Payday Loans

Keresés

A legújabb

GULLIVER UTAZÁSAI PDF Nyomtatás E-mail
MESE ÉS MÍTOSZ - ARCHETÍPUSOK

gulliver-utazasai_3d

SWIFT

GULLIVER UTAZÁSAI

 

FORDITOTTA

KARINTHY FRIGYES

TARTALOM

 

ELSŐ RÉSZ.

Utazás Liliput-ba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról.

Mi inditotta utnak először?

Hajótörést szenved, uszással menekül,

Liliput-tartományban biztonságosan partravetődik.

Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)

MÁSODIK FEJEZET.

(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt.

A császár személye és öltözéke. Tudósokat megbiznak,

hogy szerzőt tanitsák ki a nép nyelvén szólani.

Szelid modorával kegyes hangulatot idéz fel.

Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli nemességet.

A liliputi udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos feltételek mellett visszakapja szabadságát.)

NEGYEDIK FEJEZET.

(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával.

Beszélgetés szerző és egy államtitkár között, az államügyekről.

Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást.

Magas cimmel és ranggal tüntetik ki.

Blefuscu nagykövete békét kér.

A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)

HATODIK FEJEZET.

(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik.

Hogy tanitják gyermekeiket?

Hogyan élt a szerző ebben az országban?

Szerző tisztára mossa egy magasrangu hölgy hirnevét.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. - Blefuscuba menekül. - Ott szivesen fogadják.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t,

némely nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)

 

MÁSODIK RÉSZ.

Utazás Brobdingnag-ba.

ELSŐ FEJEZET.

(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az

országot kitapasztalja. - Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. -

Hogyan fogadják - több esemény történik közben. - A benszülöttek leirása.)

MÁSODIK FEJEZET.

(A bérlő leánya. - Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a fővárosba. - Mik történtek utközben.)

HARMADIK FEJEZET.

(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. - A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza

a királynak. - Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. - Az udvarnál szerzőnek lakosztályt

rendeznek be. - Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. - Szerző hazája becsületéért helyt áll. -

Szerző civódása a királyné törpéjével.)

NEGYEDIK FEJEZET.

(A város leirása. - Javaslat uj térkép készitésére. - A királyi palota és a főváros. -

Hogy utazik a szerző. - A főtemplom leirása.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző néhány kalandja. - Egy bünöst kivégeznek. - Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)

HATODIK FEJEZET.

(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. - Ügyeskedik a zenében. -

A királyt Anglia állapota érdekli, szerző felvilágositja néhány pontban. - A király erre

vonatkozó megjegyzései.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző hazaszeretete. - Ajánlatot tesz a királynak, melyet visszautasitanak. - A király

politikában való tudatlansága. - A Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. -

Törvények, katonai állapotok, pártok.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(A király és királyné leutazik a határra. - Szerző elkiséri őket. - Részletes elbeszélése annak,

hogyan hagyja el szerző az országot. - Szerző visszatér Angolországba.)

 

HARMADIK RÉSZ.

Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző megkezdi harmadik utját. - Kalózok elfogják. - Egy holland ember rosszakarata. -

Szerző szigetre jut. - Laputába felszedik szerzőt.)

MÁSODIK FEJEZET.

(A laputabeliek jellemzése. - Szerző beszámol a nép müveltségéről. - A király és udvara. -

Hogy fogadják szerzőt? - A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. - A benszülött asszonyok.)

HARMADIK FEJEZET.

(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. - A laputabeliek nagy

fejlettsége az utóbbi tudományban. - Hogy nyomja el a király a felkeléseket?)

NEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Laputát. - Utazás Balnibarbiban. - A főváros. - A főváros és vidékének leirása. -

Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. - Szerző vitája ugyanezzel.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. - Az akadémia részletes leirása. -

Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.

HATODIK FEJEZET.

(Az akadémia további leirása. - Szerző több tökéletesitést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. - Hajót nem talál. - Rövid utat tesz

Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)

KILENCEDIK FEJEZET.

(Szerző visszatér Maldonádába. - A luggnaggi királyság. - Szerzőt becsukják s az udvarhoz

szállitják. - Hogyan folyt le a kihallgatás. - A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)

TIZEDIK FEJEZET.

(A Luggnaggbeliek dicsérete. - A Struldbrugok életének részletes leirása. -

Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; - onnan egy holland hajón

Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)

 

NEGYEDIK RÉSZ.

Utazás Hauhnhnm országba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző, mint kapitány utra kel. - Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják

s ismereten vidéken partra teszik. - Behatol az ország belsejébe. - A Yehuk, egy

sajátságos állatfajta. - Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)

MÁSODIK FEJEZET.

(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. - Hogy fogadják szerzőt. - A Hauhnhnmok tápláléka. -

Szerző busul, hogy nem kap hust. - Végre megnyugszik. - Mit eszik szerző ebben az országban?)

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. - Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. -

Az ország nyelve. - Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. -

Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)

NEGYEDIK FEJEZET.

(A Hauhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. - Szerző előadását hitetlenkedve

fogadja gazdája. - Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. - Mi az oka az európai

háboruknak. - Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)

HATODIK FEJEZET.

(Az angol állam további leirása. - Milyen egy miniszterelnök.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző határtalan hazaszeretete. - Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet

és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. -

A gazda észrevételei az emberi természetről.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerző folytatja a yehuk jellemzését. - A Hauhnhnm-ek nagy erényei. -

Hogy nevelkednek ifjuságukban. - A Hauhnhnmek gyülekezete.)

KILENCEDIK FEJEZET.

(Nagy vita a Hauhnhnm-ek országgyülésén és a vita eredménye. - A Hauhnhnm-ek

müveltsége. - Épületeik. - Temetkezés. - A Hauhnhnm nyelv tökéletlenségei.)

TIZEDIK FEJEZET.

(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. - Hogy javul meg és hogy

izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. - Néhány társalgás. - Szerző gazdája

végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell az országból. - Szerző bánatában elalél, de aztán

megadja magát. - Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza magát.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző kalandos utja. - Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. - Egy bennszülött

nyillal megsebesiti. - Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. - Az udvarias kapitány. -

Szerző megérkezik Angliába.)

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Szerző megbizhatósága. - Mit akart elérni jelen mű kiadásával. - Szerző igen elitéli

azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. - Szerző igazolja és tisztázta magát. -

Válasz egy ellenvetésre. - Uj gyarmatpolitika. - Az angol korona joga mindama földekhez és

országokhoz, melyeket szerző leirt. - Az elfoglalás nehézségei. - Szerző utoljára bucsuzik el

olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány szives tanácsot ad s befejezi müvét.)

+

swift portr

SWIFT

Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el kell az irásai közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja - és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.

Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük, pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél, rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen.

Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült, természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal, hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg, milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni, milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a cipősarok magasságának külömbsége.

De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok, kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg, hanem - és ez az igazi és legmélyebb nagysága - magát az embert, a meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak, alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi társadalmak szatirikusa. Mind ennél több - magának az emberi nemnek a szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen, akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt, szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó, aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a Yehu, ahogy Swift megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen "kullur"-yehu, görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni, ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között. Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és elájul az undortól - megérezte rajtuk az emberszagot.

Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni, hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.

*

Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában 1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy aztán 1688-ban, a "dicsőséges" forradalommal örökre lebukjon. Háromszor változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az ember, az általános emberi absztrakciója.

A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert. Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az "ursprüngliche Akkumulation" a profit állatjaivá sülyesztette a burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.

A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát, akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje, de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük. A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az Angol Bankot és a "Kapital" pörölycsapása állapitja meg: "Az idő tájt, mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a bankóhamisitók égetését." Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge, rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel. Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen, ha a gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban. Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.

És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, - de Swift, ha gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy ir a saját népéről is: "Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát és aljasságát, amely közt élek."

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek. Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: "A hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició Spanyolországban." Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája iránt.

Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a "pénz, rang és gőg" által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

Pogány József.

http://mek.oszk.hu/08300/08351/08351.htm

*

gulliver-morten16

Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám

Dánielné Lengyel Laura: Swift Jonathán

Angliában pár hónappal ezelőtt nagy ünnepségek zajlottak le Swift Jonathán emlékezetére. Ezeknek az ünnepségeknek tulajdonképpen semmiféle aktualitása sem volt, csak úgy spontán keletkeztek, egypár lelkes íróember essayje, tanulmánya, cikke után, melyben Swift hervadhatatlan aktualitását s az örök má-ba való kapcsolódását magyarázzák. Mindegyik író a maga módján próbálta meglelni a titok kulcsát: hogyan van az, hogy ez az óriás, ki nemcsak hazájától, fajától, de az egész emberiségtől elfordulva öntötte formába gondolatait, álmait, ma talán még aktuálisabb, és jobban az élő, eleven világba kapcsolódó, mint saját korában? Holott jól tudjuk, Swift sohasem tartozott a félreértett geniek keserűen groteszk, gyötrelmesen érdekes fajtájához. Talán kegyetlenség is kimondani, de az alkotóra, ki nem bír találkozni korával, mindig valami furcsa, szomorú idegenkedéssel nézünk. Talán azért, mert tudjuk, hogy azért az elmulasztott találkozásért soha, semmiféle kárpótlást nem nyerhet, nem kaphat. A hálás utókor megértéséről semmit sem tudhat, mert ha tudna, akkor lenne csak igazán keserű a szájaíze. Ha valahol, valami relációban igaz az a keserű mondás, hogy minden hírnév a fokozatos félreértések halmazata, úgy a «hálás utókor» viszonylatában válik vérbemenő, rettenetes igazsággá.

Az alkotó erő ilyenkor tehetetlenül áll szemben a közvéleménnyel. Sem magyarázni, sem igazolni nem bírja immár a félreértések halmazatát. Még azért sem könyöröghet, hogy inkább felejtsék el végképpen, semhogy így és ilyennek ismerjék. Anatole France egy kis irodalmi anekdotában megmondja e dologról véleményét.

- Akadémiai ülés után a Szajna partján sétáltam. A gyűlésen a szegény jó Renant adtuk át a halhatatlanságnak és a hálás utókornak. Itt a Szajna partján pedig körülöttem gyerekek hancuroztak, szerelmesek egymáshoz símultak, fiatal asszonyok szeme ígért, biztatott, ajándékozott vagy megtagadott. Férfiak pillantása kért, könyörgött vagy hálálkodott, - ime itt volt hát előttem a «hálás utókor» és egészen bizonyos vagyok benne, hogy egyik sem gondolt a jó öreg Renanra.

Anekdoták nem az igazság megvilágítására való fáklyák, legfeljebb egy gyufaszálnyi föllobbanásban mutatják az ösvényt, melyen az igazság keresésére el lehet esetleg indulni. De egészen bizonyos, hogy nincs szánandóbb, s egyben idegenkedést jobban felkeltő alak, mint az az alkotó, ki semmiképpen sem bírt korához, jelenéhez hozzáférni.

Swift Jonathán nem tartozott ezek közé a szerencsétlenek közé. Irodalmi, társadalmi és politikai hatásának ereje talán még művei értékét is felülmulja. Pedig Swift a legelőkelőbb írói erők közé számíttatik. Stílusának vizuális erejét az angol esztétika ma is felülmulhatatlannak mondja. Tudjuk, hogy Swift alkotásaival egész író-, politikus-, művész- és filozófus-generációt nevelt fel; azzal, hogy elsőnek állította fel irodalmi munkásságában azt, amit a modern filozófia és szociológia szinte dogmaként hirdet: a relativitás elméletét. Mikor Gulliver-jében a liliputiak között megmutatja az öldöklő, vérengző háborút, mely egy kiterített zsebkendőn, Gulliver jobb tenyerén zajlik le, mikor a martiriumba menő hitet, a vértanuságot relativálja és a dogmáért, hogy a tojást a vastagabb, vagy a hegyesebb felén kell-e feltörni, meggyujtatja a máglyákat, hogy pusztuljanak az eretnekek, kik a tojást nem a helyes végén törik fel. És mikor már az összes hitetlenek elégtek, üldözőbe veszik azokat, kik ugyan ragaszkodnak a szabályhoz, de szívükben szeretnék a tojást a hegyesebb végén feltörni. Mikor az óriások gereblye- és kasza-evőeszközeit szemlélteti, méternyi mélységű póruslyukaikat rajzolja, és a szörnyű bűzt, mit szerelmes öleléseik közben terjesztenek, stb. stb. Swift volt, ha nem is az első, de a legélénkebben megérzékítő erő, ki megmutatta, hogy csak az arányokat kell másképpen felosztani és a megszokottságból azonnal kibontakozik az emberiség benső ábrázata.

Kortársai teljesen tisztában voltak Swift írói értékével. Míg élt, egyik legnépszerűbb regény- s egyben legrettegettebb röpirat- és pamfletíró. Voltaire-re és az encyclopédistákra való hatása döntő jelentőségű. Voltaire írói s emberi fejlődése egész más irányban halad, ha Angliában Swiftnek és baráti körének hatása alá nem kerül. Gondoljunk csak Voltaire egyik legplasztikusabb hasonlatára, mely teljesen analógiája a Swift képének, melyben a tojás vastagabb és hegyesebb felével illusztrálja a hitbeli harcokat. «Egy cserebogár és egy vakondok, - meséli Voltaire, - összetalálkoztak. A cserebogár fölkiált: «Jaj, micsoda gyönyörű világ! Igazán hatalmas cserebogár lehetett, aki ezt teremtette!» A vakondok ekkor szembefordul vele: «De hát milyen ostoba Ön! Hát még azt sem tudja, hogy ezt a világot egy vakondok formálta?!» Most megkezdődik a harc és a háború, melyben az összes cserebogarak és vakondokok résztvesznek. A vakondokoknak sikerül a cserebogarakat legyőzni és elfogadtatni a még életbenmaradottakkal az ő dogmájukat. Most már azt hinnők, hogy csönd és béke van. De tévedés, mert most azokat kezdik üldözni, kik elfogadták ugyan a vakondok-dogmát, de szívükben mégis azt gondolják, hogy a cserebogár volt az igazi. És újra megnyílnak a kínzókamrák és lobognak a máglyák s kirepül a tokjából a hóhér bárdja, mert hogy ember, állat, cserebogár és vakondok, mind a maga képére formálja meg az Istenét, azért is nem lehet az Isten különb, mint amilyen. »

Ime, szinte lemásolása Swift képének.

Az encyclopédisták munkáin egyenes vonalban kimutatható Swift hatása.

Az ír fajta, mely évszázadokon keresztül halálos gyűlölségtől fuldokolva vergődött Anglia acél ujjainak szorítása alatt, melyet vallás, szokás, erkölcsök, világszemlélet, mind élesen elválasztottak a brit fajtól, igen nagy talentumokkal ajándékozta meg Angliát. Hogy irodalomnál maradjunk, Swift Jonathánon kívül még csak Wilde Oszkárra és Shaw Bernhardra kell hivatkoznunk. Sem Swiftet, sem Wilde-ot, sem Shaw-t nem lehet nacionalistának nevezni, mégis ez a faji nacionalizmus ott él mind a három íróban. Az elsőnél undorba fuló, semmi által le nem szerelhető gyűlöletbe, a másodiknál groteszk, néha fantasztikusan mulatságos cézári pózokba, a harmadiknál gyilkosan elmés iróniába burkolva - ott leljük az angol szellem, erkölcs és világszemlélet ellen való fordulást.

Minden ócska, kopott frázisban hallatlanul nagy erő van. Ha nem így lenne, nem is tudna ócskává, kopottá és frázissá válni. Mire az ember megöregszik, rájön az igazságra, hogy a világ összes bölcsei együttvéve sem voltak olyan okosak, mint Don Quijote jeles fegyverhordozója Sancho Panza, ki mindig olyan közmondásokban fejezte ki gondolatait és érzéseit, melyeknek igazsága mellett többek közt az is bizonyságot tett, hogy több ezer esztendő óta forgalomban vannak.

«Az ember társas lény.» Van-e ennél ócskább, elkoptatottabb és egyben igazabb frázis?! Az ember lelke nem bírja a magányosságot, az emberiségtől való elszakadást elviselni. Nem bírta ezt eddig még ki senki, soha, még maga Swift Jonathán sem, ki beleőrült, mikor megpróbálta.

Első szatírája, mely az egyházak (a katolikus, protestáns és presbiteri egyházak) ellen egyaránt irányult, még nem mutatja az igazi Swiftet. Papi pályára készült s karakterében rejlett, hogy mindenütt meglássa a bajt, a züllést és a visszásságot. Hivatásánál fogva bepillanthatott az egyházak életébe. Akkor még azt hitte, hogy csak itt van a baj. Első szatírája, «Tales of a Tub» úgy viszonylik későbbi munkáihoz, mint valamelyik kis toscanai kőfaragó édeskés figurája Michelangelo Mózes-éhez. Irország érdekében, Anglia elleni röpirata: Drapier's Letters már inkább swifti hangok.

Aztán otthagyja a papi pályát, politikai író, vagy mondjuk ki nyiltan, pamfletszerző lesz. Írt a toryk és whigek ellen és mellett. Nem árulásból vagy érdekből, mint ellenségei állították, hanem mert valahova be akart kapcsolódni, valahol el akart lelkileg helyezkedni. Mert a tudat alatt talán már érezhette, hogy jön a rettenetes, a soha más ember által át nem élt katasztrófa: az emberiség közösségéből való kiszakadás. Ez ellen keresett menedéket minden politikai pártban, - egyiknél sem tudta megtalálni. És mert sehol, semmiféle viszonylatban nem bírta megtalálni, el kellett következnie a világirodalom egyik legérdekesebb és legrettenetesebb munkájának: a Gulliver utazásai-nak.

Ez a könyv a legrettenetesebb vádirat. Nem az erkölcsök, állapotok, társadalmi viszonyok, hanem maga az ember ellen. Swift itt már nem az egyházat, nem az állami berendezkedést, nem a zsarnok, kétszínű Angliát, még csak nem is a világ folyását támadja, hanem magát az emberiséget. És ebben a dologban egyedül áll nemcsak a világirodalomban, de a világhistóriában is.

A próféták, az emberiség előtt új ösvényt mutató lángelmék, Jézus, Buddha, Konfucse, mind csak az ember belső lelki struktúráját akarták megváltoztatni, új alapra helyezni. A társadalmi helyzetével, szociális elhelyezkedésével, hatalmi poziciójával, az osztályok elkülönödésével vagy egybeforrásával nem sokat törődtek. Még Jézus is csak általánosságban mond példabeszédeket a gazdagról s a szegényről és azoknak üdvözülhetési eshetőségéről és lehetőségéről. De sem prédikációiban, sem tanításaiban társadalmi reformot e földön nem követel. Mózes és Mohammed kivételek, mert ők nemcsak próféták, de államot formáló politikusok és hadvezérek. Ezek egyaránt birtokukba akarják venni az ember lelkét és testét. Benső életét és külső elrendeződését. Swift mindenféle eddigi világfelfogásnak ellene fordul és elszakad az egész emberiségtől, melyet sem megjavítani, sem átalakítani érdemesnek nem tart. Az emberiségtől, mely szerinte fizikumában förtelmes és ellenszenves, lelkében szennyes, erkölcsében pedig még a józan belátás törvényeit sem ismeri, szokásaiban a tűrhetetlenségig undorító, az emberiségtől a szép, a jó, a nobilis, az etikai alapon álló, esztétikai formát megbecsülő állatokhoz, a lovak társadalmához kell fordulnia annak, ki nem akar «jehu» lenni, azaz az emberi csordához tartozni.

Ilyesmit emberi agyvelő nem álmodhatott meg büntetés nélkül. Akire ráméretett, hogy megálmodja, az a kétségbeeséstől beleőrült.

Mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy vannak törvények, melyek egy-két nemzedék számára készültek. Ezekről a törvényekről mondja Macaulay, hogy az emberek kocsijuk formájával és a ruhájuk szabásával változtatják őket. Ezek azok a törvények, amelyeket a szükség, az adottság, a politikai viszonyok teremtenek és ugyanazok az erők el is törlik őket. És megint vannak aztán változhatatlan, isteni törvények, melyek a teremtés hatodik napja óta érvényben vannak, melyeket halálos bűn megszegni, mindaddig, míg az utolsó emberre ráborul majd a kiégett nap örök sötétsége.

Twain Mark, Huckleberry Finn című regényében hervadhatatlan fénnyel konkretizálja ezt az absztrakciót. Huckleberry, a tizenhárom éves kis csirkefogó egy Jim nevű négert rejt el bárkáján. Jim rabszolga volt és kegyetlen gazdájától megszökött. Katonák keresik a szökött rabszolgát, hogy visszavigyék és Huckleberry elrejti előlük Jimet. Ezek után pedig így elmélkedik a kis csirkefogó:

«Tudom, hogy elveszett ember vagyok, nem érdemlem meg, hogy a nap reám süssön. Örök gyalázatba estem, fehér ember létemre egy néger pártjára álltam. De hát eszembe jutott, hogy az öreg Jim milyen jó volt hozzám, milyen önfeláldozással ápolt betegségemben és arra gondoltam, hogyha átadtam volna Jimet a katonáknak, vajjon nyugodtabb volnék-e? Nem bizony. Éppen úgy forognék fekhelyemen, mint ahogy most hányom-vetem magam. Miután pedig az ember így is, úgy is nyugtalan természetű, legokosabban teszi, ha úgy cselekszik, ahogy jól esik neki.»

Twain Mark kis csavargója mindnyájunknál sokkal közelebb jutott az igazsághoz, mely így szól: ha az emberi, a társadalmi törvények összeütközésbe kerülnek az isteni örök törvényekkel, tegyük azt, amit az isteni törvény parancsol. Rabszolgát szöktetni csak addig bűn, amíg rabszolgák vannak. De hálátlannak, embertelennek, könyörtelennek lenni mindig halálos bűn volt és az is marad.

Swift azonban azt mondja, hogy az emberi csorda nem képes sem azokat a törvényeket megtartani, melyeket fékentartására, leigázására, rendbehozására hoztak, sem azokat, melyeket Isten adott nekünk, hogy saját lelkiismeretünk ellenőrzése mellett betartsuk őket. Az emberi csorda, a «jehu» semmire sem való. Aki ér köztük valamit, annak ki kell menekülni a csordából, be az állatok okos, észszerű, erkölcsös, nobilis társadalmába, - vagy az őrültek házába.

Itt talál menedéket Swift Jonathán, miután megírta hervadhatatlan írásait. Hogy ezekre teljes világosság vetődjék, látnunk kell a kort, melyben Swift élt és dolgozott.

1667-ben született és a hosszú hetvennyolc esztendő alatt, melyet itt töltött az általa annyira gyűlölt embercsordában, nagy földrengések rázták meg a világot. Születése előtt húsz esztendővel a nagy angol forradalom vérpadra viszi a királyt, utána jön Cromwell köztársasága. Még meg sem született Swift és már visszahozzák a Stuartokat. Tizenegy éves, mikor II. Jakabbal örökre kikergetik őket és a király veje, orániai Vilmos, elfoglalja trónját. Mi minden történt az állandó földrengés alatt. Hogyan lett becstelen áruló, ki az előző korszakban még dicső hazafi volt, hogyan üldözték a puritánok alatt a Stuartok híveit, és hogyan gyötörték a restauráció alatt a kerekfejűeket, - ezt mind maga előtt láthatta Swift. Látta az emberi lelket meztelenre vetkőztetve, látta a hitet, meggyőződést, vallást, uralkodót, királyt, szabadságvezért megtagadva, felemelve, vagy újra elárulva, amint ezt az érdek, a számítás, vagy csak a puszta életbiztosság hozta magával. (A mi történelmünkben a Mohács utáni korszakot lehetne ezekhez az időkhöz hasonlítani.) Swift az emberiséget a saját korának torztükrén keresztül szemlélte. Ő, akinél az elme ereje és fénye szinte emberi mértéket meghaladó, nem bírta azt az egyszerű, régi, szinte Sancho Panza szájába való igazságot megérteni, hogy a süllyedés okát sohasem az emberekben, hanem a viszonyokban kell keresni.

Iránytű és - a Cromwell diktaturáját kikapcsolva - vezetés nélkül hánykolódik az ország hajója. A folytonos földrengésben nem az emberiség igazi lelke jelenik meg, csak szerencsétlensége és hitványsága.

Emberutálatban és az emberi közösségből való kiszakadásban senki sem hasonlítható ehhez az ír származású angol íróhoz. Strindberg próbálja néha utánozni, de milyen mérhetetlen magasságból néz le erre a svéd íróra az óriási angol, valahonnét az Olympus tetejéről. Egyebekben pedig családi élete, a nőkhöz való viszonya éppen olyan gyökerében megmérgezett, mint a Strindbergé. Két nővel élt egyszerre furcsa bigámiában, kik gyűlölködve pusztították egymást és az írót. Ezt a fantasztikus, halálosan keserű bigámiát Goethe erősen felhigítva és limonádéval leöntve írta meg Stellá-jában.

Swift aktualitása örökéletű, mint maga az emberi nyomorúság, szenvedés, - és megváltás után való kínzó sóvárgás. Ez a sóvárgás talán sohasem volt olyan erős és intenzív, mint most, a mi időnkben. S talán ebben gyökerezik Swift égő, a má-ba annyira belekapcsolódó aktualitása.

*

JONATHAN SWIFT

(1667-1745)

Sírfelirata, amelyet latin nyelven maga szövegezett, így hangzik: Itt nyugszik Jonathan Swift, ahol a vad felháborodás nem marcangolhatja többé a szívét. Ez a marcangolt szívű, vad felháborodások közt élt férfi társaságokban híresen kedves szavú, szellemes csevegő volt, költőként és irodalmi levélíróként érzelmesen gyengéd szavú, újságíróként józanságot és főleg békességet hirdető, templomi szónokként - hiszen pap volt - szívekre és elmékre egyaránt nagy hatású. Mégis örökösen vad felháborodást érzett, mivel mindenütt csak gonoszságot, ostobaságot, embertelenséget tapasztalt, és képtelen volt részvétlen lenni a nyomorgók, a megalázottak, a kisemmizettek iránt. Emberségessége, világot átölelő részvéte tette a világirodalomnak talán legnagyobb és legkíméletlenebb szatirikusává. Ehhez azonban az is szükséges volt, hogy birtokában legyen az írásművészet egész eszköztárának. Birtokában volt. Aligha vitatható, hogy ő a XVIII. század legnagyobb angol írója, aki egyéb remekművek között megírta a mindmáig egyik legtöbbet olvasott, ismert és idézett könyvet: a Gulliver utazásait.

Angol volt, de Írországban született. Kisgyermek korától fogva ismerte a gyarmati sorban élő írek nyomorát és megaláztatását. Szerette az íreket, és az írek soha angolt úgy nem szerettek, mint őt. Amikor egy ízben Londonból hazatért, Dublint kivilágították a tiszteletére. Holott az írek általában - és indokoltan - ellenséget látnak minden protestáns angolban, és ez az angol ráadásul protestáns pap volt. Papnak is híres. Úgy vélte, kijárna neki a püspöki méltóság, de ezt dicsősége teljében sem érhette el. Csak főesperes lett belőle, mivel az egyik csillogó szatírájában - a Hordómesében - alaposan kigúnyolta anglikán hittestvérei kicsinyességeit és ostobaságait is. Mert képtelen volt hallgatni, ahol bírálnivalót talált - s mivel kora legtisztább szemű embere volt, ahová csak nézett, bírálnivalót kellett találnia.

Fiatalemberként került Angliába, ahol mint titkár és házitanító nagy befolyású urak körébe jut. Helyzetét azonban megalázónak érzi: a tekintélyes államférfiak amolyan felettébb tanult, sok mindenre használható szolgalegénynek tekintik. Akkor már inkább elmegy lelkésznek valahová vidékre. És éveket tölt különböző falvak és kisvárosok plébániáin. Közben azonban gyakran megfordul Londonban is, Dublinban is. Az irodalmi körök egyre nagyobb elismeréssel fogadják itt is, ott is. Ez időben még saját hangját kereső ifjú költő, de vannak már, akik kihallják soraiból a senki mással össze nem téveszthető egyéniséget.

Házitanítóskodásának legszebb jutalma irodalmi barátsága Esther Johnsonnal. Esther nyolc-kilenc éves volt, amikor a fiatal papjelölt az elemi tudnivalókra oktatta. Ebből a nagyúri leányból igen kulturált és finom irodalmi érzékű asszony lesz idővel, aki nagyon jól érti hajdani mestere gyötrődő felháborodásait, és szinte múzsája lesz az írónak. Swift a műveiben Stellának nevezi. A Levelek Stellához című könyv nemcsak az értelemmel teljes prózai lírának példaképe, hanem egyben kitűnő korábrázolás, amelyben az író feltárja észrevételeit mindarról, amit maga körül az életben tapasztalt, és gondjait az emberekért. Ez még nem szatíra, ezt még a költő írta, de már nem vers, hanem remekmívű széppróza.

Első szatirikus műve A könyvek csatája. Kitűnő humorú, játékos ötletekkel teljes mese arról, hogy a londoni Királyi Könyvtárban összekapnak a klasszikus és a modern könyvek. Egy kicsit a hősköltemények paródiája, egy kicsit a kritikai élet paródiája, a kortárs írók alapos megcsipkedése. És közben - a halhatatlan epizód - a méh és a pók vitája; a pók a bonyolult hálót szövő, de utálatos napi irodalom, a méh, aki a fényt és az édességet kedveli, az örök életű remekírók irodalma. A következő szatíra, a Hordómese - amelyet az író élete legjobb művének vallott mindvégig - a vallási vitákat figurázza ki. Három testvérről van itt szó; ezek a katolikus, az anglikán és a kálvinista felekezetet képviselik. Családi marakodásaik a hitvitákat parodizálják. És közben az egész könyv stílusa, ajánlása, előszava, bevezetése, közbevetése az éppen elmúlt XVII. század barokk stílusát teszi nevetségessé. Ezt a remekművet tulajdonképpen sohase bocsátották meg neki. Mindegyik felekezet sértve érezte magát. De írói tekintélye mégis nagyot nőtt vele. Múlhatatlan mű: ma is érvényes az értelmetlen vitákra.

Ebben az időben dublini pap, de London is nyilvántartja. Különösen a toryk (vagyis a konzervatívok). A pillanatnyi politika ugyanis úgy alakul, hogy a nagypolitikában akkor éppen a konzervatívok képviselik a béke pártját a kardcsörtető, háborúzó liberálisokkal szemben. Swift pedig szóban és írásban békepárti. S amikor a toryk kerülnek kormányra, meghívják az írót, hogy szerkessze a párt hivatalos folyóiratát.

Swift három évig szerkesztő, miniszterek barátja és tanácsadója. Kiderül, hogy újságírónak is kitűnő. A kor jelentékeny írói keresik barátságát. Ebben az időben kezd bontakozni benne Gulliver története. De még sok keserűség és kiábrándulás kell, hogy megírja a nagy szatírát.

Amikor három év múlva a toryk megbuknak, és újra whig kormány jön, Swift pártfogóinak egy része még börtönbe is kerül, mások száműzetésbe kényszerülnek. Az író ugyan ekkor már főesperes, de nincs kedve tovább Londonban élni az ellenséges környezetben. Visszamegy Dublinba.

És akkor következnek a nagy szatirikus vádiratok - a Pamfletek - a nyomorgó, megalázott ír nép érdekében. Swift úgyszólván egyedül veszi fel a harcot az egész angol közvéleménnyel. A Pamfleteken úgy nevet az olvasó, hogy a szíve elszorul. Később voltak, akik Swiftet cinikusnak, részvétlennek nevezték, mert a szörnyűségekre harsány nevetéssel válaszolt, holott ez a nevetés a gyásznak, a vad felháborodásnak sajátos szatirikus hangja volt (mint sokkal később nálunk Arany Jánosé, aki A nagyidai cigányok nevetésével fejezte ki a nemzeti gyászt - igaz, ezt Aranytól is rossz néven vették a hozzá nem értők).

Itt, Dublinban készült el végre, sok tervezgetés után Gulliver halhatatlan története. Már műfaja is paródia. Hiszen a kor kedvenc témája a hajós kalandregény volt. Számos ponyva szólt képtelen tengeri kalandokról, de jó műveket is írtak a kalandor kereskedőkről. Hiszen ilyen volt Robinson története is. A Gulliver-regény - teljes címén: Gulliver utazásai különböző népekhez - formáját tekintve hajós kalandregény. Egy hajóorvos négy hajótörésének krónikája. Ámde ez a hajóorvos felettébb fura tájakra jut el: törpékhez, óriásokhoz, tudósokhoz, végül lovakhoz. Swift áradó képzelettel meséli a mesés történeteket. Az első két részből halhatatlan gyermekmese is lett, hiszen ha akarjuk, tekinthetjük felettébb kalandos mesesorozatnak is. Pedig ez csak a felszín. Ezek a törpék, óriások, tudósok és lovak: egyrészt maga Anglia, másrészt maga az emberiség. Lilliput a nagypolitika, lekicsinyítve ujjnyi emberek közé, ahol egyszerre kiderül a közéleti marakodások kicsinyessége. Az óriások között, minden emberi-testi felnagyításával elébünk tárul életünk durvasága, otrombasága. A tudósok országa nemcsak a kor tudományának, hanem minden kor áltudósi nagyképűségének paródiája. Végül az értelmes lovak országában az derül ki, hogy mennyivel vonzóbb az állatok élete az elállatiasodott emberekénél.

Az egész mesesorozat komikumát fokozza, hogy Gulliver közben igen naiv angol hazafi, aki mindenütt magyarázgatja, milyen tökéletes minden Angliában. Az olvasó kénytelen volt ezeket a túldicséreteket szembesíteni a valósággal. De kénytelen volt maga Gulliver is, aki végül kiábrándul az emberiségből, és hazatérve szülőföldjére, jobban érzi magát a lovak közt az istállóban, mint családja körében. Sokan elmondották már, hogy sem azelőtt, sem azóta senki ennyi rosszat nem mondott az emberiségről.

Pedig szenvedő emberszeretetből tette, a vad felháborodás marcangolta szívét. S miközben közismerten kedves volt, társaságokban szellemes, a szószéken csillogó, idegzete egyre nehezebben bírta az élet adta fájdalmakat. Családi élete sem volt szerencsés. Kedvenc leánya fiatalon meghalt. A fájdalmak elől menekült képzelete csapongásába és a nevetésbe. De ez sem ment mindvégig. Úgy mondják, elborult lélekkel halt meg.

Ünnepelt író volt már életében is. Politikai ellenfelei is elismerték rendkívüli tehetségét. A Gulliver pedig megjelenése óta (1726) a világ minden kulturált nyelvén újra meg újra megjelenik. Sokszor átdolgozták gyermekek számára is. Századunkban többször is filmre vitték. Gyakran írtak új kalandokat történeteihez (nálunk például Karinthy és Szathmári Sándor). A viszontagságos életű hajóorvos az egész földkerekségen az olvasók közös ismerőse.

HG

*

gulliver_in_brobdingnag_599204

 

Swift, Jonathan (1667 - 1745)

Angol regényíró, költő

Dublinban született 1667. november 30-án.

Apja kisebb hivatali tisztségeket viselt, fia születését nem érte meg. Swiftet anyja és apja tehetősebb fivérei nevelték. Egyetemi tanulmányait a híres dublini Trinity College-ban végezte. Az angliai dicsőséges forradalom hírére Dublinban végigsöprő, angolellenes terrorakciók elől, a dublini Trinity College-ből kilépve, 1689-ben ő is áthajózott Angliába.

Az év vége már a nagy műveltségű Sir William Temple, a visszavonult neves politikus házában találta, ahol megismerkedett a kor közéletének, irodalmának vezető embereivel, és gyarapíthatta irodalmi műveltségét. A Moor Parkban titkárként és barátként, Temple esszéinek, emlékiratainak szerkesztőjeként eltöltött tíz év döntőjelentőségű volt. Swift intellektuális fejlődése szempontjából. Ekkor keletkeztek első, nagyszabású szatírái, ekkor lépett a papi pályára (egyházi ügyekben többször megfordult Írországban), és kötött életre szóló barátságot Stellával (Esther Johnson), aki később követte Írországba.

Temple halála után, 1699-1710 között sikertelenül próbált érvényesülni az egyházi és politikai porondon, de nevét a londoni-dublini irodalmi elit egyaránt ismerte. Whig elvei ellenére tollát 1710-től érthetően az új tory kormány szolgálatába állította (a toryk voltak a spanyol örökösödési háború befejezése mellett). 1710-14-ig a londoni irodalmi-politikai élvonalban élt. Ontotta a háborúpárti whig hadvezetés tekintélyét megsemmisítő, s az utrechti békét közhangulatilag előkészítő röpiratait, újságcikkeit, utóbbiakat az új tory folyóiratban, a The Examinerben (1710-11). Ekkoriban szentelt néhány együtt érző sort a Rákóczi-szabadságharc ügyének is.

A torykhoz való átállása után elvesztette a whig irodalmárok barátságát, de új barátokra tett szert a tory írókat tömörítő fiktív Scriblerus Club tagjai személyében. Közösen tervezték el, hogy megírják a Scriblerus Club visszaemlékezéseit, és ekkor fogamzott meg számos híres mű, köztük a Gulliver terve is. 1714-ben a tory kormány megbukott, és ettől kezdve Swift élete végéig Írországban élt, a dublini St. Patrick székesegyház főespereseként. Bár száműzöttnek érezte magát, azonosulni tudott az ír néppel, s 1720 utáni ír témájú írásaiban teljesedett ki igazán alkotó művészete. Írásai mellett gyakorlatilag is sokat tett az ír nép fizikai, erkölcsi nyomorának enyhítéséért. Az Írországban sokszorosan érzett angol elnyomás, a Walpole-kormány korruptsága miatt megkeseredett Swift dublini éveire egy szerencsétlen szerelmi kapcsolat, Stella halála, s gyermekkorában kezdődött és most elhatalmasodó, szédüléssel, időszakos süketséggel járó betegsége vetett árnyékot.

Swift az angol klasszicizmus legnagyobb prózaírója, a világirodalom egyik, legsajátosabb szatirikusa. Már A könyvek csatája 1704 a klasszikus műveltség és a felvilágosodásra oly jellemző szatirizáló kedv legtisztább találkozása. A St. James könyvtár polcairól egymás ellen hadba vonuló ókori és modern könyvek csatája Swift parabolisztikus hozzászólása az ún. klasszikus-modern vitához. Az elődök nagy szellemi hagyatékát lepocskondiázó üresfejűséget kigúnyoló és elítélő véleménye legtisztábban a parabolán belüli parabolában, a méh (= klasszikusok) és a pók (= modernek) híres vitájában fogalmazódik meg.

A Hordómese, 1704 Swift legnagyobb ifjúkori alkotása is szatirikus parabola. Könnyed, játékos virtuozitás, magas fokú intellektuális irónia, a szatirikus lelemény elképesztő szertelensége, gazdagsága jellemzi. A fivérek (Péter, Márton, János) története szatirikus egyháztörténet, a művészet és tudomány ’dicséretére’ írt kitérők pedig a korabeli műveltség szatíráját adják. Swift mint legtöbbször, itt is ironikus álarc mögé rejtőzik, a narrátor ezúttal egy öntelt, tehetségtelen Grub streeti firkász. A Hordómese így. többrétű paródia: műfajparódia, stílusparódia, tipikus korabeli állásfoglalások szatirikus tárháza stb.

1704-20 között írásai vallási-erkölcsi tárgyú, komoly és szatirikus reformjavaslatok és ellenjavaslatok, túlnyomórészt azonban politikai aktualitásokkal foglalkozó röpiratok, cikkek; 1714 után politikai apológiák, történeti értékű visszaemlékezések. Írt nyelvi akadémiai javaslatot; a Bickerstaff álnéven író Steele ellen irányuló Bickerstff jövendölései 1708 című nagyszabású tréfáján egész London nevetett. Ír tárgyú röpiratsorozatának alapgondolata már a nyitányban, a Javaslat az ír iparcikkek általános használatáról 1720 megfogalmazódik: Írország csak a hazai ipar felkarolásával szabadulhat gyarmati függéséből. A rőfős levelei 1724-25 pedig nyíltan fölveti a polgári szabadságjogok kérdését, a nép és az uralkodó, az Írország és Anglia közötti kapcsolat súlyos problémáit. A Szerény javaslat 1729 című művében, sötét és keserű iróniával, ír gyermekek húsának árusítását javasolja, mint egyetlen megoldást az ír nyomor enyhítésére.

Életművének csúcsa a Gulliver utazásai, 1726 nagyszabású szatirikus összefoglalás, frontális támadás az emberi, társadalmi romlottság, kártékonyság, sötét fanatizmus, az ember mérhetetlen önhittsége ellen. Az önhitt, naiv Gulliver az önfelfedezés útját járja be annak felismeréséig, hogy az ember csupán értelmes állat, akiben az állat elnyomja az értelmet. A látszólag mulatságos kalandok mögül átizzik Swift elemi erejű morális felháborodása, s ha a mai olvasó előtt rejtve marad is a korabeli szatirikus utalások tömege, a négy könyvben megérzi a XX. században már megszokott, abszurd szatírával „sokkoló” irodalom korai példáját.

A címszereplő olyan átlagembert képvisel, aki mentes azoktól a végletektől, amelyekkel útjai során szembesül. Gullivert utazásai a társadalmi berendezkedésnek négyféle zsákutcájával ismertetik meg. Lilliput a kétpártrendszer, Brobdingnag a felvilágosult önkény, Laputa a tökéletesen megtervezett társadalom hiábavalóságát példázza, a befejező rész pedig az ész és a szenvedély által irányított élet fonákságára hívja föl a figyelmet. A Gulliver egészéről elmondhatjuk, hogy kevés mű akad a világirodalomban, amelynek hatása ennyire nyugtalanító lenne. Az utazó nem talál értéket az életben, mivel csak egymást tagadó s egyformán elhibázott világokkal ismerkedett meg. Borúlátása részint rendkívüli erkölcsi érzékenységéből következett, részint állóképszerű világszemléletéből. Más klasszicista írókhoz hasonlóan változtathatatlan alá- és fölérendeltséget tulajdonított a lényeknek. A szervetlen anyagokat képzelte el a létezők nagy láncolatának legalján, és az Istent a legtetején. E láncolatban minden egyes lénynek egyszer s mindenkorra meghatározott rangja van. Az ember áll legközelebb az Istenhez, de ő sem változtathat helyzetén, erre irányuló próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve. A Gulliver az efféle törekvések hiábavalóságát hivatott bemutatni.

Az angol klasszicizmus legnagyobb alakjának főműve, a Gulliver utazásai a korban oly népszerű utaztató regények cselekménybonyolítását követi, de a „világirodalom legnagyobb szatírája - nemcsak művészi értékénél fogva, hanem, hogy úgy mondjuk, átmérőjénél fogva is. Más szatíra egy-egy emberi gyengeséget, divatot vagy visszaélést ostoroz, Gulliver egész embervoltunk rettentő kicsúfolása. Swift kiemeli magát az emberfajta közösségéből, hogy megmutassa az egész fajta eredendő és javíthatatlan gyengeségét, gonoszságát és ostobaságát. Iróniája elől nincs menekvés, sima és éles mondatai behatolnak a legvastagabb önbizalom páncélja mögé is. Olvasása közben az ember mélyen szégyelli, hogy ember. Maga mondja, hogy olyan mondatokat akar írni, amelyek ostorcsapásként hatnak az olvasóra. Sikerült is neki.” (Szerb Antal)

A mű négy részének mindegyikében maga a világjáró hajóorvos, Gulliver számol be egy-egy utazásáról (Swift ezzel a módszerrel is hitelesíti a történetet).

A címszereplő először a nagyzási hóbortban szenvedő törpék országába, Lilliputba jut. A helyiek által Emberhegynek nevezett utazó bekapcsolódik az ország életébe, megismerkedik a törvényekkel, szokásokkal, az ország súlyos gondjaival: a pártviszállyal és a szembenálló szektáknak az ország biztonságát is veszélyeztető ellenségeskedésével: „Körülbelül hetven holdévvel ezelőtt robbant ki egy belső harc, a Tramecksan- és Slamecksan-párt között. A nevek onnan származnak, hogy az egyik politikai frakció magas, a másik meg alacsony sarkú cipőben járt, így óhajtották megkülönböztetni magukat egymástól. Valljuk be, hogy a magas sarkú cipő valóban egész sajátos harmóniában van ősi alkotmányos szokásainkkal; viszont akárhogy áll is a jogi helyzet, a tény mégis az, hogy őfelsége a leghatározottabban csakis az alacsony sarkú cipőket favorizálja már régóta az állami adminisztráció minden területén: az összes közhivatalokban éppúgy, mint a császári korona magánbirtokain. /.../ A gyűlölködés a két párt között az elvakultság oly magas fokára hágott, hogy az ellenfelek nem hajlandók egy asztalnál enni, inni, vagy akár szóba is állni egymással. /.../ Most képzelje el, hogy ilyen belpolitikai feszültségek közepette birodalmunkat még invázió is fenyegeti Blefuscu szigetéről, mely a világmindenség másik óriási impériuma, majdnem akkora, és majdnem olyan hatalmas, mint nagy uralkodónké. /.../ Ez a két nagyhatalom harminchat holdéven át a legirgalmatlanabb harcot vívta egymás ellen. Hogy mi volt a ”casus belli„, pontosan elmondom önnek. Azt hiszem, az egész univerzum megegyezik abban, hogy emberi nemünk ősi szokása az idők kezdetétől fogva, hogy a lágy tojást a vastag végén törjük fel evés előtt. Hanem aztán: jelenleg uralkodó császárunk felséges nagyapja, mikor még egészen kicsi gyerek volt, és szeretett volna egy lágy tojást megenni, a megszentelt szokás szerint próbálta azt feltörni, viszont a héjával összevagdosta az ujját. Erre az apacsászár azonnal egy ediktumot hirdetett ki minden népének, melyben a legszigorúbb büntetés terhe alatt kihirdeti összes alattvalóinak, hogy ezentúl lágy tojás csakis a hegyes végén bontható. A nép olyan gyűlölettel fogadta ezt a törvényt, hogy krónikásaink hat lázadásról számolnak be a tojásproblémával kapcsolatban; a polgárháborúkban egy császár az életét, másik a koronáját vesztette el. A belpolitikai zűrzavarokat Blefuscu uralkodói minden erejükkel szították, és ha a zavarokat sikerült egy időre véletlenül elfojtani, a száműzöttek mindenkor az ellenséges birodalomba menekültek oltalomért. Van olyan feljegyzésünk, mely szerint tizenegyezer ember vállalta inkább a halált a történelem folyamán, semhogy a lágy tojást hegyes végénél kezdje fogyasztani. Száz és száz hatalmas kötet jelent meg a vitáról; ma már természetesen a Vastag Vég felesküdtjeinek minden nyomtatványa tilos a birodalomban, és a Vastag Vég híveit törvényesen eltiltották bárminemű hivatalviseléstől.” (I. 4.) / Swift a tory és a whig párt csatározását, a vallási vitákat és az angol-francia viszálykodást teszi nevetségessé. /

Gulliver Lilliputban többször kihasználja a testi adottságaiban rejlő lehetőségeket, ám az egyik ilyen eset majdnem vesztét okozza: „ Mindamellett nemrégiben mégis volt alkalmam őfelségének igen jelentős szolgálatot tenni; legalábbis akkor még úgy képzeltem. Egy éjszaka egyszer csak arra ébredek, hogy száz meg száz ember ordítozik az ajtóm előtt; /.../ egy csomó udvari ember átvágta magát a tömegen, odarohant hozzám, és rimánkodva arra kért, hogy azonnal fussak velük vissza a palotához; ő császári felsége lakosztályai végig lángban állnak. /.../ Mikor megérkeztem, láttam, hogy már létrákat támasztottak a császári lakosztályok falához, sőt vödrökben is bőségben voltak, csak éppen a víz esett meglehetősen távol innen. Egy ilyen vödör midössze akkora volt, mint egy nagyobbfajta gyűszű, és a derék tűzoltók rendkívüli igyekezettel adogatták is őket sorban a kezembe, de a lángok oly hatalmasak voltak már, hogy mindez nem sokat ért. Kabátommal is elfojthattam volna a tüzet, de azt szerencsétlenségemre otthon felejtettem a nagy rohanásban; /.../ Az este bőségesen fogyasztottam egy rendkívül finom borból /.../. Azt sem tudom, hova írjam azt a szerencsémet, hogy ezen folyadékból eddig még egy cseppet sem adtam vissza a természetnek. A hőség is, mely csontom velejéig átfűtötte testemet (hiszen állandóan a lángok közvetlen szomszédságában sültem), most a vesekiválasztás és hólyagműködés irányában kezdett hatni, a bennem levő borral együtt, úgyhogy hamarosan hatalmas kvantumok buzogtak belőlem, amelyeket azonnal a megfelelő helyekre irányítottam, úgyhogy három percen belül az egész tüzet sikerült eloltanom, s így a felséges architektúra, mely hosszú századok munkáját hirdette tornyaival, megmenekült a pusztulástól. /.../ egyáltalában nem voltam biztos abban, milyen arccal fogadja majd az uralkodó az egészet (bármily rendkívüli volt is szolgálatom). Tudniillik az ország egyik alapvető törvénye, hogy halálos bűnnek számít bárkinél, ha dolgát a palota környékén végzi. /.../ magánúton közölték velem, hogy a császárné nem szűnő horreur-rel viseltetik fenti ténykedésem iránt, olyannyira, hogy a palota ellenkező végébe költözött, a leghatározottabban megtiltva, hogy a megmentett részeket valaha is restaurálják. Azt is megtudtam, hogy legbelsőbb bizalmasai jelenlétében bosszút esküdött ellenem.” (I. 5.)

A felségsértés vádja elől elmenekülő hős rövid angliai tartózodás után ismét hajóra száll, s Brobdingnagba, az óriások jól szervezett államába kerül. (Az itteni bölcs uralkodónak is részletesen bemutatja a brit parlament működését, hazája viszonyait, történelmét, háborúskodásait.) Majdnem három éves tartózkodásának egy madár vet véget: „... következtettem katasztrofális helyzetemre: nyilván saskeselyű kapta csőrébe skatulyám karikáját, azzal a ragadozó szándékkal, hogy majd sziklára dobja, akárcsak egy teknősbékát, és aztán héjából kipiszkálja a húsomat, hogy jóllakjék vele. /... / nyílegyenesen kezdtem zuhanni lefelé, legalább egy percig, oly hihetetlen sebességgel, hogy alig kaptam levegőt. Az őrült zuhanás egy velőtrázó csattanással végződött /.../, a következő percben halálos sötétség vett körül, később dobozom ismét emelkedni kezdett, méghozzá oly magasra, hogy egyszerre világosság tört be ablakaim felső szélén, mindebből félreérthetetlenül kiderült, hogy a tengerbe zuhantam.” ( II. 8.)

Mindkét történet a dolgok megítélhetőségének viszonylagosságáról szól, s egyben a korabeli társadalmi berendezkedés két formájának, a kétpártrendszernek, illetve az abszolutizmusnak a bírálata is.

A harmadik könyv a tudósok országának fantasztikus helyszíneire vezet: Laputába, a repülő szigetre - szórakozott, elmerült matematikusok és muzsikusok közé, akiknek „minden, ami praktikus, az már alantas” -, és ennek alsó tartományába, Balnibarbiba, ahol a Kitalátorok Akadémiájának tudósai értelmetlen találmányokon dolgoznak, míg a romos főváros lakói nyomorognak. (Az eszményinek elgondolt társadalom torzképével szembesülünk.) „Ezután átmentünk a nyelvtudományi intézetbe, ahol három professzor tanácskozott honi nyelvük megtisztítása ügyében. Első tervük az volt, hogy az emberi beszédet meg kell rövidíteni, mégpedig azáltal, hogy a többszótagú szavakat egyszótagúra redukáljuk, az igéket és igeneveket meg mind egy szálig kidobáljuk; hiszen a valóságban előforduló minden elképzelhető dolog úgyis csak főnév. Másik tervük abban állt, hogy egyáltalában ki kell irtani az összes létező szavakat, amit azzal indokoltak, hogy mind az egészségügy, mind az időmegtakarítás szempontjából rendkívüli előnyökkel járna. Hiszen világos, hogy minden szó, melyet kiejtünk, fogyasztja a tüdőt; következésképpen nagyban hozzájárul életünk megrövidítéséhez. Ennélfogva a következő megoldást javasolták: tekintettel arra, hogy a szavak tulajdonképpen mind tárgyakat jelképeznek, sokkal kényelmesebb volna minden ember számára, ha magukat a tárgyakat cipelnék a hátukon, kiválogatva azokat, melyek éppen szükségesek, hogy egy bizonyos témával kapcsolatban megmutathassák, miről is akarnak értekezni.” (III. 5.)

A mágusok szigetén (Glubbdubdrib) Gulliver megidézteti a múlt néhány nagy alakját - és kiábrándul; Luggnagban pedig, a halálra képtelen, torz, szánalmas öregekkel - a struldbrugokkal - találkozva „az örök élet utáni mohó vágyai meglehetősen csökkentek”.

Negyedik útja során a nyihahák, a bölcs és szelíd lovak birodalmába kerül; megtanulja a józan, igazmondó állatok nyelvét is (melyben nincs szó a hazugságra). Az itt szolgáló ember formájú (ősemberszerű) kétlábúak - a jehuk - kapzsiak, falánkok, romlottak: visszataszítóak. Gulliver a ráció ’eszményi’ társadalmából is kénytelen távozni: „... gazdám egy reggel magához hívatott, valamivel korábban, mint szokott. /.../ A legutóbbi országgyűlésen, midőn a jehu témát feszegették, a képviselők közölték vele hivatalos rosszallásukat, mivel egy jehu-t (engem értve) olyan bánásmódban részesít, mely csak nyihahá-t illet, nem pedig egy ilyen állati barmot. Mindenkinek tudomása van róla, hogy gyakran tölti az idejét az én társaságomban, mintha ebből öröme vagy előnye származnék; az efféle viselkedés aligha egyeztethető össze akár a természet, akár a logika törvényeivel, azonkívül példátlan az ország történetében. Az országgyűlés tehát arra ”buzdította„, hogy vagy abban a bánásmódban részesítsen, melyben a fajtám többi tagját, vagy pedig utasítson: ússzam vissza arra a helyre, ahonnan jöttem.” (IV. 10.)

Gulliver összefoglalja utolsó útjának tapasztalatait és megfogalmazza, mi volt a célja kalandjainak közreadásával: „... az csökkenti-e a nyihahá-król és jehu-król szóló beszámolóm hitelességét, hogy az egész világ szeme előtt ezrével járnak-kelnek ez utóbbiak, akik legfeljebb abban különböznek a Nyihaha Birodalom-beli barombarátaiktól, hogy valami zagyva zsargonnal élnek, és nem járnak meztelenül. Javításuk, nem magasztalásuk volt a célom. Az egész emberi nem dicshimnuszai is kevesebbet jelentenének nekem, mint annak a két korcs nyihahá-nak a nyerítése, akiket istállómban tartok, mivel ezektől minden elkorcsosultságuk ellenére még mindig kapok valami irányítást a moralitás felé a gonoszság leghalványabb árnya nélkül. /... / ... kitűnő gazdám tanításának és példájának hatására két év leforgása alatt képes voltam /.../ kivetni lelkemből a hazudozás ördögi szokását s ezzel együtt minden csűrés-csavarást, csalást, kétértelműséget, melyek oly mélyen gyökereznek fajtám minden képviselőjének lelkében - mindenekelőtt az európaiakéban..” (Gulliver kapitány levele unokabátyjához, Sympsonhoz)

„A Gulliver utazásai ”végső leszámolás az emberrel és minden emberivel. Olvasása valóságos pokolba szállás. Borzasztó könyv, s annál borzasztóbb, mert az egyszerű mese köpenyébe öltözik. Ha „nem véletlen”, hogy a Robinson gyermekkönyv lett: valóságos gúnyos végzet, hogy a Gulliver az lett. Kétségtelenül minden idők leghatalmasabb szatírája ez. Stílusa pedig az egyszerű és nyugodt próza örök mintaképe." (Babits Mihály)

A Gulliver utazásai és a Szerény javaslat íróját sokáig félreértették, embergyűlölőnek, őrültnek tartották. Az utóbbi vád alól az orvostudomány felmentette, az előbbit az ironikus álarcok művészi szerepének XX. századi elemzése, megértése oszlatta el. Kimutatható, hogy Swift egyik műben sem azonos a maszkkal, mindkettőben elkülöníti magát a narrátortól. Ha egész életművét tematikus, azon belül kronológiai rendbe állítjuk, kitűnik, hogy minden egyes témát először komoly hangú értekezésben, javaslatban írt meg, s az őszinte segítőkészség hatástalansága, a közöny láttán folyamodott türelmét vesztve a szatíra hatásosabb fegyveréhez, hogy egy abszurd ötlettel felrázzon, rádöbbentsen a helyzet tragikumára, tarthatatlanságára, a javítás szükségességére. Indulatos szatírája a ’fekete humor’ korai példája is egyben, s nem véletlen, hogy hosszú értetlenség után a XX. század értette meg igazán, s hogy a szatirikus parabolának Kafkáig nem volt művelője. Nálunk Zilahyra, Ambrus Zoltánra, Szathmári Sándorra és másokra, de modern fordítójára, Karinthy Frigyesre hatott leginkább, aki Utazás Faremidóba és Capillaria címmel ötödik és hatodik könyvet írt a Gulliver utazásaihoz, amely számtalan ifjúsági feldolgozásban világszerte a gyermekek egyik legkedvesebb olvasmánya mindmáig.

Swift, Jonathan kortársai:

- Racine, Jean

- Rousseau, Jean-Jacques

- Voltaire

- Montesquieu, Charles Louis de Secondat

- Daniel Defoe

- La Fontaine

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Swift.htm

span style=