21:30, Csütörtök (január 26.), Duna World

Shakespeare: Athéni Timon
123 perc, 1978

rendező: Székely Gábor
író: William Shakespeare

szereplő(k):
Kun Vilmos
Körtvélyessy Zsolt
Áron László
Balázsi Gyula
Czakó Jenő
Czibulás Péter
Fenyő Ervin
Fonyó István
Galkó Balázs
Halmágyi Sándor
Hollósi Frigyes
Ivánka Csaba
Lázár Kati
Lengyel István
Peczkay Endre
Pusztai Péter
Sarlai Imre
Simon Péter
Varsa Mátyás
Tatár Endre
Farkas József
Dezsényi Péter
Lipcsei Tibor
Szennyai Mária Moíra
Várady Sándor

Dunaszínház
Közvetítés a Szolnoki Szigligeti Színházból, felvételről

Timon, a gazdag athéni nagyúr számolatlanul szórja pénzét szüntelenül körülötte nyüzsgő barátai körében. Amikor kiderül, vagyona véget ért, a talpnyalók mind cserben hagyják. Timon kivonul a városból s az egész emberiségre acsarkodik.

*

Shakespeare
ATHÉNI TIMON.
(Fordította: Greguss Ágost)
http://mek.niif.hu/04500/04582/html/magyar.htm

BEVEZETÉS

Athéni Timon először az 1623-ki folio-kiadásban látott napvilágot. Külön negyedrét kiadása megelőzőleg nem jelent meg, a mit talán az magyarázhat meg, hogy a színpadon nem volt szerencséje s csakhamar feledékenységbe merűlt, a mi viszont magyarázatát nyújthatja a hiányoknak, hézagoknak és ellenmondásoknak, melyek a folio-kiadásban találhatók. Származási idejét csak hozzávetőleg lehet megállapítni. Általánosabb nézet, hogy a költő legkésőbbi korszakába esik, körűlbelűl 1609. és 1610. közé, Antonius és Cleopatra után, mivel talán épen Plutarch megjegyzése Antonius visszavonulásáról tette a költőt figyelmessé Timon alakjára. Plutarch ugyanis leírja, mily levertség vett erőt Antoniuson, midőn az actiumi vereség után napról napra újabb híreket hallott barátjainak és frigytársainak elszakadásáról. „Elhagyta ekkor Alexandriát és barátjainak társaságát, s házat épített magának a tengerben Pharos sziget mellett, gátat állíttatván a tengerben. És úgy tartózkodék ott, mint a kit számkivetettek az emberi társaságból, mondván, hogy Timon módjára akar élni, mivel őt is hasonló sors érte. Mert őt is megsértették barátjai s hálátlanúl bántak vele, és azért ő is haragszik minden emberre.” A részletek, melyeket Plutarch Timon embergyűlöletéről mond, fel vannak sorolva Paynter novellájában, mely „Palace of pleasure” czímű gyűjteményében először 1556-ban jelent meg, e czím alatt: Of the strange and beastlie nature of Timon of Athens, enemie to mankinde, with his death, buriall and epitaphe, (Athéni Timonnak, az emberi nem ellenségének különös és baromi természetéről, halálával, temetésével és síriratával.) Itt is el van mondva, hogy Timon „csak külső alakjára volt ember, tulajdonságaira nézve azonban az emberiség halálos ellensége, nyilván kijelentvén, hogy gyűlöli és útálja azt. Egyedűl lakott kis kunyhóban a mezőn, nem messze Athentől, külön válva minden embertől és minden társaságtól. Soha sem ment a városba vagy más lakott helyre, hacsak nem kényszerűségből. Nem tűrte senkinek a társaságát. Soha sem látták valakinek házába menni, azt sem tűrte, hogy hozzá menjenek. Ugyanez időben volt Athenben egy hasonló természetű más ember is, Apemantus nevű, ki szintén különszakadt az emberek természetes módjától és hasonlóképen a mezőn lakott. Midőn egy napon mindketten együtt ebédeltek, Apemantus így szólt: „Oh Timon, mily kedves lakoma ez! És mily vidám társaságot alkotunk, mivel csak ketten vagyunk, te és én.” – „Igen, felelt Timon, valóban vidám lakoma volna, ha kívülem senki más nem volna itt.” Mondják azt is, hogy Timon gyakran beszélgetett Alcibiadessel, és pedig, mint Apemantusnak mondá, mivel előre látta, hogy az atheniek sokat fognak szenvedni tőle. Említi aztán a fügefát is, melyet felajánl az athenieknek, hogy rá akaszszák magokat, s melyet a dráma Timonja is felajánl a tanácsosnak, midőn Alcibiades ellen segélyt keres nála.

Kertemben egy fám van, mely ártogat;
Azért kivágom nemsokára.
Barátimat, Athent, rangsor szerint,
Fen s len, tudósitsátok valamennyit,
Hogy ki bajának véget vetni óhajt,
Sietve jőjön ide, míg a fejsze
Nem éri fámat, s kösse föl magát.
Kérlek, vigyétek meg üdvözletem.

Közli végre saját maga fogalmazta síriratát, mely Paynternél így hangzik:

Elszállt, elmult nyomorult életem,
El van temetve testem ide lenn:
Itt csapkodják a hullám torlaszok:
Ha nevemet kivánod, légy átkozott.

A drámában Timon sírirata, melyet a katona viaszba lenyomva visz Alcibiadeshez, így szól:

Egy gyásztetem, gyászlelkitől elhagyva fekszik itt:
Ne kérdd nevem. Pusztitsa dög a gazok seregit!
Én nyugszom itt, Timon: míg élt, minden élőre bősz.
Menj és kedvedre átkozódj’; de menj s itt ne időzz.

Ezek s talán még samosatai Lucián olasz vagy franczia fordítása voltak a források, melyekből a dráma merített; de vajjon Shakspere közvetlenűl fordúlt-e hozzájok vagy valamely belőlök merített régibb dráma útján, vajjon e darabnak, melyet a folio-kiadás bizonysága neki tulajdonít, szerzője vagy átdolgozója volt, ez még mindig vitatott kérdés, mely nincs véglegesen eldöntve. Tagadhatatlan, hogy e dráma nyelvében, szerkezetében, indokolásában egyenetlenségek, hiányok, ellenmondások fordúlnak elő, melyeket nem lehet Shaksperenek tulajdonítni, míg más helyek, kivált Timon beszédeiben, egyenlő fokon állnak Shakspere legnagyobb tragédiáival. A jelenetek lazán függnek össze, s van olyan is, a harmadik felvonás tanácsjelenete, mely merő toldaléknak látszik, a minek mása, Gervinus megjegyzése szerint, az egész Shakspereben nem található. E jelenetben Alcibiadesnek egy meg sem nevezett vitézét, ki a darabban elő sem fordúl, valami czivódás vagy párbaj miatt a tanács halálra ítéli, és Alcibiadest, mivel pártját fogja az elítéltnek, számkivetésbe küldi, a nélkül, hogy az egésznek valami köze volna a dráma cselekvényéhez. A jellemzésben is vannak ellenmondások. Az első felvonás első színjében a költő így szól Apemantusról:

Nem csak
Tükörbe’ készült képü hizelkedők,
De Apemant, kinek fő élve önutálat,
Előtte térdet hajt s békén megy el,
Boldog, ha Timon bólintott felé.

Pedig Apemantus első fellépésétől fogva szidja, gyalázza Timont s még gorombább hozzá, mint a többiekhez. A negyedik felvonásban Apemantus Timon odúja előtt már látja a költőt s a festőt közelegni, s ezek csak az ötödik felvonásban lépnek föl, miután Timon jelenete a tolvajokkal és Flaviussal véget ért. Timon halála és temetése sem világos; nem lehet tudni, hogyan halt meg és ki temette el; sejthetjük ugyan, hogy a hű Flavius végezte e kegyeletes tisztet, de erre nézve a drámában nincs semmi felvilágosítás: Flavius nyomtalanúl eltűnik s nem tudjuk, visszatért-e urához s nála maradt-e haláláig.

E stylbeli egyenetlenségek, szerkezeti és jellemzési hibák sok fejtörést okoztak a kommentátoroknak és különféle conjecturákat szültek, melyek közűl azonban egy sem dicsekedhetik azzal, hogy minden nehézséget elhárított és véglegesen eldöntötte a kérdést. Vannak többen, (az első volt Knight), kik Shakspereben nem a darab szerzőjét, hanem csak átdolgozóját látják. Szerintök Shaksperet megelőzőleg volt már egy másik Timon-dráma, melynek szerzőjét is fölfedezni véli Delius George Witkinsben. Ennek művét dolgozta át Shakspere, még pedig, mint Delius megjegyzi, leginkább Timon lelkiállapotának festésétől csábítva. „A bölcsészi mélység ez időben egyensúlyt kezdett tartani nála az alkotó képzelemmel, sőt talán túlsúlyra is emelkedett fölötte. Lélektani kérdéseket költőileg feldolgozni, egyes jellemeket mélységökben és sajátosságukban megragadni, ez időben nem kevésbbé csábíthatta őt, mint a drámai összanyag művészi elrendezése, bonyolítása és megoldása.” Az igaz is, hogy Shakspere több régi darabot dolgozott át színpadja számára, de az átdolgozást mindig az egész munkára s nemcsak egyes részeire terjesztette ki, mint ez esetben ennél a darabnál tette volna. Bizonyára ő is észrevette a hibákat, melyeket most bírálói észrevesznek, s könnyen segíthetett volna rajtok, a nyelvnek egyenletes szinezetet adva s megszűntetve az ellenmondásokat, földerítve a homályos helyeket. Soha sem tette azt többi átdolgozott darabjainál, hogy csak egyes részeit dolgozta volna át, míg a többieket régi hibáikkal együtt érintetlenűl hagyta. Aztán, mint Kreyszig kimutatja, a gyöngébb verselés nem mindenütt esik össze a darab gyöngébb részeivel, és így sem a verselés, sem a szerkezet hiányaiból nem lehet az egyes részek authentikus vagy nem authentikus voltára biztos következtetést vonni.

Más útat követett a nehézségek megoldásában Tschischwitz. Szerinte csak Shakspere agyában születhetett a geniális eszme, hogy Timon történetét, melyet kortársai mint vígjátékot fogtak fel, megrázó tragédiának dolgozza fel. A hiányok és ellenmondások pedig egy későbbi átdolgozótól származnak, ki Shakspere darabját megrövidítette és színpadra idomította. Különösen kitörölhetett egy fontos jelenetet, mely Timon viszonyát Alcibiadeshez és a két hetaerához közelebbről, meghatározta s valószínűleg a tanácsjelenetet is indokolta. Ezen conjectura ellen azonban joggal felhozzák, hogy Shakspere dolgozott ugyan át régi darabokat, de annak egyetlen egy példája sincs, hogy az ő darabjait akár életében, akár kevéssel halála után, (a folio megjelenéséig) mások átdolgozták és színre alkalmazták volna. Ezt bizonyára sem Shakspere, sem színháza nem tűrte volna. Ha darabjaiban törlések voltak szükségesek, azokat maga végezte; midőn pedig visszavonúlt Londonból, színháza bizonyára nem találta volna saját érdekében lévőnek, hogy az általa elkészített darabot mással dolgoztassa át; ez csak úgy vált volna hasznára, ha kedveltebb nevet, ügyesebb kezet, nagyobb szellemet talál e czélra, mint a költőé. Azonkívül e conjectura elfogadása, habár a törlések meg is magyarázzák az összefüggés és indokolás hiányait, mégsem szűntet meg minden nehézséget. Mikép lehetne például megmagyarázni ebből Apemantus jellemzésének ellenmondását? És hogyan ronthatta volna el az átdolgozó Shakspere nyelvezetét és verselését, a nélkül, hogy akár a társaságból, akár a közönségből felszólalt volna valaki ellene, nem is említve magát a költőt, ha ekkor még életben volt?

Azért Elze, elvetve az előbbi conjecturákat, fölteszi ugyan, hogy Shakspere előtt létezett már egy másik Timon-dráma és hogy ezt Shakspere átdolgozta, de nem csupán egyes szerepekben és jelenetekben, hanem szokása szerint egészben. A hiányokat és egyenetlenségeket pedig a következő módon igyekszik megmagyarázni: a folio hiányos lapszámozásából azt következteti, hogy Julius Caesar, mely Timonra következik, előbb ki volt nyomtatva, valószínűleg azért, mivel ennek kézirata nem volt teljes és a hiányzót nem lehetett idejére megkerítni. Shakspere eredeti kézirata már nem volt meg, a darabot az egyes szerepekből kellett összeállítni. E szerepek nagyon hanyagúl voltak írva, sok be volt szúrva, sok ki volt hagyva, s a tulajdonképeni végjelenet valószínűleg vagy egészen hiányzott, vagy legalább önkényesen meg volt csonkítva. A kézirat elveszte onnan magyarázható, hogy Timonnak nem volt nagy szerencséje a színpadon, a mit az is tanúsít, hogy sem negyedrét kiadásai nincsenek, sem említés nem történik róla. A kéziratot tehát félretették s a színházi könyvtárban elpusztult. De nem csak az eredeti kézirat veszett el, hanem néhány kiírt szerep is, a mennyiben csak a főszerepeket, első sorban a hősét, készítették és tették el gondosan; a mellékszerepek elkallódtak. E szorúltságban a régi darab szerepeit vették elő, mely csak kevéssel volt idősebb, s lehet, kevésbbé esett feledékenységbe. A szinészek emlékezetből vagy följegyzések után változásokat és javításokat szőttek be a shaksperei szövegből, és így állították össze a kéziratot a nyomda számára. Az is lehet, hogy a régi Timon egy pár szerepét tévedésből tették be a szövegbe. Ha a kiadók nem nagyon épültek is e foltozgatáson, nem volt számokra más választás; Timon helye üresen állt, a nyomda nem várhatott s így meg kellett elégedniök azzal, a mit kaptak. Ha így történt a dolog, könnyen meg lehet magyarázni a nyelv és verselés egyenetlenségeit, a jelenetek laza összefüggését, a hézagokat és a jellemzés ellenmondásait.

Mások ellenben Shaksperet nem átdolgozónak mondják, hanem neki tulajdonítják a darab szerzőségét, csak egy-két apróbb és lényegtelenebb jelenet, mint például a bohócz föllépését, fogadva el toldaléknak. Így Kreyszig Timont Shakspere egyik legjelentékenyebb s gondolatokban leggazdagabb darabjának mondja, melynek alakja, igaz, hogy megsínli a tartlaom sötét komorságát és az áthagyományozott cselekvény szegénységét; de ha mélyebben behatolunk tartalmába, Shaksperet kell szerzőjének elismernünk. Azt a világnézetet tapasztaljuk itt, melyet Lear király és Antonius tanulmányozásából úgy ismerünk, mint a mely élesen előtérbe lép Shaksperenél. És ez: az undor a csalfa, kápráztató látszattól, a mély meggyőződés a világi élet ürességéről és önző aljasságáról, az élvezetek semmisségéről. Az erre vonatkozó helyek Timonnak nemcsak egyik vagy másik részében fordúlnak elő, hanem átfonják az egészet s mint egy gyökér indájának kúszó szálai fogják és növik keresztűl-kasúl az egész épületet. A kétségbeesett Lear visszhangját véljük hallani azon valódi shaksperei sorokban, melyekkel Apemantus rajzolja az emberek aljasságát, képmutatását, szívtelen önzését.

Hajrá! Mi hivság sodra zúdul erre,
Tánczolnak! őrült nők ezek.
Ily örülés e világi dicsőség,
Mint ez a fény olaj- s gyökérhez képest.
Magunk leszünk bolondok, hogy mulassunk:
Bőven hizelgünk, hogy kiszivjuk azt,
A kire, ha elagg, a szivadékot
Bősz és irigy méreggel visszaköpjük.
Ki él, hogy meg ne rontsák vagy ne rontson?
S ki hal meg úgy, hogy sirba ne vigyen
Egy-egy rugást barátság fejiben?
Félek, hogy a ki tánczol most előttem,
Egykor tapos még rajtam: ez kijut.
Ha lemegy a nap, zárják a kaput.

És midőn a maga macska-asztalánál űlve végig tekint a zabáló vendégseregen, mely mohón lakmározik Timon dús asztalánál:

Be sokan eszik Timont s mégse látja!
Fáj látnom, annyian hogy mártogatják
Falatjokat egy ember véribe:
És ő, az őrült, még biztatja őket!
Hogy ember emberben bizik, csodálom.
Jobb, hogyha kést a vendég sohse kap:
Jó enni úgy s megélni biztosabb.
Van példa rá. A ki mellette űl,
Megosztja kenyerét s egészségére
Üríti ki a közös serleget,
legkészebb őt megölni. Megesett.
Volnék nagy úr, nem innám lakomán,
nehogy kitessék, torkom rést hol ád.
Ha úr iszik, vértezze föl nyakát.

És ha Timon átkozódásait olvassuk, ha halljuk, mint vesz búcsút a világtól, mint apostrophálja Alcibiades hetaeráit, miként fogadja Apemantust, Flaviust és a segítségért könyörgő tanácsost, nem ismerünk-e arra a hangra, mely az emberi hálátlanság nagy tragédiájában a vihar dörgésével versenyző harag átkait szólaltatja meg Lear ajkain? Ez a hang szólal meg Timonnál, midőn elhagyja Athent és az erdőben üti fel tanyáját.

Áldást szülő nap! bűzös nedveket csalj
A földbül, s testvér csillagod alatt
Fertőzd a léget. Egy méh ikrei,
Mig megfogannak, nőnek és születnek,
Alig szakithatók el; de külön sors
Érvén, a főbb lenézi a kisebbet:
A minden bajtól ostromolt természet
Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.
Emeld e koldust, sülyeszd ez urat:
S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,
Veleszületett becsületet a koldus.
Fivére teste jóllakásba’ hízik,
Ő koplalásba’ fogy. Ki mer, ki mer
Mint tiszta férfiú megállni, mondván:
„Ez itt hizelgő”? Mind az, hogy ha egy az:
Mert a szerencse mindenik fokához
Hozzásimúl az alsóbb: a tanult fő
Pénzes bolondnak hódol. Ferde minden;
Nincs egyenesség csúf természetünkben,
Csak egyenes gazság.

Végre egy symbolumban foglalva össze keserű világnézetét, mintha Hamlet embergyűlöletét, Lear haragját, Antonius kétségbeesését hallanók megcsendülni a szavakban, melyeket Apemantusnak mond: „Ha oroszlán lennél, a róka rászedne; ha bárány lennél, a róka felfalna: ha róka lennél, az oroszlán gyanakodnék reád, mihelyt a szamár netalán bevádolna; ha szamár lennél, léhaságod gyötörne s folyvást csak azért élnél, hogy a farkas reggelije légy; ha farkas lennél, falánkságod bántana s gyakran kellene életedet koczkáztatnod ebédedért… Micsoda barom lehetnél, hogy más baromnak ne volnál alávetve? s micsoda barom vagy máris, hogy az átváltozásban károdat nem látod?”

Ha a kérdés nincs is eldöntve, vajjon Shakspere szerzője vagy csak átdolgozója volt Timonnak, annyi bizonyos, hogy majd minden jelenetében megtaláljuk kezének nyomait s fülünkbe csendűl hatalmas hangja.

Magyarúl a nemzeti színházban 1852-ben kerűlt színre, Kelmenfy László fordításában. A Kisfaludy-társaság Shakspere kiadásában Greguss Ágost fordításában jelent meg.

*

Charles és Mary Lamb
Shakespeare-mesék
Fordította Vas István

Athéni Timon

Timon, egy athéni nagyúr, fejedelmi vagyon birtokosa volt, kedvtelése a határt nem ismerő bőkezűség. Nem áradhatott hozzá a szinte végtelen gazdagság olyan gyorsan, hogy még gyorsabban ne ontsa szerteszét minden rendű és rangú embereknek. Nemcsak a szegények élvezték nagylelkűségét, de előkelő urak sem átallották, hogy tőle függjenek, és kíséretébe álljanak. Asztalát fölkereste minden dorbézoló lakomavendég, kapuja nyitva állt valamennyi athéni járókelőnek. Nagy gazdagsága nyílt és tékozló természettel egyesült, és minden szívet meghódított a szeretetnek. A legkülönbözőbb hajlamú és észjárású emberek ajánlották fel szolgálataikat Timon úrnak, a tükör-képű hízelgőtől, akinek arcán meglátszott gazdájának mindenkori hangulata, az érdes és hajthatatlan cinikusig, aki abban tetszeleg, hogy megveti az embereket, és közönyös a földi dolgok iránt -, mégsem tud ellentállni Timon úr udvarias modorának, adakozó lelkének, hanem természetétől eltérően részt vesz Timon királyi mulatságaiban, és nagyot emelkedik önbecsülése, ha Timon feléje biccent vagy üdvözli őt.

Ha egy költő megírt egy művet, és szüksége volt arra, hogy felhívják rá a világ figyelmét, egyebet sem kellett tennie, csak Timon úrnak ajánlania a költeményt, s már bizonyos volt, hogy el fog kelni, azonkívül a patrónus megajándékozza egy teli erszénnyel, és mindennap szívesen látja házában és asztalánál. Ha egy festőnek eladni való képe volt, csak Timon úrhoz kellett vinnie azzal az ürüggyel, hogy az ő ízlésétől vár ítéletet, mit ér a képe: ez már egymagában elegendő volt, hogy a bőkezű nagyúr megvásárolja. Ha egy ékszerésznek nagybecsű drágaköve volt, vagy posztókereskedőnek gazdag, költséges kelméi, s ezek, éppen mert olyan drágák voltak, a nyakán maradtak, Timon úr házában mindig jó piacot talált áruinak, ott mindig bármi áron eladhatta portékáit, ékszereit, s a jólelkű nagyúr ráadásul meg is köszönte neki a vásárt, mintha csak szívességet tett volna vele, amikor választásra kínálta fel a holmiját. Ilyen módon aztán háza el volt árasztva fölösleges áruval, aminek semmi más haszna nem volt, csak az, hogy növelte a kényelmetlen és hivalkodó pompát. De még kényelmetlenebb volt, hogy a személyét is körültolongta a léha látogatók tömege; hazug költők, festők, kapzsi kalmárok, urak, hölgyek, szükségbe jutott udvaroncok, kérelmezők állandóan ellepték előszobáit, undorító hízelgéseiket suttogva záporozták fülébe, olyan imádattal áldoztak neki, akár egy istennek, szentnek hirdették még lovának kengyelét is, és úgy tettek, mintha a szabad levegőt is csak Timon engedélyével, csak az ő nagylelkűségéből szívhatnák.

Voltak e naponta jelentkező kegyencek között előkelő születésű fiatalemberek is, akiknek jövedelme nem futotta költekezésükre, már az adósok börtönét is megülték, és Timon úr váltotta ki őket. Ezek az ifjú tékozlók ettől fogva a nagyúrhoz kötötték sorsukat, mintha csak valamilyen közös rokonszenv Timont ellenállhatatlanul vonzaná mindenfajta ilyen pazarlóhoz, ingyenélőhöz, és ha már nem tudták utánozni Timont a gazdagságban, könnyebbnek találták, hogy a tékozlásban kövessék és elherdálják azt, ami nem az övék. Ezek közé a dongólegyek közé tartozott Ventidius is, akinek könnyelmű adósságaiért Timon nemrégen fizetett le öt talentumot.

De a látogatóknak ebben az özönlő áradatában legfeltűnőbbek mégis azok voltak, akik azért jöttek, hogy ajándékaikat felajánlják. Ezek az emberek szerencsének tekintették, ha Timonnak megtetszett egy kutya vagy egy ló, vagy bármiféle silány bútordarab, ami az övék volt. Bizonyos, hogy akármilyen tárgy volt az, ami ilyesféle dicséretben részesült, másnap reggel elküldték Timon úrhoz az ajándékozó bókjaival és mentegetőzésével, amiért olyan méltatlan ajándékot küld. Timon nem tűrte, hogy ajándékokban felülmúlják őt, s ezért az ilyen kutya vagy ló, vagy bármiféle tárgy minden bizonnyal ki tudott csalni bőkezűségéből akár húsz kutyát és lovat is, mindenesetre sokkal nagyobb értékű ajándékot, és ezt épp eléggé tudták ezek az áladományozók is, aminthogy állítólagos ajándékaikkal nem is tettek egyebet, csak bizonyos összeget adtak ki nagy és gyors kamatra. Így történt, hogy Lucius úr nemrégen négy tejfehér, ezüstszerszámú lovat küldött ajándékba Timon úrnak, mert ez a ravasz uraság meghallotta, hogy Timon egy ízben dicsérő megjegyzést tett a lovaira. Egy másik úr, Lucullus pedig ugyanilyen látszólag őszinte ajándékozási kedvből két agarat küldött neki, mert hallotta, hogy Timon megcsodálta e két agár külsejét és gyorsaságát. A nagylelkű úr elfogadta ezeket az ajándékokat, mégcsak nem is gyanította az ajándékozók becstelen szándékát, hanem gazdag viszontajándékkal jutalmazta őket, gyémánttal vagy ékkővel, ami hússzor annyit ért, mint az ő hamis, kufárszándékú adományaik.

Ezek a hitvány emberek néha közvetlenebb módszerrel fogtak munkájukhoz, vaskos és átlátszó ravaszkodással, de a hiszékeny Timon olyan vak volt, hogy ezt sem vette észre. Úgy tettek, mintha csodálnának és bámulnának valamit, ami Timoné volt, valamilyen újabb szerzeményét, és bizonyosak lehettek benne, hogy ez az engedékeny, lágyszívű úr megajándékozza őket a feldicsért holmival, s ezért semmi más szolgálatot nem kellett tenniök egy kis olcsó és nyilvánvaló hízelgésen kívül. Így történt, hogy Timon a minap odaadta az egyik ilyen hitvány úrnak pejparipáját, amin ő szokott lovagolni, csak azért, mert ez az uraság kegyeskedett azt mondani, hogy csinos jószág és jól fut, már pedig Timon tudta, hogy senki sem dicsér igazán olyasmit, amit nem kíván magának. Timon úr barátai érzelmeit saját magáról ítélte meg, s annyira szeretett ajándékozni, hogy királyságokat is szét tudott volna osztani e vélt barátai között, és soha bele nem unt volna az adakozásba.

De azért Timon vagyona nemcsak ezeket az aljas hízelgőket gazdagította. Képes volt nemes és dicséretre méltó tettekre is: amikor egyik szolgája beleszeretett egy gazdag athéni polgár lányába, de nem lehetett rá reménye, hogy el is nyeri, olyan magasan fölötte állt a lány rangban és gazdagságban - Timon úr nagylelkűen három athéni talentumot* ajándékozott szolgájának, hogy vagyonából kiteljék a nászajándék, amit a lány apja megkívánt leendő vejétől. De azért legnagyobbrészt gazfickók és élősdik rendelkeztek a vagyonával, álbarátok, akikről persze nem tudta, hogy csak álbarátok, mert azt gondolta, ha így körülötte rajzanak, bizonyára szeretik is. Minthogy ezek az álbarátok állandóan mosolyogtak rá és hízelegtek neki, Timon bizonyos volt benne, hogy viselkedését minden okos és derék ember helyesli. És amikor mind e hízelgők és hamis barátok között lakomázott, miközben ezek fölették őt, és vagyonát apasztották az egészségére és szerencséjére ürített legdrágább borokkal - Timon nem tudta megkülönböztetni a jó barátot a hízelgőtől, s elvakult szeme büszke volt e látványra, és megnyugtató érzés volt neki, hogy ez a sok ember mint testvér rendelkezik egymás vagyonával - bár egyedül az ő vagyona viselte mind e költségeket -, és örömmel legeltette tekintetét ezen az igazán ünnepélyes és, mint ő hitte, testvéri összejövetelen.

De miközben így túltett magán a Jóságon is, és úgy szórta vagyonát, mintha csak Plutus, az arany istene lett volna a tiszttartója, szóval, miközben ilyen gondtalanul és gátlás nélkül folytatta életmódját, s annyira nem törődött a költségekkel, hogy nem is érdekelte, bírja-e mindezt, és nem is hagyta abba ezt a túláradó tobzódást - gazdagságának, amely mégsem volt végtelen, szükségképpen szét kellett olvadnia e határtalan tékozlástól. De ki mondja ezt meg neki? Hízelgői? Azoknak az volt az érdekük, hogy Timon szeme ne nyíljon fel. Hiába igyekezett derék intézője, Flavius, eléje tárni helyzetét, átnyújtani számadásait, hiába kérte őt, könyörgött neki olyan tolakodóan, hogy az bármely más esetben már modortalanság is lett volna egy szolga részéről, hiába kérlelte könnyekkel a szemében, hogy tekintsen bele ügyeinek állásába. Timon mindig elhárította őt magától, valami másra fordította a szót, mert senki sem olyan süket a figyelmeztetésre, mint az elszegényedő gazdagság, senki sem berzenkedik jobban az ellen, hogy felismerje saját helyzetét, senki sem olyan hitetlen a valóság előtt, senki sem tagadja makacsabbul az ügyek fordulását. Ez a derék intéző, ez a becsületes ember, amikor Timon nagy házának minden termét betöltötték a gazdája költségén költekező dorbézolók, amikor a padló sírt a részegen ömlő bortól, mikor minden teremben fény lángolt, zene és mulatozás visszhangzott, gyakran vonult vissza valamely magányos zugba, és ott sírt, hevesebben, mint ahogy odabent a bor ömlött a csapravert hordókból, ura őrült pazarlásának láttán, és elgondolta, hogy ha tűnik a pénz, mely fizet érte, tűnik szava a hozsannának, hé-hoppra éh-kopp jön, és ha majd egyet borzong a tél, eltűnik a legyek hada is.

De eljött az idő, amikor Timon nem zárhatta be többé fülét e hűséges intéző jelentései elől. Pénzre volt szüksége, s amikor parancsot adott Flaviusnak, adja el e célból valamelyik birtokát, Flavius közölte vele, amit hiába igyekezett azelőtt többször is megmondani neki, hogy birtoka legnagyobb részét máris eladták vagy elzálogosították, s hogy mindaz, ami megmaradt, nem elég ahhoz, hogy adósságának felét kifizesse.

Timon megdöbbent a jelentés hallatára, és hevesen így válaszolt:

- Földjeim Athéntól Lakedaimonig terjednek.

- Ó, jó uram - mondta Flavius -, az egész világ sem több egy világnál, és megvannak a maga határai. Ha minden a tied volna, és elvihetné egy lehelet, milyen hamar túladnál rajta.

Timon azzal vigasztalta magát, hogy nem volt rossz szándékú a költekezése, és ha oktalanul szórta is szét a vagyonát, nem azért tette, hogy bűneit táplálja, hanem hogy barátainak szerezzen örömet, s arra kérte a jószívű, zokogó intézőt, vigasztalódjék meg, és legyen bizonyos abban, hogy ura nem szenvedhet szükséget, amíg ilyen sok nemes barátja van. Ez az elvakult nagyúr azzal áltatta magát, hogy egyebet sem kell tennie, mint kölcsönért küldeni szolgáit, és e szorongatott helyzetében éppúgy felhasználhatja mindazoknak a vagyonát, akik valaha is részesültek az ő bőkezűségében, mintha saját pénzéről volna szó. Aztán derűs tekintettel, mintha csak bizalommal nézne a próba elé, elküldte szolgáit Lucius úrhoz, Lucullus és Sempronius úrhoz, csupa olyan emberhez, akiket a múltban minden mérték és meggondolás nélkül elárasztott ajándékaival, és Ventidiushoz is, akit nemrég szabadított ki a börtönből azzal, hogy megfizette adósságait, és aki apja halála után most nagy vagyon birtokába jutott, s minden módja megvolt rá, hogy Timon szívességét viszonozza. Az volt küldönceinek megbízása, kérjék vissza Ventidiustól az öt talentumot, amit kifizetett érte, és e nemes urak mindegyikétől kérjenek kölcsön ötven talentumot. Timon egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ezek az urak hálából ötszázszor ötven talentummal is rendelkezésére állnak, ha szüksége lesz rá.

Lucullushoz fordultak legelőször. Ez a hitvány úr éjszaka ezüst tálról és serlegről álmodott, és amikor Timon szolgáját jelentették, mocskos lelke azt sugallta neki, hogy most bizonyára beteljesül az álma, és Timon éppen ilyen ajándékot küld neki. De amikor megértette, miről is van szó, hogy Timonnak pénzre van szüksége - üres, vizenyős barátsága egész valójában megmutatkozott: számtalan fogadkozással bizonygatta a szolgának, hogy ő már régóta előre látta ura vagyonának romlását, sokszor el is ment hozzá ebédelni, csakhogy erről beszéljen vele, aztán vacsorára újra elment, és igyekezett rávenni a takarékosságra, de hiába járt, Timon nem fogadta meg sem tanácsait, sem figyelmeztetéseit. Ebből igaz is volt annyi, hogy Lucullus állandó részvevője volt Timon lakomáinak, fontosabb ügyekben is élvezte bőkezűségét, de már az, hogy valaha is ilyen szándékkal ment el hozzá, vagy éppen jótanácsot adott Timonnak, vagy korholta őt -, ez hitvány hazugság volt, és ezt még azzal tetézte, hogy aljas módon megvesztegetéssel rá akarta bírni a szolgát, menjen haza, és mondja meg urának, hogy őt, Lucullust, nem találta otthon.

Éppilyen kevés sikerrel járt az a küldönc, aki Lucius urat kereste föl. Ez a hazug úriember dagadtra ette magát Timon asztalánál, és szinte pukkadásig gazdagodott Timon ajándékaitól, amikor azonban látta, hogy megfordult a szél, s ennyi bőkezűség forrása hirtelen kiapadt, eleinte alig akarta elhinni; de amikor megerősítették a hírt, nagy szánakozást színlelt, amiért nincs módjában Timon úr szolgálatára állni, mert szerencsétlenségére - persze ez is szemenszedett hazugság volt - egy nappal előbb nagy beszerzést eszközölt, és ezért jelenleg nem tud megmozgatni semmi pénzt; címeres baromnak nevezte magát, amiért megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy ilyen jó barátján segítsen, és élete legnagyobb csapásai közé sorozta, hogy ilyen kitűnő úrnak nem állhat rendelkezésére.

Ki is nevezhet valakit barátjának, aki egy tálból mártogat vele? De hát ilyen anyagból gyúrtak minden talpnyalót. Timon mindenkinek emlékezetében úgy élt, mint aki valóságos apja volt Luciusnak, az ő erszénye tartotta fenn Lucius hitelét, az ő pénzéből fizették szolgáinak bérét, abból fogadták fel a munkásokat is, hogy verítékezve építsék fel a szép házakat, amikre Lucius gőgjének szüksége volt, és most mégis - ó, micsoda szörnyeteggé válik az ember, amikor hálátlannak mutatkozik! - ez a Lucius megtagadott Timontól olyan összeget, amely Timon ajándékaival összehasonlítva kevesebb volt annál, amit irgalmas szívű emberek koldusoknak adnak.

Sempronius és valamennyi pénzimádó nagyúr, akihez Timon sorra fordult, ugyanilyen kitérő vagy egyenesen tagadó választ adott; még Ventidius, az adósok börtönéből kiváltott és most már gazdag Ventidius sem volt hajlandó kisegíteni öt talentum kölcsönnel, ugyanannyival, amennyit Timon nem is kölcsön adott, hanem nagylelkűen neki ajándékozott szorongatott helyzetében.

Most aztán Timont szegénységében éppúgy elkerülték, mint amennyire gazdagságában körülrajongták és tisztelegtek nála. Ugyanazok az ajkak, amelyek azelőtt leghangosabban magasztalták, s kikürtölték nagylelkűnek, adakozónak, bőkezűnek, most minden szégyenkezés nélkül ugyanazt a nagylelkűséget mint ostobaságot, ugyanazt a bőkezűséget mint tékozlást becsmérelték, pedig ez a nagylelkűség éppen abban volt legostobább, hogy ilyen méltatlan lényekre pazarolta magát. Timon fejedelmi palotája most már elhagyatottan állt, utált, gyűlölt hellyé változott, olyan hellyé, amelyet az emberek elkerülnek, nem úgy, mint régen, amikor minden járókelőnek meg kellett állnia, élvezni a palota borát és finom étkeit. Most nem lakomázó, mulatozó vendégek tolongtak benne, hanem türelmetlen és zajongó hitelezők, uzsorások, zsarolók foglalták el, vadul és türelmetlenül követelőztek, kötelezvényeket, kamatokat, zálogleveleket emlegettek, csupa kőszívű ember, semmiféle adósságot nem akartak elengedni, haladékot sem adtak rá, úgyhogy Timonnak most már a háza lett a börtöne, se ki, se be nem mehetett miattuk, egyik az ötven talentum követelését kérte tőle, másik ötezer tallérról hozott számlát. Ha Timon cseppenként akarta volna vérét ontani, hogy kifizesse vele hitelezőit, nem lett volna elég vér a testében, hogy mindezt cseppenként lerója.

Ügyeinek e kétségbeejtő és nyilvánvalóan gyógyíthatatlan állapotában az emberek szemét hirtelen új és hihetetlen sugárzás lepte meg, amit ez a leszálló nap bocsátott ki magából. Timon úr még egyszer lakomát adott, és erre meghívta szokott vendégeit, az urakat, a hölgyeket, mindenkit, aki előkelő vagy divatos volt Athénben. Eljött Lucius és Lucullus úr, Ventidius és Sempronius úr, és mind a többi. Ki lehetett volna szomorúbb, mint most ezek a csúszó-mászó nyomorultak, amikor úgy látták, hogy Timon úr szegénysége csak színlelés volt - legalábbis ők úgy gondolták -, s csak arra jó, hogy próbára tegye szeretetüket? Bosszankodva gondolták végig, hogy nem láttak át idejében ezen a cselfogáson, s nem éltek azzal az olcsó alkalommal, hogy lekötelezhették volna a nagyurat. De ki örülhetett volna náluk jobban, amikor látták, hogy a nemes nagylelkűségnek ez a kútforrása, amelyről azt hitték, már kiapadt, most mégis üdén csörgedezik? Eljöttek hát a legmélyebb bánat és szégyen színlelésével, fogadkozásával, kifejezéseivel, amiért olyan szerencsétlenek voltak, és amikor őméltósága hozzájuk küldött, nem rendelkeztek annyi pénzzel, hogy szívességet tehettek volna ilyen kitűnő barátjuknak. De Timon arra kérte őket, szót se vesztegessenek az ilyen semmiségekre, mert ő már teljesen meg is feledkezett róla. És ezek az aljas csúszó-mászó urak, akik szükségében megtagadták tőle a pénzt, nem tudtak lemondani arról, hogy jelen ne legyenek visszatérő jólétének e föllobbanásánál. Mert a fecske nem követi örömestebb a nyarat, mint az ilyen természetű emberek a nagyok jószerencséjét, de a telet se kerüli örömestebb, mint ahogy ezek visszariadnak a balsors első megjelenésétől: ilyen nyári madár az ember.

Most azonban zeneszó mellett, nagy pompával asztalra tálalták a gőzölgő tálakat, a vendégek alig csodálkozhattak el azon, honnan is telik a csődbejutott Timonnak ilyen költséges lakomára; volt, aki alig hihetett a szemének és azt sem tudta, valóság-e vagy álom a jelenet, amit maga előtt lát. Ekkor adott jelre fölfedték a tálakat, és kiderült Timon szándéka: a változatos és ritka ínyencségek helyett, amiket vártak, s amiket Timon fényűző asztala hajdan olyan bőségesen kínált a vendégeknek, most e tálak fedői alól Timon szegénységéhez illő fogás tűnt elő, mégpedig semmi egyéb, csak egy kis gőz és langyos víz, méltó lakoma e pofabarátok csürhéjének, akiknek fogadkozása nem egyéb gőznél, szívük pedig langyos és síkos, mint a víz, amellyel Timon csodálkozó vendégeit üdvözölte, így szólván nekik:

- Vegyétek le a fedőket! Lefetyeljetek, kutyák!

És mielőtt magukhoz térhettek volna meglepetésükből, Timon arcukba fröcskölte a vizet, hogy elegük legyen belőle, a tálakat és minden egyebet pedig az urakhoz és a hölgyekhez vágta, akik most tolongva rohantak ki, és sebtiben kapkodtak kalapjuk után. Nagyszerű zűrzavar volt ez, Timon követte őket, és még utánuk is kiáltozott, hogy minek tartja őket:

- Édes gyilkosok, mosolygó herék, nyájas bestiák, szerencse bohócai, koncpártiak, nyári legyek!

A vendégek kifelé tolongtak, hogy megszabaduljanak Timontól, és nagyobb örömmel hagyták el a házat, mint ahogy beléptek; volt közöttük, aki a kapkodásban elvesztette ruháját és kalapját, más az ékszereit, de mindenki boldog volt, hogy megmenekült egy ilyen őrült nagyúrnak színe elől, és nem válik nevetségessé Timon gúnylakomájától.

Ez volt az utolsó lakoma, amit Timon valaha is adott, s e lakomán búcsút mondott Athénnak és az emberek társaságának. Utána bevette magát az erdőbe, hátat fordított a gyűlölt városnak és az egész emberiségnek, azt kívánta, bár omlanának össze ennek az utálatos városnak falai, dőlnének a házak tulajdonosaikra, azt kívánta, hogy minden nyavalya, ami csak megfertőzte az emberiséget, a háború, a zűrzavar, szegénység, dögvész látogassa lakosait, s arra kérte az igazságos isteneket, tegyenek tönkre minden athénit, ifjút is, öreget is, magasrangút is, alacsony sorsút is, s e kívánságai után elment az erdőbe, s azt mondta, hogy ott a legvadabb fenevad is sokkal emberibb lesz, mint az emberek. Letépte magáról ruháit, hogy nyoma se maradjon rajta az emberi divatnak, egy barlangot ásott magának lakhelyül, magányosan élt, vadállat módjára, fák gyökereit ette, vizet ivott hozzá, menekült embertársainak még ábrázatától is, mert szívesebben gyűlt volna egy csordába a fenevadakkal, akik ártalmatlanabbak és barátságosabbak az embernél.

Micsoda változás a gazdag Timon úrtól, az emberiség szemefényétől a meztelen Timonig, az embergyűlölő Timonig! Hol maradtak hízelgői? Hol maradt cselédsége, kísérete? Talán a durva szél lesz lármás inasa és megmelegíti ingét? Talán a mohos fa, mely túléli a sast, az jár nyomában, hogy ugorjon, ha int? A hideg, jégkérgű patak tán korhelyleves lesz reggel Timon szájának a csömör éjre? Vagy a vad erdőkben élő lények jönnek hozzá, hogy kezét nyalják és hízelegjenek neki?

Így történt egy nap, amikor éppen gyökerekért, szegényes táplálékért ásogatott, hogy ásója valamilyen kemény tárgyba ütközött, amiről kiderült, hogy arany, mégpedig nagy halom arany, melyet valamilyen zsugori ásott el vész idején, s úgy gondolta, visszajön kincséért s előhúzza börtönéből, de meghalt, mielőtt erre alkalmat talált, és titkát nem bízta rá senkire. Így tehát az arany nem okozva se jót, se rosszat, itt nyugodott a földnek, szülőanyjának méhében, mintha sohasem került volna onnan elő mindaddig, amíg Timon véletlenül bele nem ütközött ásójával, és még egyszer napfényre nem hozta.

Nagy tömeg kincs volt ez, s ha Timon lelke a régi lett volna, ez a kincs elegendő lett volna arra, hogy megint barátokat és hízelgőket vásároljon rajta magának; Timon azonban beleunt ebbe a hamis világba, s az arany látványa méreg volt az ő szemének. Már vissza is helyezte volna a földbe, de ekkor eszébe jutott, milyen végtelen bajokat okoz az emberiségnek az arany, hogy az arany hajszolása rablást, elnyomást, igazságtalanságot, megvesztegetést, erőszakot és gyilkolást idéz elő az emberek között, gyönyörűséggel képzelte el magának - olyan gyökeresen gyűlölte saját fajtáját -, hogy e halom aranyból, melyet ásás közben felfedezett, még valamilyen balsors fakadhat az emberiség gyötrésére. Éppen ekkor katonák vonultak át az erdőn, közel az ő barlangjához, s kiderült, hogy az athéni hadvezérnek, Alkibiadesnek seregéből valók. Alkibiades valamilyen sérelem miatt megharagudott Athén szenátoraira - mert az athéniek mindig híresek voltak arról, hogy hálátlan nép, és mindig megsérti legjobb vezéreit és barátait -, és ugyanannak a diadalmas hadseregnek az élén, amelyet valaha Athén védelmében vezérelt, most Athén ellen vonul.

Timonnak tetszett ez az ügy, s hadvezérüknek ajándékozta az aranyat, katonáinak zsoldjára, s ezért nem kért tőle más szolgálatot, csak hogy győzelmes hadserege rombolja le Athént földig, és égesse, vágja, gyilkolja minden lakóját, ne kímélje a fehér szakállú öreget, mert uzsorás, sem a látszólag ártatlanul mosolygó csecsemőt, mert, így mondta, ha életben marad, felnövekszik és áruló lesz belőle - hanem rakjon páncélt szemére és fülére minden olyan látvánnyal vagy hanggal szemben, ami részvétet kelthet benne. És ne engedje, hogy a szűzek, kisdedek, anyák sírása meggátolja abban, hogy nagy általános öldöklést rendezzen a városban, hanem győzelmében pusztítsa el mindet. Az istenekhez pedig azért imádkozott, hogy majd ha Alkibiades meghódította Athént, pusztítsák el őt, a hódítót is: ilyen feneketlenül gyűlölte Timon Athént, az athéniakat és az egész emberiséget.

Miközben ilyen elhagyatottan élte inkább állati, mint emberi életét, egy nap hirtelen az a meglepetés érte, hogy egy férfi állt megdöbbenten barlangja bejáratánál. Flavius volt ez, a derék intéző, akit szeretete és rajongása ura iránt arra indított, hogy fölkeresse nyomorult lakásában, s felajánlja neki szolgálatait. S amikor megpillantotta urát, a valaha nemes Timont ebben a nyomorúságos helyzetében, pőrén, ahogy született, amint vadak módjára élt a vadak között, s olyan volt, mint önmagának szomorú romhalmaza és a hanyatlás emlékműve -, a derék szolga annyira meghatódott, hogy szótlanul állt, elfogta a rémület, és egészen megzavarodott. S amikor végre szólni tudott, szavai könnyekbe fúltak, úgyhogy Timon alig tudta felismerni, s csak nagy nehezen értette meg, hogy azért jött el - rácáfolva Timonnak az emberiségről szerzett tapasztalataira -, mert nyomorult helyzetében fel akarta neki ajánlani szolgálatait.

De minthogy Flavius emberi alakot viselt, Timon árulót gyanított benne, könnyeiről azt hitte, csak hamis könnyek, a derék szolga azonban annyi tanújelét adta valódi hűségének, és megértette Timonnal, hogy csak a szeretet és a buzgó kötelességtudás hozta el ide hajdani, kedves gazdájához, hogy Timon kénytelen volt elismerni: mégis van a világon egyetlen tisztességes ember. De minthogy ennek is emberalakja volt, Timon nem tudott iszonyodás nélkül emberarcra nézni, nem tudta utálkozás nélkül hallani az ember ajkán kiejtett szavakat, így hát ez az egyetlen becsületes ember is kénytelen volt eltávozni Timontól csak azért, mert ember volt, és hiába volt a szíve gyöngédebb és résztvevőbb, mint az embereké általában, mégis csak az ember utált alakját és ábrázatát viselte.

De ennél a szegény intézőnél előkelőbb látogatók készültek megzavarni Timon magányának vad nyugalmát. Mert elérkezett az a nap, amikor Athén hálátlan urai szívből megbánták az igazságtalanságot, amit a nemes Timonnal szemben elkövettek. Alkibiades mint egy felingerelt vadkan dühöngött a város falai előtt, és heves ostroma azzal fenyegetett, hogy porba sújtja a szép Athént. Ekkor feltámadt feledékeny lelkükben Timon úr hajdani vitézségének és hadvezéri tudásának emlékezete. Timon ugyanis Athén hadvezére volt a letűnt időkben, vitéz és tapasztalt katona, s az athéniek közül egyedül őt tartották képesnek arra, hogy szembeszálljon olyan ostromló sereggel, amilyen fenyegette őket, vagy hogy visszaűzze Alkibiades dühös rohamait.

Ebben a végső bajban a szenátorok követséget választottak, hogy tisztelegjenek Timonnál. Hozzámentek szorongatott helyzetükben, hozzá, aki iránt nem nagy tiszteletet tanúsítottak akkor, amikor ő került szorongatott helyzetbe. Annak az embernek a hálájára számítottak, akit megbántottak, mintha saját rendkívül szeretetlen és könyörtelen bánásmódjuk következtében igényt tarthattak volna az ő segítségére.

Most hát komolyan kérték, könnyek közt könyörögtek neki, térjen vissza, és mentse meg azt a várost, amelyből nemrég az ő hálátlanságuk űzte el; most gazdagságot, hatalmat, rangot ajánlottak fel neki elégtételül az elszenvedett méltatlanságért, általános megbecsülést és általános szeretetet; felkínálták neki saját személyüket, életüket, vagyonukat, ha visszajön, és megmenti őket. De Timon, a pőre, Timon, az embergyűlölő nem volt többé Timon úr, a bőkezűség ura, a vitézség virága, Athén védelme háborúban és dísze békében. Ha Alkibiades kardélre hányja honfitársait, Timont az nem érdekli. Ha dúlja a szép Athént, s lemészárolja benne az öregeket és a gyerekeket, Timon annak csak örül. Ezt mondta nekik, s még azt is, hogy a garázda táborban nem akad olyan rossz dikics, hogy többre ne becsülje, mint Athénban a legtisztesebb torkot.

Mindössze ez volt a válasz, amire Timon a könnyező, csalódott szenátorokat méltatta. De búcsúzáskor arra kérte a szenátorokat, üdvözöljék nevében honfitársait és mondják meg nekik, hogy bánatuknak és félelmüknek könnyítésére, s a vad Alkibiades dühének elhárítására csak egy mód van, amit ő szívesen közölne is kedves honfitársaival, mert örömest tenne nekik halála előtt még egy szívességet. E szavak hallatára némileg visszatért az élet a szenátorokba s azt remélték, hogy Timon újra szívébe zárta honfitársait. Timon ekkor azt mondta nekik, hogy az ő barlangja közelében áll egy fa, amelyet hamarosan ki fog vágni, ezért hát meghívja minden rendű és rangú athéni barátját, aki szabadulni akar a félelemtől, jöjjön és kóstolja meg e fa gyümölcsét, mielőtt még ő, Timon kivágja. Ezzel azt akarta mondani, jöjjenek el és kössék fel magukat a fára, így szabaduljanak meg a félelemtől.

Valamennyi nemes nagylelkűsége után ez volt az utolsó szívesség, amit Timon az emberiség iránt tanúsított, és ez volt az utolsó alkalom, hogy honfitársai láthatták, mert néhány nap múlva egy szegény katona haladt el a tengerparton, nem messze attól az erdőtől, ahol Timon lakott, s egy sírt látott a tenger partján, ami azt hirdette, hogy e halom alatt nyugszik Timon, az embergyűlölő, aki »míg élt, gyűlölt minden élő embert, s haldokolva azt kívánta, dögvész pusztítson el minden megmaradt gazembert!«

Vajon Timon maga vetett-e véget életének, vagy pedig belehalt a merő életunalomba és ember-undorába - ez nem derült ki, de mindenki csodálta sírfeliratát és következetes halálát. Úgy halt meg, mint ahogy élt, mint embergyűlölő, és akadt, aki még abban is célzást látott, hogy a tengerpartot választotta temetkezőhelyéül, mert a hatalmas tenger örökké ott sír a sírja fölött, mintegy megvetésül a képmutató, hazug emberiség mulandó, üres könnyei iránt.



* ókori pénzegység