22:45, Péntek (január 13.), Duna World

Szigeti veszedelem
magyar ismeretterjesztő film, 42 perc, 2004

rendező: Kontra Mária
forgatókönyvíró: Kontra Mária
operatőr: Reich László

1566. szeptember 7-én, Zrínyi Miklós horvát bán, Szigetvár kapitánya mindörökre beírta nevét a magyar történelembe. Önfeláldozó, hősies helytállásával kivívta dédunokája gróf Zrínyi Miklós tiszteletét, aki a szigetvári ostrom és a végső kirohanás történetét a magyar irodalom egyik legszebb alkotásában örökítette meg. Filmünk az eposz ihlette képsorozaton keresztül mutatja be a történelmi eseményt. A képsorozat alkotója a világszerte jól ismert, nálunk mégis szinte ismeretlen festője a magyar származású, Konrád Ignác festőművész.

*

OBSIDIONIS SZIGETIANAE

Pars prima

(A Szigeti veszedelem első éneke)

1.
Én az ki azelőtt iffiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével

2.
Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.

3.
Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul,
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

4.
Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:
Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

5.
Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

6.
Engedd meg, hogy neve, mely mast is köztünk él,
Bűvüljön jó hire, valahól nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

7.
Az nagy mindenható az földre tekinte,
Egy szembe fordulásbol világot megnézé,
De leginkább magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

8.
Látá az magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az Istent, hogy imádna bálvánt;
Csak az, eresztené szájára az zablát,
Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát;

9.
Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,
Ártatlan Fia vérének böcsületi,
Jószágos cselekedetnek nincs keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti;

10.
De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

11.
Megindúlt ezekért méltán ű haragja,
Azért Mihály archangyalt magához hivá,
És kemény haragjában igy parancsolá,
Ű szentsége előtt archangyal áll vala:

12.
"Nézd ama kemény nyaku és kevély sciták
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.

13.
Maga te tekints meg körösztyén világot,
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót:
Kihoztam Scitiábol mely nékik szük vólt,
Az én szent lelkem is ű reájok szállott.

14.
Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.

15.
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban,
És meg is áldám minden állapatjában,
Meghallgatám, segitém minden dolgokban;

16.
Sőt vitéz szüvel is megáldottam üket,
Ugy hogy egy jó magyar tizet mást kergetett,
Sohul nem találtak oly nagy ellenséget,
Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett.

17.
Szentséges lölkömet reájok szállattam,
Az körösztyén hütre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békességet, tisztességet nekik adtam.

18.
De ők ennyi jókért, ah, nehéz mondani!
Ah, háládatlanok, és merték elhadni,
Nem szégyenlik Isteneket elárulni,
Ellenemre minden gonoszban merülni.

19.
Ah, bánom, ennyi jót hogy ü vélek töttem,
Nem-é viperákat keblemben neveltem?
De immár ideje velek esmertetnem:
Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten.

20.
Eredj azért, archangyal, szállj le pokolban,
Válassz eggyet az haragos furiákban,
És küldjed el aztot szultán Szulimánban,
Jutassa magyarokra való haragban.

21.
Én pedig töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat,
Mindaddig töri iga kemény nyakokat,
Mig nem esmerik meg: elhagyták urokat.

22.
Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket,
Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket:
Az ű panaszira nem hajtom fülemet,
Ü nyavalyájokra nem tészem szememet.

23.
Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok,
Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok;
És ha idején eszben nem veszik magok,
Örök átkom, haragom lészen ü rajtok.

24.
De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálrol életre ismég hozom üket.
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek."

25.
Michael archangyal kezde könyörgeni,
És az igazakért igen esedezni:
"Uram! jámborokat fogod-é rontani?"
És az hamissakért fogod-é megverni?

26.
De az élő Isten kész lőn megfelelni:
"Te akarod-é én tanácsomat tudni,
Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni?
Az mellyeket teneked nem lehet tudni.

27.
Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,
Melynek nem kell törődni semmit halálon,
Akarom, néki könnyebbségére szálljon,
És lelkének hüvösülésére álljon."

28.
Nem felele többet archangyal Istennek,
Hanem sugár szárnyait ereszté égnek,
Röpüle mindaddig, és nem nyugovék meg,
Mig Alectót pokolban nem találá meg.

29.
Száz lánccal van kötve, száz belincs az kezén,
Kigyókbul áll haja, s kötelöznek fején,
Véres mérges tajték foly ki az két szemén,
Dohos kénkűpára jün ki rút gégéjén.

30.
Ily furiát archangyal megszabadita,
És Isten hatalmával neki igy szólla:
"Allecto, az Isten nékem parancsolja,
Hogy tégedet küldjelek Törökországban.

31.
Szultán Szulimánnak szálljad meg az szüvét,
Neveld magyarokra ű haragos mérgét,
Vigye rájok nagy rettenetes fegyverét,
Rontsa uraságát és minden erejét."

32.
Örül az furia, nem késik pokolban,
Röpülését tartja nagy Törökországban,
Éjfélkor érkezék Konstantinápolyban,
Ottan beférkezék Szulimán házában.

33.
S hogy inkább hamarább elhitesse véle
És hogy megrettenést szüvében ne tenne:
Magára nagy Szelimnek formáját vévé;
Szelim Szulimánnak atyja volt míg éle.

34.
"Fiam, te aluszol, igy kezdé beszédét,
S nem vészed eszedben Istennek kegyelmét,
Hogy erőt adott néked és vitézséget,
Jó eszt, jó tanácsot és elég értéket.

35.
Aluszol te mastan, és nem nézsz elődben,
Mely nagy fölyhöt kerenget Károl elődben,
És hogyha idején nem vészed eszedben,
Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.

36.
Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek,
Hogy ha üdőt nékik adsz, téged elvesztnek
Országostul káurok, hitetlen ebek;
Mert ha egyességek volna, van erejek.

37.
Lesz is, mert alkusznak; de te menj ű rájok,
Ne késsél, és ne hagyj üdőt alkudniok.
Igy rontattatának tűlem mamalukok,
Igy megverém Campsont, s romlának sirusok.

38.
Kelj fel, éles kardot köss az óldalodra,
Indulj meg hadaddal tévölygő magyarra;
Én leszel melletted, és minden dolgodra
Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.

39.
Bolondság tenéked kazulokra járni,
Sok jó vitézt tenéked oda rontani:
Az mi fátumunk azt nem hagyja romlani,
Isten azon bennünk akar tanitani.

40.
Izmael énnékem sok bosszukat szörze,
De ugyan megtörnöm végig nem lehete;
Hát tenéked Tamma mennyi bosszut teve,
Nagy részét hadadnak ravaszsággal veré:

41.
De az magyarokon mindenkoron nyertünk,
Nem is kell oly messzi nékünk fegyverkeznünk,
Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,
Sem győzödelemben nékünk kételkednünk.

42.
Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,
Mert jól esmerem én bolond kaurokat,
Míg nem látják égni magok házokat,
Nem segéti senki meg szomszéd házokat.

43.
Ne félj, mert lám, mondom, én lészek melletted,
Az szent Mahomet is vezeti kezedet.
Osztán, édes fiam, az vitéz embernek
Kell valamit engedni az szerencsének."

44.
Igy Szultán Szulimánnak Alecto szóllott,
És az mely mérges kigyót kezében hozott,
Azt a' Szulimánnak ágyában bocsátott;
Nem nyugvék az kigyó, mig hozzá nem jutott.

45.
Válláról mellyére, mellyérül szivében,
Valamerre csusz el, mindent hágy méregben;
Gyujtja kemény szüvét s hagyja lángos tüzben,
Haragban hentergeni és kevélységben.

46.
Nagy vigan Alecto eltünék ott mindjárt,
Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;
Ü penig felugrott: "Fegyvert! fegyvert!" kiált,
Mert szintén eszeveszett Alecto miát.

47.
Kiált az Szulimán: "O te, bátorságra,
Ki engemet inditsz illyen nagy dolgokra!
Nagyobb vagy embernél, noha embermódra
Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.

48.
Készen vagyon Szulimán; elmegyen oda,
Az hová meghagytad, kaurt rak halomban;
Megfestem lovamat keresztény vér-tóban,
Várasokat, várakat röjtök hamuban."
(...)

MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR

Balassi Bálint - Zrínyi Miklós: Báró Balassa Bálint és gróf Zrinyi Miklós
http://mek.oszk.hu/07800/07834
Zrínyi Miklós: Adriai tengernek Syrenaya
http://mek.oszk.hu/02600/02676
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem
Hősköltemény tizenöt énekben
http://mek.oszk.hu/10000/10054
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem
MVGYOSZ hangoskönyvek
http://mek.oszk.hu/03100/03167
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem [Rövidített változat]
http://mek.oszk.hu/01100/01136
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság*
http://mek.oszk.hu/06100/06115
Zrínyi Miklós: Zrínyi Miklós összes költeménye
http://mek.oszk.hu/01100/01137

*Zrínyi evangéliuma
Szigethy Gábor előszava

Históriából meríti Zrínyi Miklós a példát. Sardis városát pusztítja Kürosz király, s amikor egy vitéz kardot emel Krőzusra, a leigázott város urára, megszólal néma fia: ne bántsd a királyt!

Nemzete romlását, pusztulását látva – mint néma fiú a végveszedelemben – Zrínyi Miklós így kiált: Ne bántsd a magyart! Indulatos szavával akar gátat állítani a mindent elsöprő áradatnak, török veszedelemnek. Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum – írta Zrínyi röpirata címéül. Ne bántsd a magyart – adta címül a marosvásárhelyi kiadás 1790-ben. S azóta így ismerjük, így idézzük Zrínyi szózatát.

Ne bántsd a magyart! Könyörgés? Istenekhez, szomszédainkhoz, ellenségeinkhez eseng megértésért, szánalomért, bocsánatért a költő? Vagy fenyegető indulatok komorlanak e jajkiáltásban? A lássuk uramisten, mire megyünk ketten önpusztító elszántsága munkál a költő-hadvezérben? Ki a legény, ha pusztul a gát? Elfecsérelt életünkért kárpótoljuk magunkat hősi halállal? Bibliás átokkal visszariaszthatjuk-e a házunkba, hazánkba tolakodókat? Megrémül a török s német, ha jajongva, káromkodva, dühtől fuldokolva rákiáltunk: ne bántsd a magyart!

Zrínyi Miklós 1660 telén kér, fenyeget, jajong, káromkodik – de legfőképpen számol, mérlegel, gondolkodik. Mert látja a végveszedelem közeledtét, mert józan ésszel felmérni képes, hogy török és német malomkövek között őrlődik nemzete, mert tudja: magunkban kell erőt támasztani, ha szabadságunkat akarjuk kivívni. Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk. Szerencsénk? Fortuna, sors, fatum – latin szavak nemes rozsdája teszi veretessé Zrínyi régi magyarságát, de most a magyar szóhoz ragaszkodik. Szerencse, azaz sors, fortuna, fatum, mert igaz szerencsénk nem percnyi öröm, nem tiszavirág-boldogság, nem pillanatnyi jólét. Nemzet akkor szerencsés, akkor boldog, ha fatumával szembenézett, ha fortunájával élni tudott, ha sorsának távlatot teremtett.

Ha kivont karddal várja a jövőt.

Szemünkbe könnyek szöknek, Vörösmarty szavai megdobbantják szívünk: „Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, halnod kell.” Vajha jó Zrínyi Miklós olvashatta volna Vörösmarty szavait, mit mondana? Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk. Rendelt végzetünk: születni, élni, halni. De tőlünk függ, emberségünk a mérce, áld-e, ver-e a sors keze, s mert itt vagy győzni, vagy meghalni kell – hic vobis vel vincendum vel moriendum est –, Zrínyi tudja: csak ha győzünk, ha győzzük, akkor élhetünk s halhatunk meg itt. Követeli nemzetétől: szabadságáról maga gondoskodjon. Mert csak ha megteszi, érdemli meg, hogy éljen, haljon – becsületben.

Zrínyi nem szép szavak álomba ringató muzsikájával bódít, török áfium ellenmérgeként nem magyar mákonyt csepegtet szemünkbe. Hadvezér, politikus: a cselekvés embere. S bár szeme előtt hullámzik a török tenger, háta mögött lopakodik a német önzés, ármány, s bár Európában háborúk s körmönfont diplomaták uralkodnak, s aki segítene, nem tud segíteni, aki segíthetne, nem akar segíteni, s aki segíteni akar, annak segítségétől jobb óvakodni, mégis: Zrínyi országdolgát rendbe hozni, szabadságunk megalapozni igyekszik forró szível, hideg értelemmel, s készül a háborúra.

Mert háborúra készül.

Hirdeti – a békéről prédikáló simaszájúakkal, csendben megalkuvókkal, lepénzeltekkel, gyávákkal, meghunyászkodókkal, becstelenekkel szemben –, akinek élete életre-halálra összeforrt hazája s nemzete sorsával, az nem retteg a harctól.

Nincs könnyű helyzetben. Azokhoz nem beszélhet, akiknek kezét török iga béklyózza, s akikhez beszélhet, percnyi jólétük vakságában nem sejtik, mi vár rájuk, ha megindul a török áradat. Latinokra hivatkozik: Aki tehát békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra. Nem csábító jelszó annak, aki csendben meghúzódva, szerény élete örömeit élvezi, s kerülni próbál minden ribilliót.

Zrínyi birtokai szomszédosak a törökkel, talán ezért, hogy oly hangosan hirdeti a veszélyt a bán. Távolabb a határtól, messze a csetepaték zajától, hírektől elrejtetten, elrejtezetten – talmi békében: rémhírré, pletykává szürkülnek a határvidék jajongásai. Talán épp azzal hozzuk nyakunkra a bajt, ha felingereljük az alvó fenevadat! Zrínyi rajtaütéseivel, török területekre portyázó csapataival, kardvillogtatásával veszélyezteti a békét, az országot. S ha háború lesz? Akkor hadi kötelességek súlyosodnak mindenkire, katonáskodni, katonát állítani, hadsereget élelmezni szükségeltetik, s talán az a kevés, amink még megmaradt, az is odavész.

Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként. Igaz; de ezt oroszlán mondja szamaraknak.

Röpiratának magyar hatalmasok szívét forrósító hatásában nem bízik a költő; szeretné, de nem reméli, hogy hívó szavára talpra áll a nemzet. Nyomtatásba művét nem adja, írását csak bizalmas emberei olvassák. De megírta, tehát végiggondolta a tennivalókat, s készül a háborúra: elkezdi építeni, erődíteni Zrínyi-Újvárt.

Ha ki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel – idézik fejére a Bibliát; „ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” – tanítja az evangélium. De Zrínyi Miklós nemzetét félti, s nem fél kimondani: ha nemzetet kővel dobnak meg, a hajigálóra hegyet, hegyeket, kőgörgeteget kell visszazúdítani, a töröknek arculcsapásért kettőt és hármat is adni viszonzásul, mert pusztul az a nép, amely pirulás nélkül tűri a megaláztatást.

Lófarkas zászló leng, félhold díszeleg Budavár magas tornyain.

Zrínyi előtt a riasztó példa. 1660 nyarán a török ostromgyűrűt vont Nagyvárad köré. Zrínyi védekezik, védi hazáját, cselekszik: hadaival Kanizsa alá vonul. Ha támad a török, támadjunk mi is! S jön Bécsből a leirat: békességrontó lépés e hadba vonulás, ne veszélyeztesse Zrínyi a fegyvernyugvást a törökkel, vonuljon el Kanizsa alól. A király parancsol, Zrínyi engedelmeskedik, visszarendeli csapatait. Augusztus 28-án a török semmitől, senkitől nem háborgatva elfoglalja Nagyváradot.

Ez a béke? Akkor inkább háború!

És a császári tilalom ellenére épül a vár, Zrínyi-Újvár, tornyosodnak a bástyák megállítani a török özönlést. Zrínyi cselekszik. Machiavellitől tanulta: „ha a közjóról van szó, a kierőszakolt ígéreteket azonnal meg kell szegni, amint megszűnt az erőszak, és ez nem fog szégyenére válni annak, aki megszegi”. Zrínyi számára mindennél fontosabb a közjó: nemzete érdeke, népe, országa életben maradása, szabadsága. Ha választani kell: nemzetéhez hű, nem királyához.

Ne bántsd a magyart! – kér, fenyeget, jajong, káromkodik. És számol, mérlegel, gondolkodik. Hadvezér, hazafi: zsoldos hadak helyett népi hadsereget állítana szembe a törökkel; felkészületlen lelkesedés helyett gyakorlatokon edzett harckészséget kívánna katonáitól; idegen segítség nélkül, magunk erejéből űzné ki földünkről a kontyosokat.

Históriából meríti Zrínyi Miklós a példát. Sardis városát pusztítja Kürosz király, s amikor egy vitéz kardot emel Krőzusra, a leigázott város urára, megszólal néma fia.

Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart!

Kéziratban maradt Zrínyi Miklós evangéliuma.

Fekete-sárga lobogók ékesítették 1686. szeptember 2-án Budavár megszentelt ormait.