés szabályaiban meg a homokkal még mindig dacoló templomokban találod meg. A csip-csup használati tárgyak akkorra már mind eltűnnek, megsemmisülnek. És meg fogod érteni, hogy amit érdeknek, boldogságvágynak neveztek, az csupán valami sokkal nagyobb dolog szegényes visszfénye volt.

Az az ember járt arra, akiről én beszéltem.

Akárcsak táborozó seregem. Holnap reggel a homokvihar forró katlanában megrohamoztatom vele az ellenséget. És az ellenség olvasztó tégellyé lesz számára, amely megolvasztja. És folyni fog a vére, egyetlen kardcsapástól ezer meg ezer örökre megsemmisült egyéni boldogság, örökre kielégítetlennek maradt ezernyi érdek szűnik meg a vakító napsütésben. Seregem mégsem lázad fel ellenem, mert amit csinál, nem egy ember tette, hanem magának az embernek a cselekedete.

És bár tudom, hogy holnap ez a sereg vállalni fogja a halált, mégis, amikor este szeretetem csendjében lassú léptekkel végigmegyek a sátrak és a tábortüzek között, és hallgatom, miről beszélgetnek katonáim, nem annak a hangját fogom hallani, aki halálra szánja magát.

Hanem az egyik sátor előtt a társukat ugratják ferde orra miatt. A másik előtt egy szelet húson veszekednek. Abból a guggoló csoportból éles szavak szállnak feléd, sértőnek érzed őket a sereg vezérével szemben. És ha azt mondom az egyiknek, hogy megmámorosodott az önfeláldozás vágyától, arcodba nevet, mert fellengzősnek talál, mert kevésre tartod őt, aki oly fontosnak tartja magát, mert egyáltalán nem szándéka, esze ágában sincs, és nem is tartja magához méltónak meghalnia a káplárjáért, aki különben sem várhat el tőle ilyen ajándékot. De aztán másnap mégis csak meghal a káplárjáért.

Sehol sem látod azt a felmagasztosult arcot, amelyik szembeszáll a halállal, és ajándékul dobja oda magát a szerelemnek. Ha adsz erre a sok össze-vissza beszédre, akkor bizony ajkadon a vereség előízével ballagsz vissza sátradhoz. Mert ezek a katonák tréfálkoztak, bírálták a háborút, gyalázták a vezéreiket. Csakhogy te a hajóhidat súroló, vitorlákat kibontó tengerészeket meg a szegkovácsokat láttad, mivel azonban rövidlátó voltál, nem láttál tovább az orrod hegyénél, mit sem vettél észre a hajó nagyszerűségéből.

CXLIV.

Én azonban ma este meglátogattam a börtöneimet. És arra döbbentem rá, hogy a csendőr szükségképpen helytelenül válogatta ki a rabokat, csak azokat vetette fogságba, akik állhatatosak voltak, nem alkudtak, nem voltak hajlandók megtagadni tévedhetetlennek érzett igazságukat.

És azokat hagyta szabadlábon, akik hajlandók voltak megtagadni igazságukat, és csaltak. Mert emlékezz szavaimra: bármilyen legyen a csendőr kultúrája, és bármilyen legyen a tiéd, ha a csendőrnek van joga megítélnie téged, akkor csak az áll meg előtte, aki hitvány. Mert minden igazság, legyen az akármilyen, bűn és tévedés a csendőr szemében, ha ember és nem begyepesedett fejű okoskodó igazsága. Mert a csendőr azt akarja, hogy egy könyvnek, egy embernek, egy formulának higgy. Mert ha neki kellene a hajót építenie, a csendőr azzal kezdené, hogy megpróbálná megszüntetni a tengert.

CXLV.

Mert belefáradtam a szavakba, amelyek a nyelvüket öltögetik egymásra, és egyáltalán nem tartom képtelenségnek, hogy kényszereim minőségéhen keressem a szabadságom minőségét.

Mint ahogyan a férfiember háború idején tanúsított bátorságának a minőségében a szerelmét.

Mint ahogyan nélkülözéseinek a minőségében a fényűzését.

Mint ahogyan halálra szántságának a minőségében az életben élvezett örömét.

Mint ahogyan hierarchiájának a minőségében egyenlőségének - amit én szövetségnek nevezek - a minőségét.

Mint ahogyan a földi javak visszautasításának a módjában annak a minőségét, ahogyan ugyanezekkel a javakkal él.

Mint ahogyan az országnak való tökéletes alávetettségének a minőségében emberméltóságának a minőségét.

Mert ha az egyént akarod segíteni, mondd meg nekem, mi az egyén? Én tudom, én láttam leprásaim esetében.

És ha a gazdag és szabad közösséget óhajtod pártfogolni, mondd meg nekem, mi az a közösség? Én tudom, mert láttam berbereim esetében.

CXLVI.

Mert azoknak, akik nem értették meg kényszereimet, így válaszoltam:

,,Hasonlók vagytok a gyermekhez, aki világéletében csak egyfajta kőedényt látott, s ezért azt hiszi, másféle nem is létezik. Amikor aztán más házba kerül, nem érti, miért torzították, csúfították el szülőháza egyedül igazi kőedényét? Ugyanígy, amikor azt látod, hogy a szomszéd országban másfajta embert kovácsolnak, mint amilyen te vagy, aki másként érez és gondolkozik, másként szeret, sír és gyűlöl, azt kérdezed, miért torzítják el azok ott az embert. Ez a te gyengeséged oka, mert nem fogod megmenteni templomod architektúráját, ha nem tudod, hogy ez az architektúra roppant érzékeny alkotás, az ember győzelme a természet felett. És hogy itt is, ott is bordázatok, oszlopok, boltozatok és támfalak rejlenek benne, azok védik az összedőléstől.''

,,És nem fogod fel, milyen veszély fenyeget, mert a másik ember művében csupán pillanatnyi eltévelyedést látsz, és nem érted meg, hogy esetleg örökre elveszhet egy ember, aki soha többé nem születik újra.''

,,Azt hitted, szabad vagy, és méltatlankodtál, amikor kényszereimről szóltam neked. Holott ezek tulajdonképpen nem valami látható csendőrtől származtak, hanem éppen attól voltak kényszerítőbbek, hogy észre sem vetted őket, mint ahogyan nem érzed a falba vágott ajtó kényszerét sem, és nem tekinted szabadságodon esett sérelemnek, hogy kerülőt kell csinálnod, ha ki akarsz menni.''

,,De ha látni akarod azt az erőteret, amely embert csinál belőled, és amelyik bizonyos viselkedésre kényszerít, arra, hogy így érezz, gondolkozz, szeress, sírj és gyűlölj, ne pedig másként, akkor nézd meg, milyen hatása van a szomszédodra, s azonnal érzékelhetővé válik számodra.''

,,Máskülönben sohasem fogod felismerni. Mert a leeső kő nem érzi a lefelé húzó erőt. A kő csak nyugalmi állapotban nyom.''

,,Csak akkor ismered meg, mi mozgat, amikor ellenállsz. A szél sodorta levél számára már nincsen többé szél, ahogyan a szabadon eső kő számára sincs többé nehézkedés.''

,,És ezért nem veszed észre a rád nehezedő roppant kényszert, amely, mint a fal, csak akkor mutatkozna meg, ha például az jutna eszedbe, hogy felgyújtsd a várost.''

,,Ahogyan a szavaid egyszerűbb kényszerét sem veszed észre.''

,,Minden törvénykönyv kényszer, de láthatatlan kényszer.''

CXLVII.

Áttanulmányoztam hát az uralkodók törvénykönyveit, az országokban kiadott rendeleteket, a különböző vallások rítusait, a temetési, esküvői és születési szertartásokat, népem és más népek szertartásait, a mostaniakat és a múltbélieket, és egyszerű kapcsolatokat igyekeztem kiolvasni belőlük az emberek között, azokat a törvényeket próbáltam felfedezni, amelyeket azért hoztak, hogy emberré emeljék, irányítsák őket, biztosítsák a fennmaradásukat, de nem tudtam ilyeneket találni.

Ám amikor olyanokkal akadt dolgom, akik a szomszéd országból jöttek, ahol másféle rendje van az áldozatoknak, azonnal megéreztem ennek a rendnek az ízét, a zamatát, azt a módot, ahogyan a szerinte élők szeretnek vagy gyűlölnek, mert nincs két szerelem vagy két gyűlölet, amelyik hasonlítana egymásra. Okkal gondolkoztam el ezen a fejlődésen, és tettem fel magamnak a kérdést: ,,Miképpen lehetséges, hogy valamely rítus, bár látszólag semmiféle kapcsolatban nincsen vele, látszólag hatástalan, eredménytelen, hiszen egészen másra vonatkozik, mint a szerelemre, mégis ilyen és nem másféle szerelmet eredményez? Hol van hát a kapcsolat a cselekedet, a cselekedetet irányító falak és a között a mosoly között, amely ezé az emberé, és nem a szomszédjáé?''

Nem folytattam tovább a hiú vizsgálódást, mert jól megtanultam életem folyamán, hogy az emberek különböznek egymástól, bár első szempillantásra láthatatlan maradnak a különbségek, szóban megfogalmazhatatlanok, hiszen tolmácsot használsz, akinek az a feladata, hogy a másik szavait lefordítsa számodra, vagyis megkeresse szavaid közül - azokat, amelyek a legjobban hasonlítanak arra, amit abban a másik nyelven mondtak. És mivel szerelem, igazságosság vagy féltékenység féltékenységnek, igazságosságnak és szerelemnek lett lefordítva, fellelkesülsz attól, hogy mennyire hasonlítotok egymásra, holott ezeknek a szavaknak nem ugyanaz az értelme. És ha tovább folytatod a szó elemzését, fordításról fordításra haladva csak hasonlóságokat fogsz keresni és találni, s ezért mint az analízis során mindig, éppen az fog kisiklani a kezedből, amit meg szerettél volna ragadni.

Mert ha meg akarod érteni az embereket, akkor nem kell meghallgatnod, amit mondanak.

Ám a különbségek teljesek. Mert sem a szerelem, sem az igazságosság, sem a féltékenység, sem a halál, sem a himnusz, sem a gyermekekre vagy a fejedelemre, a kedvesre vagy az alkotásra való elcserélődés, sem a boldogság arca, sem az érdek formája nem hasonlít egymásra. Én ismertem olyanokat, akik azt hitték magukról, hogy tökéletesen boldogok, és ajkukat összeszorítva szemlesütve adták a szerényet, ha elég hosszúra nőtt a körmük, meg olyanokat is, akik ugyanezt a játékot játszották, ha kérges tenyerüket mutogathatták. És ismertem olyanokat, akik a pincéikben őrzött arany súlyával mérték magukat, amit te piszkos zsugoriságnak vélsz mindaddig, amíg nem találtál másokra, akik ugyanilyen büszkék, ugyanilyen önelégült gyönyörűséggel ítélik meg önmagukat, ha sikerült haszontalan köveket felgörgetniük a hegyre.

De világosan megértettem, hogy hiába kísérletezek, következtetéssel nem lehet eljutni az egyik emeletről a másikra, eljárásom éppoly képtelenség, mint a fecsegő viselkedése, aki veled együtt megcsodálja a szobrot, s azután az orr vonalával vagy a fül arányaival akarja megmagyarázni neked, mit fejez ki ez a szobor, ami lehet például egy véget ért ünnep melankóliája, de itt, a szobor arcán csupán egy szerencsés pillanat rögzítése, ez pedig sohasem magyarázható az anyagok természetéből.

És arra is rájöttem, honnan származik a tévedésem. Onnan, hogy a fát a felszívott ásványi anyagokkal, a csendet a kövekkel, a melankóliát a vonalakkal, a lélek nemességét pedig a szertartásrenddel próbáltam megmagyarázni, visszájára fordítván ily módon az alkotás természetes rendjét, az ásványi anyagok felszívódását ugyanis a fa keletkezésével, a kövek rendjét a csend szeretetével, a vonalak struktúráját a melankólia felettük gyakorolt uralmával, a szertartásrendet pedig az egy és oszthatatlan, szavakkal meg nem határozható lelki nemességgel kellett volna magyaráznom, hiszen éppen ennek a megragadása, irányítása és megörökítése miatt állítottam azt a csapdát, ami egy bizonyos - ilyen és nem más - szertartásrend.

Ifjúkoromban én is vadásztam jaguárra. És állítottam jaguárcsapdákat, a verem mélyén báránnyal, meredező hegyes karókkal; felül fűvel fedtem be az egészet. S amikor hajnalban kimentem megnézni a csapdát, ott találtam benne a jaguár testét. Ha ismered a jaguár szokásait, akkor magad is kitalálhatod a jaguárcsapdát, karóstól, bárányostól és füvestől. De ha akkor kérem tőled, hogy tervezz nekem jaguárvermet, ha fogalmad sincs a jaguárról, sohasem fogod kitalálni.

Ezért mondtam barátomról, az igazi mértantudósról, hogy ő az, aki érzi a jaguárt, és ki is találja hozzá a csapdát. Holott sohasem látott jaguárt. A mértantudós magyarázói ezt meg is értették, hiszen meg is mutatták neki a csapdába esett jaguárt, csakhogy ők a világot ezekkel a karókkal, bárányokkal, füvekkel és a csapda felépítéséhez szükséges egyéb elemekkel vizsgálják, és így próbálják logikájukkal kihámozni a lényegét. De ezt a lényeget nem találják meg. És mindaddig meddő marad minden erőfeszítésük, amíg nem jelentkezik az, aki érzi a jaguárt anélkül, hogy valaha láthatta volna, és mivel érzi, el is fogja, megmutatja neked; pedig titokzatos módon olyan utat választott a hozzá való eljutáshoz, amely látszólag ellenkező irányba vezetett.

Atyám is mértantudós volt, amikor megalkotta az emberfogás szertartásrendjét. És vele együtt mindazok, akik másutt vagy régebben, másfajta szertartásrendeket alkottak, és másfajta embereket fogtak be csapdájukba. De aztán eljöttek a logikus elmék, a történészek és a kritikusok ostobaságának a napjai. Bámulják rendtartásodat, de nem következtetik ki belőle az ember arcát, mivel nem is lehet belőle kikövetkeztetni, s aztán mindenféle üres locsogás nevében, amelyet ők logikának neveznek, az emberi jogokra hivatkozva szétszedik a csapda alkotó elemeit, tönkreteszik szertartásodat, amivel azt érik el, hogy kicsúszik kezedből a zsákmány.

CXLVIII.

Én azonban idegen tájon sétáltam, és meg tudtam találni azokat a gátakat, amelyek embert teremtenek számomra. Lassúra fogtam lovam lépteit, és rátértem egy, útra, amelyik két falut kötött össze. Az út egyenesen is átszelhette volna a síkságot, de ehelyett megkerült egy szántóföldet, úgy hogy néhány percet elvesztegettem ezzel a kitérővel; bosszantott ez a nagy zabtábla, mert ha ösztönömre bízom magamat, az egyenesen vezetett volna, a mező súlya azonban erősebb volt nálam. Életemből rabolt el valamicskét az, hogy itt volt az a zabtábla: olyan perceket áldoztam rá, amelyeket másra is felhasználhattam volna. Szolgájává tett ez a mező, mert belenyugodtam a kerülőbe, és bár lovamat belehajthattam volna a zabba, oly tisztelettel bántam vele, mintha templom lett volna. Majd falakkal bekerített birtok mentén vezetett tovább az utam. A birtokra is tekintettel volt, lassan kerülgette a kőfalak ki- beszögelléseit. A kőkerítés mögött fákat pillantottam meg, amelyek szorosabban voltak ültetve, mint a mi oázisainkban szokás, az ágak mögött édesvizű tó csillogott. Olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett. Aztán egy lombok borította kapu előtt haladtam el. Utam itt kettévált, egyik ága a birtokra vezetett. És így e lassú vándorlás alatt, miközben lovam meg-megbotlott a kerékcsapásban, vagy valami fűcsomó, letépve a fal tövéből, rántott egyet a kantárszáron, szinte észrevétlenül az az érzésem támadt, hogy körülményes kanyargása közben mindenre tekintettel van, bőven bánik idejével, úgy vesztegeti, mintha valami szertartásrendnek engedelmeskedne, vagy a királynál előszobázna, utam egy fejedelem arcát rajzolja ki előttem, és hogy mindazok, akik ezen az úton járnak, kordéjukon zötyögve, lassan poroszkáló szamaruk hátán himbálózva, tudtukon kívül a szeretetben gyakorolják magukat.

CXLIX.

Atyám így beszélt hozzám:

,,Azt hiszik, gazdagabbak, ha gyarapítják a szókészletüket. Igaz persze, hogy egy szóval többet is használhatok, ha például egy másféle nappal szemben ez a szó számomra az »októberi napot« jelenti. De nem látom, mit nyerek vele. Ellenkezőleg, arra jövök rá, hogy elveszítem vele annak a függésnek a kifejezését, amely számomra októbert, az októberben érő gyümölcsöket és az októberi friss időt ahhoz a naphoz fűzi, amelyik már alig-alig futja be útját, annyira elfáradt. Ritkák azok a szavak, amelyeknek a révén nyerek valamit, mert közvetlenül fejeznek ki egy olyan összefüggésrendszert, amelyet másutt fogok majd használni, s amilyen például ez a szó: »féltékenység«. Mert a féltékenység szó segítségével, anélkül, hogy az egész összefüggésrendszert ki kellene bogoznom, utalok arra is, aki féltékeny, és arra is, akire, amire féltékeny. Ilyen értelemben a szomjúság is a víz kiváltotta féltékenység érzése. Mert akiket szomjhaláltól elpusztulni láttam, nem valamiféle betegség kínjait szenvedték, amely önmagában nem is szörnyűségesebb, mint a pestis, hiszen az az ember csak elkábul tőle, és halkan nyögdécsel A víz azonban üvöltést vált ki belőled, annyira vágyol rá. Álmodban látod a többieket, amint isznak. És pontosan az az érzésed, hogy másutt a csörgedező víz árulást követ el ellened. Akárcsak asszonyod, aki rámosolyog ellenségedre. És szenvedésed nem olyan, mint a betegség, hanem mint a vallás, a szerelem, mint az arcok, amelyek sokkalta erősebben hatnak rád. Mert olyan ország törvényei szerint élsz, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének az országa.''

,,Az »októberi napot« kifejező új szó azonban nem sokat segít rajtam, mert túlságosan egyedi.''

,,Ezzel szemben valóban gazdagítlak, ha olyan eljárásokra tanítlak meg, amelyeknek a segítségével ugyanazokkal a szavakkal különböző csapdákat állíthatsz, olyanokat, amelyekkel minden vadat foglyul ejthetsz. Ahogyan a kötél csomói között is válogathatsz: az egyik hurok jó lesz rókafogásra, a másik vitorláidat tartja majd szilárdan a szél irányában. De közbevetett mondataim játéka, igéim ragozása, körmondataim sodró ereje, a kiegészítők elevenítő ereje, a visszhangok és a visszatérések, ez az egész tánc, amelyet eljársz, s amely, ha egyszer eljártad, azt hömpölygeti át az olvasódba, amit át akartál neki adni, vagy azt ragadja meg könyvedben, amit meg akartál ragadni...''

,,Eszmélni - mondotta másutt atyám - azt jelenti, hogy stílust alkotunk magunknak.''

,,Eszmélni - bizonygatta - nem azt jelenti, hogy be kell fogadnunk mindenféle gondolatlimlomot, ami aztán tovább alszik bennünk. Nem sokat érnek ismereteid, semmi hasznukat nem látod, ha nem úgy használod őket, mint egyszerű tárgyakat, mesterséged eszközeit, legyen az a mesterség hídépítés, aranyásás vagy híradás számomra arról, hogy milyen messze esik városomtól egyik vagy másik főváros. De a kifejezés-gyűjtemény még nem az ember. Eszmélni ugyancsak nem jelenti szótárad bővítését sem. Mert szókészleted gyarapodásának csupán az a célja, hogy tovább juss azáltal, hogy egymással összehasonlítod féltékenységeidet; de csupán stílusod minősége kezeskedhet eljárásaid minőségéről. Különben nem tudok mit kezdeni gondolataid száraz összefoglalásaival. Szívesebben hallom ezt a szót: »októberi nap«, mert számomra többet mond, mint az általad kitalált új szó, mert a szememhez; a szívemhez szól. Köveid csak kövek, de ha összeraktad őket, akkor oszlopok, s ha az oszlopokat is összeraktad, katedrálisok lesznek belőlük. Ám ezeket az egyre nagyobb és nagyobb együtteseket csak építészeim géniuszának a segítségével voltam képes összehozni, ő válogatta ki őket stílusa egyre nagyobb szabású műveleteihez, vagyis ahhoz, hogy kibontakoztathassa erővonalait a kövekben. Nos, a mondatban te is ilyen műveletet végzel el. És ez az, ami mindennél fontosabb.''

,,Nézd csak ezt a vadembert - mondotta atyám. - Hiába gyarapítod a szókészletét, legfeljebb kifogyhatatlan, fecsegő lesz belőle. Agyát megtöltheted ismereteid egész tárával, legfeljebb fecsegő alakból üres, beképzelt alakká lesz. Képtelen leszel megállítani. Megrészegül kongó locsogásától. Te pedig értetlenül állsz, és így gondolkodsz: »Miképpen lehetséges, hogy kultúrám nem felemelte, hanem még jobban lealacsonyította ezt a vadembert, nem a remélt bölcset bontakoztatta ki belőle, hanem valami olyan rothadékot, amivel nem tudok mit kezdeni?« És mennyire rájöttem, hogy milyen nagy, nemes és tiszta volt tudatlanságában!''

,,Mert csupán egyetlen ajándékot kellett volna adnod neki, azt, amit egyre jobban elfelejtesz és elhanyagolsz: a stílus használatát. Mert akkor ahelyett, hogy úgy játszana ismeretei tárgyával, mint színes léggömbökkel, abban lelve kedvét, hogy felpukkassza őket, megrészegülve zsonglőrködésétől, egyszerre csak, talán kevesebb eszközzel, azok felé a szellemi tevékenységek felé fordulna, amelyek az ember igazi felemelkedését jelentik. És akkor egyszeriben olyan tartózkodó és hallgatag lesz, mint a gyermek, aki játékot kapott tőled. Először zajt csap vele. De aztán megtanítod rá, hogyan rakhatja össze. És akkor elgondolkozik és elhallgat. Aztán bevonul a szoba sarkába, összeráncolja a homlokát, és lassan megszületik az emberi állapotra.''

,,Tanítsd hát mindenek előtt nyelvtanra és az igék használatára oktalan embertársadat. Meg a mondat bővítményeinek a használatára. Tanítsd meg cselekvésre, mielőtt rábíznád, mit cselekedjen. És azt fogod látni, hogy akik most akkora zajt csapnak, és - hadd éljek a te szavaiddal - túl sok gondolatot vetnek fel, és kifárasztanak vele, rájönnek a hallgatás ízére.''

,,Mert ez a lélek emelkedettségének egyedüli jele.''

CL.

Akárcsak az igazság, amikor hasznomra válik.

Te csodálkozol rajta. De ha nem tévedek, nem csodálkozol, amikor a kenyér, amelyet eszel, a víz, amelyet iszol, szemek csillogásává változik, sem amikor a napfény lombbá, gyümölccsé és magvakká lesz. Természetesen semmi olyat nem fedezel majd fel a gyümölcsben, ami a napra hasonlít, vagy akár a cédrusban, ami a cédrusmaghoz hasonlítana.

Mert valamiből születni nem jelent hozzá valóhasonlóságot.

Vagy inkább valami olyat nevezek ,,hasonlóságnak'', ami nem a szemedre vagy az értelmedre, hanem kizárólag a lelkedre vonatkozik. Ezt jelzem, amikor azt fejezem ki, hogy a teremtés hasonlatos Istenhez, a gyümölcs a naphoz, a költemény a költemény tárgyához, és az ember, akit belőled teremtettem, az ország szertartásrendjéhez.

És ez rendkívül fontos, mert ha nem ismered fel szemeddel azt a leszármazást, amelynek csak a lélek számára van értelme, akkor elveted nagyságod feltételeit. Hasonlatos vagy a fához, amelyik nem fedezvén fel a nap jeleit a gyümölcsben, elveti a napot. Vagy inkább, mint a tanár: mivel nem találja meg a műben azt a megfogalmazhatatlan indítékot, amelyből keletkezett, hozzálát, tanulmányozza, megállapítja a szerkezetét, kiértékeli, vajon vannak- e belső szabályai, s aztán olyan művet fabrikál, amelyben mindezek megvannak. Te pedig menekülsz előle, hogy ne kelljen meghallgatnod.

Ez az a pont, amelyen a pásztorlányban, az asztalosmesterben vagy a koldusban is több a lángész, mint birodalmam összes filozófusában, történészében és kritikusában együttvéve. Mert nem szeretik, ha kitaposott útjuk elveszíti körvonalait. Miért - kérdezed tőlük? Mert ők úgy szeretik. És ez a fajta szeretet az a titokzatos út, amelyen át életük táplálékot kap. Mivel szeretik, kell tőle valamit kapniuk. És nem fontos, meg tudod-e fogalmazni, mit. Csak a logikus elmék, a történészek meg a kritikusok azok, akik csupán azt fogadják el a világból, amiről locsogni lehet. Mert én úgy vélem, hogy te, emberpalántám, még csak most kezdesz beszélni tanulni, tapogatózol, próbálkozol, és egyelőre a világnak csupán egy kicsike hártyáját ragadod még meg. Mert a világot nehéz kifejezni.

Az okosok azonban csak nyomorúságos gondolatlimlomuk soványka tartalmában tudnak hinni.

Ha elveted templomomat, szertartásrendemet és szerény mezei utamat, mivel sem tárgyát, sem értelmét nem tudod kifejezni annak, amit közölni akarsz, akkor majd beleverem orrodat a saját piszkodba. Mert vannak esetek, amikor nem találsz szavakat, amelyeknek a zsongásával elkábíthatsz, vagy olyan képeket, amelyeket tapintható bizonyítékokként lobogtathatnál előttem, de mégis hajlandó vagy fogadni olyan látogatót, amelyiknek még a nevét sem tudod kimondani. Hallgattál valaha zenét? Miért hallgatod?

Általában szépnek fogadod el a tenger felett lenyugvó nap szertartását. Meg tudnád mondani, miért?

Én azt mondom neked, hogy ha végigporoszkáltál szamaraddal azon a mezei úton, amelyről az imént beszéltem neked, akkor változás ment benned végbe. És nem törődöm vele, meg tudod-e nekem magyarázni, miért.

Ezért nem egyformán jó minden rítus, minden áldozat, minden szertartás és minden út. Vannak rosszak, amint van alacsonyrendű zene is. De eszemmel nem tudom eldönteni, melyik milyen. Ehhez jelre van szükségem, és ez a jel te vagy.

Ha meg akarom ítélni, milyen az út, a szertartás vagy a költemény, megnézem azt az embert, aki onnan jön. Vagy meghallgatom, hogyan dobog a szíve.

A TELJES KÖNYV:

http://mek.oszk.hu/00300/00382/index.phtml

http://www.szepi.hu/irodalom/citadella/index.html