Körösztre feszített cigányzene

Vesztésre áll, kihalófélben van a cigányzene – állapítjuk meg a zentai Verebes István – Bohák zenésszel, aki több mint két évtizeden át muzsikált a düsseldorfi Csikóshoz címzett vendéglőben. Húsz évvel ezelőtt fölhívta Horn Gyula figyelmét is arra, hogy elfogynak a cigányzenekarok, pedig régebben még Németországban is népszerű volt ez a zene. A Csikósban mulattak Puskásék, de megfordult ott Günter Grass, Yehudi Menuhin, Placido Domingo és sok más híresség is.

Mielőtt a cigányzene múltjára és jövőjére térnénk, a kiváló klarinétos, hetvenhárom éves Verebes Istvánt a saját életéről kérdezem. Kiderül, hogy a zentai zeneiskola befejezése után, tizenöt évesen kezdte a karrierjét becskereki zenészekkel Zomborban, játszott a szabadkai Rajkó zenekarban, ahonnan Németországba vezetett volna az útja, de közbejött az ötvenhatos forradalom. Játszott az egykori Jugoszlávia nagyvárosaiban klasszikus és tánczenét, turistaidényben a tengerparton; a katonaság után, a hatvanas évek elején pedig nagybátyja, Verebes Géza magával vitte Düsseldorfba. Négy évig járt a Schumann konzervatóriumba, két és fél évet muzsikált színházban, de igazán a Csikósban érezte jól magát. De ugyan kinek jut eszébe, hogy egy német nagyvárosban magyar vendéglőt nyisson?

– Volt a városban mindenfajta vendéglő, kávéház, ázsiai is, csak éppen magyar nem, és egy cseh–magyar–zsidó „gyerek” gondolta úgy, hogy megpróbálkozik vele – mesélte Verebes István. – Talán a vasfüggöny miatt is keveset tudtak ott a magyarokról, vendég alig tért be, és akkor a tulajdonosnak furfangos ötlete támadt: összeszedett az ott élő magyarokból egy zenekart, amely aztán zárt ajtók mögött üres teremben muzsikált. Amikor egy-egy csoport – általában színházból hazatérőben – becsöngetett, azt mondta nekik, hogy sajnos telt ház van, előre kell helyet foglalni. Így ment ez egy-két hónapig, s föltűnt az érdeklődőknek, hogy itt mindig telt ház van, és utána valóban az lett. A Csikós évi forgalma később másfél millió márka lett. Persze, nemcsak a cigányzene volt magyaros, hanem az ételek és italok is, kizárólag magyar bort szolgáltak föl, meg pálinkát; a gulyáslevestől kezdetben még prüszköltek a vendégek, de hozzászoktak, topolyai szakácsokat fogadott…

– Gondolom, hogy a németek nem mulattak cigányzenére, meg borravaló sem jutott a zenészeknek.

– Megszerették a németek is a magyar zenét, de Düsseldorf egy nagy vásárváros, a világ minden tájáról jártak oda pénzemberek, és hát a Csikósba is. A görögök mulattak bizony, és Puskás, Kubala meg Czibor is. Németországban sehol nincs annyi japán, mint Düsseldorfban, ők pedig szeretik a magyar zenét, és soha nem történt meg, hogy legalább egy tízest ne hagyjanak az asztalon. Azt mondták akkoriban, hogy aki nem járt a Csikósban, az nem is volt Düsseldorfban. Jack Bergertől Yehudi Menuhinig vagy Oscar Petersonig, zenében a világ legnagyobbjai megfordultak ott, egyszer Placido Domingónak is muzsikáltunk: bejött vacsorára, és elkezdett énekelni, mi pedig kísértük. A főnökasszony szerette a dixielandet, és jó barátságba került Günter Grass-szal, mert az író egyetemistaként itt muzsikált, eljártak akkoriban egy-egy vacsoráért zenélni. Megismerkedtem a teljes svéd királyi családdal is, bár nem a Csikósban, de ehhez kötődően: Gusztáv király unokaöccse egy német olimpiai bajnoknőt vett feleségül, két napig játszottunk a lakodalmukban.

Verebes István tizenhat évvel ezelőtt a Csikósból ment nyugdíjba, s miután kiderül, hogy milyen sors várt a vendéglőre, a cigányzene sorsa is szóba kerül:

– Két évvel ezelőtt a magyar étterem helyén már egy indiait találtam, szívélyesen fogadott a tulajdonos, ajánlotta is, hogy játsszunk nála, de nem volt kedvem hozzá, már teljesen más a légkör. A volt tulajdonos gyerekeire maradt a vendéglő, és ez lett belőle. Különben pedig nemcsak a cigányzenével van baj, hanem általában az élőzenével: az óvárosban, ahol az éjszakai élet zajlik, tizennyolcban volt zenekar, most sehol. A régi, negyven–ötven éve működő éttermekben is alig találtam. Takarékoskodnak a tulajdonosok. Zentán húsz évvel ezelőtt megemlítettem, hogy alighanem mi, öreg zenészek vagyunk az utolsó mohikánok, mert ha elmegyünk, már nem jön senki utánunk. Pedig amióta az eszemet tudom, ebben a városban a cigányzenekarok adták meg a hangulatot. De még Budapestről sem mondhatok szépeket. Ha a fővárosban talál ötöt, akkor sokat mondtam, pedig azelőtt az összes belvárosi kávéház tele volt cigányzenésszel. Megjegyeztem ezt kilencvenben Horn Gyulának, az akkori magyar külügyminiszternek is, amikor a Rajnán egy kastélyban a legrangosabb politikusok jelenlétében átvette a Károly-díjat a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéért. Meglepődött, hogy Németországban cigányzenével fogadták. Mondtam neki, hogy Horn úr, az a szomorú, hogy itt ugyan még van cigányzene, de ahol a gyökerei vannak, ott a kihalás útján jár. Tízmillió magyar kincse ez, nem volna szabad veszni hagyni. Bizonygatta, hogy ő szereti ezt a zenét, de a kulturális miniszterre tartozik a kérdés.

– Igazából nem is cigányzene ez, hanem magyar. Sárosi Bálint azt mondja egy vastag könyvében a cigányzenéről, hogy a világon él, mondjuk, tizenötmillió cigány, mindenütt muzsikálnak, de ha valaki kimondja a cigányzene szót, mindenki Budapestre gondol – nagy dicsőséget hoztak az országnak. A Száztagú többet szerepel külföldön, mint otthon. Nem véletlen az, hogy a magyarsághoz kötött. Amikor Liszt Ferenc – ő magyarnak vallotta magát – meghallotta a cigányokat zenélni, azt mondta, hogy ilyen csodaszép dolgot még nem hallott, és ebből a zenéből nem szabad se elvenni, se hozzáadni. Ő cigányzenének mondta, kerekedett is belőle vita, de én a magyar államnak adok igazat, hogy akadt egy Czinka Panna, meg egy Bihari, akik a magyar zenét dolgozták át az ő érzékükkel és fűszerezésükkel. Tehát ezt a Liszt által is csodálatosnak tartott zenét hagyjuk veszni.

– Nincs utánpótlása vagy nincs közönsége?

– Most már nagyon egyik sincs. Szabadkán talán még összeállna egy jó zenekar, Zentán már nehezen. A kommunizmusban úgy volt, hogyha valaki egy patinás étteremben prímás akart lenni, akkor vizsgáznia kellett, és kötelezően ismernie pár száz népdalt. Ma már ez nincs. Jött a muskátlizene, és „megette” a közönség, s körösztre feszítették a cigányzenét; átformálták ritmusban, idegen hangszerek kerültek a zenekarba, kommercializálták a cigány- vagy a magyar zenét. Ügyesek voltak, nem is haragszom rájuk, mert nagyot változott a világ: a közönség, a fiatalok újat igényeltek. Zentán játszottunk egy gyönyörű szép nótát, és jött a gazda, hogy elalszik a közönség, tehát nincs türelmük az embereknek végighallgatni, a negyven–ötven évesnél fiatalabbak meg végképp nem kíváncsiak a népzenére. Mindenki az amerikaiakat majmolja, Németországban még jobban, mint itthon. Borzalmas. Ha megszólítok az utcán egy húszévest, nem tud mondani egy nótát. Megszűnt az én zenevilágom itt is, ott is.