Payday Loans

Keresés

A legújabb

A szexualitás történetéből PDF Nyomtatás E-mail
2011. május 03. kedd, 10:41

hermaphroditus fekszik

A szexualitás története sorozat - Szûcs Ákos írásai

1. rész

Az Õsi ember és a primitív törzsek


Azért mi tényleg szerencsések vagyunk! Nem elég, hogy az egész földgolyót uralmunk alá hajtottuk, még a szexualitás szempontjából is kiemelkedünk az összes többi faj közül. Az ember a legszexuálisabb lény a bolygónkon. Van egy alapvetõ különbség az ember és az állat nemisége között, mégpedig az, hogy míg más emlõsök az év bizonyos szakaszaiban képesek csak párzani, az ember elõtt szinte végtelen horizontok nyílnak meg; akár napi több aktusra is képes. A többi állathoz mérve ez szinte hihetetlen gyakoriságot jelent, ennek oka pedig a gyermeknevelés problematikájában gyökerezik. Ha egy növényevõ utódot hoz a világra, az néhány óra múlva lábra áll, egy majomkölyök anyja bundájába kapaszkodik, az õsember gyermeke viszont évekig életképtelen lett volna szülõi gondoskodás nélkül. Sõt, ha a hím nem tartotta volna el az egész családot, még az anya is valószínûleg éhen pusztult volna! Szoros párkapcsolatra volt tehát szükség, hogy a család sokáig együtt maradjon, ennek pedig legbiztosabb módja a rendszeres, örömgazdag nemi élet kifejlõdése volt. A másik alapvetõ különbség, hogy az állat nõsténye nem élvezi a párzást, az aktus után közönyösen bóklászik tovább. Ugyanez a magatartás az „õsasszonynál” - mivel felegyenesedett, a méhe függõleges helyzetet vett fel - veszélyeztette volna a hímivarsejtek célbaérkezését (lásd: gravitáció). Ezért a természet megtalálta a legkellemesebb megoldást: az ember „nõsténye” is élvezi az ölelést, s utána kellemes fáradtsággal elnyúlik a fekhelyen, vízszintes pózt vesz fel, így segítve a fogamzást. A kölcsönös szexuális öröm pedig lassacskán megszüli a szerelmet (ma már ez általában fordítva történik), vagyis a gyermekneveléshez elengedhetetlen szoros érzelmi kötõdést.
Kültakarónk is idomult a szexualitás, a párkapcsolat kiemelt szerepéhez, hiszen az idõjárás viszontagságait jobban viselnénk szõrösen, ám csupasz bõrünk egymással való érintkezése jelentõs erotikus-érzelmi többletet jelent az állati szexussal szemben. Ez a meztelenség viszony nagy veszélyt jelentett a párkapcsolat stabilitására nézve. Gondoljunk csak el: míg a többi emlõsnél a nem szervek gyakorlatilag csak párzáskor látszanak, addig a felegyenesedett embernél mindig, s ez meglehetõsen nagy kihívást jelent. Valamit ki kellett találni, s ez a valami a ruha volt, amit bármilyen meglepõ, nem a hideg elleni védekezésképp találták fel õseink - lásd: Közép-Afrika éghajlata-, hanem a nemi szervek letakarása miatt. Mindez persze nem egyik napról a másikra zajlott le. Kellett hozzá pár ezer év evolúciója, hogy elõttünk állhasson fajunk alapmodellje: a szexmániás, szerelmes és szemérmes csupasz fõemlõs.
Sok etnográfus vizsgálta már a világ félreesõ helyein élõ primitív törzseket azzal a céllal, hogy megtudjuk, milyenek voltak õseink szexuális szokásai a kõkorszakban, s többnyire bizony kudarccal jártak. Néhány tanulságos esetet azonban sikerült rögzíteniük, többek között a nõk megítélésével, és a helyi nõideállal kapcsolatban. A dél-amerikai indiánok egyes törzsei például a nõket amolyan szeleburdi, komolytalan népségnek tartják, akik nem felelõsek a tetteikért, így még a hûtlenség is elnézhetõ nekik. Egy dolgot nem tudnak csak megbocsátani nekik, ha valamelyik kilesi az évente megrendezett exkluzív férfiünnepséget (kanbuli, kani-bál), s ilyenkor a rajtacsípett leselkedõ büntetése nem más, mint hogy a szertartáson részvevõ valamennyi férfi magáévá teszi.
A legtöbb természeti nép nem tud mit kezdeni a menstruáció jelenségével, s arra a pár „nehéz” napra bezárják asszonyaikat a Tisztító Házba, ahonnan csak éjszaka jöhetnek ki mosakodni.
Egyetlen dologban azonban a világ bármely vidékén élõ férfi hasonlít egymásra: mindenhol szeretik a szép nõket. De a szépség fogalma, vagyis hogy hol mi számít szépnek, az már igencsak eltérõ képet mutat. Polinézia egyes részein azt a nõt tartják szépnek, aki a lehetõ legfehérebb és a legkövérebb. A helyi Cindy Crawford tehát naphosszat ücsörög az árnyas szobában, miközben nagy odaadással hízlalják õt a férfiak. Egyes közép-afrikai népeknél is - valószínûleg a gyakori éhezés miatt - a telt idomú nõkre buknak. Egy törzsfõnök is annál tekintélyesebb, minél több, és minél kövérebb felesége van. Ez egyfajta státusszimbólum, mint nálunk a Mercedes, meg az úszómedence a kertben. De akadt még egyéb furcsaság is e témában. Szamoa szigetén például nem ismerik a féltékenységet, megdöbbennek, ha valakinél ilyesmit tapasztalnak. Néhány afrikai törzsnél is tapasztalhatunk hasonlót, csakhogy ott az asszony nem más, mint vagyontárgy, amit õrizni, vigyázni kell. Ezért aztán, ha egy férj elutazik, feleségét rábízza egy másik férfira, hogy az lássa el - minden téren. (Jobb kifizetni az õrzött parkolót, mintsem hogy ellopják a kocsit). Ezzel szemben a bantuk féltõ gondoskodással vigyáznak lányaikra, s gondjuk van arra is, hogy az elsõ éjszaka ne legyen kellemetlen, a lány szüzességét ugyanis mindig egy tapasztalt férfi veszi el az esküvõ elõtt.
Szinte az összes természeti népnél megtaláljuk az avatás rítusát. Ez a szokás tényleg az õskorból ered, oka pedig a mai eszünk számára elképzelhetetlen mértékû csecsemõ- és gyermekhalandóság. Értelme tehát: aki megéri a kamaszkort, az már biztos, hogy életben marad, az már „minõséget képvisel”, tagja lehet a közösségnek, saját házat építhet. (Innen ered a „megházasodik” kifejezés is.) Az avatás mindig fájdalmas és leggyakrabban a fiúkat érinti. Legismertebb avatási szertartás, a körülmetélés, melynek szokása egyes népeknél, vallási csoportoknál a mai napig fennmaradt. Afrikában sok olyan törzs van, ahol a lányok is részesülnek egy kellemesnek szintén nem mondható rítusban. A fekete kontinensen ugyanis elég gyakori volt, hogy a lányok kis szeméremajkait összevarrták, hogy biztosan megõrizzék a szüzességüket, s csak az esküvõ elõtt vették ki a varratokat. Még ennél is barbárabb az az egyes afrikai országokban még mindig élõ szörnyûség, hogy a serdülõkor küszöbén -a körülmetélés szertartásához hasonlóan- a lányoknak kimetszik a csiklójukat,egy életre megfosztva õket a szerelem testi örömeitõl.
A primitív népek produkáltak néhány, európai szemmel nézve igencsak furcsa szexuális szokást is. Egyes szigeteken, ha elérkezik az idõ, a felserdült fiúk nagy bulit csapnak, majd végigrohannak a falun, s amelyik nõ a kezük egyébe kerül, azzal próbálnak közösülni. (Az óvatos férfiak ilyenkor bezárják könnyûvérû hitvesüket a házba). Hasonlít ehhez a polinéziai mundumugurok vitézi próbája, melynek neve moetotoló. Ez úgy történik, hogy az ifjú harcos éjjel bemászik egy hölgy szobájába, s száját befogva, alvás közben megerõszakolja. Persze, ha a család rajtakapja e gáláns kaland közben, irgalmatlanul összeverik, ezért az elõrelátó ifjak kókuszolajjal kenik be a testüket, hogy könnyebben ki tudjanak siklani üldözõik szorításából.
A legvisszataszítóbb szokás azon a polinéziai szigetcsoporton alakult ki (hogy miért és hogyan, az rejtély), ahol a serdületlen gyerekeket a felnõttek szabadon használhatják nemi vágyaík kiélésére.Ott a pedofília a hétköznapok természetes része lett, sõt a gyerekeket tulajdon szüleik is kihasználják szexuálisan.Hogy ez mióta tart így, azt nem tudni, de biztos, hogy már több (de)generáció így élt, hiszen mindenki számára ez a természetes életmód. De hagyjuk a perverzitások felsorolását.
A tanulság így is világos lehet: a primitív népeket vizsgálva vajmi keveset tudhatunk meg az õsember szexuális szokásairól, hiszen a természeti népek legfeljebb eszközkultúrájukat tekintve lehetnek az õsember kései tükrei. Ezek a törzsek ugyanis nem megálltak az emberi fejlõdésben, hanem leszakadtak, letöredeztek róla, s földrajzi elzártságukban fejlõdésük félresiklott, zsákutcába került, ezért érezhetjük szokásaikat gyakran brutálisnak, embertelennek, életellenesnek. Egy dologban azért segíthetnek nekünk: megmutatják, hogyan nem szabad. A szerelem és a szexualitás egymásba olvadó harmóniája az élet, a természet, az Isten csodálatos ajándéka a homo sapiensnek. Érezzük magunkat elkényeztetett fajnak, és éljünk vele Ember módjára.

2. rész

Az ókori Kelet


Mikor az utolsó jégkorszak is véget ért, az éghajlat megváltozott, a tájat zöld fû, fák, kalászos növények borították el, s bekövetkezett az emberiség életének legdöntõbb fordulata: õseink áttértek a termelõ életmódra. Az állattenyésztés apróbb zökkenõkkel indult csak el, hiszen nem volt egyértelmû, milyen állatot érdemes, milyet nem, tenyészteni. Megpróbálkoztak a vízilóval is, de néhány haláleset után felszámolták az állományt. (Alsó- és Felsõ Egyiptom egyesítõjét Ménész fáraót is viziló „ragadta el”.) A kenguru rúgott és bokszolt, a gímszarvas pedig párzási idõben úgy bömbölt, hogy hetekig nem tudtak aludni. Szóval, jó idõbe telt, míg kikísérletezték a mai békés, tejet, húst, gyapjút adó bávatag jószágokat.
A megtermelt élelem nem mindig volt bõséges, s elég volt egy rossz termésû év, vagy természeti katasztrófa, az éhínség máris felütötte a fejét. A közösség léte függött tehát attól, hogy az állatok szaporodjanak, s a víz és a nap megtermékenyítse a földet. A magasabb szellemi erõk jóindulatának megszerzését célozza az õskortól öröklött számos termékenységrítus. A legtöbb keleti országban templomot is emeltek, papnõi is voltak a termékenységért felelõs isteneknek. Mezopotámiában Istar templomában voltak ilyen papnõk, s hogy mi történhetett a rítusok alatt, azt jól példázza a Gilgames eposz, hiszen a címszereplõ éppen egyikük szerelmével csábítja ki Enkidut a vadonból. (Teljes sikerrel egyébként, hiszen civilizált városlakóvá válik.) Istar másik neve Innin, s ilyenformán nemcsak a termékenység, hanem a testi. lelki szerelem védnöke is egyben. Állandó jelzõje igen sokat mondó: Égi Szajha. Hogy országa termékenységét biztosítsa, a király rendszeresen ellátogat szentélyébe, s ha a rengeteg lépcsõ megmászása után - a templom a Zikkurat tetején épült - még a papnõt is képes volt „megölelni”, úgy bebizonyította, hogy méltó az uralkodásra. Ezek a papnõk egyébként akkora becsben voltak, olyan fontos szerepet játszottak az ország életében, hogy tilos volt lealacsonyodniuk. Hammurapi törvényei szerint, ha egy ilyen nõ „...kocsmát nyit, vagy kocsmába belép sörért, égessék meg !” Az alacsonyabb rendû utcalányoknak persze lehetett kocsmába járniuk. õket kalmasitumnak, „magszedõnek” hívták (nem búza). A házasság szentségére nagyon vigyáztak, a házasságtörõket vízbe fojtották, azt az apát, aki menyét, vagy fiának választottját megerõszakolta, tûzbe vetették. (Kivéve, ha a menyasszony még szûz volt, ezen esetben választhatott apa és fia között.)
Az egyiptomiak is végeztek különbözõ termékenységvarázslatokat, egyik legnagyobb ünnepüket pedig Ozirisz pótpénisze (!) tiszteletére tartották. Miért volt Ozirisznek pót ? Mert az eredetit a legenda szerint levágták, de egy isten még ilyen kínos helyzetben is feltalálta magát, Ozirisz is készítetett magának egy másolatot. A fáraókat dicsõítõ feliratok mellett megtaláljuk az alacsonyabb rangú emberek túlvilágra szánt mentegetõzõ feliratait is: Nem volt polgárlány akit megerõszakoltam!” vagy „Nem volt kapcsolatom romlott fiúkkal” - szóval az ilyesféle dolgok nem lehettek nagyon ritkák ekkoriban. Csekély mennyiségû forrásunk arra utal, hogy az egyiptomiak monogám házasságban éltek, kivéve persze a fáraót. Igaz, hogy a házasságtörõ nõt kutyák elé vetették, de ismerünk hivatalt viselõ, sõt orvosnõt is, s ez arra utal, hogy az Ókori Keleten belül Egyiptomban lehetett a nõknek a legjobb sorsuk. A fivér - nõvér házasság az elõkelõk divatja volt, s a fáraók is gyakran éltek vele. Ennek magyarázata, illetve célja igen egyszerû: a vagyon és a hatalom családon belül tartása.
A szexualitás az ókori India életének is szerves, természetes része volt, sõt ! mai szemmel nézve döbbenetes az a teljes gátlástalanság, amellyel ezt a témát kezelték. A termékenységért felelõs istent, aki pusztító ugyan, de újrateremtõ is, õk Sivának hívták. Síva jelképe a lingam, vagyis a hímvesszõ, s a tiszteletére emelt templomokban hatalmas lingamszobrok elõtt imádkoztak gyermekáldásért a nõk, vajjal kenegették, felkoszorúzták. A templom falán szobrok láthatók, melyek szerelmi jeleneteket ábrázoltak, ám európai turisták inkább pornófimekre szoktak asszociálni, amikor meglátják õket, pedig nem ez a céljuk. Az ind filozófia szerint az embernek állandóan tökéletesítenie kell magát a testi és lelki értelemben, és teljesen evidens, hogy idetartozik a szex is. Míg Egyiptom és Mezopotámia szerelmi életérõl töredékekbõl, homályos utalásokból próbálunk következtetni, Indiából fennmaradt egy több száz oldalas szextankönyv. Pontosabban nem is egy, hanem kettõ. A Káma-Szutra a III. század körül keletkezett, és eredetét egy mítosz világítja meg: Mikor Siva isten szeretkezett feleségével Párvátival (nem siették el egyébként az aktus ezer évig tartott) egy szolga kileste, s lehozta az embereknek a TUDÁST, miként Prométheusz a tüzet. A legváratlanabb és legmegdöbbentõbb a könyvben az, hogy míg a nõ Indiában éppoly jogfosztott és kiszolgáltatott a férfinak, mint keleten másutt, a Káma-Szutra szerint a nemi érintkezés lényege a nõ minél tökéletesebb boldogságának elérése.Aprólékos részletességgel ismerteti a szeretkezés lehetséges módozatait, tanácsokat ad, mivel lehet a péniszt kellõ méretûvé növelni, vagy éppen helyettesíteni, hiszen a legnagyobb kéj az, mikor azonos nagyságú férfi és nõ találkozik. A nemi szerv nagysága alapján megkülönböztethetünk 3-3 típust:van az õztehén-nõ, a kanca-nõ és az elefánt-nõ, míg a férfiaknál:nyúl, bika, csõdör. Egy nyúl-elefánt koitusz tehát csekély eredménnyel kecsegtet, míg a kanca méretû hölgy remekül érezheti magát a bikával.(V.ö.:”Segítség!!!Bika!!!Segítség!!!Bika!!!....Hmmmm...Bikuci!). A másik szexkönyv címe: Anangaranga. Ebben a szeretkezés 64 ajánlott testhelyzetét írja le a szerzõ, és mi csak csodálkozással vegyes irigységgel gondlhatunk arra, hogy milyen ötletesek és milyen hajlékonyak
voltak a régi indiaiak. Amilyen kellemes lehetett Indiában egy nõ élete, olyan borzalmas volt Kínában. A kínaiaknak még szerelemistenük sincs, sõt, maga a szerelem szó is olyasmit jelentett, hogy irigyel, sajnál valakitõl valamit. A „szép” szavuk is csupán ennyit jelent: valaki, aki képes gyermeket hozni a világra. Létezik, hogy a kínaiak nem ismerték a szerelem és a szépség fogalmát? Biztosan õk is örömüket lelték a nõi bájakban, még ha szerelmes verseik hasonlatai egy kissé idegenek is európai ízlésünknek: ”Keze akár a zsenge csorbóka, Bõre, mint a fagyott zsír, nyaka akár a bogáré, a fogai dinnyemagvak, a homloka kabócáé, szemöldöke lepke csápja.”
Az ókori Kínában nagycsaládban éltek az emberek, amelynek feje, a legidõsebb férfi - néha nõ - élet-halál ura volt. Ebben az öregek uralta világban a szerelem bizony nem volt elsõ helyen szereplõ kérdés. A fiatalok jövendõbelijét már gyermekkorban kiszemelték, s csak az esküvõ napján találkozott az ifjú pár. A férj megölhette házasságtörõ feleségét, vagy ha az nem tudott neki fiúgyermeket szülni, törvényesen tarthatott ágyasokat. Egy nõ felügyelet nélkül nem hagyhatta el a házat, s hogy az otthon ülést megkedveltessék az asszonyokkal, kitalálták a lábelkötést, ami azt jelentette, hogy a kislányoknak talpuk alá szorították lábujjaikat, így változtatva meg a láb növekedését. Ez a megnyomorított láb rendkívül erotikusnak számított, Kínában a szerelmeskedés a láb megfogásával kezdõdött. De mivel folytatódott? A kínai filozófia szerint a férfierõ (jang) a spermiumban található, a nõi erõ (jin) pedig a hüvelyben. Egy okos férfi tehát úgy ölelkezik, hogy részesüljön a nõ erejébõl, anélkül, hogy csökkenne az övé. A jelszó tehát: Szeretkezz százszor megömlés nélkül !
A keleti társadalmakban nyomasztóan kegyetlen patriarchátus, tehát férfijogú társadalom épült ki, az élelem megteremtése ugyanis mindennél fontosabb volt, és ezt a férfiak végezték. Ebbõl a szempontból a gyermekek és a nõk másod-, de inkább harmadrangú tényezõk voltak, hiszen nem termeltek, csak fogyasztottak, s a férfinak kellett gondoskodni róluk. Jól példázzák ezt Hammurapi törvényei: miközben a házasságtörés büntetése vízbefojtás, elválni azért lehet, csak a férjnek el kell tartania a tõle elvált asszonyt is. Vagy egy másik, mely szerint, ha egy férj hadifogságba esik, asszonyának addig kell hûnek maradnia hozzá, amíg van a házban élelem. Ha a spájz kiürült, a nõ is nyugodtan átköltözhetett egy másik férfihoz. A család tehát nemcsak fojtogatott, gyötört és megalázott- a kínai apa engedetlen gyermekét nyugodtan megölhette, sumer családfõ gyermekeit, feleségét is eladhatta rabszolgának -, hanem óvott, védett, oltalmazott is. Mert volt valami sokkal rosszabb minden boldogtalanságnál, lábelkötésnél, erõszaknál és bezártságnál: az éhhalál.

3. rész

A görögök


Milyenek voltak a görög istenek? Olyanok, mint maguk a görögök. Okosak, méltóságteljesek, de telis-teli emberi gyarlósággal. Keresztény kultúrán pallérozódott gondolatvilágunkat bizony meghökkenti az istenek ilyen ábrázolása. Az Uránosz ellen lázadó fiú, Kronosz, egy gyémántsarlóval levágja apja nemzõszervét, majd feleségül veszi nõvérét, gyermekeit pedig megeszi. Az új fõisten Zeusz mindenféle alakot magára ölt hogy házasságkötésekor elrejtõzhessen felesége féltékeny pillantása elõl. Félrelépéseinek se szeri se száma, általában állat képében jelenik meg a légyotton, de volt aranyesõ is, s az sem zavarja különösebben, hogy a sas képében elragadott Ganümédész történetesen szintén hímnemû. Poszeidon átka következtében Minósz felesége beleszeret egy bikába és Daidalosznak kell egy mûtehenet ácsolnia, hogy annak belsejébe bújva a hölgy szerelme beteljesülhessék. Mikor Héphaisztosz rajtakapja feleségét, Aphroditét, Árésszal, a ruhátlan párra egy vashálót vet, s az Ölümposzi istenek asztalára helyezi a két szorult helyzetben lévõ szerelmest. Az istenek jót kacagnak azon, hogy milyen leleményes ez a kovácsisten, s eszükbe sem jut, hogy meglepõdjenek a házasságtörésen.
A görögök nemiséghez való viszonya gyökeresen más volt, mint manapság. A krétai nõk dekoltázsa a kebel alatt húzódott, s a mellbimbókat rúzsozták ki. A görög poliszok tele voltak priaposz, pán, szatürosz vázafestményekkel, szobrokkal, amelyek - hogy úgy mondjam -, ezeket a félisteneket nemileg erõsen felzaklatott állapotban ábrázolták. A komédiát játszó színészek hatalmas bõrfalloszokat kötöttek a derekukra, úgy rohangáltak a színpadon, s hogy ezek teljesen nyilvánosan történtek, arra utal, hogy a görögök egyáltalán nem érezték szeméremsértõnek. Annál szigorúbban õrködtek feleségük erkölcse fölött. Egy lány jogilag apja gyámsága alatt volt, késõbb a férj, majd ha megözvegyült a legidõsebb fia uralkodott fölötte. (Egy nõ nem köthetett egy véka gabona áránál nagyobb üzletet.) 16-18 éves korukban mentek férjhez, szinte mindig szûzen, miután az apa és a leendõ férj megegyeztek az anyagiakban. A nõ dolga a házimunka és a gyermeknevelés volt, az utcára csak a városfelügyelõk (akkori rendõrök) tudtával és akkor is csak kísérettel léphettek ki. Nem csoda, hogy a lányok férjhezmenetelük elõtt siratóéneket énekelve búcsúztak a boldog gyermekkortól. A bezárt, élmény és információszegény helyzetbe kényszerített feleség természetesen nem tudott lelki társa lenni az általában mûvelt, népgyûlésekre, színházba, sportversenyekre, lakomákba járó férjnek. A politizálás ugyanis megkövetelt bizonyos képességeket, minimum az írás - olvasás tudományát, hiszen a népgyûlési határozatokat, törvényeket kõtáblára vésték. Aki ezeket nem tudta elolvasni azt „magánéletbe visszahúzódó embernek”, görögül idiotésznek nevezték. Hát nem volt éppen dicséret. A férfiak azonban menekülhettek, az örömtelen, szerelem nélküli házasélet elõl, hiszen - míg a nõ házasságtörése elûzéssel, s a szeretõ agyonverésével járt -, addig a férfiak a házon kívül vígan élhették világukat. Mit mondjak: élték is, hiszen a görög városállamokban prostituáltban nem volt hiány. A legolcsóbb tucatörömlányok a bordély elõtt vártak kuncsaftra, lenge öltözékben, bájaikat felfedve hívogatták a testiségre vágyó kisebb igényû laposabb erszényû urakat. Õket pornéknek hívták, a róluk készült rajz a porné-gráfia. Mikor nem volt vendég, szõttek - fontak így gazdagították a szabadidejükben is az õket futtató „vállalkozókat”. A középárfolyamot az ún. „hárfás és fuvolás” lányok képviselték, akiket egy-egy lakomára lehetett bérbe venni, az eszem-iszom közben zenével, tánccal és még egy-két dologgal szórakoztatták a vidám társaságot. A görögöket nem nyomasztották a gyakori partnercserébõl származó XX. századi problémák sem, hiszen a fertõzõ nemi betegségek az ókorban gyakorlatilag ismeretlenek voltak. A prostituáltak arisztokráciáját hetéráknak hívták. A szó társnõt jelent, és már ez is sokat elárul a férfitársadalom tagjainak megbecsülésérõl. A hetérák mûveltek voltak, zenén és táncon kívül értettek a politikához, gyakran a mûvészetekhez is, szellemesen társalogtak, így a férfiak lelki kapcsolat utáni vágyát is ki tudták elégíteni. Nem csoda, hogy áruk néha a csillagos égig emelkedett. A legnagyobb megbecsülésben Aszpáziának, Periklész kedvesének volt része, aki olykor a kor legnagyobb bölcselõit is megleckéztette éles eszével, gyorsan pörgõ nyelvével, intelligenciájával. Tudunk olyan hetéráról, kinek szobra Delphoiban volt fölállítva egy makedón és egy spártai király szobra között, sõt olyanról is, aki nagy vagyont gyûjtvén, újjáépítette városának falait, amit Nagy Sándor lerombolt.
A vidéki kisbirtokos parasztoknak azonban nem volt pénzük hetérára, de még hárfás lányokra sem. Õket más gondok aggasztották. Mivel a görög poliszok többsége szigeten, vagy hegyek által körülvett völgyben feküdt, így ha az adott terület túlnépesedett, bizony nem tudtak új földeket mûvelés alá vonni. Eleinte ilyenkor a lakosság egy részét kihelyezték más vidékre (ezt hívjuk görög gyarmatosításnak) de mikor elfogytak a szabad földek más megoldást kellett kitalálni. Rettenetes kutyaszorítóban voltak! Ha saját feleségükkel szeretkeznek abból könnyen lehet szaporulat, akkor viszont éhezni fognak. Más feleségével veszélyes, hiszen senki nem teszi ki magát egy kis etyepetyéért az agyonverés veszélyének, a fiatal lányok ártatlanságára pedig nagyon vigyáztak. A prostituáltak messze voltak és drágák, így a kör bezárult. Az ösztönök azonban követelik a jussukat, így a szegényebb férfiak kénytelenek voltak megtalálni az egyetlen kiskaput: egymást. Ezt gazdasági homoszexualitásnak nevezzük, mikor az ember kényszerbõl fordul saját neme felé. A homoszexualitás másik fajtáját a törzsi társadalmak korából örökölték a görögök, ez az un. beavatási homoszexualitás. Ezt az aktust Krétáról ismerjük, tulajdonképpen jobb, ha pederasztiának nevezzük. Ez úgy történik, hogy egy férfi bejelenti a családnak, hogy el akarja vinni a serdülõ fiukat. A család nem rejti el, de amikor a fiúszöktetés megtörténik, úgy tesznek, mintha üldöznék, viszont arra nagyon vigyáztak, hogy ne érjék utól (ugyanis: nagyon örülnek a megtiszteltetésnek). A fiú 60 napig van a férfi társaságában, ezalatt megtanul vadászni, társaságban viselkedni, és minden olyan dolgot amire a késõbbiekben szüksége lehet. A két hónap eltelte után a férfi visszaviszi szüleihez, s egy ökröt, egy köpenyt, és egy kupát ad neki. Az ökör a vadászat, a köpeny a harc, a kupa a férfiasság jelképe, így tulajdonképpen egy férfivá avatási szertartásról van szó. A homoszexualitást tehát az összes (!) krétai férfi átéli életében legalább kétszer, egyszer mint avatott, egyszer mint avató. Ez a szokás Spártában is élt, sõt, megbüntették azt, akinek nem volt ilyen kapcsolata. A spártaiak nagyon szép emberek lehettek, hiszen egy egész város egy nagy body-building szalon és fittness klub volt. A nõk öltözéke egy középen kilyukasztott vászonlepel volt, mely addig ért, mint ma egy miniszoknya, s mivel alsónemût nem viseltek, így igen izgalmas hétköznapok lehettek Spártában. De akinek még ez sem volt elég, az megvárta az évenként egyszer rendezett ünnepet, ahol a fiatal lányok és fiúk egymás szeme láttára meztelenül táncoltak és tornáztak. Spártában a házassághoz senki nem vett zsákbamacskát. Az athéniak a fiúszerelmet magasabbrendû kapcsolatnak vélték a nõkkel folytatott viszonynál, hiszen a homoszexualitás csak a férfi - férfi közötti lelki kapcsolattal, barátsággal együttjáró mellékes dolog volt. Ezért szerintük a férfiszerelem az Égi Aphrodité, a heteroszexualitás a Földi Aphrodité ajándéka. Kissé paradoxonnak tûnik, de logikus ezek után, hogy a homoszexuális prostituáltakat viszont kizárták az állampolgári jogokból, megvették, elutasították õket, hiszen egy magasabbrendû kapcsolatot szállít le a puszta érzékiség szintjére. (Pfúj, pont olyan vagy mint a feleségem!)

Azt hiszem ezek után már érthetõ a görög istenek „furcsa” viselkedése, hiszen õket a görögök alkották saját képmásukra, és hûen tükrözik életszemléletüket. Minden téren szabad emberek voltak, így egy kis házasságtörés vagy prostituálttal való kapcsolat nem tartozott a szégyenteljes dolgok közé. A homoszexualitásra pedig - szükségbõl erényt kovácsolva és filozófiával alátámasztva - még olykor büszkék is voltak. Platón szerint az a legjobb hadsereg, ahol a katonák egymás szeretõi, hiszen borzasztóan ciki a kedvesem elõtt gyávának mutatkozni. Egyes történészek szerint a thébaiak Szent phalanxsza ezt az elméletet igen nagy hatékonysággal ültette át a gyakorlatba.

Copyright 1999-2002 Szûcs Ákos
(A sorozat további részei megjelenés alatt...)

forrás: http://www.kunsagi.com/szextortenet/osemberszex.html

LAST_UPDATED2