Payday Loans

Keresés

A legújabb

Illyés Gyula: Kegyenc PDF Nyomtatás E-mail
2011. december 26. hétfő, 13:23

teleki_lszl_eybl

22:25, Kedd (december 27.), Duna2

Illyés Gyula: Kegyenc
(Kegyenc)

magyar tévéjáték, 124 perc, 1983

rendező: Vámos László
író: Illyés Gyula
operatőr: Ráday Mihály
dramaturg: Mezey Emőke
díszlet: Jánosa Lajos

szereplő(k):
Trokán Péter (Valentinianus császár)
Papadimitriu Athina (Eudoxia, a felesége)
Sinkovits Imre (Maximus, patricius, a birodalom egyik vezetője)
Almási Éva (Júlia a felesége)
Mácsai Pál (Palladius, Maximus fia az első házasságából)
Inke László (Meraclius, herélt, a birodalom másik vezetője)
Mádi Szabó Gábor (Fulgenius, ellenzéki szenátor)
Nagy Zoltán (Sidonius, hóhér, azelőtt csillagjós)
Rubold Ödön (Julianus, patricius ifjú)
Hirtling István (Cautius)
Németh János (Szolga)


Teleki László eszméi nyomán

A Római Birodalom fiatal császárának, Valentinianusnak Róma egységét kellene megőrizni és védekeznie a barbár támadások ellen, ahogy hűséges tanítója és tanácsadója, Maximus sugallja. A véreskezű, idegbeteg és akaratgyenge uralkodó tetteivel kivívja a nép és a szenátus elégedetlenségét. A császár még hűséges tanácsadóját és "kegyencét" Maximust sem kíméli, önfeláldozásának határait feszegeti. Valentinianus kockán elnyeri Maximus gyűrűjét, melynek felhasználásával annak szép feleségét, Júliát a kéjlakába hívatja. A félelem légkörében Júlia, hogy férjét ki ne végezzék, inkább enged a zsarnoknak. Maximus még szeretett feleségét is hajlandó feláldozni a birodalom fennmaradása érdekében. A változásokat azonban nem lehet megállítani.

*

Illyés Gyula

1.

Kegyenc
Dráma három részben
Teleki László eszméi nyomán
1963


A Bánk bán, Az ember tragédiája, a Kegyenc, ez volt a magyar földre ért Thespis hármasfogata. A Kegyenc nem jutott föl a siker csillagútjára. Nem támadt táltosi varázslója. Rangot kapott, tapsot soha.

Szerkezetében, jellemábrázolásában, nyelvezetében volt a hiba; drámáról szólva ez annyi, mintha élő emberről azt mondják, hogy épp csak siketnéma, vak és béna. A szívét dicsérték csupán, már az első bemutató másnapján: az első bukás másnapján.

Ez nem kis dolog. A tehetetlen testben valóban hatalmas szív dobog. Az életképtelennek mondott mű ma is él s kísért; szinte vádol, a meg nem váltott lélek módján.

Egészében az alkotást már első pártfogója, Vörösmarty is elhibázottnak, puszta ígéretnek tartotta. A vélemény később sem változott.

„Egy irtóztató, embertelen ötlet az egész tragédia”, írja róla egy későbbi – beajánló – előszóban Rákosi Jenő; elismeri, hogy „egy rendkívül éles, szellemes elme, egy fanatikusan becsületes lélek és egy erős képzelőerő munkája”, de ilyen szavakat ejt róla: „eleitől végig kezdő, majdnem dilettáns író dolgozik előttünk… mondhatni titáni erővel birkózik a lehetetlenségekkel, amelyeknek varázsa behálózta. Hihetetlenül kemény, nehézkes, esetlen a nyelve is: II. kötet 273. o.az ő számára Csokonai, Kisfaludy,
Vörösmarty nem énekelt… Azt kell hinnem, nem volt írói tehetség oly értelemben, hogy az írás művészet.”

Bajos ellentmondani. A darab a fölújításokon is megbukott. Jött a szokásos dramaturgiai beavatkozás a maga szépészeti, majd sebészeti eszközeivel. Az elsőt 1927-ben – egy újabb lelkes, túl lelkes pártfogója – Hevesi Sándor, a másodikat 1941-ben már a darab szerkezetéhez is hozzányúló Galamb Sándor végezte. Hasztalan.

De – s mert – irodalmunkban, helyesebben irodalomtörténetünkben az alkotás már szervesen benne volt. Azoknak a klasszikus műveknek élén állt, amelyekből mindenki vizsgázik, de amelyeket olvasási szomjtól hajtva vajmi kevesen emelnek le a polcról.

Írója meg történelmünknek lett kitörölhetetlen alakja. Teleki László nevéhez, ez a szólás, két tragédia fűződik. Az egyiket, a sikertelent, megírta, a másikat, amellyel a világ bámulatát s egy nemzet örök tiszteletét vívta ki, megélte. Kossuthnak párizsi követe, majd a magyar légió idején triumvirtársa volt. Ezért 1860 decemberében az osztrák kormány tőrbe ejtette, halálos dilemma elé állította, öngyilkosságba szorította.

Van tehát egy közismert alkotásunk, amely igazában nem végez funkciót. Megtanulunk egy irodalomtörténeti nagy adatot, amelyhez nem fűződik élmény. Van egy mozdonyunk, amely helyben jár, egy lámpánk, amelynek üvege nem ereszti át a fényt.

Mert a mai olvasó is azt érzi, hogy az erő is, a világosság is benne van ebben a műben. S ott van mellette a feledhetetlen férfi, az igazi hős, akinek mégis ez a huszon II. kötet 274. o.öt-huszonhat éves fővel megírt
munkája nyitotta meg az utat a halhatatlanságba! Aki ennek a tragédiának eszméit követve érte el a maga életének megrázó „végkifejletét”.

Hogy tegyük hatékonnyá, hogy szabadítsuk föl azt a – mondhatni: időzített – szellemi erőt, amelyet egy rendkívüli, de még tapasztalatlan litterary gentleman ebbe a különös munkába ágyalt? Amelyet semmiféle kegyeletes bábáskodás nem tudott világra segíteni?

A kegyeletről némileg a magam módján vélekedem.

Molière magyar kiadásakor a Kénytelen házasság régi fordításait is át kellett néznem. Mind fogyatékos volt, de Kazinczyé ízes volt, noha ez is elképesztően „szabad” és túldagasztott. A francia szöveg céltudatos; egyszerű lett volna tehát újrafordítani. De szépen egymás mellé tettem az eredeti szöveget, s Kazinczy csaknem önálló alkotásul írt mondat-bozótosát, s ennek ízes szavaiból és fordulataiból kiválogattam a Molière-eredetűt. Jó egy hetem ment rá, de megnézhető, érdemes volt-e. Egyik leghitelesebb fordításunk; olyan üdítően óillatú, olyan bájosan antedatált, mintha egy saját – sose volt – molière-i korunkban eredetinek íródott volna.

A teljes Shakespeare készítése szintén úgy indult, hogy a Lear-t is, a Coriolanus-t is újra kell fordítani; bármily gyönyörűen zengenek Vörösmarty és Petőfi jambusaival, meg-megcsikorog bennük a nem is kevés félreértés, pontatlanság, leiterjakab. De megint csak: mi a nagyobb kegyetlenség: kidobni őket a használatból, vagy elvégezni rajtuk azt a restaurálást, amit a festmény-remekeknél mindenki természetesnek tart? Az utóbbi mellett kardoskodtam, s örülök, hogy eredménnyel. Határt kell te II. kötet 275. o.remtenünk, hogy legyen végre fordításirodalmunk múltjának is – kezdete. Vörösmarty
kürthangját, ahol megbicsaklik, Szabó Lőrinc segíti át tapintatosan, észrevétlenül, s ez a társulás mindkettőt emeli.

Hogy a Kegyenc színen maradjon, illetve színre jusson még tovább kellett mennünk a kegyeletnek, a múlt szolgálatának magam választotta útján, ezt éreztem. Elejétől végig újraírtam a darabot. A százhúsz lapnyi szövegből először meghagytam, pusztán ízelítőül, nyolcat. Erről is lemondtam. Ha Kazinczynál a szavakat, itt a lényeget kellett átmentenem, az eszmét; a szívet. A darabnak, amely az olvasó előtt fekszik, nincs több köze az eredeti Kegyenc-hez, mint a Faust-nak a Faust-legendához, a rengeteg Oidipusznak, Tristannak, Jeanne d’Arcnak előző változataikhoz, illetve ősi történetmagvukhoz.

Így véltem – és így tudtam – legjobban Teleki Lászlót szolgálni. A darab cselekményét ő maga is a római történelemből, azaz Gibbon híres könyvéből vette. Egy gondolatot akart kifejezni általa. Azt, meddig lehet szolgálni egy abszolút monarchát, aki nem a közt szolgálja. Akinek nem az ember, hanem csak egy ember – saját maga – az eszménye.

Erről az izzó témáról én is kezdtem, még a Hitler–Mussolini-féle „vezéri elv” mezőtüzének közeledtekor, egy könyvdrámát – egy mozdíthatatlan darabot – Tolsztoj szellemében, vagyis a legszebb hiedelmek jegyében (Tű foka címmel). Az idők rettenetesen igazoltak és megcáfoltak; a „tárgy”-at ma is eleven-égő voltában érzem.

Ezért mertem nemcsak Teleki mondanivalóját, de magát Maximust és Valentinianust is annyira megmoder II. kötet 276. o.nizálni, hogy tollamból természetesen folytak a legmaibb szavak; még az is, hogy
„vízvezetékszerelő”.

Van, persze, egy jogi kérdés: mit vállalhat mindebből Teleki László?

Ahogy Kazinczy és Vörösmarty esetében az átdolgozás nem sértette az ő munkájukat – mert hisz azt bárki bármikor előveheti –, szentül hiszem, a témának ez az újjágyúrása Teleki munkáját is csak előnyhöz juttatja. Ha csak a két változat egybevetése végett olvassák el – elolvassák, elgondolkodnak rajta, s van-e ennél fontosabb egy mű számára?

Így térhet vissza az életbe – így hathat újra – maga az író is. Most volt a centenáriuma: 1861. május 9-én lőtte át a szívét, fejezte be a megélt tragédiáját.


2.


Különc
Dráma két részben
1963


„Egy félbeszakított hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél.”

Teleki László, 1861. március 9.
Heves megye közönségéhez


A Kegyenc bevezetőjének eredetileg volt még néhány záró mondata. Az író, elhaladtában a Szervita térnek azon a sarkán, ahol az ostrom alatt megsemmisült Teleki-palota állt, fölnéz az esti égbe, s találgatja, hová kellene helyeznie a magasban, a sötétedő semmiben azt a szobát, melyben Maximus tragédiájának megírója a maga nem megírt, hanem megélt tragédiáját egy pisztolylövéssel befejezte. A megilletődött utód kivallja, hogy a Kegyenc „átmentése” után oly elevenen él képzeletében Teleki László „csak megélt” tragédiája is, hogy annak papírravetésébe, bárki felszólítására bármikor szintén belefogna.

Szép megtiszteltetés ért, ha nem is azonnal. A fölajánlkozásra, mely újságban jelenvén meg, nem különbözött a szolgálatuk kínáló bejárónők apróhirdetésétől, kitüntető választ kaptam. Történettudósainak egy kis csoportja atájt foglalkozott Teleki László válogatott beszédeinek s leveleinek közrebocsátásával, az öngyilkosság közvetlen s közvetett okainak föltárásával. Meghívtak értekezletükre, vitájukra. Beavattak munkájukba, a még csak tervezettbe is. Egyikük Teleki életrajzán dolgozott. Új és új szempontokat kaptam, rengeteg új anyag birtokába jutottam.

Az én munkámat, a darab megírását ez tetemesen meg nehezítette, s úgy tetszett, elhalasztatja.
„Történelmi dráma szerzőjének tökéletesen meg kell tanulnia a kort, amelyről ír, s aztán tökéletesen el kell felednie” – tanácsolta egy kitünő barátom, aki újra s újra eltilt attól, hogy nevét leírjam, bár hálás nyugtázásul csak. Teleki koráról s életkörülményeiről már megvolt az a távlatom, amely szükséges ahhoz, hogy a részletek és esetlegességek fölött messzibb szállva, a tekintet a lényeget keresse. Munkámat mégsem kellett elhalasztanom. A történészek fölfogása alig tért el az én fölfogásomtól, s ahol eltért, ott is segítségemre lett; az új adatok pedig szinte sarkalltak, hogy én se legyek tétlen a munkában, járuljak én is hozzá ahhoz, hogy Teleki László emléke méltó helyére jusson.

A történelmi tragédiák a színpadon nem a történelem küzdelmeitől lesznek tragédiák. A lélekétől. Való az, hogy egy Kolumbusról szóló dráma „korfestéséhez” például a nézőtérnek három szó is elég. India, Izabella, Santa-Maria. Julius Cézárhoz akár kettő: Rubicon, Brutus.

Ott, ahol a nézőtér ismeri, hogy így mondjam, már az utcáról a hőst.

Történelmi dráma szerzőjének más a helyzete Magyarországon, mint azokban az országokban, ahol ez a műfaj kifejlődött, egyértelmű közösségi érzet talajából. A magyar dráma aránylagos elmaradottságának okai közt nem az utolsó volt ennek az egyértelmű közösségi-nemzeti érzésnek hiánya. A nézőtér itt nem ért három szóból; nem érti a hősöket; hisz saját sorsáról sincs közösségi tudata. Itt az írónak kell mintegy ezt is szolgáltatnia.

De – ismétlem – ha nem drámahősnek választom Teleki Lászlót, akkor is szívesen vállalom, hogy ismertetem sorsát, igyekszem fényt irányítani rendkívüli személyiségére.

Teleki László neve a magyar átlagműveltségűek számára csaknem az, ami a Kegyenc neve. Csöng, de üresen. „Valami író” – mondja az iskolátvégzett. Ám visszhang – valami műnek az emléke – erre sem jő. „Igen, mert aztán politikus lett.” De mit tett mint politikus? A visszhang most is elmarad. A legjobbak is csak a végzetes pisztolydörrenést hallják.

Széchenyi is maga felé fordítva húzott meg egy rettenetes ravaszt, s bukott le a mélybe, de micsoda rivaldáról, micsoda szerepvivés, mondhatnánk: micsoda látványosság után. Teleki László élete hozzá képest homályban folyt; – innen, az utókorból tekintve. Nincsenek művei, mint Széchenyinek, sem gesztusai, mint Kossuthnak. Példája mégis azokéval vetekszik, alakja azok mellé emelkedik. Minél jobban megismerjük, annál inkább fölfelé nézünk rá.

Teleki László nem az erdélyi, nem a katolikus Teleki családból származik; a Pest megyeiből, a reformátusból. Neveltetése a korabeli főúri ifjaké. Tízéves fővel – 1811-ben született – naplóját már három nyelven írja. Aztán utazik, éveket tölt külföldön. Többet látva, több serkentést kapva, mint hasonlón formálódó társai. Nagyobb az összehasonlítási alapja. Ő Magyarországot is jól ismeri. Apja előzően a sárospataki kollégiumba is járatta, együtt mégpedig a közrendű diákokkal.

Ez az apa – akár Széchenyié s Eötvösé – nem minden II. kötet 385. o.napi ember. Rajong a művészetekért, de kerüli a művészkedő föltűnést. Az Akadémiát voltaképpen – mindmáig észrevétlenül, eltakarva a fiatal huszártiszt szép mutatványától – ő hívta életre; a család óriási értékű, több tízezer darabból álló könyvtára lett annak az igazi, szellemi s anyagi fundamentuma. Ez a puritán és bőkezű, játékos és kötelességtudó apa korán halt meg. Makulátlan, örök példaképül a fiainak, különösképpen az ifjabbiknak.

A magyar főnemesség műveltségi otthona akkor Bécs. E Telekieké – szinte még a Rákócziak hagyományaként – Párizs. A fiatal Teleki Lászlónak ez a város lesz a feledhetetlen, a még puha anyagú lelket örökre megformáló élmények színtere. Itt fonódnak a nagy barátságai. Gazdag, szép, szellemes. Bejáratos az udvarhoz is, Lajos Fülöp asztalánál ebédel. Ő az a legendás magyar – Jókai sem hagyta ki a galériájából –, aki egy vita során, a magyar nyelv szép zöngése védelmében a francia király szalonjában elszaval magyarul és diadalmasan, egy Vörösmarty-verset. Társai nem csekély kisebbrendűségi érzéssel járják nyugatot. Ő egyenrangúan érez és vitáz.

Vagyis, míg a többiek afféle kémúton járnak, ő otthonos – kint is. Az eszmékben is rögtön otthonos. Victor Hugóval, a fiatal romantikus írókkal jár karöltve, s amikor azok megindulnak majd s a maguk módján „rohannak a forradalomba”, egyenes úton, természetesen tart velük. Akkor is, amikor a kötelességtudás s az a bizonyos „szép mulatság”, Pestre szólítja.

Nem itt a helye elmondani Teleki László magyarországi fejlődését. Vannak burokban születettek. S vannak, akik egy életen át járnak valamiféle végzet adta burokban. A fiatal mágnás, az ellenzék ünnepelt, félelmes elmeélű szónoka itthon – Táncsics társaságába is jár. De miért is ne. Táncsics gondolatai, a „szociális kérdések” ottkünn, a Nyomorultak majdani írójának körében lelkes beszédtémák, régóta a szabadságeszmék tartozékai. Eljő végre a tettek ideje: 1848 márciusa. A hónap végén naplójában Széchenyi ifjabb pályatársát – akinek különben ő volt nem is oly rég hazai eszményképe – eszelősnek, jakobinusnak nevezi.

Máig nem fejeződött be közös belenyugvással 48 pöre. Szép volt a kard-ki-kard, sőt talán elkerülhetetlen, de ha mégis, ha az előrelátók is szerepet kapnak…

A pörnek Kossuthnál is súlyosabb baloldali koronatanúja Teleki. Ő épp ezért szélső forradalmár, mert félelmesen előre lát. Oly messzire, ameddig még 67-ben sem hatoltak el a szemek. Az olasz katonai vitán teljesen az az álláspontja, ami Petőfié, szemben Kossuthtal, Vörösmartyval. De olyat mond, amitől a magyar hegypártiak is összetekinthettek: „Meggyőződésem szerint, ha Horvátország – mint egész összes nép érdekeit szem előtt tartva – Magyarországtól külön akar válni – akaratát respektálom.” Nemzedékünk utó-okossága: ha a magyar szabadságharc vezetői 48 nyarán látják s intézik úgy a nemzetiségek s az alsóbb néposztályok ügyét, mint 49 nyarán, a tavaszi hadjárat meghozza a fontosabb győzelmet is, a politikait.

Teleki László mindezt már 48 nyarán úgy látta, ahogy a legjobbak is csak a századfordulón.

1848 augusztusában még a Batthyányi-kormány, mint a független ország követét, Párizsba küldi. Van vélemény, amely szerint részben azért, hogy a nagyon is független szellemű bírálót eltávolítsa. De hisz az tán még nehezebb frontszakasz volt akkor, s ki győzhette ott a harcot, ha nem ő?

Ez titkos munka lett, mert hisz a nyugati kormányok nem ismerték el a magyart. Ekkor kezdődik Teleki különös pályája. Egy közszereplő, akinek nem lehet nyilvánossága.

Képességeit, melyekkel rendkívüli eredményeket ér el, voltaképpen a bukás után fejti ki, már kettős homályban. Ő szervezi meg Kossuth kiszabadítását Törökországból. Megállítja Kossuth ellenfeleit a bomlasztó vádaskodásban, meg Kossuthot egyeduralmi hajlamában. Szívósságával oly tekintélyt szerez a magyar névnek, hogy Párizs és Piemont osztrákellenes szövetségébe bevéteti harmadiknak Magyarországot; személyes megbeszélésre viszi Kossuthot Napóleonhoz; a diplomácia nemzetközi sakktábláján ő Bécs legveszélyesebb ellenfele. S úgy, hogy minderről jóformán csak a bécsi titkosrendőrség tud.

A besúgás eszközeivel tették ártalmatlanná. Életének nagy szerelme Magyarországon élt. Ennek levelezését, útjait is figyelték. Kiengedték Szászországba, s szót értettek a szász kormánnyal, ha az asszony nyomában Teleki is bemegy a „semleges” országba: elfogják, kiszolgáltatják az Ausztriában régóta halálra ítélt férfit.

Nem végezték ki, Bécsnek ekkor erre már nem volt ereje. Arra sem, hogy fogva tartsa. A császár – azzal a föltétellel, hogy nem politizál ellene – ideiglenesen szabadon bocsátotta. Majd – újabb
tőrvetéssel – módot adott neki, hogy mégis visszatérjen a közéletbe; ha úgy tér vissza, ahogy a többi – főnemes társa.

Mintegy tíz heti időre nyitott teret nyilvános kilépéshez Telekinek a történelem. A két oldalról is áradó gyanú sugárzásában rendkívülire szánja magát: él a császár adta lehetőséggel; – történelmi lehetőséggé akarja átalakítani. A színpadi világítástechnika ismeri azt a zöldesbarna sugárzást, amely úgy emel ki, hogy bemocskol. Teleki puszta lényéből viszont annyi jó fény árad, hogy egy pillanat alatt elűzi az árnyakat, győztesen ragyog. Győztesen már a győzelem előtt. Két hónap alatt a történelem nevezetes spirálvonalában oda viszi az országot, ahol az 1848 nyárvégén állt; akkor, amikor ő külföldre ment.

Megteremt, csaknem egymagában egy forradalmi helyzetet.

Itt indul meg az oly megrázó s fölemelő tragédia. Egy személy – mégoly rendkívüli, oly elragadó: oly magával sodró, mint ő – nem csinálhat forradalmat. Az milliók dolga, egy-egy osztály irányításával.

A 48-as magyar forradalmat a polgári-nemesi középrétegek indították meg, magukhoz szakítva a nemzeti függetlenségre törő főnemesség egy részét is, erjedésbe hozva a kisbirtokos parasztságot, a földtelen zsellérséget. Az 1850-es évektől fogva Európa-szerte gazdasági föllendülés mutatkozik, s vet gátat a forradalmi mozgalmaknak. A nevezetes Enrichissez-vous korszak kezdete ez. A 60-as évek magyar középrétegeit, a forradalom egykori hordozóit is megérinti, sokban megváltoztatja az idő. A változást legjobban a két szélen haladók mutatják: az arisz II. kötet 389. o.tokraták és a nincstelenek. A főurak mint
politikusok békétlenek: nincs szerepük; mint gazdasági emberek rendet, „békét” akarnak: így nincs piac. A parasztság – amelyre a reakció nem hozta vissza a jobbágyi terheket – kettéoszlott. A földdel rendelkezők módosodnak. A földtelenek és a tengődők egy táborban látják a megfékezésükre kirendelt osztrák zsandárságot és akiket az ellenükben oltalmaz: főurat, nemest, sőt gazdag parasztot. Ki-ki a maga közeli célját látja s az törvényszerű. S ez a törvényszerűség ugyanakkor a legnagyobb zűrzavar; a közös cél ködbe vész. Haza? Hangzik, egyre hangzik, egyre sűrűbben. Egyre kongóbban.

Telekit szent kristályburok övezi: 49-es tiszta eszméi. De ez a burok nem védi; nem tartósítja valami szép, de vak hiedelemben. Teleki mindent világosan lát. Lent van valamiféle tengerfenéken, de búvársisakján az üveg minden helyzetben pontos képet szolgáltat; sőt, mintha-mintha nagyítana is.

Ő maga érzi legvilágosabban tragédiája kifejlését. Úgy nevelték, s ő maga is úgy nevelte magát, hogy mint osztályának tagja kötelességet teljesítsen. Együtt mégpedig, összjátékban szinte, osztálya többi tagjával; akiktől természetesen – a legelemibb becsületérzés alapján – várja el ugyanazt.

S azok kilépnek ebből a játékból. Illetve – öntudatlanul vagy tudatosan – hazug komédiát akarnak csinálni belőle.

Teleki egyedül marad. Képessége akkora, hogy a forradalmat meg tudná indítani. De előtte is világos, hogy így a forradalom kudarcba fúlna, vagy kalandorok eszköze lenne. Így is, úgy is vérfürdő;
épp a jóhiszeműek újabb százezres pusztulása.

Ezt nem vállalta. De azt sem, hogy életútját megváltoztassa.

A többit tudjuk. Az a tíz-egynéhány hét, amit Teleki a nyilvánosság színpadán kap, eseményeivel, feszültségével, gyors lezajlásával önmagában olyan sűrű, hogy a történetírás is drámainak nevezi. Egy hős – egy egyedüli lény – beöltözik az igazság színeibe, s úgy harcol, hogy elbukva is győz.

Miértünk.

„Kiesett az időből” – mondhatná rá a hamar-fogalmazó jellemzés. Nem; kiszállt, előre repült a maga idejéből.

Ezt próbáltam ábrázolni az itt következő lapokon. Ha van a szó eredendő értelmében „társadalmi” dráma, műfajilag ez az. Egy ember úgy birkózik a társadalom erőivel, hogy jó működésre akarja bírni őket. Vagyis nem a maga személyes érvényesüléséért küzd, mint a századforduló „társadalmi” drámáinak hősei. A társadalomért.

Jó tíz éve, hogy magam elé tűztem drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit. A jelen bemutatása előtt, mintegy annak bevezetőjeképp e példák évei: 1514, 1849, 1945 és egy sorsfordító pont a múlt század második feléből. Ezt a pontot most már véglegesen 1861-re helyezném. Ez volt a vízválasztó. A szabadságharc – nagy reménységeivel s utólehetőségeivel – ekkor zárul le. Ami utána kezdődik, annyira más világ az előző kor igaz embereinek, akár a halnak a levegő. E vízválasztó csúcsára – díszül is, tájékozódásul is – Teleki László alakját találtam a legszebbnek.


Az itt következő lapokon bővebb a szöveg, mint ahogy a színpad irama megkívánná. A történeti háttér, a jellemek festése végett történt. Amit a közönség értesültsége fölöslegessé tesz, elhagyható.
II. kötet 392. o.Személyek
TELEKI LÁSZLÓ
ORCZY ISTVÁNNÉ
KARLOVITZ
CRENNEVILLE
VAY
özvegy BATTHYÁNY LAJOSNÉ
FERENC JÓZSEF
TISZA KÁLMÁN
PODMANICZKY FRIGYES
MÁRTON

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=890&secId=83126&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Illy%C3%A9s+Gyula&limit=1000&pageSet=1

LAST_UPDATED2