ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Petőfi Sándor
VAHOT SÁNDORHOZ
Szent a költő lantja.
A föld működését
Csillagtáborából
Őrszemekkel néző
Isten adománya;
Ő beszél a rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve.
Mint a nép erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva lép a
Nemesebb törekvés
Tiszta ösvényéről
A lealjasúlás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem nagyon fájt
Látnom, hogy van olyan,
És hogy nem kevés van,
Aki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy csak fényes álarc
Sok költő beszéde,
Mely sötét szivének
Foltjait takarja.
Szebb örömeimnek
Napja volt azon nap,
Melyben a te kebled
Rejtekében láttam,
S láthatám, hogy benned
Egy a költő s ember,
Hogy dalod s dalodnak
Kútforrása, szíved,
Tiszta egyaránt, mint
A nap és sugára.
Bizalommal adtam
Kezemet baráti
Szorításra, és te
Vissza nem taszítád;
S ha Etelke meghűlt
Szíve ott alant nem
Porlanék a sírnak
Hold- és csillagatlan
Éjjelében: ah, ugy
Tán nemcsak barátod
Lettem volna egykor.
Megtörtént!... a multat
A jelen keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább te,
Enyhítsd a barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,
És ne bánd, ha olykor
Elmerengve csüggök
Bámuló szemekkel
Hitvesednek arcán,
Oh, ne bánd, barátom!
Hamvadó testvére,
A szegény Etelke
Elvesztett vonásit
Keresem csak ottan;
S ha lelek közűlök
Bárminő kevést is:
A reménynek eldőlt
Tündércsarnokából
Szent ereklyeképen
Tartom emlékimnek
Drága kincstárában,
S őrzöm a felejtés
Eltörlő kezétől,
Mint a megfagyástól
Őrzi a világot
A meleg verőfény.
Pest, 1845. január
*
A VILÁG ÉS ÉN
Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet felett.
A teremtés legutósó napján
Alkotott az isten tégedet,
Elfáradt már ekkor a munkában,
S így jelessé nem teremthetett.
Szeretélek téged egykor, s szívem
Veled hű szövetséget köte,
Megvetésem és utálatom lett
E szövetség kettős gyermeke;
Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s utálatot...
Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát,
Avvagy talpad mással nyalatod.
S azt hiszed tán, te nyomoru pára!
Mint te, én is olyan rab vagyok?
Azt hiszed, hogy én dicséretedre
Vagy gyalázatodra hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben és irásban
Engem aggódásnak férge rág,
És szorongva kérdezem magamban:
Mit fog erre szólni a világ?
Hidd, ha jónak látod; ámde tudd meg:
Én nem függök tőled semmiben,
Amily útat választott magának
Lelkem, rajta egyenest megyen.
És ha tetszik engem fölemelned,
Ám emelj föl, mint bálványodat;
Ha fölültetsz fejed tetejére,
Majd kirúgom szolgafogadat!
Pest, 1845. január
*
KÖLTŐ LENNI VAGY NEM LENNI
Légy átkozott, te átkos pillanat,
Melyben fogantatám,
S te, melyben kínnal a kín emberének,
Költőnek szűlt anyám!
Oh költészet, te a
Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
És azután foglyodnak
Oly irgalomtalan fojtogatója!
Véremből már te oly sokat szivál,
Mérges fulánku pók!
De szálaid bármilyetén kuszáltak,
Még elszaggathatók.
Letépem azokat,
Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,
S ha összenőttenek már:
Ugy velök együtt szívem is kitépem!
De véremből e gyilkos férget én
Többé nem hizlalom,
Ugyis, mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a jutalom?
Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az is nagy kérdés:
E semmi is fog-e jutalmam lenni?
Széles folyódon úszom ezután,
Oh mindennapiság!
Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
Sziklák közé nem vág.
Nem lesz hirem, nevem,
Tán a boldogság karjai sem várnak,
De lesz mégis nyugalmam,
S a nyúgalom fele a boldogságnak.
És elnémuljak mindörökre hát?
Egy hangszer életem;
E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,
A szögre föltegyem?
Hallgasson örömem?
Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?
Hallgathat-e a tenger,
Midőn hullámin szélvészek rohannak?
Nem, költészet, nem hagylak el soha,
Mert nem hagyhatlak el!
Táplálni foglak a gyötört kebelnek
Legforróbb vérivel.
Nem bánom: tépj, eméssz,
Másoktól meghallgattatást sem várok,
Azért éneklek, költök,
Mig végső csep vérem ki nem szivárog.
Pest, 1845. február
*
HÍR
Mi hát az a hír, a költőnek híre?
Hogy annyi a bolondja és irígye?
Van-e, van-e, ki nem sovárg utána?
Van-e, van-e, kinek az nem bálványa?
S méltán! a hír fönséges terebély fa,
Királyi széknél pompásabb árnyéka,
Zöld ágait ki századokra nyujtja,
Rontó enyészet vésze nem fog rajta,
S hozzá magzatjai a késő világnak
Zarándokolni áhítattal járnak.
Oh szép, oh szép a hír borostyánfája!
Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könyűi mossák.
Pest, 1845. február
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ - JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
Magyarok szelídítése
1.
Mária Teréziáról mindenki tudja, hogy nagyon szerette a magyarokat. Erről még az írástudatlan magyarok is tudnak mindenféle történeteket, köztük olyan csintalanságokat is, amiken már őelőtte párszáz esztendővel is mulattak a mesekedvelő magyarok. Csakhogy akkor még nem Mária Teréziát mondtak, hanem egyszeri királykisasszonyt. Ezek a régi pajkos mesefoszlányok később mind a szép asszonykirály szoknyájához tapadtak.
Ez a történet nem a dévajok közül való. Mosolygósnak ugyan ez is mosolygós, de az ilyen mosolygásban nem sok öröme telik Ámornak. A királyok mosolyának mindig politika ül a sarkában - hát még a királynőkének!
- Mivel hálálhatnám én meg a magyaroknak hozzám való nagy jóságukat? - kérdezte a koronás szép asszony a magyar uraktól, mikor a vita és a sanguis megmentette a trónját. - Sok vérehullásáért mit kíván a magyar nemzet?
A magyar nemzet akkor a nemes urakból állt. A parasztjobbágy nem számított, a polgár meg tán még annyit se. Ha ezeket kérdezi meg Mária Terézia, ezeknek tán lett volna valami kérnivalójuk, mert a nyavalyás purgerek sose szemérmeteskedtek. De az urak csak a vállukat vonogatták. Azt mondták, becsület dolga volt, amit tettek, azért nem jár fizetség.
(Látnivaló, hogy nagyon régi urak voltak ám ezek!)
A királyasszony azonban erővel meg akarta mutatni, milyen háládatos ő a hű magyarokhoz. S hogy azokkal nem boldogult, megkérdezte a bécsi szolgáit:
- Mondják már, tanácsos urak, maguk jobban ismerik a magyarokat, mi esne azoknak legjobban?
A nagyeszű Kaunitz megmondta:
- Az lenne a legjobb, ha nem felséged járna le ezután a magyarokhoz, hanem őket szoktatná ide Bécsbe...
Lehet, hogy éppen akkor történt ez a tanácskozás, mikor a kancellár megállíttatta a kocsiját a Burg kapuja előtt, és egyedül hagyta benne Landercy kisasszonyt, a táncosnőt.
- Fölugrok egy percre a császárnőhöz, szívem, eligazítani a magyarokat. Várjon meg, rögtön készen leszünk.
A császárnőnek azonban éppen most jutott eszébe kinézni az ablakon. Rögtön abbahagyta a tanácskozást, és haragra gyulladva vágott Kaunitz szavába:
- Herceg, ön a szeretőjétől jön a császárnőhöz?
- Igen - bólintott nyugodtan a kancellár -, és megyek is hozzá vissza mindjárt, ha itt nincs rám szükség. Asszonyom, ön azért hívatott engem, hogy az ön dolgairól beszélgessünk, nem az enyémekről. És én újra azt ajánlom, hogy szelídítse kézhez felséged azokat a barbárokat. Az ön mosolyával még az is sikerül.
Erre csakugyan nem lehetett mást tenni, mint mosolyogni és szót fogadni. A királynő sohase tartott több országgyűlést Pozsonyban, hogy a magyaroknak ne legyen alkalmuk hivatalosan kibeszélni magukat. Akinek valami ügye-baja volt, annak Bécsbe kellett vele menni. Ott aztán tyúkkal, kaláccsal fogadták - mert a tyúk meg a kalács még előbb odaszokott Bécsbe -, s még a helyét is megfújták az udvari teddide-teddodák az aranyos kanapékon.
Bizony az is megtörtént, hogy a királyasszony a tulajdon kacsójával veregette meg az öreg Buzogány András szőrmók ábrázatát, pedig az csak jámbor bocskoros nemes volt valahonnan Csíkországból. Már az eredete onnan való volt, de ebben az időben Borsodban élte világát. Mi szél sodorta oda a nagy hegyek közül az öreget, most már nem lehet tudni. De az bizonyos, hogy a megye levéltárában megőrizte valami hivatalos írás a nevét az ezerhétszázötvenes évekből.
- Miben lehetünk kegyelmednek szolgálatára, érdemes bátyámuram? - kérdezte a királynő, mégpedig kívülről, könyv nélkül, mert még akkor nem céduláról beszéltek magyarul a magyar királyok. (Ugyan később arról se igen beszéltek. Az utódoknak nem ért meg egy ország egy-két szót a tulajdon nyelvén.)
Úgy megilletődött erre a kegyességre a vén sas, hogy alig tudta elmotyogni a szíve szándékát. Nem akart ő semmi különöset, csak éppen egy gazdátlan telket kért magának Palkonyán. A gazdája ugyanis még Rákóczival kibujdosott.
- Hátha ahelyett Bécsben méretnénk kegyelmednek házhelyet? - kérdezte tréfásan a királynő, akinek nagyon megtetszett az öreg barbár bicskával faragott ábrázata. (Gyerekkorában látott ő olyanokat az apja karikatúragyűjteményében, az is az apjától örökölte. Annak a mulattatására készítették azt még Thököly kurucairól a bécsi piktorok.) - Van ám ez a Bécs olyan szép hely, mint az a Palkonya.
- Elhiszem, felséges királynő, csakhogy itt nem lehet olyan ludakat tenyészteni. Aztán meg öreg fa is vagyok már én az átültetéshez - próbált hajladozni a hajdani kuruc.
(Mert mi tagadás benne, ő is kuruc volt annak idején, mikor az volt a divat. De hát mi lett volna ebből a szegény hazából, ha mindenki kibujdosott volna belőle, aki kuruc volt, és senki se szegődött volna be a császár hűségére?)
- Hát fiai vannak-e kegyelmednek? - kérdezte kegyesen a királyasszony.
- Mégpedig ketten! - rántotta fel bokros szemöldökeit Buzogány András. De még az ujjaival is mutatta.
- Azoktól tudja meg kegyelmed, szeretnék-e megnézni Bécset? Hátha őelőttük még nincs bedeszkázva Palkonyánál a világ.
Mire az öreg Buzogány befogta hízóba az első ludakat a donációs telken, akkorára a királyasszony testőrző vitézei közé tartozott a két ifjú Buzogány. Hamar megszokták a jó helyet, az udvari dámákat, a madárnyelvet, a cifra bálakat. S mikor egy esztendő múlva a nemes úr fölkocogott látogatóba a gyerekekhez egy kis lúdmájjal, azzal fogadta a két siheder:
- Édesapánk, magyarul kukorékol itt már a kakas is.
(A bécsi dámák voltak a megmondhatói, hogy igazat beszéltek a legénykék.)
- No annak örülök - köszörülte a torkát az öreg. - De hát az a szép dróthajatok miért van úgy kibodrogatva, befonva, pántlikába kötve, liszttel csúffá téve, mint az olyan frajláké, akik egy pénzzel szokták megjárni a vásárt?
- Ez most a módi, édesapánk - nevettek a gyerekek -, így kívánja felséges úrnőnk is. Azt mondja, szebb ez, mint az a vademberes bozont odaát.
Öreg Buzogány András megcsóválta a kócos üstökét, s egy kicsit elszomorodva tért meg a palkonyai lúdnevelőbe.
(folyt. köv.)
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
KEMPIS TAMÁSNAK KRISZTUS
KÖVETÉSÉRŰL NÉGY KÖNYVEI,
MELYEKET MAGYARRA FORDÍTOTT
PÁZMÁNY PÉTER ESZTERGOMI ÉRSEK
(folytatás)
A LELKI BÉKESSÉGNEK MEGNYERÉSÉRŰL ÉS
A JÓBAN VALÓ NEVEKEDÉSNEK IGYEKEZETIRŰL
Szép lelki csendességben maradhatnánk, ha magunkat nem akarnók egyebek szavaiban és cselekedetiben avatnunk, melyekre nékünk semmi gondunk nem volna. Ugyanis miképpen maradhatna csendességben, aki más dolgaiban ártja magát? Aki ugyan alkalmatosságot keres a világi foglalatosságokra? Aki igen gyengén és ritkán száll magában? Boldogok az együgyűk, mert nagy lelki békességben élnek.
Mi az oka, hogy némely szentek a tekéletes és istenes elmélkedésben ugyan elragadtattak? Mert ők, e világi kívánságoktúl teljességgel el igyekezvén fogni szűvöket, öldöklötték magokat: így teljes szűvel Istenhez ragaszkodhattak, és nagy lelki szabadsággal gondot viselhettek magokra. Mi igen sokat engedünk indulatinknak, és a veszendőkrűl igen szorgalmatoskodunk. Efelett csak egy rendbéli fogyatkozásunkat is ritka, hogy tekéletesen meggyőzzük; elvétve gerjedezünk arra is, hogy naponként a jóban nevekedjünk: innen vagyon, hogy sem hevek, sem hidegek, hanem csak igen lágy melegek vagyunk.
Ha magunknak valóban meghóltunk volna, és szűvünket akármiben nem köteleznők, úgy bezzeg az isteni dolgoknak ízit éreznők, és a mennyei elmélkedést valami részből megkóstolhatnók. De egészlen minden derék akadékunk csak az, hogy a gonosz indulatoktúl és hajlandóságoktól szabadosok nem vagyunk; nem is igyekezünk, hogy a szent jámboroknak tekéletes nyomdokait kövessük. Ha mikor pedig valami kicsiny bántásunk esik, igen hamar elhagyjuk magunkat, és emberi vigasztalásokhoz folyamodunk.
Hogyha férfiú módra igyekeznénk a bajvívásban helytállani, bizonyára az Istennek mennyből adatott segétségét érzenők; mert ő kész segéteni a bajnokokat, kik az ő kegyelmességében vetik reménységeket. Ugyanis azért ád okot a harcolásra, hogy diadalmasok lehessünk. Ha csak a külső szertartásokban helyeztetjük a szent és szerzetes életnek tekéletességét, hamar vég lészen a mi ájtatosságunkban. Azért, ugyan a gyökérben vágjuk a fejszét, hogy a romlott indulatokat kiirtván, lelki csendességgel bírhassunk.
Ha minden esztendőben csak egy vétket kigyomlálnánk is, bezzeg hamar a tekéletességre jutnánk. De inkább gyakran azt tapasztaljuk magunkban, hogy megtérésünk elein jobb és tisztább életet viseltünk, hogysem egynéhány esztendővel szerzetességünk után. Ami buzgóságunknak és jóban való gyarapodásunknak naponként kellene nevekedni; de most nagy dolognak tetszik, ha ki az első ájtatosságnak valami részét megtarthatja. Ha elsőben egy kicsinnyé megerőltetnők magunkat, azután nagy künnyen és vígan mindeneket megcselekedhetnénk.
Nehéz a szokott dolgot elhagyni, de még ennél is nehezebb az embernek maga akaratja ellen valamit cselekedni. De ha csak aprólékosokban sem győzöd meg magadat, vajon s mikor vehetsz győzödelmet a bajosb dolgokban? Jó idején eleit vedd első indulatidnak, és a gonosz szokásokból kitanulj, hogy naponként lassan-lassan nagyobb akadékod ne légyen. Vajha meggondolnád, mely nagy csendességet szerzenél magadnak, és mint megvígasztalnál egyebeket, ha magadat jól viselnéd. Elhittem, hogy szorgalmatosb volnál a jóban való nevekedésre.
A KÍSÉRTETEKNEK ELLENE ÁLLÁSÁRÚL
Valamíg e világon élünk, nyomorúság és kísírtet nélkül nem lehetünk. Innen vagyon amaz írás Szent Jóbnál: Kísértet az embernek élete e földön. Azért mindennek a kísírtetekben szorgalmatosnak és az imádságban vigyázónak kellene lenni, hogy az ördög helyt ne találna a megcsalásra, ki soha nem szunnyad, hanem kereng-forog, keresvén kit bényeljen. Nincsen oly szent és tekéletes ember, kinek valamikor kísírteti nem volnának; mert lehetetlen, hogy teljességgel kísírtet nélkül maradjunk.
Mindazáltal a kísírtetek gyakran igen hasznosok, noha terhesek és kedvünk ellen valók; mert ember a kísírtetben megaláztatik, megtisztíttatik és megtaníttatik. Minden szentek nyomorúságokon és kísérteteken mentek által, és nevekedtek a jóban. Akik pedig el nem viselhették a kísírteteket, megvettettenek és elfogyatkoztanak. Nincs oly szent szerzet, sem oly titkos rejtek, ahol kísírtetek és kedvünk ellen való dolgok nem találtatnának.
Mindaddig sem lehet teljességgel bátorságos ember a kísírtetektűl, valamíg e földön él; mert magunkban vagyon, ahonnan kísírgettetünk, mivelhogy bűnben születtettünk. Mihent egy kísírtet és háborúság megszűnik, ottan más találkozik; és mindenkor vagyon mit szenvednünk, mert a mi boldogságunknak javátúl megfosztattunk. Sokan kerülik a kísírteteket, de annál inkább beléesnek. Csak a kerüléssel ezeken győzödelmet nem vehetünk; de tűrés-szenvedéssel és igaz alázatossággal minden ellenséginknél erősebbekké lehetünk.
Aki csak kívül kerüli a kísírteteket, és gyökerét ki nem irtja, kevés hasznát vészi; sőt hamarébb hozzája férnek a kísírtetek, és rosszabbul lészen dolga. Lassan-lassan, tűréssel és várakozással, Isten segítsége veled lévén, jobban győzedelmet vészesz, hogysem a magad keménységével és alkolmatlan törődésével. Gyakran élj tanáccsal a kísírtetek idején; és a kísírtetben lévővel keménységgel ne bánjál, hanem inkább vígasztalással támogassad, szinte mint magaddal kívánnád, hogy bánnának.
Minden gonosz kísírteteknek kezdeti az állhatatlan elme, és az Istenben való bizodalomnak csekélysége. Mert szinte mint a hajó kormányos nélkül haboktúl ide s tova hányatik: úgy amely ember lágy, és elkezdett dolgait félbenhagyja, sokképpen kísírgettetik. Tűz próbálja meg a vasat: az igaz embert pedig kísírtet. Gyakran magunk sem tudjuk, mire érkezhetünk; de a kísírtet kimutatja, kicsodák és micsodák vagyunk. Vigyázni kell azért, legfőképpen a kísírtetnek első ostromiban; mert az ellenség künnyebben meggyőzetik, ha elménk kapuján őtet bé nem bocsátjuk, hanem még a küszöbön kívül, mihelyen kolompoz, ellene állunk. Azért mondotta egy valaki: Idején vedd eleit nyavalyádnak, mert a megrögzött betegség ellen haszontalan a késő orvosság. Ugyanis először csak egy puszta gondolat tűnik szűvedben; azután erős képezés és elmélkedés; végre gyönyörködés, gonosz indulat és eltekéllett szándék: és így teljességgel becsúsz-mász apródonkint az ellenség, mikor egyelőben mindjárt ellene nem tusakodunk. És mentül több ideig tunyálkodik valaki az ellenállásban: annál inkább erőtlenedik önnönmagában; az ellenség pedig őellene vastagodik.
Némelyek az ő megtéréseknek elein nagyobb kísírteteket szenvednek, némelyek életek vége felé, némelyek pedig teljes életek folyásában próbáltatnak. Sokan elég gyenge kísérteteket éreznek, az Istennek bölcs és kegyes gondviselése szerént, ki az embernek állapatját és érdemét nézi, és mindeneket az ő választott fiainak üdvösségére rendel. Annak okáért kétségben nem kell esnünk, mikor kísírtetünk: hanem annál buzgóságosban kell Istenünknek könyörögnünk, hogy minden szenvedésünkben méltóztasson segíteni; ki a Szent Pál mondása szerént, oly előmenetet ád a kísírtetekkel, hogy azokat elviselhessük. Alázzuk meg tehát lelkünket az Istennek szent kezei alatt minden kísírtetben és háborúságban, mert ő az alázatos szűvűeket megszabadítja és felmagasztalja.
A kísírtetekben és háborúságokban próbáltatik meg az ember, mennyiben jobbult; ezekben nagyobb érdeme vagyon, és az ő belső jósági világosban kinyilatkoznak. Nemigen nagy dolog, ha ájtatos és serény az ember, midőn semmi bántása nincsen; de bezzeg, ha a háborúságnak idején békességgel tűr és szenved, nagy reménység lehet előmentében. Némelyek nagy kísírtetektűl megmenekednek, és naponként való aprólékos esetektűl gyakran meggyőzetnek; hogy erre nézve megaláztassanak és magokban ne bízzanak a nagy kísírtetekben, kik az aprólékokban ily erőtlenek és gyengék voltak.
A SZERETETBŐL SZÁRMAZOTT CSELEKEDETEKRŰL
Semmi világ javáért, senki kedvéért nem kell gonoszt cselekedni: noha szűkölködő atyánkfia hasznáért szabad a jót néha elhagyni, vagy más nagyobb jóra fordítani; mert ezzel a jó cselekedet el nem rontatik, hanem jobbra változtatik. Szeretet nélkül haszontalan a külső cselekedet: valami pedig szeretetből származik, akármely kicsiny és egyébaránt elvettetett légyen is, mind gyümölcsössé lészen; mert az Isten inkább nézi, minémű indulattal ki mit cselekeszik, hogysem azt, amit cselekeszik. Elég sokat cselekeszik, akinek nagy szereteti vagyon. Sokat cselekeszik, aki valamit jól cselekeszik. Jól cselekeszik pedig, aki inkább szolgál a közönséges társaságnak, hogysem a maga akaratjának. Gyakran, ami szeretetnek látszik, csak az testnek és vérnek indulatjából származik; mert a természet szerént való hajlandóság és a mi tulajdon akaratunk, az jutalomnak reménysége és alkalmatosságunknak kívánsága ritkán maradnak ki dolgainkból.
Akinek igaz és tekéletes szereteti vagyon, semmiben maga hasznát nem keresi, hanem mindenekben Isten tisztességét kívánja; senkire nem irígykedik, mert magát illető örömet semmiben nem vadász; nem is kíván magában vigadni, hanem az Istenben; és minden jóknak felette az örök boldogságot szomjúhozza. Senkinek semmi jót nem tulajdonít, hanem egészen Istenre hárít minden jókat, kitűl eredet szerént mindenek származnak, és akiben minden szenteknek utolsó, boldog nyugodalmuk vagyon. Ah, bezzeg akiben csak egy szikrája volna is az igaz szeretetnek, bizony hívsággal rakvának érezné minden javait e földnek!
A JÓ SZERZETESNEK FOGLALATOSSÁGIRÚL
Minden jóságos cselekedetekkel bévelkedni kell az igaz szerzetes életének, hogy belől is olyan légyen, mineműnek láttatik külsőképpen emberek előtt: sőt sokkal több jónak kell belől lenni, hogysem ami kívül látszik; mert az Isten reánk szemlél, kihez nagy böcsülettel kell lennünk, valahol járunk-kelünk, és angyali tisztaságban kell az ő szent színe előtt magunkat viselnünk. Mindennap meg kell újítanunk a jóra eltekéllett szándékunkat, és úgy kell serkegetnünk magunkat a buzgó szeretetre, mintha csak ma kezdenők magunkat az isteni szolgálatra adni; és így óhajtsunk: Uram Isten, segélj az én jó igyekezetemben, és a te szent szolgálatodban. Engedd, hogy ma és most kezdjek tekéletesen a te szolgálatodhoz, mert semmi, amit e koráig cselekedtem.
Igyekezetünknek mértéke szerént vagyon a jóban való előmenetelünk; és valóban szorgalmatosnak kell lenni, aki öregbedni akar az szent életben. Ha még az is gyakran megcsökönik, aki nagy igyekezettel valamit eltekéllett: mint jár tehát, aki ritka és igen lágy igyekezettel szándékozik? Jóllehet sokképpen történik az elvégezett szándéknak félbenhagyása és kárvallás nélkül alig múlathatunk el akármi kicsinyt is szokott foglalatosságinkban. Az igazak igyekezeti inkább függ az Isten segítségétűl, hogysem a magok bölcsességétűl; azért ők is Istenben helyheztetik bizodalmokat mind elkezdett dolgokban, mert az ember szándékát Isten vezérli; nincs is embernek hatalmában az ő dolgainak véghezvitele.
Ha néha az isteni szolgálatért vagy felebarátunk javáért, szokott foglalatosságunkat elmúlatjuk, azt ismég künnyen helyreállathatjuk; de ha magunk megúnásából vagy tunyaságból künnyen akármit elmúlatunk, elég vétkesen cselekeszünk, és kárát valljuk. Bár minden tehetségünkkel igyekezzünk is, de azért sokban künnyen megfogyatkozunk; mindazáltal ugyan mindenkor valamit bizonyost kell előttünk viselnünk, és legfőképpen azok ellen, amelyekben nagyobb akadékink vannak. Mind külső-belső magunkviselését meg kell vizsgálnunk és jó rendre kell szabnunk, mert mindenik hasznos a jóban való előmenetelre.
Ha magadra szüntelen nem vigyázhatsz, bárcsak néha szállj valóban magadba; és legalább napjában egyszer, úgymint reggel vagy estve. Felköltödben elrendeljed és estve megrostáljad, mint viselted magadat azon a napon beszédedben, cselekedetedben és gondolatidban; mert netalán ezekben gyakran megbántottad Istenedet és felebarátodat. Ember módon felfegyverkezzél az ördögi próbák ellen. Zabolázd meg a torkosságot, és minden testi vétkes indulatokat künnyebben megzabolázhatsz. Soha ne légy mindenestül hivalkodásban; hanem vagy olvass, vagy írj, vagy imádkozzál, vagy elmélkedjél, vagy a közönséges jóért valamit munkálkodjál. A kézi munkához pedig módjával kell nyúlni, és nem egyaránt kell mindeneknek ezeket felvállalni.
Nem kell egyebek előtt mutogatni, amit közönségesen nem szokás mívelni; mert az embernek magátúl választott jó cselekedetit jobb szem kívül és rejtekben véghezvinni. Attúl pedig megójjad magadat, hogy a magad jókedvéből választott dolgokra serény lévén, a közönséges szokásokra meg ne restülj; hanem épen és híven véghezvivén azt, amivel tartozol és amire téged köteleznek, ha üdőd vagyon hozzá, ájtatosságod szerént tégy eleget magadnak is. Nem mindnyájan egy dologba foglalhatják magokat, hanem ennek egyféle s amannak másféle dolog inkább szolgál; sőt az üdőnek alkalmatossága szerént különbféle ájtatosságokhoz vagyon kedvünk. Mert némely dolgoknak innepnapon érezzük nagyobb ízit, némelyeknek pedig köznapokon. Egyféle dologra vagyon szükségünk, mikor kísírtetünk; másra pedig, midőn békességünk és csendességünk vagyon. Másféle gondolatok tetszenek, mikor szomorúk vagyunk; másfélék pedig, mikor az Úrban örvendezünk.
Az jeles fő innepekben meg kell újítanunk az isteni szolgálatban való serénységünket, és a szenteknek érettünk való esedezését nagyobb buzgósággal kell kívánnunk. Minden jeles innepnapon úgy kell életünket rendelnünk, mintha e világtúl akkor búcsút vennénk, és amaz örökkévaló innepre költöznénk. Annak okáért szorgalmatos készülettel illik a szent napokon lennünk, ájtatosb erkölcsökben foglalván magunkat, és minden jó rendtartásokat keményben megtartván, mintha az Istentűl csakhamar kellene fáradságunk jutalmát vennünk; ha pedig ebben haladék történik, készületlen voltunknak tulajdonítsuk és arra vessünk, hogy még méltók nem vagyunk arra a nagy dücsőségre, mely az elvégzett üdőben megjelenik mibennünk, és igyekezzünk jobban készülni kimúlásunkhoz. Boldog az a szolga, kit midőn eljövend az ő Ura, vigyázásban talál: bizony mondom tinéktek, hogy minden javait őreája bízza.
AZ EGYEDÜLLÉTELNEK ÉS HALLGATÁSNAK SZERETETIRŰL
Alkalmatos üdőt keress a magadban való szállásra, és az Istennek jótéteményirűl gyakran gondolkodjál. Hagyj békét a hívságoknak, és oly dolgokat olvasgass, melyek inkább töredelmességet szereznék, hogysem elmefáradságot. Ha a hivolkodó beszélgetésektűl és haszontalan futosástúl, ha az újságok és hírek hallásátúl megvonszod magadat, elég alkolmatos üdőt találsz az üdvösséges elmélkedésekre. Ama nagy szentek, ahol módját ejthették, igen elkerülték az emberekkel való nyájaskodást, és rejtekhelyeken igyekeztek az Istennel élni.
Egy valaki azt mondotta: Valamikor emberek között voltam, kárommal tértem vissza; kit mi is gyakran érzünk magunkban, midőn sokáig trécselünk. Sokkal künnyebb hallgatni, hogysem a szólásban módot tartani. Künnyebb otthon veszteg lenni, hogysem kívül forgódván, magát eléggé megőrizni.
Aki azért belső és lelki tekéletességre akar jutni, szükség, hogy Jézussal egyetemben a sokaság közül félreálljon. Senki szem előtt bátorságosan nem forog, hanem csak az, aki örömest magát elrejti. Senki nem szól bátorságoson, hanem csak az, aki örömest hallgat. Senki bátorságoson másnak feje és elöljárója nem lehet, hanem csak aki örömest függ mástúl. Senki nem parancsol bátorságoson, hanem csak aki jól megtanulta az engedelmességet. Senki nem örvendez bátorságoson, ha jó lelkiisméretnek bizonyságát magában nem érzi. Mindazáltal a szentek bátorsága mindenkor együtt járt az isteni félelemmel; nem is hagytak hátra semmit szorgalmatosságokban és alázatosságokban, arra való képest, hogy ím nagy lelki jókkal és isteni ajándékokkal tündöklöttek. A gonoszok bizakodása pedig kevélységből és magavetésből származik, és végre maga megcsalásán végeződik. Soha e világon éltedben teljes bátorságot ne ígírj magadnak, akármely szent szerzetesnek és ájtatos remetének láttassál is.
Akik jobbaknak ítéltettek az emberektűl, sokszor nagyobb veszedelemben forgottak a magokban való nagy bizakodásért. Azért sokaknak hasznosb, hogy teljességgel üresek ne légyenek a kísírtetektűl; hanem gyakorta ostromoltassanak, hogy felettébb el ne bátorodjanak, és így kevélységre ne vetemedjenek, se pedig a külső vigasztalásokra szabadosban ne hajoljanak. Oh, mely tiszta lelkiismérettel bírna, aki e világon nem kapdosna, és elmúlandó vigasságot soha nem vadászna! Oh, mely nagy békességben élne, aki minden haszontalan szorgalmatoskodást hátrahagyna, csak üdvösségére néző isteni dolgokrúl gondolkodnék, és minden reménységét Istenben helyheztetné!
Senki sem méltó a mennyei vigasztalásokra, valaki magát szorgalmatoson nem gyakorlotta a lelki törödelmességben. Ha szűvbéli törödelmességet kívánsz, szállj bé a te szűved rejtekében, rekeszd ki a világnak zenebonáját, az Írás mondása szerént: A ti ágyatokban, úgymond, szűvbéli törödelmességgel légyetek. A cellában találod azt, amit kívül gyakorta elvesztesz. Úgy lészen kedves a cella, ha gyakran abban maradsz; de ha ezt ritkán őrzöd, igen megúntatja magát. Ha a te megtérésed kezdetin jól hozzászokol a cellában lakáshoz, azután szerelmes lakóhelyed és kedves vigasztalásod lészen. Az istenes lélek hallgatásban és csendesen lételben nevekedik minden jószágokban; ebben megtanulja a Szentírás titkait, ebben találja fel a könnyhullatásnak folyamit, melyekben minden éjjel megmossa és tisztogatja magát, hogy annál barátságosabban nyájaskodhassék az ő teremtőjével, mennél távulban vagyon a világi zenebonátúl.
Aki azért megvonsza magát az ő ismérőitűl és barátitól, Isten közelget ahhoz az ő szent angyalival egyetemben. Jobb embernek rejtekben lenni és magára gondot viselni, hogysem magárúl elfeletkezvén, csudákat cselekedni. Dicsíretes dolog a szerzetes emberben, midőn ritkán sétál kinn; kerüli a szem előtt forgást és nem örömest szemléli az embereket.
Miért akarod látni, amit nem szabad kívánnod? Elmúlik e világ és annak kívánsági. Vágyódik a test az ide s tova való járkálásra; de minekutána az óra elmúlik, mit nyersz egyebet lelkiisméreted terhénél, és szűvednek sokfelé szakadásánál? A víg kimenetel gyakran szomorú hazajövetelen végeződik; és az estveli vigasság szomorú reggelre válik. Így minden testi örömnek kezdeti kedves; de a végin megmardos és megöl. Mit láthatsz másutt, amit helyedben nem látnál? Nem előtted-é az ég, a föld, és a több elementomok? Hiszem ezekből vannak alkotva minden teremtett állatok.
Láthatsz-é valahol valamit olyat, aki sokáig állandó lehetne az ég alatt? Azt hiszed talán, hogy kedved telik? Arra sohasem juthatsz. Ha mindenek szemeid előtt volnának is: mi hasznod egyéb benne, a heábavaló látásnál? Emeld fel szemeidet Istenhez magas mennyben, és könyörögj őnéki vétkeidnek és fogyatkozásidnak bocsánatjáért. A hivolkodóknak hadd a hívságokat: te pedig azokra figyelmezz, melyeket Isten néked parancsolt. Zárd bé magadra ajtódat, és hívd hozzád a te szerelmes Jézusodat; maradj ővéle a te celládban, mert másutt nem találsz olyan csendességet. Ha ki nem léptél volna, nagyobb lelki békességben maradtál volna. Mihelyen új hír hallásokban kezdesz gyönyörködni, szükség, hogy ottan szűvbéli háborúságokat kezdj szenvedni.
(folyt. köv.)
* * *
IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
MESÉLTE BENEDEK ELEK
A VITÉZ SZŐCS
Egy szőcsről mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyűlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna.
Megharagszik a szőcs, hogy még a légy is őt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva.
"Ejnye! - gondolja a szőcs -, hát csakugyan olyan erős ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor vivát, Keresztúr! Menjünk, próbáljunk szerencsét!"
Mindjárt faragott egy táblát, s nagy, öreg betűkkel ráíratta:
HÚSZAT EGY CSAPÁSRA!
Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz belőlük nála nélkül; a felesége sem különben, de a szőcs olyan erősen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna otthon tartani. Erősen bízott, hogy a nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén.
Elindult hát, ment, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdőbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentő nagy bivalybőrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szőcsöt, s a nyakában a táblát azzal az írással.
"Hm - gondolja magában -, ez ugyan erős ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!" Mindjárt köszönti is, mégpedig illendőképpen:
- Adjon isten, földi!
- Adj' isten! - fogadta a szőcs nagy kurtán.
- Hát csakugyan olyan erős ember volna kend, hogy "húszat egy csapásra"? Mi?
- Ühüm - dünnyögte a szőcs.
- Nem szegődnék be hozzám szolgának?
- Már hogyne, ha jó bért fizet!
Megalkudtak hirtelen. A szőcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat.
A vitéz szőcs kezet csapott, azt mondta:
- Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja.
Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szőcsnek, talán még több vagy kettővel.
Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szőcsnek kezébe teregették a bivalybőrt, hogy hozzon vizet a kútról.
Haj, szegény feje! Töprenkedett, tűnődött, hogy már most ő mit csináljon? Még az üres bivalybőrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni. Amíg így tűnődött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldöttek. Megijedt a szegény szőcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért:
- Hát te mit csinálsz, vitéz szőcs?
- Én bizony - felelt a szőcs - azt gondoltam, hogy minek járjak ki vízért mindennap, egyszerre hazaviszem az egész kutat.
- Jaj, azt ne tedd - rimánkodott az ördög -, mert vak az anyám, s még belé találna esni, inkább én hordok vizet helyetted!
- Hát hiszen úgy jól van - mondá a szőcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet.
Másnap fáért küldötték a szőcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hogy hozzon. Úgy bizony, de mikor elég volt abból neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdőben, darabonként kezdette összekötözni. Az ördögök nem győzték várni, s megint egyet utána küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szőcs kötözgette a fákat.
- Hát te mit csinálsz? - kérdi az ördög.
- Mit-e?! Csak nem járok ki mindennap az erdőtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van.
Ezt olyan nagy haraggal mondta, hogy a szegény ördög csak úgy meghőkölt a nagy ijedtségtől. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s a télre egy szál sem maradna. Ő inkább hazahordja apránként.
Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát:
- Jaj, jaj! Jere hamar, vitéz szőcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt!
De már ezt nem tagadhatta meg a szőcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szőcsöt, hogy az erdőnek éppen a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szőcs utána, s hogy, hogy nem, éppen az ördög felé futott a nyúl. A vitéz szőcs úgy tett, mintha erősen mérgelődnék, s szidta a nyulat, mint a bokrot.
- Hitvány állatja! Az egész erdőt keresztülugrottam érte, s mégsem tudám elfogni. Nézzen oda az ember! - S vége-hossza nem volt a zúgolódásnak.
Otthon az ördögök összesúgtak-búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szőcsöt, s ha akkor is kifog rajtok, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerősebb ördöggel kiküldötték a mezőre, hogy tegyék próbára az erejét. Az ördög egy ostort s egy buzogányt vitt magával. Mikor a mezőre érnek, azt mondja az ördög:
- No, te vitéz szőcs, mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Hadd lám, tudsz-e akkorát rittyenteni azzal az ostorral, mint én?
- Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe - mondotta a szőcs -, mert az Isten Istenem ne legyen, ha akkorát nem rittyentek, hogy a szemed ki nem fordul attól!
- Hát forduljon! - kötekedett az ördög.
- Csak rittyents előbb te! - biztatá a szőcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett, hogy a vitéz szőcs ijedtében keresztülesett a fején.
Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta:
- No, ez ugyan nem volt valami erős rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon!
Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szőcsnek sem kellett több, hirtelen fölkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélkedett.
- No - mondá a szőcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt -, ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?!
- Te, te - nyöszörgött az ördög keservesen. - Most csak menjünk haza!
Még csak most kerekedett igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a vitéz szőcs legújabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, hogy többet a színét se lássák.
- De már azt nem teszem! - pattogott a vitéz szőcs. - Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendő ki nem telik.
De hiszen ettől jobban féltek, mint a tömjénfüsttől. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szőcs előrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csűrbe, hogy a ketrecből töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: "Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele; addig szolgáltam, míg kend odajárt."
Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erős, hogy egy zsák aranyat csak fellódít a padlásra, ijedtében ő is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdőig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tőle:
- Hova futsz olyan lelkedből, ördög koma?
- Jaj, jaj, ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szőcsnek?
Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember.
Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdő zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szőcshöz, vegyék el tőle az aranyat, hiszen az egy gyönge, tepelák* ember.
Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogódznak, mert attól félt, hogy a farkas cserbenhagyja, ha majd szorul a kapca.
A farkas nem bánta, teljék kedve az ördögnek. Jármot csináltak, belefogództak, s úgy mentek a szőcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szőcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdettek hát kiabálni:
- Né, né! Az apám farkast is szolgált!
Egy másik gyermek meg azt kiáltja:
- Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el!
Haj! megijed az ördög szörnyűségesen, s - aló neki, vesd el magad! - megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: "Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!" Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak győzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fa ikrébe* felakadt, a járom pálcája eltörött, s ő szaladott tovább. Talán még ma is szalad.
A vitéz szőcs megszabadult szépen ördögtől, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
NYOLCADIK KÖNYV
26.
Ember öröme,
ha emberi kötelességét teljesíti.
Emberi kötelesség:
jóindulat az embertárssal szemben,
az érzéki izgalmak megvetése,
a megbízható képzetek kiválasztása,
a közös természetbe
és a rendje szerint történő dolgokba mélyedő
elmélkedés.
27.
Három viszony irányítja éltedet:
az egyik a téged burkoló sáredényhez fűz,
a másik az isteni okhoz,
amelyből mindenkire minden árad,
a harmadik pedig kortársaidhoz.
28.
A fájdalom
vagy a testet gyötri
- ez az ő baja! -,
vagy a lelket.
Ennek azonban módjában áll
a maga derűjét és nyugalmát
végig megőriznie,
és visszautasítania azt a képzetet,
hogy ami éri, az rossz.
Mert minden
ítélet, törekvés, vágy, visszautasítás
legbensőbb bensőnk ügye,
ide pedig semmi fel nem hatol.
29.
Szorítsd vissza
felbukkanó képzeteidet,
s szüntelenül így szólj magadhoz:
most csak tőlem függ,
hogy lelkemben
semmiféle hitványság,
semmiféle vágy,
általában
semmiféle zavar ne legyen,
hanem mindent
a maga igaz voltában szemügyre véve,
minden dologgal
értéke szerint éljek.
Ne feledkezz meg erről
a természetadta szabadságodról.
30.
Akár
a tanácshoz intézed szavadat,
akár bárkihez,
tedd méltósággal, ne túl hangosan.
Beszéded legyen józan.
31.
Augustus környezete:
felesége, leánya, utódai, ősei,
nővére, Agrippa, rokonai, háznépe,
barátai, Areus, Maecenes,
orvosai, áldozópapjai – egész udvara meghalt.
Azután térj át más esetekre,
ne csak egyes emberek halálára,
hanem egész nemzetségekére,
például a Pompeiusokéra.
Ott a felirat a síremlékeken:
nemzetségének utolsó sarja.
Gondold meg,
mennyire szívükön feküdt az ősöknek,
hogy utódot hagyjanak.
Azután valakinek
mégis
utolsónak kell lennie;
s ez ismét csak
egy egész nemzetség
kihalását jelenti.
32.
Az életet
egyes cselekedetekre kell felépíteni,
s érd be vele,
ha minden egyes cselekedet
a lehetőség szerint eléri a maga célját.
Márpedig
semmi meg nem akadályozhat téged abban,
hogy ezt elérje.
- Hát a külső akadály? –
Azt, hogy igazságos,
józan, megfontolt légy,
semmi sem akadályozhatja meg.
Előfordulhat,
hogy valami más cselekedeted akadályba ütközik,
de ha az akadályt egykedvűen fogadod,
ha nyugodt lélekkel áttérsz arra,
ami lehetséges,
azonnal alkalmad nyílik
más olyan tevékenységre,
amely megfelel az előbb említett életépítésnek.
33.
Fogadd a dolgokat gőg nélkül,
válj meg tőlük könnyű szívvel.
34.
Láttál-e már
levágott kezet, lábat vagy fejet
a törzstől elválasztva valahol heverni?
Nos hát,
szántszándékkal ilyenné lesz
- már ha rajta áll -,
aki harcol az őt érő események ellen,
és a világ egységéből valósággal kiközösíti magát,
vagy arra vetemedik,
hogy a közösség érdeke ellen cselekedjék.
Ezzel kiszakadtál
a természeted szerint való egységből,
mert hiszen résznek születtél,
te pedig levágtad magad.
De micsoda nagyszerű dolog,
hogy módodban áll az egységgel ismét összeforrnod!
Ezt az újra összeilleszkedést
az istenség
egyetlen más,
már egyszer levált vagy levágott
résznek
sem adatott meg.
Méltányold a jóságot,
mellyel az embert megbecsülte,
hiszen tőle tette függővé,
hogy az egésztől soha el ne szakadjon,
vagy ha mégis elszakadt,
lehetővé tette számára,
hogy visszatérjen hozzá,
összenőjön vele,
és mint rész, kiszabott helyét újra elfoglalja.
35.
Minden értelmes lény
a világértelemtől kapta
csaknem az összes egyéb képességét,
a következőt is:
ahogyan a világértelem
minden
útjában álló vagy ellene szegülő erőnek
más irányt ad,
beleilleszti a sorsösszességbe,
és mintegy kiegészíti önmagát vele,
éppen úgy az értelmes lény
minden akadályt tevékenysége anyagává avathat,
és
felhasználhat
bármilyen törekvésének megvalósítása érdekében.
36.
Ne ijeszd magad azzal,
hogy képzeletben az élet egészét átfogod!
Ne sűrítsd egy gondolatba,
hogy előreláthatólag
milyen és mennyi baj vár rád,
hanem minden egyes fölmerülő esetben
tedd föl magadnak a kérdést:
mi ebben a dologban a tűrhetetlen és elviselhetetlen?
Bizony szégyellnéd bevallani!
Azután idézd emlékezetedbe,
hogy sem a jövő,
sem a múlt
nem nehezedik rád,
hanem mindig csak a jelen.
Ennek a súlya pedig kisebbedik,
ha egymagában körülhatárolod,
és ha értelmednek szemrehányást teszel,
hogy még arra sem képes,
hogy a jelent önmagában elviselje.
37.
Panthea vagy Pergamos
talán csak nem ül még mindig Verus sírján?
Hát Hadrianusén Khabrias vagy Diotimos?
Nevetséges kérdés!
Nos, ha ott ülnének, éreznék-e a holtak?
S ha éreznék, örülnének-e neki?
S ha örülnének, talán a gyászolók örökké élnének?
Nem az-e az ő sorsuk is,
hogy először öregasszonyok és öregemberek legyenek,
azután pedig meghaljanak?
S azok mit csinálnak később,
ha ezek már meghaltak?
Minden rothadás és tele zsákra való bűzhödés!
38.
Ha éles szemed van,
láss vele, és hozd a legbölcsebb ítéleteket!
39.
Az eszes lény alkatában
az igazságossággal ellentétes erényt nem látok;
az élvezettel ellentétest viszont látok –
a mértékletességet.
40.
Tedd félre
egyéni véleményedet arról,
ami nézeted szerint bánt,
máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
- Mit jelent az, hogy magam?
- Értelmedet!
- De én nemcsak értelem vagyok!
- Jó, jó, ezt megengedem!
A fődolog azonban,
hogy az értelem ne okozzon önmagának bánatot.
Ha pedig más részed rosszul érzi magát,
arról ítéljen ő maga.
41.
Az érzékelés korlátozása
kellemetlen
az állati természetnek.
Az ösztön megfékezése is
rossz az állati természetnek.
Hasonlóképpen előfordul,
hogy a növényi lényt
valami más korlátozza,
s ezzel bajt okoz neki.
Ennek megfelelően
az értelem bilincsbe verése
bajt jelent
az értelmes természetnek.
Mindezt alkalmazd most önmagadra.
Fájdalom vagy élvezet támad rád?
Ám lássa az érzéklés, mire megy velük!
Valamelyik ösztönöd akadályba ütközött?
Ha ösztönödet
feltétlenül érvényre kívánnád juttatni,
ezzel értelmes lény voltodat sértenéd meg.
Ha azonban
az egyetemesség szempontját érvényesíted,
kár sem érhet,
akadály nem gátolhat.
Hiszen
az értelem birodalmába
semmi más nem hatolhat be,
hogy akadékoskodjék:
sem a tűz, sem a vas, sem a zsarnok, sem a rágalom,
sem más egyéb nem ér el odáig.
"Ami egyszer tökéletes gömbbé formálódott,
meg is marad annak."
42.
Nem érdemlem meg,
hogy önmagamat bántsam,
én,
aki szántszándékkal soha senkit nem bántottam.
43.
Az egyik ennek,
a másik annak örül.
Én annak,
ha vezető értelmem egészséges,
ha nem fordul el
sem az egyes emberektől,
sem az olyan eseményektől,
amilyenek az embereket érni szokták,
hanem mindent jóindulatú szemmel néz,
fogad,
és mindennel értéke szerint él.
44.
Ügyelj rá,
hogy a jelent
kellemessé tedd a magad számára.
Akik inkább az utókor dicséretét hajszolják,
nem veszik észre,
hogy ez a minket felváltó nemzedék is
csak olyan lesz,
mint a mostani nehezen tűrt embergomolyag,
és az is csak halandó lesz.
Általában,
mit fő attól a fejed,
hogy az utókor ilyen híredet visszhangozza-e,
vagy olyan véleményt formál-e rólad?
45.
Ragadj fel és vess oda, ahová akarsz;
szellemem ott is derűs lesz,
mert beéri azzal,
ha saját alkatának megfelelő módon él és cselekszik.
Vajon ér-e annyit az a dolog,
hogy rosszul érezze magát a lelkem miatta,
hogy lealacsonyodjék,
hogy megalázott, sóvárgó,
magába süppedt, megzavarodott legyen?
Találsz-e valamit, ami ezt megéri?
46.
Emberrel
semmi nem eshetik meg,
ami nem emberi dolog,
ökörrel, ami ökörhöz,
szőlővel, ami szőlőhöz,
kővel, ami kőhöz nem illenék.
Ha tehát mindent csak olyasmi ér,
ami megszokott és természetes,
mit zúgolódol?
Hiszen a közös természet
nem hozott rád semmi elviselhetetlent!
47.
Ha valami külső jelenség bánt,
voltaképpen
nem
maga a jelenség nyugtalanít,
hanem a róla alkotott ítéleted.
Márpedig
csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd.
Ha viszont
a rossz érzés oka a lelkedben rejlik,
ki akadályozhatná meg,
hogy felfogásodat helyesbítsd?
Ugyanígy,
ha az bánt,
hogy nem teheted azt,
amit helyesnek ítélsz,
nem okosabb-e
fokozott erővel tevékenykedni,
mint bánkódni?
- De valami nagyobb hatalom utamban áll! –
Hát akkor se bánkódj,
hiszen az eredménytelenség oka nem benned van!
- De élnem sem érdemes, ha ennek végére nem járok!
- Akkor hát távozz az életből nyugodtan,
az utadba került akadályokkal szemben megbékélten,
mint ahogyan távozik az is,
aki dolgának végére járt
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
4521.
Ki a legény Kis-Várdában.
Ki az erősebb, ki a hatalmasabb.
Példaul: ha én ott vagyok, megmutatom, ki a legény Kis-Várdában. Kérdőleg: kinek van kedve, akarata, bátorsága. Péld. én kész vagyok, elmegyek a pokolba is, de hadd lám: ki jő velem? ki a legény Kis-Várdában?
Az a legény Kis-Várdában,
Ki bort iszik a csárdában.
Népd.
4522.
Talpon álló kocsis nagyobb a letérdepelt királynál.
4523.
Derék ember a kocsis, hogy előre ül.
4524.
Lassan kocsis, beteg a ló.
4525.
Kocsis itta meg a bort, a ló részegült meg.
4526.
Megitta kocsis a háj árát.
4527.
Átkozódik/Fohászkodik mint a kereketört kocsis.
a) Nyári kocsis, téli diák.
4528.
Kocsmának szokása templom utálása.
4529.
Inkább szereti a kocsmát mint a vendégfogadót.
4530.
Mig a rossz kocsmárost rajta kapják, sok kárt tesz.
4531.
Reszket mint a kocsonya.
4532.
Kocza gyermeknek koszos a feje.
4533.
Panaszos ételtől csak a kocza hizik.
4534.
El van vetve a koczka.
a) Vakot vet a koczka.
Szerencsétlen kimenetel.
4535.
Ritkán van a koczkásban gazdag.
4536.
Nagy a kodácsolás, kicsin vékony a tojás.
Nagy lárma, kevés süker.
4537.
Mondj kohit.
Add meg magad; adj kezet.
4538.
Jo a hoszu kolbász és a kurta predikáczió.
Német: Kurz Gebet, lange Bratwurst.
4539.
A pénteki kolbász megakadt a torkán.
Pénteki kolbász, azaz zsirtalan kolbász, vagyis kötél.
E km. büntetést jelent.
4540.
Kolbászszal hajigál a szalonnára.
Gazdag, jó módu, Dugonicsnál. –
Igy is magyarázzák Kis-Viczay és Kovács egy nyomon: csekélyt ad, hogy nagyot nyerjen. -
4541.
Kolbászból fonják a sövényt.
Kolbászból fonják a sövényt, sódarral támogatják.
Ez a magyar Eldoradó kifejezése.
4542.
Megérezte a kolbászbüzt.
a) Könnyü eltalálni a kolbász csiklóját.
b) Fölébredt a kolbász szagára.
4543.
Minden koldus a maga botját őrzi.
4544.
Koldustól a botot kéri.
Bot a koldusnak legszükségesebb szerszáma.
Mondják, mikor olyat kérünk valakitől, mi nélkül el nem lehet.
a) Koldusbotra jutott.
4545.
Ellehet koldus egy ház nélkül.
4546.
Nyomorult koldus az, ki egy házat el nem tud kerülni.
Német: Es ist ein schlechter Bettler, der nicht eine Thür missen kann.
4547.
Szegény a koldus, ha király is neve.
4548.
Soha nem elég a koldusnak.
Latin: Mendici pera non impletur.
Német: Bettelsack wird nie voll.
4549.
Szemérmes koldusnak üres a táskája.
4550.
Egy koldusból kettő.
Használják, mikor szegény ifju szegény leányt vesz feleségül.
Egy koldusból kettő,
Végre több is válhat,
Igy hát én fejemre
Sok bubánat szállhat.
Népd.
4551.
Nem fél koldus a tolvajtól.
a) Énekel a koldus, ugy kap alamizsnát.
4552.
Koldus kutyája: se étke se lazsnakja.
4553.
Már a koldus is harmadik faluban jár.
Azaz már régen megviradt.
Mondhatni olyanra, ki elkésik a fölkeléssel.
4554.
Van benne módja mint koldusnak a kordé hátuljában.
4555.
Egyhangu mint a koldusének.
Koldusok igen nagy terjedelmü vidéken szokták énekelni: adjanak, adjanak, a mit isten adott.
4556.
Kifogy mindenéből mint koldus az énekből.
4557.
Hideg mint a koldusleves.
4558.
Sovány mint a koldusleves.
4559.
Felkötötte a kolompot.
Valamiben kezdő, vezér lett. Ilyen az, ki pártot vezet, vállalatokat kezd, stb.
4560.
Hol a kolompot meglelik, mást is keresnek ott../ott keresik az ökröt is.
4561.
Kolompos után megy a nyáj.
4562.
Néha a kolompost is előrántják.
4563.
Mi haszna éhel halónak abban hogy Kolozsvárt jó kenyeret sütnek.
4564.
Kötve higy a komának. /komádnak.
Ne higy puszta szóra, hanem csak erős föltételek alatt olyannak is, ki hozzád közel van különben.
A nagypénteki elmélkedések annyira meghaták egy hallgatónak szivét, hogy midőn haza felé menne a templombul komájával, késznek nyilatkozott mindazt eltürni, mit isten fia szenvedett. "Jól van," mondá ez "koma is kötöztesse meg magát, s próbáljuk." Erre az ájtatos ember kijelenté hogy szabadon is ki fog állani mindent. Azonban midőn a szenvedés próbái elkezdettek, jó keresztyénünk nem állhatá ki a dicsőséget s felugorván, elszaladt. Erre mondá komájárul a koma: kötve higy a komának.
Ezen adoma szerint nyomait lelnők a passiók utánzásának ha nem az életben, de legalább a nép hitében, Magyarországon is.
4565.
Miatyánkkal nem veszik be Komáromot.
4566.
Otthon jó mint a komáromi leány.
4567.
Termetes mint a komlókaró.
4568.
Nosza eb után komondor.
4569.
Kétfelé tekints, mikor az agg komondor ugat.
a) Kan agár a vendég, komondor a gazda.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Zsidó viccek
Világszerte ismertek és kedveltek a zsidó viccek. Szellemességük mellett fő jellemzőjük, hogy az érintettek nem haragszanak a terjesztőikre. Már csak azért sem, mert ezeket a vicceket többnyire ők maguk találják ki, bölcs öniróniával. Szégyenkezniük sem kell miattuk, mivel szinte mindegyik élcelődésből kiviláglik a zsidók okossága, leleményessége. Humoros tartalmuk és csípős megfogalmazási módjuk folytán sok zsidó vicc „elmagyarososodott”. Szájról szájra terjedése során a Kohnból Kovács, a Grünből pedig Szabó lett, így ma már szinte kideríthetetlen, hogy egy-egy kacagtató vicc milyen eredetű.
Kohn elmegy a New York -i Chase Manhattan bankba:
− Jó napot Kohn úr! – köszönti őt tisztelettel a bank alkalmazottja.
− Jó napot! Azért jöttem, hogy 1 dollár hitelt kérjek.
− 1 dollárt? De Kohn Úr, hisz ezt minden probléma nélkül levonhatjuk az ön bármelyik számlájáról!
− Nem, én hitelbe kérek 1 dollárt, amit 1 hónapon belül megfizetek. Ha nem kapom meg, minden folyószámlámat megszüntettem az önök bankjánál, és megszakítok önökkel minden kapcsolatot!
− De Kohn úr…! Jó, jó, akkor megadjuk a hitelt.
− Mekkora a kamat?
− Havi 3%.
− Rendben van, de itt akarom hagyni a BMW-met garanciának.
− Nem, Kohn úr, erre aztán tényleg semmi szükség!
− Ha nem fogadják el a BMW-met garanciának, akkor megszüntetem az összes számlámat az önök bankjánál, és kiveszem az összes aranyamat, gyémántomat is!
− Értem. Nos, akkor Kohn úr azt kérem, hogy a BMW-jét garanciaként hagyja a bank alagsori parkolójában!
− Tökéletes!
− Kohn hazamegy, és boldogan mondja a feleségének:
− Most már nyugodtan mehetünk nyaralni szívem! Sikerült egy őrzött parkolót szereznem havi 3 centért!
Lassan csonkig égnek a gyertyák.
Vége felé jár a sábesz, a péntek esti vacsora.
Az asztalnál ülők a nevelésről társalognak. Sóhajtozva emlegetik a régi szép időket, és fejcsóválva ostorozzák a mai fiatalokat. A 80 éves matróna, Sára asszony azonban más véleményen van:
− Mit akartok ezektől a derék fiataloktól? A mai ifjúság sokkal tisztességesebb és jól neveltebb, mint a régi. Nagyon jól emlékszem, hogy azelőtt az ember nem mehetett át nyugodtan az utca túlsó oldalára. Micsoda szavakat kiabáltak utánam! Milyen dolgokra igyekeztek szemérmetlenül rábeszélni... A mai fiataloktól legalább nyugta van az embernek.
Elmegy a fiatalasszony a rabbihoz tanácsot kérni:
mit tegyen, hogy ne essen teherbe.
Az öreg pap azt tanácsolja, hogy igyon mindig egy pohár vizet.
− Óriási! – lelkendezik a fiatalasszony, hogy ez ilyen egyszerű.
− Csak azt nem tudom még, hogy előtte vagy utána?
− Helyette.
Kohnnak hat gyereke van, és nagyon szegények.
Ezért éveken át imádkozik:
− Add, uram, hogy megnyerjem a lottó-főnyereményt.
Hiába. Isten nem könyörül rajtuk. Egyre szegényebbek. De Kohn nem fordul el tőle. Tíz év után még mindig nyúzza a Teremtőt:
− Uram, legalább annyi örömet adj nekem, hogy nyerjek a lottón!
Egy idő után az Úr megelégeli a szenvedéseit, és elhatározza, hogy személyesen jár el ebben az ügyben. A következő fohásznál hirtelen fényesség támad a szobában, és megszólal az Úr:
− Kohn, legalább annyit tégy meg, hogy vegyél végre egy lottószelvényt!
Ima a pusztában:
− Hatalmas Isten, mi neked ezer év?
− Ezer év nekem egy perc!
− És mi neked egymillió forint?
− Egymillió forint nekem egy fillér.
− Akkor adj nekem egy fillért!
− Jó! Várjál fiam, egy percig.
Kohn újságolja Grünnek.
− Hallottad, hogy a Schwarz tízezer pengőt kapott, mert megfelelt egy kérdésre?
− Ne mondd! És mi volt az a kérdés?
− Az öreg Braun azt kérdezte tőle: elvenné-e feleségül az ő sánta, félszemű lányát, és ő azt mondta: igen.
− Két bajom van, mondja Kohn a barátjának. – Az egyik az, hogy a feleségem zsidó.
− De hiszen te is zsidó vagy!
− Na igen, ez a másik bajom.
Grün ki akar keresztelkedni, s egy katolikus ismerősétől kér tanácsot.
− Holnap kikeresztelkedem – mondja. – Milyen ruhát illik felvenni erre az eseményre?
− Sajnos, nem tudok tanácsot adni. Az én családomban ilyenkor mindenki pelenkát viselt.
Ravasz megoldás:
Kohn áttér a református hitre, majd alig egy évvel később katolizál.
− És miért nem lettél rögtön katolikus? – kérdik a barátai.
− Mert így ha megkérdik tőlem, hogy mi voltam az előző vallásom szerint, azt mondhatom, hogy református…
Kohn kikeresztelkedik, áttér a református hitre.
Ismerősei azt kérdik, miért nem lett ő is katolikus? Mire Kohn:
− Mert köztük nagyon sok a zsidó.
− Tudod, mi a különbség a keresztény és a goj között? – kérdezi Grün.
− Nem tudom – vallja be Kohn.
− Hát az, hogy keresztény bárki lehet, de gojnak születni kell!
A New York -i metrón ül egy néger, és héber nyelvű újságot olvas.
Meglátja ezt Kohn, és odamegy hozzá:
− Maga szerencsétlen! Hát nem elég magának, hogy néger?
Grün Tel-Avivból New Yorkba látogat.
Egy éjszaka az utolsó metróval indul haza, a szállására. A kocsi csaknem üres. Mindössze egy félszemű, szakadt, öreg néger utazik vele, s a fején kápele van. Grün csodálkozva szólítja meg:
− Mondd barátom, te zsidó vagy?
Mire a hajléktalan néger felhördül:
− Na, már csak az hiányozna!
Kikeresztelkedni készül Kohn.
Hétfőre van kitűzve az aktus. Előtte szombaton még bemegy egy kóser vendéglőbe, hogy utoljára végigegyen egy remek kóser menüt: marhahúslevest maceszgombóccal, töltött halat, libasültet árpagyönggyel, flódnit.
− Ízlik? – kérdezi a vendéglős.
− Nagyon! – feleli Kohn tele szájjal.
− És ezt a vallást akarja maga otthagyni!
A szegény zsidó elment egyszer a gazdaghoz, és alamizsnát kért, de a gazdag ráförmedt:
− Ki a házamból, koldusfajzat! Semmit nem kapsz…
− Miért is kerestelek meg? – sóhajtott a szegény zsidó. – Az jöjjön hozzád máskor, aki engem küldött!
− Hát ki küldött téged? – kérdezte a kíváncsi gazdag.
− Hogy ki? Az éhség…
A szegény zsidó hangosan gajdolva zokog Rotschild báró temetésén.
Valaki meg is kérdi tőle:
− Talán rokona volt a megboldogultnak?
− Sajnos nem. Éppen azért sírok.
Rosenfeld bankár fogadásán két egykori üzlettárs találkozik.
A bankár:
− Engedjék meg, hogy bemutassam az urakat egymásnak…
Grün megvető pillantást vet Kohnra:
− Te gazember!
Kohnt is elönti a pulykaméreg:
− Te piszok csirkefogó!
Mire a bankár:
− Úgy látom az urak már ismerik egymást.
|
