Csokonai Vitéz Mihály:
Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz
Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek.
Megvídító orcácskádat, Csókra termett kerek szádat Ha a számhoz szoríthatom, Zsuzsiét nem csókolgatom.
Óh, hogy kótog a kebeled, Melyben szívemet viseled! Óh, milyen szép az ajakad S arany láncra méltó nyakad!
Karcsú derekadon a váll Halhéj nélkűl is szépen áll; Nem úgy ám, mint a Mancié, Vagy a majd megmondám kié.
Szép a hajad szép szála is, Ha kis csikó hordozta is, Nem akasztott ember haja, Mint a Trézi rőt vuklija.
Édes a te danolásod, Jérce-forma kotyogásod: Kittykottyod innepi ének Bús szívemnek, szegénykének.
Ha bánatim közlöm véled, Egy szódra lelkem megéled; Ha jókedvem csucsorodik, Általad megszaporodik.
Mikor hideg szelek vagynak, Elveszed mérgét a fagynak; És mikor a hév nyár lankaszt, Nékem te megfrissíted azt.
Óh, ha téged nem láthatlak, Be óhajtlak, be siratlak! S ha képed kezembe akad, Szememből örömkönny fakad.
Téged hordozlak útamban, Téged ölellek ágyamban; És valahányszor felkelek, Szerelmedről énekelek.
Együtt be sokszor feküdtünk, Bár soha meg nem esküdtünk! Az éjjel is, csak megintsem, Együtt hálunk úgye, kincsem?
Óh, ha szívünk szerelmének Kis zálogi születnének S ott űlnének hosszú sorral A kuckóban, tele borral!
Bárcsak a feleségemmel Téged cserélhetnélek fel, Hogy fiakat, leányokat Szűlnél, apró kulacsokat:
Zsanám meg kulaccsá válna, Borral mindég színig állna. Az ő bőre úgyis csikó, Beléférne négy-öt akó.
De jaj, engem ide-tova Elvisz a Szent Mihály lova, Szerelmed megemészt végre, És te maradsz özvegységre.
Keserves sors! adjatok bort! Lakjuk el előre a tort; Ami menne más kutyába, Jobb, megy a magunk torkába.
Akadtam még egy bankóra, Kit szántam szemborítóra: De vakságtól ki már nem fél, Minek annak a szemfedél?
Kincsem, violám, rubintom! Itt az utólsó forintom: Érted adom ezt is, tubám! Csak szádhoz érhessen a szám.
Óh, csókollak, óh, ölellek! Míg moccanok, míg lehellek: Tested tegyék hólttestemhez És ezt az írást fejemhez:
"Útas, köszönj rám egy pint bort: Itt látsz nyúgodni egy jámbort, Kedves élete-párjával, Csikóbőrös kulaccsával!"
Petőfi Sándor
CSOKONAI
Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből S a jóbarát előtt megáll, S: ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály.
„No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben; Ottan nem egy hordó bor áll,” Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály.
„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap, Amint egy hordóból dugaszt kikap; „Szaladj csapért! ott fönn felejtém; Szaladj öcsém, de meg ne állj!” És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály.
A likra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: „De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba’ marad az a Csokonai Vitéz Mihály?”
Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,) Fölmén a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt. Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály.
(Pest, 1844. november.)
|