Tóth Zoltán József Dr. - A Szent Korona-tan mai hatásai

(Gondolatok 
Tölgyesi Ágnes 
a Jövőnk koronája 
a múltunkban született 
és Népből nemzetté című filmjeihez)

III.

A keresztény közösségen belül Szent Ist­ván műve, a magyar királyság – amely­nek alapgondolata Intelmeitől és törvé­nyei­től kezdve a mindenkire kiterjedő gon­dos­kodás, a személy autonómiájának tiszte­let­­ben tartása (Zlinszky János) – a ko­rábbi hagyományoktól eltérő közösségi és gazda­sági modellt kínált. A magyar állam erejét nemcsak belső elvei és berendezkedése, hanem a Kárpát-medence kincsestára is jelentette, amelyet nem tekintettek sem a király, sem más halandó magánvagyonának. A Kárpátok ritka-, színes- és nemesfém-készletei az európai készlet legalább 80%-át tette ki a középkorban. Egyes fé­mek kizárólag itt voltak megtalálhatóak Európán belül. A fém-, a fa-, a só-, és a szén-készletek (a XIX–XX. századtól az olaj és földgáz is) a termőterületek nagysága és minősége, a vadállomány, valamint az édes­víz- és a termálvíz-készlet azóta sem veszítette el akkori jelentőségét. Sőt! Ezen kincsek megszerzése ma is a Kárpát-me­dencén kívüli magánérdek leplezetlen célja. A magyar állam kincsei és alternatív létmódja miatt az állandó gyűlölet által mozgatott kihívás. Ezzel mindig tisztában volt 
a magyar állam vezető rétege, amíg volt sajátja.

A Christiana Respublica és a Magyar királyság nagy ellensége a XI. századtól kezd­ve a keresztes hadjáratok során a ke­resztesek tengeri szállításából és a keresz­tény haditechnológia és fegyverek muzulmánoknak való illegális eladásából szerezte egyik első jelentős monetáris forrását (Ge­day István)1. Kijátszva az egyház kamat­ti­lalmát, bankokat alapítva intézménye­sí­tette hatalmát Itáliában, először egymással összeveszítette a császári és a pápai hatalmat. A XII–XIII. században pedig egyes euró­pai uralkodók hitelezőiként – a hagyo­mányos szakrális intézmények rovására, azok forrásainak megszerzésével, illetve el­pusztításával – megkezdi a királyi centrális hatalom kiépítését. Az Aranybulla és a Mag­na Charta a régi és az új hatalmi struktúra drámai összeütközésének nagy dokumentuma. Magyarországon az egyik – bár elvileg megengedi a földdel való szabad (vég)rendelkezést (melyet viszont a szokás­jog nem enged majd hatályossá válni) – gátolja a királyi udvarra (avagy a földtulajdon magánhatalmi rendszerére) ráépülni kívánó, immár nemzetközi pénzügyi hatalmi rendszert. Az Aranybulla korlátozza a pénzben történő adóbeszedést, az országon belül megtiltja a külföldiek pénzvál­tá­sát, (két kivétellel, amelyet királyi ellenőr­zés alá von). Megerősíti, hogy az udvari állások betöltését, illetve külföldieknek és magya­roknak történő birtokadományozást a ta­nács beleegyezésétől és a koronáért (nem kizárólag a királyért) tett szolgálatoktól teszi függővé, tiltja és gátolja a közhiva­talok magánpozícióvá alakítását, a királyi és más magánhatalom ellenében megerő­sí­ti a régi “alkotmányos jogokat”, az ország lakosságának minden rétegéről gondosko­dik, jogaikat külön megerősíti, valamint tiltja, hogy zsidók és mohamedánok köz­pénzt kezeljenek. Viszont Angliában a Mag­na Charta a király, az ország legna­gyobb magánhatalmai, valamint a két félnek hitelező City (London központi kerü­lete) közti hatalmi játékszabályokat írja le (Tóth Zoltán József)2.

A francia király és a Capet-dinasztia ha­talma köré összpontosuló itáliai bankha­talom a XIV. századra brutális kegyetlenséggel számolja fel a keresztény Európát védő, az előbbi ellensúlyát jelentő templomos lovagrendet, valamint annak pénz­intézet-hálózatát. Sőt, a pápát “avignoni fogságba” veti. Az alternatív erőt jelentő Európa ebben a században a magyar ki­rályság köré szerveződik. Ez területileg ma­gába foglalja a Baltikumtól a Fekete-tengerig, illetve az Adriai-tengerig fekvő álla­mokat; így az Anjou magyar királyok által alapított első vlach fejedelemségeket, illetve a Nagy Lajos által támogatott, a “francia” befolyás elől Rómába visszaköl­tözni kívánó V. Orbán, valamint VI. Orbán pápát. A két európai rendszer közti kato­nai összecsapások színtere elsősorban Itália, a Nápolyi királyság, illetve a Velencei Köztár­saság területe (a Magyar Királyság állam­ként legádázabb ellenfelévé vált, mely a Bizánci Birodalom lerombolásában meg­határozó szerepet játszott), valamint az Adriai-tenger, ahol Európa akkori legerő­sebb flottája ellen jelentős magyar tengeri győzelmek is születtek. Az összecsapás nemcsak katonailag folyt. A banki hatalom nagy pénzkivonásokkal kívánta Európát térdre kényszeríteni, melynek következ­ménye az 1347–1348-as nagy éhínség (Tóth Zoltán József)3. A magyar állam reakciója az Aranybulla újbóli kiadása (1351), amely az egyenlő politikai jogok megfogalmazása mellett megtiltja a föld szabad forgalmának elvi lehetőségét is. (Ennek értel­mében sem a nemestől, sem a paraszttól nem lehetett lakását, illetve a megélhe­tését biztosító termelési eszközöket el­venni. További következmény, hogy a XVII–
XVIII. századig nem a piac szabályozta Magyarországon az árakat, azok szigorúan megkötöttek voltak.) 1351-ben az ősiség törvénye a Szent Koronát nevezi meg a föld tulajdonosának, az utód nélkül elhaló örökhagyók törvény szerinti örökösének. 
A magyar király, korlátozva a nemzetközi bankvilág gazdasági és politikai hatalmát, megtiltja a magyar színesfémek bármilyen formában történő kivitelét érdekkörén kívül.

A XV. században azonban Magyaror­szág már szinte teljesen egyedül marad a küzdelemben, amely előrevetíti Mohács és az azt követő évek tragédiáját is. Időleges kompromisszum a luxemburgi dinasztiából származó Zsigmond uralkodása, aki né­met-római császárként is hangsúlyozza el­sődleges magyar király voltát, a Magyar Királyságot mint hatalmának elsődleges bá­zisát. Zsigmond európai erőegyensúlyt kívánt teremteni és ennek keretében ural­kodása jelentősen hozzájárult a monetáris és a hagyományos szakrális erők összecsa­pásaként beálló egyházszakadás meg­szün­­tetéséhez. Az elsősorban a monetáris erők által támogatott luxemburgi dinasztia európai szerepét a XV. század első felében azonban fokozatosan átveszi az előbbi ér­dekei céljából sokkal radikálisabban fellépő Habsburg-dinasztia. A magyar állam természetes szövetségese időről időre a szintén a szuverenitásának fennmaradásáért küzdő egyházi hatalmi központ, Róma. Az erősen zsidóellenesnek tartott Kapisztrán Szent János4 által támogatott Hunyadi Já­nos 1456-os nándorfehérvári győzelme is világtörténelmi jelentőségű, mert haladé­kot adott Európának a Török Birodalom­mal szemben, valamint – Magyarország meg­tartásával – a keresztény szakrális ki­rály­ság eszméjének is. Mátyás korára Euró­pát már két meghatározó – a század vé­gétől a hispán félsziget államain keresztül zajló felfedezéseket és a gyarmatosítást is finanszírozó – bankszövetség irányítja: a Német-Római Császárságban és a félszi­ge­ten a Fugger és a Welser, a francia–itáliai érdekszférán belül pedig a Medici. A Fug­gerek5 támogatásával a kontinens legbefolyásosabb dinasztiájává fejlődik az eredetét hol Noé Kám fiáig, hol a Merovingokon keresztül Dávid királyig visszavezető Habs­burg család6 (amely a legenda szerint – ere­detét hangsúlyozva – máig megőrizte a körülmetélés hagyományát).

A Fuggerekkel kötött szövetség értel­mé­ben a Habsburgok – bankhitelből – örök­letes német-római császárokká válhattak, a bankár dinasztia pedig a tiroli ne­mesfém bányák, a császárság adó- és vám­jövedelmeinek kezelését, valamint a pénz­verés feladatát nyerte el. (A globalizációt megelőzően a modernizáció idő­szakában ennek analógiájaként a magánbankok elérték, hogy az egyes államok nemzeti, pénzkibocsátó bankjai az állam ellenőrzése alól kikerülve az ő tulajdonuk, illetve befolyásuk alá kerüljenek.)

A Fuggerek szerződést kötöttek a Habs­burgokkal arról is, hogy Magyar­or­szág trónjára segítik őket, ha megkapják a felvidéki bányák pénzverésből származó jövedelmét, illetve a vám- és adószedés jogát is. (Érdekes tény, hogy a török uralom a Felvidék határán mindig megállt. A mo­hácsi és az azt követő tragédiáknak fel­tétele volt a francia király és a török szultán katonai szövetsége, valamint a császárság ellenségesen passzív magatartása Magyar­országgal szemben.) A magyar királyság alkotmányosságát tovább erősítő és a társadalmi egységet fenntartani tudó (igazságos) Mátyás királynak hat évébe került, míg visszaszerezte a Habsburgok által a Fug­gereknek elzálogosított Magyar Szent Koronát. Mátyást mint az utolsó lehető­sé­get, mentsvárat sokan támogatták Euró­pában. A császári trón megnyílása előtt mérgezték meg. Jellemző, hogy a mai kortárs történetírás a magyar állam fejlet­lenségét olvassa ki abból, hogy a kincstár bevételei nem kereskedelmi és hitel-tő­ké­ből származnak (amit a király azért kap, hogy erős magánhatalmával, annak to­váb­bi teret nyerjen), hanem a magyar­or­szági bányák jövedelméből, illetve az elsősorban a parasztságot terhelő hadiadókból. Az ő Fekete Serege azonban valóban nemzeti hadsereg volt és nem a király magánhatalmának katonai ereje. Magyar­ország hatalmára jellemző, hogy a rene­szánsz itt lett divat először az európai nagy királyi udvarok közül. (Egy igazán jellemző példa: a nagy ellenfél – vagy inkább ellenség – a firenzei Medicik is Mátyás könyv­tárát akarták utánozni, amikor könyvtá­rukat jelentős könyvtárrá fejlesztették.) Mátyás “kultúrpolitikai” célja az volt a ke­resz­ténység és annak egységesítésének jegyében, hogy a neoplatonikus filozófia felhasználásával tegyen kísérletet a deszak­­ra­lizált európai elit kultúrájának újraértel­mezésére.

Az Európában (és másutt) már bevált politika sikerült a nagy király halála után Magyarországon is. A Jagelló udvar három szerződést kötött a Fuggerekkel, melyben a kereskedelmi, a vám- és a pénzverési monopóliumokat átadta nekik. Ezzel az eddigi külső önvédelmi harc halálos bel­politikai harccá is alakult. Az összeomlásig (1525) a hispániai vezető szefárd rabbi csa­ládból származó, kikeresztelkedett Fortu­natus (Szerencsés) Imre7 (a Fuggerek helytartója) irányította a királyi udvart és az állam bevételeit több mint három év­ti­zedig, az összeomlásig. (Ebben az időben a zsidóság közvélekedése kifejezetten tö­rökpárti volt a források szerint.) A második hatalmi pólust (az önvédelmet) az országgyűlést uraló magyar köznemesség és vezetője, az erősen zsidóellenesnek tartott Werbőczy István jelentette8. Az egyház volt a harmadik hatalmi pólus, mely anyagi sú­lyában a királyi udvart is meghaladta. Bakócz Tamás, esztergomi érsek és kincs­tára az egyházi jövedelmek koncentrálásával a királyság utolsó reményét és a nemzetközi kitörés lehetőségét jelentette. A Fuggerek és a Mediciek szövetsége azonban az európai támogatással rendel­kező Bakóczot megbuktatta a pápavá­lasz­táson, majd 1514-ben Magyaror­szá­gon is, amikor a nemességet és a parasztságot egymásra szabadította. A Habsburg Mária királyné és Fortunatus által uralt budai udvar Bakócz halálát követően eltüntette az általa felhalmozott egyházi jövedelmet. (Az örök ellenségeskedés mellett számos más példája is van a Fugger–Medici összefogásnak. Így a Fugger család volt a Ba­kócz helyett megválasztott Medici X. Leó pápa által bevezetett, a kereszténység egységére nézve végzetes búcsúcédula-árusításból származó jövedelem legfőbb kezelője. Ez persze nem akadályozta őket abban, hogy ezzel egy időben Luthert és mozgalmát is támogassák. Bakócz megvá­lasztása talán más sorsot szabott volna Magyarországnak és a keresztény egység­nek is.)

A kifosztott, és elszigetelt Magyarorszá­gon a török 1526-os általános támadása­kor a királyi udvar nem hangolta össze a három királyi hadsereg mozgását. Így Mo­hácsnál9 hiába áldozta fel magát az ország szinte teljes politikai elitje. ( A magyar katolikus püspökök az utódoknak is példát ad­va háromszor vállalták a vértanúságot is jelentő áldozatot a hazáért, a keresztény­ségért. Először 1241-ben, majd 1526-ban, végül az 1944–1945 utáni kommunista diktatúrákban.)

A Fuggerek és a Habsburgok uralta Ma­gyar Királyság épp úgy szétesett, mint az általuk kormányzott császárság. Magyar­or­szág azonban képes volt megtartani köz­jogi egységét a Szent Korona és az ön­feláldozó, önvédelmi harcot vívó, politikai egységét szintén a Szent Koronában megtartó nemesség, valamint a parasztság ál­tal (a császárságban pedig 1806-ig a meg­koronázott császár személye jelentette az állam és a hatalom egységét). A magyar­országi rendek támogatását élvező erdélyi fejedelmek a Habsburg királlyal elismertették Erdélyt a Szent Korona részeként (me­lyet így az erdélyi fejedelem a magyar ki­rály által is elismerve a Szent Korona jogán kormányoz). A Habsburgok csaknem három évszázados uralmát az az általános európai államszervezői törekvés és gyakorlat jellemezte, mely szerint a hatalom és a jogok forrása az uralkodó. Az uralkodó ré­szesíthet a hatalomban és nem fordítva. Ez a gondolkodás homlokegyenest ellenté­­tes a magyar közjogi hagyománnyal, a ma­gyar közjoggal, így állandó konfliktus forrásává vált. A politikai és katonai össze­csapások a magyar rendek és a magyar alkotmányosság nagy győzelmét hozták azon­ban a Szent Koronának és a Szent Korona-tannak köszönhetően. A Habsburg uralkodók csak időlegesen tudták a Szent Korona fölé helyezni magukat, pedig a ma­gyar alkotmányosság és a magyar állami lét megszüntetése szinte folyamatosan re­ális lehetőségként kísértett. A mélypont a XVI. században a velencei és a Fugger ügynök, az egy ideig a török udvarba is de­legált Gritti (akit végül magyar főurak öltek meg) magyarországi kormányzása volt. 
A sötétség az országot egyesíteni kívánó Martinuzzi Fráter György meggyilkolásakor is megmutatja magát.

A magyar hagyomány II. Rákóczi Ferenc személyében jeleníti meg a magyar alkotmányos szabadságért, társadalmi igazságosságért és az ország egyesítéséért folytatott két évszázados küzdelem hősies­­ségét és a szakrális (vallási) dimenziót. 
A francia Saint-Simon herceg megdöb­bent, ami­kor a száműzetésbe kényszerült fejedelmet megismerhette. Olyan, a szent­ség bölcsességével telített hatalmas for­mátumú személyiséggel találkozott, amely személyiség-típus az európai politikai 
szintérről már évszázadok óta eltűnt, hiányzott10.

A Habsburg politikát a magyar alkotmányosság elleni folytonos kísérletei mellett a nemesség gazdasági gyengítése és a magyar etnikum, a magyar kultúra elleni politika jellemezte. 1688-tól az Újraszer­zeményi Bizottság (Neoaquistica Comissio) királyi hatalmát arra használta, hogy a 
visszafoglalt földeket saját bázisának juttatta az eredeti magyar nemesség helyett. (Szembetűnő az intézmény és az 1989–
1990-ben felállított, a privatizációt bonyo­lító ÁPV Rt. közötti hasonlóság). A Habs­burgok a XVI–XVII. században a császárság területén több ezer, az osztrák örökös tartományokban csaknem másfélszáz esetben nemesítettek korábbi udvari szállító­kat, hitelezőket, akik Habsburg hatásra katolizáltak, illetve vették fel a keresztény vallást (Gunst Péter)11. Elsősorban nekik kí­vánták adni a régi magyar nemesi földeket. A különböző nemzeti népcsoportok bete­le­pítésénél az egyes, a Szent Korona igazgatása alól kivett és közvetlen katonai igaz­gatás alá rendelt területeken pedig ki­mondottan megtiltották a magyar nem­ze­tiségűek betelepülését. A magyar etni­kum ellen esetenként erőszakosan is felléptek (pl.: 1764-ben a székelyek madéfalvi vesze­delme). A XVIII. század közepétől kezdve 
a nem magyar lakosság körében tudatos magyarellenes, befolyásoló, megosztó po­li­tikát folytattak.

Ennek a XVIII. és XIX. századi politikának az a következménye, hogy számos velünk élő nép modern nemzeti öntudatának máig része (vagy meghatározó alapja) az, hogy magukat csak a magyarság ellené­ben, minket gyűlölve tudják meghatározni. A Habsburgok évszázados magyarországi politikájának jellemzője az is, hogy gyen­gítse a magyar nemességet. Bár a nyugati kultúra egyik, és talán legjelentősebb közvetítője volt Magyarország felé, fenn­tartotta a XVI. század elején bekövet­ke­zett, a nemesség és a parasztság között létrejött társadalmi szakadást, amit a török háborúk, illetve a kuruc mozgalmak vala­melyest oldottak. Fokozatosan egymás ellen fordította az etnikai magyarságot és más nemzetiségeket. (A magyarellenes­ségre épülő nemzeti, etnikai öntudat politikája Trianon után is tudatosan folyik Ma­gyarország jelenlegi területén. Az 1980-as évektől napjainkig – “hála” a célra nem ke­vés költségvetési, magánalapítványi stb. összegeknek, illetve a támogató médiának és a statisztáló hatóságoknak – a cigányság egy meghatározott részének a magyarság ellenében történő önkifejeződés modern öntudatának része. Számos törekvés – in­tegráció vagy a hátrányos helyzetűek támogatása címén – tulajdonképpen nem a felzárkóztatás, hanem a magyarság társadalmi helyzetének, biztonságérzetének gyengítésére hat.) Azonban a Szent Koro­na összetartó és a szellemiséget a földi önzésből az igazságosság felé vivő “ne­mes” tulajdonságának, a magyarság ügyé­vel történő áldozatvállalásnak számos hő­sies példája is van. Gondoljunk például az aradi hősök nemzeti (örmény, német, szerb stb.) hovatartozására, illetve a ma­gyarországi zsidóság egy jelentős részének áldozatvállaló helytállására (1848–1849).

Az önálló magyar fejlődés gátlásának is­ko­lapéldája az a XVIII–XIX. századi osztrák vámpolitika, mely a Magyar Szent Korona országai ellen irányult. Kimondottan az volt a célja, hogy a nemesi jövedelmeket ne lehessen magyarországi ipari, kereskedelmi vállalkozásokba fektetni. (A XX. századi tör­té­netírás ezt úgy értékeli, hogy íme a példa a magyar fejlődés elmaradására. A buta és önző magyar nemesség nem vállalkozik vagy nem fogadja el az osztrák pénzügyi politikát.)

A XVIII. századra a bécsi udvarban is át­vette a Fuggerek szerepét a Rothschild család, amely a XVIII–XIX. században nyíltan meghatározta mind az európai, mind a világpolitikát. (A XX. századtól ezt a nyíltságot felváltotta a család diszkrét háttérbe vonulása.) A Habsburg-dinasztia megrettent a francia forradalom jelentette új narratívától, így hatalmát új politikával kívánta stabilizálni, fenntartani; a modernizációt pedig az addig el nem pusztított hagyo­mányokkal egyensúlyba hozni. Eközben a gazdasági lemaradás és a nemzeti alkotmányosság védelmének ügye Magyar­országon összekapcsolódott. A magyar nemesség a megoldást kereste a több is­meretlenes képletben: hogyan lehetne új ipari termelésre és mezőgazdasági feldolgozásra épülő gazdaságot létrehozni az alkotmányos függetlenség fenntartásával és annak garanciáinak megtartásával, illetve megtalálni a közös érdeket a Habs­burg dinasztiával? A kompromisszumra megnyíló lehetőséget sajnos csak a Habs­burg-dinasztia nádori ága ismerte fel.

A nemzetközi kereskedelmi és pénztőke továbbra is a magyar gazdaság, a magyar politika uralásában látja a megoldást, a változás lehetőségét. Ennek feltétele pedig az ősiség eltörlése, a magyar termőföld meg­szerzése, a magyar nemesség és parasztság földjétől “felszabadításának” politikája.

Széchenyi István, aki akkor a bank­alapító Morgan (a későbbi Chase Man­hattan bankház) ösztönzése miatt is láto­gatott Angliába, találkozva a londoni Rothschildok fejével, úgy gondolta, hogy lehetséges a kompromisszum. A hitel – amely az ősiség eltörlésének feltétele – mozgósítja majd a magyar gazdaságot, miközben tőkét ad a mezőgazdaságnak is. Magyarország és a dinasztia így érdekszövetségbe kerül a közös, mindkettejük ellen fellépő ellenségekkel, a modernista radikalizmussal szemben. A bank-dinasz­tiák támogatását elnyerő Széchenyi így hoz­zájut a modernizációs ötletei megvalósításához szükséges pénzekhez is. 
A tör­ténelmi események menete azonban rá­döbbentette Széchenyit arra, hogy a kompromisszum esélytelen, mert a kétol­dalú megállapodások valójában csak egyoldalú diktátumok. Mindent a semmiért. 1848-ig az ősiség eltörlésének alternatívája (Szabó Béla, Frank Ignác, Kossuth Lajos) a paraszti jobbágybirtok nemesítése volt. Az elképzelés szerint az ismét országos politi­kai erővé váló parasztság birtoka tovább­ra is olyan erősen korlátozottan maradt volna forgalomképes, mint a korábbi ne­mesi birtok (amely szintén megőrizte volna korlátozott forgalomképességét). Vagyis birtok (birtoklás és használat felosztása 
a család tagjai között) tulajdon helyett. 
A gazdálkodáshoz pedig a magyar állam is képes lett volna hitelt adni, hiszen Európa legnagyobb nemesfém- és ásvány­kincs-készlete továbbra is az övé. (Fedezet­ként a vállalkozó vagyona szolgált volna; a csalás, a hitel eltüntetése szándékával felvett tőkével nem számol, elvégre magyar nemesről és parasztról van szó.) Széchenyi már 1848 elején átlátta, hogy az ősiség eltörlése utáni helyzet kompromisszumos, méltányos rendezésére a magyarság nem fog kapni semmi garanciát. Az évszázados, sok eredménytelen kísérlet után a politikai jogok kiterjesztésével párhuzamosan végül az ősiséget eltörlik. Az ősiséget, mely a nemzetségi birtokot tekintve már a XII. századtól akadálya volt a kereskedelem és hitel világának, s mely az alkotmányos szabadság és függetlenség záloga is volt. Az ősiség eltörlése után azonban a Habs­burg-dinasztia Magyarország és annak kormánya ellen fordult. A magyar pénzügyi függetlenség politikai fölvetése (a Roth­schild bankház magántulajdonában lévő osztrák nemzeti banktól) pedig a kímélet­len cselekvést, a bosszút váltotta ki (Drábik János)12. A hősies magyar ellenállás ekkor is a világszabadságért folyt, miközben az ország határain belül megpróbálta felszámolni az azt megelőző 100-150 évben felgyülemlett feszültséget, ami a nemesség és a parasztság, illetve a magyar és nem magyar nemzetiségek között volt. Szé­che­nyi bekövetkezni látta azt, amitől mindig is félt. A magyar államiságot 1849-ben felszámolták. Területét is felosztották. Meg­döbbentő, hogy az akkori területi felosztás mennyire egybeesik a trianoni békediktátum által megrajzolt határvonalakkal.

Látnia kellett azt is, hogy a magyar nemességet lassan fizetik ki az elértéktelenedett kárpótlással, melyet az önkéntesen lemondott bevételeiért cserébe kapott. Látnia kellett, hogy a nemesség és a pa­rasztság is olyan feltételekkel kaphatott hitelt, ami biztos kivérzésüket jelentette. Azt is láthatta, hogy a mezőgazdasági termékeket a kereskedelmi és feldolgozó monopóliumok nem, vagy csak áron alul veszik át (a budapesti malmok inkább a külföldi búzát őrlik, mint a magyart). Szé­che­nyi István élete a magyar tragédiával végleg átlényegült. Szervezkedni kezdett, majd tragikusan meghalt. Esete – csak úgy, mint a XX. században Tisza Istváné, Teleki Pálé vagy Nagy Imréé – szomorú pél­dája annak, hogy a kizárólagos hatalomra törőkkel nem lehet egyezkedni, egyez­ségre jutni, kompromisszumot kötni. Az ő politikájuk nem az is-is, a mellérendelés, a kölcsönös tisztelet, hanem a vagy-vagy, az alá-fölérendelés, a másik megalázása, sőt, elpusztítása. A győztesek mentalitását mutatja, hogy a XIX. század közepétől nap­jainkig minden lehetséges eszközzel na­ponta járatják le a magyar nemességet, annak történelmi szerepét. 1956 után ugyan­erre a sorsra jutott a magyarság szinonimájaként megjelenő parasztság is. Elsősorban a pesti “humornak” “hála” – amelynek művelői, úgy látszik, soha nem néznek tükörbe, de azt hiszem felesleges is lenne – a közbeszéd része lett az ügyefogyott, buta, bunkó, maradi, műveletlen, kulturálatlan, piszkos, sunyi, ravaszkodó pa­raszt. A “paraszt” szitokszóvá vált. Azért is van bennük kíméletlen gyűlölet, mert szí­vük mélyén tudják, hogy sehol sincse­nek a hagyományos magyar paraszt tartá­sától, bölcsességétől, kitartó munkabírásától.

A XIX. század utolsó évtizedeire a ma­gyar nemesség és a parasztság nagy része tönkrement. (A tönkretétel nemzetiségtől független általános jelenség.) A békeidő­ben addig nem ismert, tartós, és a lakos­ság egyre jelentősebb részét érintő sze­gény­ség, nyomor megjelent Magyarorszá­gon.

A trianoni tragédiát megelőző összeomlás színjátéka hasonló a XVI. századihoz. 
A monetáris politika évtizedes meghatá­rozó uralma alapjában járult hozzá a XIX. század második felében és a XX. század elején a magyarországi társadalmi réteg­ződés széthúzódásához, a társadalmi csoportok szembeállásához. A világháborús elszegényedésből következő feszültségek provokálása a magyar állam központi igazgatásának szétzilálásával párhuzamosan zajlott. A Szent Korona-tan ellenébe be­ve­zetni kívánt Habsburg centralizmus és az 1918–1919-es forradalmak történelmi ma­gyar állammal való tudatos szakításának politikája között áthallás van, csak a mo­dernizáció előrehaladtával a bővülő lehető­ségek mellett új eszközök állnak rendelke­zésre. Az állandó célokat is az idő múlásával új köntösbe kell bújtatni.

A trianoni döntés valóban a keresztre feszítés misztérium-játéka (Kocsis István). Ahogy a nándorfehérvári diadalnak, úgy az 1848–1849-es nemzeti önvédelmi harc­­nak is volt, van az önfeláldozást is vállaló messianisztikus üzenete. A magyarság erkölcsi romlása miatt bekövetkezett el­len­csapás­ként és végtelen igazságtalanság­ként éli meg a hét évtizedre rá bekö­vet­kező nagy tragédiát is. A trianoni béke­kötést meg­előző és az azt követő diplo­máciai és politikai események a pokol mocskát idézik al­jasságukban.

A XX. században a magyarság addigi történelmének két záróaktusát is megélhettük. A magyarság és a magyar állam történetének (Szent Istvántól Boldog Ká­rolyig) egyedülálló keretét adja a világban IV. Károly kanonizálása. A másik keret a honfoglalás koráig vagy a még régebbi ha­gyományokra visszanyúló, folytonos ma­gyar történeti alkotmány, melynek lezárá­sát az 1944-es náci–német és szovjet–orosz megszállás, valamint az 1949-es sztálini alkotmány bevezetése jelenti. 1918-ban, illetve 1944-ben lezárult a magyar nép addigi története és valami tragikus, máig tartó kegyetlen bohózat kezdődött el.

Magyarország és a magyarság 1945 utáni története a pusztulás. A Közép- és Kelet-Európában bevezetett diktatúrák cél­j­a, hogy teljesen elpusztítsák a nyugat-európainál jobban megmaradt értékeket, hagyományokat. Különösen igaz ez a ma­gyarság tekintetében. Magyarországon elsődleges cél az is, hogy megakassza az 1920-as évektől megállíthatatlanul elkez­dő­dött, a magyar lakosság túlnyomó ré­szét alkotó magyar parasztság természe­tes úton történő középosztállyá alakulását. Az 1945 és 1949 között fokozatosan beveze­tett diktatúra túlnyomórészt nem magyar származású, emblematikus vezető figurái idegen érdekek kiszolgálóiként leplezetlen gyűlölettel és dühvel, zsigeri bosszúvágytól vezérelve vetik rá magukat a magyarságra. A korábbi kifosztottság és megaláztatás helyére a totális kifosztás, megaláztatás és általános nyomor lép. A határon túli ma­gyarságra – a korábbi korlátozások helyébe lépve – teljes jogfosztottság, a legyilkolás, az elűzés vár. Nemzetiségi jogaik jogsza­bály általi vagy gyakorlati korlátozása, megtiltása korszakonként változó techni­kái a megaláztatásnak és a kijátszásnak. Együtt jelentkezik az anyaországban a nem­zeti öntudat pusztítása, a határon túli magyarokról történő teljes lemondás és elfelejtés politikája. A magyarság történe­tében az 1945–1956 között lezajló rend­szerváltás betetőzi azt a teljesen radikális változást, amely 1848–1867 között bekö­vetkezett, elkezdődött. A magyarság ko­rábbi vezető rétegeit megsemmisítették, a népi, paraszti erőt csupán eszközként használták fel, és a magyarságot szinte teljes vagyonától megfosztották. A korábbi magyar államisággal mind politikai, mind jogi, mind történeti szempontból szakítanak. Így van ez a magyar szimbólu­mokkal is.

Az 1956-os forradalom nem csupán a kommunista és magyarellenes diktatúra elleni elementáris fellépés volt. Október utol­só napjaiban és november elején olyan sajátos magyar út kibontakozására mutat­kozott esély, amely Magyarországot a kény­szerpályáktól megszabadítva sem a szovjet, sem az amerikai liberális modellel nem volt összeegyeztethető. A világhá­ború előtti korlátok (az öntörvényű eltűné­sét nem engedő) radikális megszüntetése és az 1945 és 1956 között bevezetett, új kényszerek be nem idegződöttsége, majd villámgyors kisöprése lehetővé tette volna a tudatosan vállalt önálló magyar létszer­veződést (Bibó István, Bogár László, Vass Csaba)13. Ez azonban nemcsak a szovjet típusú világrend elleni lázadást jelentette. Bebizonyította, hogy a magyarság hétszáz év meghatározó hatalmi befolyásoló erő, négyszáz év önvédelmi helyzetében töb­bé-kevésbé fenntartott, szakrális hagyo­mányú lét után, az 1920-as csonkolás és az 1944–1956 közötti totális elnyomás évei után még mindig képes olyan példamutató, saját létmodellt felmutatni a világnak, amely az örök természetjogi értékek ana­lógiájaként emberhez méltó alternatíva. 
A forradalom jelentősége máig hat, bár tö­rekszenek történelmi jelentőségét félrema­gyarázni, leszűkíteni. Világtörténelmi jelentősége hasonló a déli harangzúgással ün­nepelt 1456-os nándorfehérvári diadallal, ahol nem csak a keresztény közösséget védték meg hőseink, hanem az alternatív magyar közösség- és államszerveződést is. Súlya hasonló, mint Atilla 451-es catalau­numi csatája, illetve 452-es itáliai hadjárata, amely bizonyította a kereszténységgel rokonítható néphagyományok jogosultsá­gát, előidézve a Római Birodalom romjain az új állami kereteken és a közös elve­ken szerveződő keresztény Európa létrejöttét.

Az 1945 után véghezvitt rendszerváltás totálisan új hatalmi struktúrája 1956 után megmaradt, bár szerkezetében, eszközei­ben és módszereiben fokozatosan változtatott, legutóbb az elmúlt másfél évti­zedben. A magyarság öntudata ellen 
folytatott háború tovább folyt, valamint kiegészült a magyarság elleni etnikai há­borúval. Legutóbb a Magyar Katolikus Püspöki Kar 2006. év eleji megnyilatkozása alapján tudhatjuk, hogy a szovjet térségben nálunk vezették be először azt a tudatos születéspolitikát, amelynek mos­tan­ra több mint 6 millió magyar áldozata van. Íme a magyar vészkorszak!

A legalább az 1980-as évektől előké­szített 1989-es változtatás után megéltek alapján – látva az elmúlt több mint másfél évtized jogi, gazdasági, kulturális és politikai eseményeit – arra döbbenhetünk rá, hogy ami történt, történik, az az 1945 utáni rendszerváltoztatás hatalma és politikája más eszközökkel: immáron a liberális szabadság mázában.

Az 1989-től folytatott privatizálás (azaz az államvagyon magánvagyonná alakítása) kedvezményezettjei azok a személyek, érdekcsoportok voltak, akik az azt meg­előző 40 évben a valódi hatalom birtokosai voltak az állami és párt struktúrákon belül (Bogár László, Vass Csaba, Pokol Béla)14. 
A magyar gazdaság túlnyomó részének felszámolásával (a magyar külső és belső piacot adták el) a globalizációs elit, világ osz­tály15 magyarországi peremtársadalmi struktúrájaként állandósította helyzetét, a magyarság önálló, magyarként való létezé­sével ellenében. Nyilvánvaló, hogy a cél a magyar tulajdonú reálgazdaság felszámo­lása (az önálló magyar állam egyik létfelté­tele), illetve létrejöttének megakadályozása volt. A globalizáció nyugati ereje a nagypiacokat, a Kelet-Európában egyedülálló módon beengedett kínai populáció pedig a magyar kisipart, kiskereskedelmet számolja fel. A posztszovjet térségben is pél­dátlan módon felszámolták az állami tulajdonban lévő vagyont. Az állam számára példátlanul gazdaságtalanul történt az egyes nemzetközi színvonalú ágazatok következmények nélküli eladása, majd felszámolása (növényolaj, gyógyszeripar, acél- és kohóipar, mezőgazdasági feldolgo­zóipar, energia szektor stb.) (Mándoki Andor)16. Az Állami Számvevőszék jelentése mutat rá kendőzetlenül a privatizáció rabló módjára. Ennek értelmében az állami vagyon érté­kének 25%-a bevételként je­lent meg, 25%-át átadták más vagyonke­zelőnek (alkotmányjogi szempontból az államva­gyon elajándékozása már önmagá­ban is teljesen abszurd) és körülbelül az 50%-a szőrén-szálán eltűnt (Mándoki An­dor)17. Ellopták.

Ehhez még hozzájárul, hogy a globális cégek vállalatai gyakorlatilag az állam­kasszába nem fizetnek be semmit (sőt, a költségvetés fizet nekik), így az állami pénzbevételek az elmúlt tizenöt évben 
a korábbihoz képest összezsugorodtak, a kül­ső és belső adóság 1989 után legalább megháromszorozódott, a magyar valuta pe­dig gyakorlatilag már nem a magyar állam, magyar költségvetés pénze (Varga István)18. Legalizálja ezt a helyzetet a Magyar Nemzeti Bank jogi helyzete, hiszen a külföldi valutát kezelő és az állami pénz kibocsátását meghatározó intézményt sem az országgyűlés, sem a kormány, sem az Állami Számvevőszék, sem más nem ellenőrizheti. Gyakorlatilag globális magánhatalmak fiókeszközévé vált. Ugyanakkor a kereskedelmi bankok hitelpolitikája ma­gán­személyek és kis- és középvállalkozók viszonylatában valójában korlátlan magánhatalmat jelent, amelybe ha az állam be­avatkozik, kurzus váltás esetén a “kedvez­ményezettekkel” szemben a bankok büntetően járnak el.

A globális cégeket az sem köti, hogy az egész Európára – így a posztszovjet térség nagy részére is – jellemző normákhoz tartsák magukat. Az európai átlaghoz képest sokszoros profitot termelnek (amit az or­szág­ból kivisznek), miközben sem jogsza­bály, sem intézmény nem korlátozza az irreális munkaerő-elbocsátást (Mándoki Andor, Bogár László, stb.). Az sem probléma, ha nemzetközi, hazai jogot vagy éppen alkotmányt sértenek (pl.: a munkás-érdekképviselet korlátozásával). A mai Magyarországon a munkaadó-munkavállalók viszonyát a munkavállalók rovására a hideg, érzéketlen, sőt egyre inkább kí­mé­letlen, kegyetlen kiszolgáltatottság és bá­násmód uralja.

Mindez persze kihat a jövedelmekre is. Magyarországon a jövedelem-különbsé­gek – jelentősen eltérően az Európai Unió­hoz csatlakozó többi volt szocialista or­szágtól és Horvátországtól – a latin-ame­rikai modellhez hasonlítanak. Csaknem legalább egymillió embert érint a munka­nélküliség. (A kényszer-nyugdíjazottakkal, illetve a támogatásokból kiesetekkel együtt, és az alkalmi munkából élők nélkül). Egyes mutatók szerint az ország lakosságának kétharmada, más mutatók szerint “csak” az 50%-a él az 1959-es életszínvonalon. Ez az életszínvonal évente átlagosan 2%-kal romlik (Bogár László, Mándoki Andor, Hegedűs Zsuzsa stb.).

A nyilvánvalóan magyar- és Magyaror­szág-ellenes politika is hozzájárul a lakos­ság anyagi, lelki, mentális elnyomorításával annak fogyásához. Ez a politika látnivalóan nem véletlen, hanem koncepciózus, tu­datos politika. A magyar honvédség felszámolása után az országban immár csak a magáncégek vagyonát vigyázó őrző-védő kft.-k jelentenek ütőképes erőt. A politikai erők egységesen az állam és igazgatásának legyengítésével kívánják elérni az állami vagyon ellopásának, a multinacionális cégek profit-kivonásának, az adózó terme­lő-cégek jelentőségének összezsugorodá­sának, valamint az államadóság felhalmozódásának kezelését. (A magánhatalmi gátlástalan spekulációnak ezzel is az eddigieknél szélesebb utat nyitva.) A nyo­mo­rúságosan működő egészségügy és köz­oktatás megroppantása lehetne az újabb lépés a vaskos szegénység jelentette fizikai pusztulás, kiszolgáltatottság felé. 
A mezőgazdasági politikán is látszik a tudatosság. Mind a hitelpolitika, mind a támogatási politika, mind pedig az érté­kesítési lehetőségek magyar érdekekkel ellentétes kereskedelmi politikát folytató cégeknek adása arra szolgál, hogy a földvagyonnal gazdálkodó magyarok tönkremenjenek. A szituáció kísértetiesen hasonlít a XIX. század második felében jellemző helyzetre. Már csak a lakásvagyon kilopása van hátra a földvagyon megszerzése mellett, mint a lakosság nagy részét közvet­lenül érintő vagyon ellopási akció.

Közben újabb intézményi “reformok” se­gítik a magyar lakosság gazdasági, mentális megnyomorítását, elbutítását, kiszolgáltatottá válását (pl.: az oktatási rendszerben). Ezek a “reformok” gyakorlatilag csak a meg­határozó politikai erők egységes jó­vá­hagyá­sával valósulnak meg. A magya­rokat pusz­títja az iskolai alsó osztályokban megszüntetett osztályzás, illetve a mini­mális teljesítés következményét jelentő évismétlés eltörlé­se, a roma integráció aránytalan erőltetése. A tanulmány szerzője általános iskolába együtt járt állami gondozottakkal is, akiknek már bizonyos elvárásoknak meg kellett felelniük. Sajná­latos és nem egyedi tapasztalat, hogy egy bizonyos arányszám után – rá­adásul fe­gyelmező és teljesítést előíró normák nél­kül – a hátrányos helyzetűek nem­csak a tanulni vágyó magyarokat nem engedik tanulni, hanem egymást is visszahúzzák. Az oktató tehetetlenné válik. Sok­szor tilos a szakmai érvek hangoztatása is, mert a vád rasszizmus. Amíg a nemzeti­ségiek ala­kíthatnak önálló iskolát – amit az állam külön normatívákkal támogat (helyesen) –, addig magyar iskola nem alakulhat. 
A ma­gyar alkotmány ugyanis a magyarságot nem sorolja fel államalkotó népként (míg a többi nemzetiséget igen). Így ha valaki ma­gyar iskolát szeretne alapítani, rasz­szistának bélyegzik.

Ez viszont komoly dolog, hiszen páratlan zsenialitással a pártok és a bírói fóru­mok támogatásával 2005–2006-ban létrehozták az Egyenlő Bánásmód Hatóságot. Ez az államigazgatási hatóság, mely a kormány, illetve vezetője által közvetlenül ki­ne­vezettekből áll, bíráskodási jogkört gya­korol. És itt a bizonyítási teher is megfordul, mert nem a feljelentőnek kell bizonyítani igazát, hanem a megvádoltnak! A ha­tóság sújthat szankciókkal, pénzbüntetéssel vagy államigazgatási állásveszéssel is. Le­het ugyan bírósághoz fordulni határozata ellen, maga az eljárás is elég bárki követ­kezmény nélküli lejáratására, egzisztenciális tönkre­tételére.

Aki végül sikeresen leérettségizik, az ta­lálkozik az igazi numerus clausussal, a va­lódi diszkriminációval. Az új felsőoktatási törvény – amit a köztársaság elnöke is zokszó nélkül aláírt – jogilag azt a politikát garantálja, amit néhány évvel ezelőtt ko­runk jellegzetes alakja, új Szerencsés Imréi­nek egyike, Bokros Lajos több helyen is ki­fejtett (pl.: 2004-ben a Debreceni Egyetem diákjai előtt, akik ezért meg is tapsolták).

Ezek szerint az a szűk réteg, aki ki tudja fizetni a milliós tandíjat, lényegesen enyhí­tett felvételi követelmények után diplomát kaphat, illetve tudományos fokozatot sze­rezhet. A lakosság maradék 95-98%-ból pedig majd ők választják ki, hogy ki kaphat diplomát. Amíg az egyetemre még csak be lehet jutni, a hároméves “alapképzés” után a diplomát jelentő 30%-ba már csak az általuk felépített szelekciós mechanizmus révén lehet bekerülni. Akik tovább jutnak, talán még ösztöndíjat is kaphatnak – amellyel végleg meg lehet vásárolni a loja­litást. Biztos, ami biztos: a szelekciót nyíltan is kézben tartják, azáltal, hogy az egyetemek gazdálkodását (tehát oktatását) meg­határozó bizottságokba a magyarellenes elit érdekét szolgáló ágenseket ültetik. Ez­után következnek aztán az újabb hatalmi szelekciós mechanizmusok, a külföldi pá­lyá­zatok, az állások megszerzése és az elő­rejutás. Miért magyarellenes? Sajnos ez nem kérdés! A magyar szimbólumok le­já­ratása, megtagadása, rasszistának bé­lyeg­zése stb. immár “politikailag korrekt”, sőt! Elvárható sikk. Ehhez elég a TV-t be­kap­csolni, egyes pártok retorikáját hallgatni, “neves” közéleti személyiségek megnyilvá­nulásaiban gyönyörködni vagy egyes ese­tekben a hatóságok tehetetlenségét látni. Egyes politikai erők ezt nyíltan programjuknak vallják, programjukként hirdetik. Olyan is akadt köztük, aki egy rózsaszín pillana­tában azt gondolva magáról, hogy valaki, kijelentette, hogy a magyarok Nagyasszo­nya, Szűz Mária levette a kezét az ország­ról… Való igaz: az ördög, az Isten bohóca.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy csak olyan politikai rendszer vihette végbe az ország kifosztását, intézményi lerombo­lását, amelynek tényezői összességében al­kalmasak arra a politikára, amely ledarálja, illetve elszigeteli az ellentényezőket. 
(A nagy kifosztás még egyelőre nem minden európai országban teljes.) Az ókori és keresztény bölcsességnek – mely szerint erkölcs nélkül az állam rablóbandává válik – klasszikus megjelenítője a mostani ma­gyarországi helyzet.

A fent vázolt politika nyilván a saját maga által teremtett normákat sem tartja be. Nemcsak az alkotmány válik tartalmatlan papírrá, hanem az állam jogállami jellege is megkérdőjeleződik; a jogbiztonság érzete eltűnik (Zlinszky János)19. Amíg az állam nevében eljárók kifosztják azt és la­kosságát, addig az általánossá váló véle­kedés szerint pedig az állam szervei, főként a média statisztálnak ehhez a politikához. Ezért a lakosságtól nem lehet elvárni a jogkövető magatartást. Megszokják, hogy e kurzust meghatározó jellegzetes közegei ellen ugyan nem léphetnek fel, miközben a többit az állam esetenként elnézi. Ugyan­akkor a hatalom a lázadásnak, az elé­ge­detlenségnek már csak a jeleit is megto­rolja legitim eszközeivel vagy esetenként kinyomozhatatlan, felelősségre nem vonható személyek járnak el önhatalmúlag. Ezek megfelelő retorikával a megfélemlítés erejével hatnak. A jogszabályok által országos választások rendszerében engedett, a most már széles körben nyilvánvalóvá vált csalási lehetőségek a mostani, a népszu­verenitásra épülő rendszer legitimitását kér­dőjelezhetik meg.

Az elmúlt 16 évben történtek törvé­nyes­sége körül felmerült kételyek összefüg­ge­nek a mai alkotmányos rend legiti­mitá­sá­nak kérdéseivel. A mostani – a Pream­bu­lum­ban ideiglenesnek nevezett alkotmány egy olyan politikai időszakban, 1989-ben született (az 1949-es alkotmány módosítá­saként), amit a közvéleményt formáló, meghatározó vélemény ma diktatúrának, tehát illegitimnek tart. Akkor mitől lesz legitim ez az alkotmány?

A történeti alkotmányban lefektetett alapelv alapján, mely szerint törvénytelenségre nem lehet jogot alapítani, törvényes jogrendet nem lehet létrehozni idegen ka­tonai megszállás idején. Katonai megszállás esetén, annak elmúltával helyre kell állítani az alkotmányosságot, és törvénnyel kell hatályossá tenni a diktatúra idején ho­zott, az életben mégis alkalmazható jog­szabályokat Azok csak így válhatnak tör­vényessé. Az Alkotmánybíróság (AB), il­letve elnökének állásfoglalása miatt Magyaror­szá­gon ez nem történt meg. A jelenlegi köztársasági elnök méltán tekinthető a mai alkotmányos és politikai rendszer egyik aty­já­nak korábbi politikai múltja, illetve kiemelkedő közfunkciója miatt. A mai hely­zet kialakulásához bírói működése is meg­határozóan hozzájárult. Az AB állásfogla­lása szerint az 1989-es változás utáni ma­gyar állam kizárólag az 1946. évi I. – a köz­társaságot megalapító – jogszabályig vezeti vissza folytonosságát. Itt azonban nem­csak az a probléma, hogy abban az időben katonai megszállás volt az országban, va­gy­is a történeti alkotmány és az általá­nos jogfelfogás szerint is törvénytelen hely­zet uralkodott, (sőt, a nemzetközi jog sze­rint az állam csak a párizsi béke aláírása után, 1947-ben nyeri vissza nemzetközi jog­ala­nyi­ságát), hanem az is, hogy az 1946. évi tör­vényt hozóknak nem volt szándéka az ezer­éves állam jogfolytonosságát megszakítani.

A szándék az volt, hogy azt a törvényt 
a magyar Corpus Jurisba elhelyezze, mint a korábbi törvényeket követő jogszabályt. Sőt! A demokratikus köztársaság beveze­tését a Szent Korona-tan demokratikus ha­gyo­mányával indokolja.

Bár az AB a jelenlegi magyar államot nemcsak formailag, de tartalmilag is az 1945 utáni nyílt diktatúrával tartja jogfoly­tonosnak (az 1946-os törvényre hivatkozva), azt tartalmától elvonatkoztatva tetsző­legesen magyarázza. Jogászi véleményével antagonisztikusan ellentétben áll a dikta­túra, a katonai megszállás hivatalos politikai elítélése, a rezsim politikailag illegitimnek tartása. Ez a tudatilag meghasadt állapot, skizofrén helyzet semmiképpen nem segíti az alkotmány stabilitását, viszont annak kö­vetkezetlen magyarázására lehetőséget ad.

Az alapok relativizálása a bíráskodás el­veinek relatívvá tételével folytatódott. Erről a kérdésről így nyilatkozott Sólyom László, az AB elnöke: “Semmilyen erkölcsi elvet nem hoztunk létre, a hasznosság alapján extrapoláció és analógia alapján szekuláris erkölcsöt hoztunk létre”20. Továbbá: “A min­dig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való”21. A relatív elvek alapján történő bíráskodás (pl.: szociális biz­tonság és életvédelem) kérdésében tetten érhető, mint annak következményei.

A mai rendszer korábbival való tartalmi jogfolytonosságát szolgálja az AB 11/1992. (III.5.) határozata, amely hatályon kívül he­lyezte “Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai ok­ból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” született törvényt. Ezzel a határozatával – nemcsak a szovjet által korábban megszállt európai országokban, hanem egész Európában példátlanul22 – alanyi jogon büntetlenséget biztosított a kommunista rezsim hatóságai által elkö­vetett bűncselekmények következményei alól. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy eljárás lefolytatása céljából ki lehet kérni Ausztráliából az 1944-ben nyilasként gyil­kossággal vádoltat, az 1950-es években az ÁVH kötelékében kegyetlenkedőt pedig nem lehet felelősségre vonni. A kárpótlás ügyében hozott határozatban is megta­láljuk a relatív vagy az igazságosságot el nem fogadó megítélést. Az AB az 1993. március 14-én hozott határozatában így fogalmaz: “nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évti­zedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek és különböző joghátránnyal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelme­ket és veszteségeket szenvedett.” A kérdés csak az, hogy az AB miért nem alkalmazott más esetben is hasonló pozitív diszkriminációt a magyarság sérelmére elkövetett kü­lönböző módszerű tömeges megsemmi­sí­tés, jogsértések orvoslása érdekében? (Pl.: 1944-ben Jugoszláviában, 1946-ban Cseh­szlo­vákiában vagy 1944-től Romániában, a Szovjetunióban, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően elszenvedett megtorlások, illetve a világháborús hadi­foglyok, a megerőszakoltak (ezek közül 50.000 fertőzést szenvedett), a Szovjet­unió­ba elhurcolt, “munkatáborokba” zárt százezrek, hadiözvegyek, a kitelepítettek esetén stb.) A mai magyar helyzet számos érzékeny kérdést még érzékenyebbé tesz. A tanulmány szerzője tanúja volt 1997-ben annak, hogy miként reagált diákok és ok­tatók előtt a piliscsabai gólyatáborban Sólyom László arra a kérdésre, hogy lát-e hasonlóságot az Alkotmánybíróság alkotmány- és jogértelmező munkája és a tör­téneti magyar alkotmány szokásjogát, jog­sza­bályt magyarázó, alakító Kuriális (a legfelsőbb bíróság évszázados neve) bírás­kodása között. A megkérdezett – mintha vérig sértették volna – erőteljes gesztikulációval tiltakozott a felvetés ellen. Majd so­kakat megdöbbentve váratlanul kikelt az ellen, hogy neki személyesen bármi köze lenne a Szent Koronához. (Bár ezt nem kér­dezték meg tőle.) Ezután nem meglepő, hogy beiktatásánál a Himnuszt, köztársa­sági elnöki megnyilvánulásakor a zászlót mellőzte. Azt kell hinni, hogy saját személyét a hivatallal összetévesztve Sólyom László magát a fölé helyezve járt el. Ez a történeti magyar közjogi és politikai gondolkodással, kultúrával mélyen ellentétes. Hasonlóra csak a szabadkőműves II. József vetemedett, aki saját személyét helyezte azon alkotmányos rend fölé, melyet szolgálnia kellett volna. (II. József volt az, aki nem csupán az önálló magyar államiságot és alkotmányát, hanem a magyar nyelvet és a magyar kultúrát is fel kívánta számolni.) Lehet, hogy meztelen a “civil király”? (Amennyiben későbbi tetteivel felülírja majd az eddigieket – melyet őszintén remélek –, már most bocsánatát kérem a leírtakért.)

Az 1920-as és ’40-es években Szabó Dezső és Németh László (valamint sokan mások, pl.: Prohászka Ottokár, Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre stb.) arról írtak és beszéltek, hogy a magyarországi politikai elit meghatározó része nem magyar származásában, kultúrájában, gondolkodá­sá­ban. Ezért a magyarságnak (elsősorban a parasztságnak) lehetőséget kell biztosítani, hogy visszanyerje saját országát. (Ennek csak illúziója volt az 1946–1949 közötti időszak.) Az elmúlt évtizedekben a határon túli magyarok tudták (és tudják most is), hogy ha megalázzák vagy jogfosztott helyzetbe kényszerítik őket, azért teszik velük, mert magyarok. A mai Magyar­or­szágon is már nyíltan vállalt és vállalható a verbális és gyakorlati magyarellenes politika (mint a szocializmus dicső évtizedeiben az akkori internacionalizmus nevében). Úgy gondolom, hogy a mai Magyarországon még aktuálisabb Szabó Dezső és Németh László programja, mint a XX. század első felében.

Tudnunk kell, hogy nem fogjuk elve­szí­teni a saját létünkért vívott háborút. Ellen­feleink sietnek, mert tudják, hogy az idő nem nekik dolgozik. Tudnunk kell azt is, hogy a törté­nelemben a soha és lehetetlen fogalmak ér­telmezhetetlenek. Krisztus-hívő­­ként, -köve­tő­ként pedig bizalommal meggyőződhetünk győzelmünkről, szere­tet­ben megerősödve újjászületésünkről, hiszen aki Őt követi, “le­győzetve győz” vele együtt, mert az Ő igaz­ságán állóknak szól az is, hogy “Sic vincitur tempus” – “Így győz az idő!”

Az elkészült filmek alapigazsága meg­kér­dőjelezhetetlen: a Magyar Szent Korona a jelenen keresztül összeköti a jövőt a múlt­tal, s minden e közösséghez tartozót a szolidaritás, az egyenrangúság és a méltó­ság öntudatával. Politikailag és államilag szuverén magyarság fennmaradásának biztos alapja a Szent Koronához fűződő közjogi hagyomány a folytonosságban megújuló állandóságával.

1.     Gedai István: Magyar uralkodók pénzeiken, Zrínyi, 1995.

2.     Tóth Zoltán József: Az Aranybulla. Kétnyelvű­ség, VI. évf. 4. sz. 1999. Gödöllő

3.     Tóth Zoltán József: A Szent Korona és a Szent­korona-tan, 304-7. o.

4.     Spitzer, Shlomo J.  – Komoróczy Géza: Héber kútforrások… 204. o.

5.     Günter Ogger: A Fuggerek. Császári és királyi bankárok. Európa, 1994.

6.     Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habs­burgok, Gondolat, 1987.

7.     Spitzer, Shlomo J. – Komoróczy Géza: Héber kútforrások… 301-8. o.

8.     U.o. 300. o.

9.     A pápaság a magyarsággal etnikailag, illetve kulturálisan rokon népek történetére ismét­lődően pozitív hatást gyakorolt és a közösségi, nemzeti lét fennmaradását segítette. Kezdve Nagy Szent Leó pápával, folytatva 
II. Szilveszterrel, III. Honoriusszal, és IX. Ger­gellyel, II. András kortársaival, a magyar győ­zelem emlékére a napi déli harangozást el­ren­delő III. Kalixtusszal, a Bakócz Tamást támogató VI. Sándor és II. Gyula pápákkal, továbbá 
XI. Boldog Incével, a török magyarországi ki­verését szervező és pénzelő Liga pápájával, a II. Józseffel szemben fellépő VI. Piusszal, és a magyar katolicizmust támogató VII. Piusszal, illetve a magyarság, ezen belül a határon túl rekedt honfitársaink iránt talán a legnagyobb empátiával rendelkező, a Mindszenty bíbo­rost kinevező, Márton Áron püspökké szentelését előmozdító, az 56-os forradalom érdekében három enciklikát kiadó XII. Pius pápával. A ba­jor parasztszármazású XVI. Benedek megvá­lasztása óta eltelt rövid időben számtalan gesztusával és intézkedésével máris a ma­gyarsággal igazán rokonszenvező, törté­nel­mét jól (talán a legjobban) ismerő, a reményt sugalló pápák sorába lépett. Úgy gondolom, hogy amilyen hiterősítő és felszabadító volt 
II. János Pál pápa hatása Magyarországon is 1978 után, pápaságának utolsó tíz éve, már a cselekvését korlátozó betegsége idején számtalan fájdalmat okozott. Az egyházmegyék határainak a trianoni határhoz igazítása, a romániai ortodoxia felé, a magyarság megbántásával, tudatos háttérbe helyezésével tett lépései, a felvidéki magyar püspök meg nem oldott kérdése, magyar, illetve magyarországi szentek nagy számának más népek szentjeivé avatása, az olyan kisebb gesztusok, mint utolsó szlovákiai útján Rozsnyón mondott be­szé­de, amelyben magyarul csak a magyarság szlovákiai békés integrációját szorgalmazta, vagy a húsvéti, és karácsonyi apostoli áldásnak következetesen a román utáni elmon­dása évtizedeken keresztül stb.

10.   Saint-Simon herceg emlékezése. Aurora, Buda­pest, 1960. 236-46. o.

11.   Gunst Péter: M. A. Rothschild. A bankalapító, Akadémiai Kiadó, 1992.

12.   Drábik János: Uzsoracivilizáció, II. kötet, Gold Book, Budapest, 2003, 285-302. o.

13.   Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003.

14.   Bogár László: Az elmaradt rendszerváltás és az Európai Unió, Magyar Nemzet, 2005. no­vember 22. Pokol Béla: Az integrációs vita mar­gójára. Magyar Nemzet, 2005. november 22.

15.   Moss Kantner, Rosabeth: World Class, Rocke­feller Centre, Simon and Schuster, USA, 1995.

16.   Mándoki Andor: Új gazdasági rendünk tíz éve. KAPU melléklet 2001; Globalizáció, libe­rális átverés, KAPU XVIII. évf. 2005. 10; Meg­ismerni rendszerváltásunkat, KAPU. XVIII. évf. 2005. 5.

17.   Mándoki Andor: Megismerni rendszerváltásunkat

18.   Varga István: Csak látszólag miénk a forint. Magyar Nemzet, 2005. június 11. Hétvégi Mel­léklet; Dübörögve a gödörbe? Magyar Nem­zet 2005. szeptember 19.

19.   Zlinszky János: Értékek keresése. “Haza a ma­gas­ban” sorozat. Szent István Társulat, 2005.

20.   Fundamentum. 1997. I. negyedév. Lásd: Zé­té­nyi Zsolt: “Néhány adalék az “igazságtétel kérdéséhez” Valóság, 1999. 11.

21.   11/1992. (III. 5.) AB. III. 5. pont.