PETŐFI SÁNDOR
EGYKOR ÉS MOST!
Egykor és most! egykor és most!... Ép ilyen volt az idő, Mint most, ily hideg, zimankós, Így szakadt le az eső.
Nagyon jól jut az eszembe, Még a napját is tudom: Ballagott egy ifju kinn a Pocsétás országuton.
Bús arccal, kopott ruhában Ahogy ottan ballaga, Olyan volt, mint egy vándorló Leveletlen őszi fa.
Csak ment, csak ment, s ha előtte Kétfelé tért el az ut, Nem kérdezte senkitől sem: Ezen s ezen hova jut?
Mindegy volt őrája nézve, Ha jobbra, ha balra ment; Sehol sem várt rá meleg ház És meleg szív odabent.
Megmondjam-e, feleségem, Hogy ez ifjuból mi lett? Ne sajnáld őt, éli már ő A mennyei életet.
Hanem ebből azt ne hidd, hogy Elment az élők közűl; Annyiban van csak, hogy ő már Itt a földön üdvezűlt.
Itt van e meleg szobában, S ajka forró ajkadon, Kedves drága feleségem, Édes szép kis angyalom!
Koltó, 1847. október
*
A SZERELEM ORSZÁGA
Álmodtam a minap... Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala! Most amidőn leírom, Kezem még most is reszket... a gyönyörtől! Ballagva mentem hosszu úton, Azaz, hogy nem ballagva, Sőt inkább sebesen, Mert puszta volt a táj, amerre jártam, Olyan puszta, olyan prózai, E tájnál csak lakói voltak Még prózaibbak... Oly szenvedélytelen, nyugodt pofák! Siettem el, siettem el, Hogy mentül hamarabb Mögöttem hagyjam e Boszantó tájt s boszantóbb arcokat. Elvégre értem egy magas kerítést, Amelynek gyémánt kapujára Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel: "A szerelem országa." Vágy-szomjasan Kaptam meg a kilincset És bényiték, S mit láttam! égi látomány! Előttem állt a legdicsőbb vidék, Minőt a festők és a költők Müvészi mámorukban Teremteni csak képesek, Amilyen tán csak a paradicsom volt. Virító széles hosszu völgy Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal, Amekkorák másutt a tölgyek. Középütt sétált egy folyó, És vissza-visszafordult A helyre, melyet egyszer elhagyott már, Mikéntha fájna nékie Végképen elszakadni tőle. A láthatár szegélye Regényes kősziklák valának, Melyek fején Arany felhők lebegtek Fürtök gyanánt. Elálmélkodva néztem e vidéket, Feledve még az ajtót is betenni, Midőn beléptem. Sokáig álltam a küszöbnél, Mig végre szinte öntudatlanúl Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa. Először is virágos réteken Mentem keresztül. Ifju emberek Jártak körűlem, mindegyik Lehajtott fővel, mintha tűt keresne. Kiváncsi lettem és megkérdezém, Hogy mit keresnek olyan gondosan? S felelt egy, hogy mérges füvet. Mérges füvet? s mivégre? "Hogy kifacsarjam s megigyam levét." Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam, S fáradva értem Az első rózsafához, S alája ültem, hogy ott megpihenjek, De amidőn letelepedtem, Oh borzalom! fejem fölött Egy ifju lógott fölakasztva. Elrohanék a másik fához S a harmadikhoz és a negyedikhez És így tovább, mindig tovább, De nem pihenheték sehol, Mert mindenik fán Függött egy ember. Túl a folyón, túl a folyón! Gondoltam, ott a boldog szerelem. S szaladtam a folyó felé. Csónakba űltem, s gyorsan evezék, De húnyt szemekkel, Mert a habokban egy-egy holt tetem Ütötte föl magát, S a partról, mint a megriasztott békák, Ugráltanak be ifjak és leányok. Átértem a vizen, S hah, itt is mindenütt A régi látomány! Méregpohár, akasztott emberek, Mindenhol ez. mindig csak ez, S hátúl a sziklák ormiról Veték le mások magokat, S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szívökből a vér S fejökből a velő. Kétségbeesve nyargalék Mindenfelé, mindenfelé, De mindenütt a régi látomány: Dúlt arcok és öngyilkolás!... Csupán csak a táj és az ég mosolygott.
Koltó, 1847. október
*
MENNY ÉS FÖLD
Isten hozzád, gyönyörű hazugság, Eszményképek, ábrándok világa! Már kezemben tartom ajtód kulcsát, Még egy perc s örökre zárva lész.
Túl az éjnek fejér szivárványán, A tejúton túl röpűltem egykor, S ott az égi magasokban járván Épitélek, szép tündérvilág.
Ott töltöttem ébren álmodozva A csapongó ifjuság időit, Álmaimnak nem volt vége-hossza, S szebbnél-szebbek voltak álmaim.
De az álom bármi szép, csak álom, S hogyha ma nem, holnap elmulandó; Elment, elment pajkos ifjuságom, Fölkeltett a komoly férfikor.
Isten hozzád, ábrándok világa! Miért várjak, amíg összeomlasz S romjaidnak eltemess alája?... Jobb, leszállnom innen idején.
Le a mennyből, le tehát a földre! Vígy le, vígy le, képzeményim szárnya, Mielőtt lebuknám összetörve, Mint lebukott egykor Phaëton.
Hogy jön e könny szemem pillájára? Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek, Hisz a föld az emberek hazája, Embereknek csak a föld való;
S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők, Nem is oly rút, mint az ifju véli... Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög, S ha van itt tél, van kikelet is.
Koltó, 1847. október
*
CSENDES ÉLET
És vége a komédiának, A fütty s a taps elhallgatott, A nagy függöny szépen legördült, S én ott hagyám a színpadot.
S most itt vagyok... oly messze, messze, Száz mérföld tőlem a világ, Ki egykor azt becsavarogtam, Mint a garaboncás diák.
Itt űlök feleségem mellett Ebb' a csendes kis faluba'. Egykor szük volt a föld, s imé most Elég tág e kicsiny szoba.
Itt nézem a hajnalt s az alkonyt És feleségem mosolyát, S szemem nem kíván többet látni, Bármily kevés az, amit lát.
Ki tette volna föl felőlem, Hogy ilyen furcsán járok még?... De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség!
Koltó, 1847. október
*
AZ VOLT A NAGY, NAGY MUNKA...
Az volt a nagy, nagy munka, Kicsiny kis feleség, Mig megszereztelek, míg Veled eljöheték.
Ha ilyen drága volna Minden háznál a lyány. Be kevés pap híznék meg Az esketés diján.
Igaz, hogy ily leány nem Minden bokorban nő, S uramfia: poéta, Rongyos poéta-vő!
Meg is tevé dicsően A hat-vágás apád, Hogy ily isten-csapástól Menekjék a család.
És amidőn hiába Volt minden izzadás, S ég, föld dacára meglett Az asszony-elhozás:
Eltört ugyan az útban Kocsinknak kereke, De nem hiszem, hogy a nagy Áldás-súly törte le.
Azon áldásnak súlya, Amellyel engemet Ipam s napam magoktól Eleresztettenek.
Azon az egyen most is Csodálkozom nagyon, Hogy az ajtón jövék ki És nem az ablakon.
Miért is nem dobtak itt ki? Tűrném a többivel; A sok közt e kis tréfa Nem is tűnt volna fel.
Koltó, 1847. október
|