22:25, Csütörtök (december 22.), Duna2

Shakespeare: Sok hűhó semmiért
142 perc, 1981

rendező: Szirtes Tamás
író: William Shakespeare

szereplő(k):
Pataky Jenő
Ábrahám Edit
Almási Éva
Zenthe Ferenc
Haumann Péter
Dunai Tamás
Juhász Jácint
Timár Béla
Körmendi János
Szerednyey Béla
Paudits Béla
Cs. Németh Lajos
Csűrös Karola
Kéry Gyula
Csizmadia Gabi
Vándor József
Viktor Gedeon
Borbiczky Ferenc

Közvetítés a Madách Színházból, felvételről

Don Pedro, Aragónia hercege Leonato vidéki kúriáján tervez tölteni egy gondtalan hónapot. Claudio, Don Pedro kíséretéből azonnal lángra lobban Leonato szépséges lánya iránt. Barátja, Benedek ellentétes természetű, a nőket csak gúnnyal illeti és erre itt is talál egy megfelelő hölgyet, Beatricét, aki hasonlóan érez az ellenkező nem iránt. Azonban a hosszas szócsaták sem mentik meg a párokat, hogy egymásra találjanak. Mindenki boldog lehetne, amikor Don Juan, a herceg öccse ármány tervet eszel bátyja ellen, és cselszövése kis híján tragédiába torkollik.

*

William Shakespeare

SOK HŰHÓ SEMMIÉRT
(Much Ado about Nothing)

Fordította: Mészöly Dezső

http://mek.niif.hu/00500/00573/00573.htm

*

Lamb: Shakespeare mesék - Sok hűhó semmiért

Élt a messinai palotában két hölgy, a nevük Hero és Beatrice. Hero a lánya, Beatrice az unokahúga volt Leonatónak, Messina kormányzójának.

Beatrice élénk kedélyű lány volt, és szerette bohó ötleteivel szórakoztatni unokanővérét, Herót, akinek komolyabb volt a természete. Bármi fordult is elő, bizonyos, hogy alkalmat adott valamilyen bolondságra a könnyűszívű Beatricének.

Abban az időben, amikor e hölgyek története megkezdődött, néhány fiatalember, aki magas rangot töltött be a hadseregben, éppen kitüntette magát nagy vitézségével a háborúban, s onnan visszatértükben átutaztak Messinán, és meglátogatták Leonatót. Köztük volt Don Pedro, Arragonia hercege, és barátja, Claudio, egy firenzei úr, velük tartott egy páduai úr is, a vad és szellemes Benedek.

Ezek az idegenek már régebben is jártak Messinában, s a vendégszerető kormányzó mint régi barátait és ismerőseit mutatta be őket lányának és unokahúgának.

Amint Benedek a szobába lépett, rögtön élénk beszélgetésbe kezdett Leonatóval és a herceggel. Beatrice, aki nem szerette, ha bármiféle társalgásból kihagyták, így szakította félbe Benedeket:

- Csodálom, hogy maga még mindig beszél, Benedek úr, hisz senki sem figyel magára.

Benedek éppoly tréfás kedvű volt, mint Beatrice, de azért nem tetszett neki ez az ingerkedő üdvözlés. Úgy gondolta, nem illik, hogy jólnevelt hölgynek ilyen csípős legyen a nyelve, és visszaemlékezett rá, hogy amikor legutóbb Messinában járt, Beatrice akkor is őt választotta ki vidám tréfáinak célpontjául. Rendszerint senki sem bírja oly kevéssé, ha tréfát űznek vele, mint éppen az, aki maga is oly nagyon hajlamos az efféle szabadságra. Így volt Benedek és Beatrice is. Ez a két éles elméjű fiatal ember már korábban sem tudott úgy találkozni, hogy valóságos gúnyháború ne törjön ki kettejük között, és mindig úgy váltak el, hogy egyáltalában nem voltak egymásnak ínyére. Így hát amikor Beatrice azzal szakította félbe a fiatalember szavát, hogy úgysem figyel senki arra, amit mond -, Benedek úgy tett, mintha eddig nem vette volna észre, hogy a lány is jelen van, és így szólt:

- Nini, kedves Gáncs kisasszony! Hát maga még él?

Most aztán felújult köztük a háború. Hosszú, csipkelődő vita következett, miközben Beatrice, bár tudta, hogy Benedek milyen fényesen bebizonyította bátorságát a legutóbbi háborúban, mégis azt mondta, hogy hajlandó megenni mindazokat, akiket Benedek a háborúban megölt. Amikor pedig észrevette, hogy a herceget mulattatja Benedek társalgása, »a herceg bohócának« nevezte. Ez a gúnyolódás mélyebben hatolt Benedek lelkébe, mint mindaz, amit Beatrice korábban mondott. Amikor a gyávaságára célzott azzal, hogy megeszi mindazokat, akiket ő megölt, erre Benedek nem hederített, mert tudta magáról, hogy bátor ember, de a nagyon szellemes emberek semmitől sem félnek annyira, mintha bohóckodással vádolják őket, mert ez a vád néha kissé túl közel jár az igazsághoz. Ezért hát Benedek teljesen meggyűlölte Beatricét, amiért a herceg bohócának nevezte.

A szerény Hero csöndes volt az előkelő vendégek előtt. Claudio hosszan figyelte Herót, és észrevette, milyen tökéletessé tette szépségét az idő, elnézte szép alakjának különleges báját - mert Hero csodálatra méltó ifjú hölgy volt -, a herceg pedig közben nagyot szórakozott azzal, hogy Benedek és Beatrice humoros párbeszédét hallgatta, és ezt súgta Leonatónak:

- Ez aztán tréfás kedvű fiatal hölgy. Kitűnő felesége volna Benedeknek.

Leonato azt felelte erre az ötletre:

- Ó, uram isten, ha csak egy hétig lennének házasok, agyonbeszélnék egymást.

De ha Leonato úgy gondolta is, hogy összeférhetetlen pár lenne belőlük, a herceg nem adta fel azt a gondolatot, hogy összeházasítja ezt a két éles szellemű fiatal embert.

Amikor a herceg Claudióval visszatért a palotából, rájött, hogy az a nász, amit ő eszelt ki Benedek és Beatrice között, nem az egyetlen házassági terv ebben a vidám társaságban, mert Claudio is olyan kifejezésekkel beszélt Heróról, hogy a herceg megsejtette, mi megy végbe a lelkében. Ez nagyon tetszett neki, és azt kérdene Claudiótól:

- Szereted Herót?

E kérdésre Claudio így felelt:

- Ó uram, amikor utoljára Messinában jártam, katonaszemmel néztem rá: tetszett, de nem volt időm a szerelemre. De most, ebben a boldog békeidőben a háborús gondolatok üresen hagyták helyüket lelkemben, halk és gyöngéd vágyak tolonganak a helyükre, és mind azt súgja, milyen szép a fiatal Hero, és arra emlékeztetnek, hogy tetszett nekem, mielőtt a háborúba indultam.

Claudio szerelmi vallomása annyira meghatotta a herceget, hogy nem vesztegette az időt, hanem rögtön nekiindult elnyerni Leonato beleegyezését, hogy Claudiót vejének fogadja. Leonato bele is egyezett ebbe a javaslatba, s a hercegnek a gyöngéd Herót sem volt nehéz rábeszélni arra, hogy hallgassa meg Claudiónak, ennek a ritka tehetségű és magas műveltségű nemes úrnak az udvarlását. Claudio a jóságos herceg segítségével hamar elérte, hogy Leonato közeli napot tűzött ki Heróval kötendő házasságuk ünnepére.

Claudiónak csak néhány napig kellett várnia, amíg elveheti szép hölgyét, de azért panaszkodott, hogy milyen gyötrelmes a várakozás, aminthogy a legtöbb fiatalember türelmetlen, ha olyan esemény beteljesülésére várakozik, amelyiken nagyon is csüng a szíve. A herceg, hogy megkurtítsa Claudio várakozási idejét, vidám időtöltésül azt ajánlotta, találjanak ki valamilyen ravasz cselt, amitől Benedek és Beatrice egymásba szeressen. Claudio nagy örömmel ment bele a herceg szeszélyébe, Leonato is megígérte, hogy támogatja őket, sőt Hero is azt mondta, hajlandó minden szerény szolgálatra, amivel unokanővérét jó férjhez segítheti.

A herceg terve az volt, hitessék el az urak Benedekkel, hogy Beatrice szerelmes belé, Hero pedig Beatricével hitesse el, hogy Benedek szerelmes belé.

Előbb a herceg, Leonato és Claudio kezdték el hadműveleteiket: kilesték az alkalmat, amikor Benedek egy lugasban ült, és nyugodtan olvasgatott. A herceg és segédei a lugas mögötti fák közt helyezkedtek el, olyan közel, hogy Benedeknek elkerülhetetlenül meg kellett hallania mindent, amit mondtak, és némi gondtalan csevegés után a herceg így szólt:

- Gyere csak közelebb, Leonato. Mit is mondtál nekem a minap? Hogy az unokahúgod, Beatrice szerelmes Benedek úrba? Sohasem hittem volna, hogy ez a hölgy bármilyen férfiba is szerelmes lehet.

- Nem, ezt én sem hittem volna, uram - felelte Leonato. - És a legnagyobb csoda az, hogy Benedekbe habarodott így bele, akit pedig a látszat szerint mindig gyűlölt.

Claudio mindezt megerősítette annak a közlésével, hogy Hero elmondta neki, Beatrice annyira szerelmes Benedekbe, hogy bizonyosan belehal bánatába, ha Benedek nem bírható rá, hogy viszontszeresse őt. Márpedig abban Leonato és Claudio, úgy látszik, egyetértett, hogy ez lehetetlen, mert Benedek mindig olyan gúnyoros minden szép nővel, de legkivált Beatricével.

A herceg úgy tett, mintha mindezeknek hallatára nagy részvét fogná el Beatrice iránt, és azt mondta:

- Jó volna, ha Benedeknek elmondanátok ezt.

- Mi célból? - kérdezte Claudio. - Ez csak mulatságot okozna neki és annál jobban gyötörné a szegény lányt.

- Ha így járna el - felelte a herceg - erényes cselekedet volna felakasztani őt, mert Beatrice kiváló, édes hölgy, és rendkívül okos mindenben, kivéve abban, hogy szerelmes Benedekbe

Ekkor a herceg intett társainak, hogy menjenek el onnan, s hagyják magára Benedeket, hadd tűnődjön azon, amit kihallgatott. Benedek mohón figyelt erre a beszélgetésre, és amikor art hallotta, hogy Beatrice szerelmes belé, így szólt magában: »Lehetséges ez? Hát innen fúj a szél?« Amikor pedig elmentek, így kezdett okoskodni magában: »Ez nem lehet tréfa! Nagyon is komolyak voltak, az igazságot Herótól tudják, és úgy látszik, sajnálják a hölgyet. Szerelmes belém! Ejnye, ezt viszonozni kell! Sohasem gondoltam nősülésre. De amikor azt mondtam, hogy mint agglegény halok meg, nem gondoltam, hogy addig élek, amíg meg nem házasodom. Azt mondják, a hölgy erényes és szép. Hát ez igaz. És hogy okos mindenben, kivéve abban, hogy belém szerelmes. No, hát ez nem nagy érv a butasága mellett. De itt jön Beatrice. A napsugárra mondom, gyönyörű hölgy. Észre is veszem rajta a szerelemnek néhány jelét.«

Ekkor Beatrice közeledett feléje és szokott csípősségével így szólt:

- Akaratom ellenére küldtek, hogy hívjam magát ebédelni.

Benedek, aki azelőtt sohasem érzett kedvet, hogy ilyen udvariasan beszéljen hozzá, így felelt:

- Szép Beatrice, köszönöm a fáradozását.

Amikor pedig Beatrice két-három gorombább mondat után otthagyta, Benedek úgy vélte, hogy észrevette a rejtett kedves szándékot az udvariatlan szavak mögött, s ezért így szólt:

- Ha részvétet nem érzek iránta: gazember vagyok, és akármi legyek, ha nem szeretem. Megyek, megszerzem az arcképét.

Miután a fiatalurat így megfogták a kivetett hálóban, most Heróra került a sor, hogy eljátssza szerepét Beatrice előtt. E célból magához hívatta Ursulát és Margitot, két társalkodónőjét, és így szólt Margithoz:

- Jó Margit, fuss csak a szobába, ott találod Beatrice nénémet, éppen a herceggel és Claudióval beszél. Súgd meg neki, hogy Ursulával a gyümölcsöskertben sétálunk és róla beszélgetünk. Mondd neki, lopóddzék abba a kellemes lugasba, ahol a lonc, melyet a nap érlel, hálátlan kegyenc módjára kizárja a napfényt.

Ez a lugas, ahová Margitnak Hero kívánságára Beatricét be kellett csalogatnia, ugyanaz a kellemes lugas volt, ahol Benedek nemrég olyan figyelemmel hallgatódzott.

- Ide hozom, biztos lehet, azonnal - mondta Margit.

Hero ekkor magával vitte Ursulát a gyümölcsöskertbe, és azt mondta neki:

- Most, Ursula, ha Beatrice jön, fel-alá sétálunk ebben a fasorban, csak Benedekről beszélünk, és ha én kiejtem a nevét, neked az lesz a szereped, hogy úgy dicséred őt, ahogy még férfi dicséretet soha meg nem érdemelt. Énnekem arról kell beszélnem neked, mennyire szerelmes Benedek Beatricébe. No, most kezdjünk hozzá, mert, nézd csak, Beatrice mint a bíbic lopódzik, földhöz lapulva, hogy hallja szavunkat.

Erre aztán belekezdtek. Hero azt mondta, mintha Ursulának felelne:

- Nem, igazán nem, Ursula, tény, hogy ő túl kevély. Én ismerem jól: lelke vad, szilaj, mint a bérci sólyom.

- De bizonyos benne - kérdezte Ursula -, hogy Benedek olyan szerelmes Beatricébe?

Hero így válaszolt:

- Azt mondja a herceg meg Claudio is, és arra kértek engem, hogy közöljem ezt vele, de én meggyőztem őket arról, ha szeretik Benedeket, akkor Beatricének sohasem szabad ezt megtudnia.

- Annyi bizonyos - felelte Ursula - nem volna jó, ha tudna szerelméről, mert tréfát űzne belőle.

- Hát az igazat megvallva - mondta Hero -, nem láttam még soha férfit, akármilyen okos volt, vagy nemes és fiatal, akármilyen szépek voltak a vonásai, hogy Beatrice ne becsmérelje.

- Bizony, bizony, az ilyen gúnyoros természet nem kellemes - mondta Ursula.

- Nem is - felelte Hero -, de ki merné ezt megmondani neki? Ha én szólnék neki, sírba csúfolna.

- Ó! Ne rágalmazza az unokanővérét - mondta Ursula. - Nem lehet olyan rossz ítéletű, hogy visszautasítson ilyen ritka úriembert, mint amilyen Benedek úr.

- Kitűnő híre van - mondta Hero -, valóban ő a legkülönb férfi Olaszországban, kivéve persze az én drága Claudiómat. Hero most intett társalkodónőjének, hogy ideje másról beszélni, Ursula tehát így szólt:

- És mikor lesz az esküvője, kisasszony?

Hero azt felelte neki, hogy másnap reggel megy férjhez Claudióhoz, és arra kérte Ursulát, menjen be vele, nézzen meg néhány új ruhát, mert meg akarja tanácskozni vele, mit vegyen fel holnap reggel.

Beatrice lélegzetét visszafojtva, mohón hallgatta ezt a párbeszédet, és amikor elmentek, így kiáltott fel:

- Milyen tűz ég fülemben? Igaz ez? Ég veled, gúny és megvetés! Isten veled, lányos büszkeség! Csak szeress, Benedek! Viszonzom szerelmedet, és vad szívemet szerető kezedhez zabolázom.

Jóleső látványt nyújthatott ez a két régi ellenség, amikor új, szerelmes barátokká váltak, jólesett végignézni első találkozásokat, miután a jókedvű herceg vidám cselfogása kölcsönös vonzalomba csalta őket.

De meg kell emlékeznünk egy szomorú változásról Hero sorsában. A másnap, amely esküvőjének napja kellett volna hogy legyen, szomorúságot hozott Hero szívére, és derék apjára, Leonatóra.

Volt a hercegnek egy féltestvére, aki vele együtt jött a háborúból Messinába. Ez az öccse, János gróf, komor, elégedetlen ember volt, szelleme mindig csak gazságok elkövetésében fáradozott. Gyűlölte bátyját, a herceget, gyűlölte Claudiót is, mert a herceg barátja volt, és eltökélte, hogy megakadályozza Claudio és Hero házasságát, pusztán azért a kárörömért, hogy boldogtalanná tegye Claudiót és a herceget. Tudta ugyanis, hogy a herceg szívvel-lélekkel óhajtja ezt a házasságot, majdnem annyira, mint Claudio maga. Gonosz szándékának megvalósítására Borachiót használta fel. Ez éppen olyan rossz ember volt, mint ő maga, és a gróf nagy jutalommal biztatta. Ez a Borachio Margitnak, Hero társalkodónőjének udvarolt, János gróf tudta ezt, s ezért rávette, ígértesse meg Margittal, hogy ezen az éjszakán úrnője szobájának ablakából társalog vele, miután Hero elaludt, mégpedig Hero ruháiba öltözve, hogy becsapják Claudiót, aki abban a hiszemben lesz, hogy Herót látja, mert ez volt a célja gonosz cselszövényének.

János gróf ekkor felkereste a herceget és Claudiót, elmondta nekik, hogy Hero esztelen hölgy, mert éjfélkor férfiakkal társalog szobájának ablakából. Az esküvő előestéje volt ez, s János gróf felajánlotta nekik, hogy ezen az éjszakán olyan helyre viszi őket, ahonnan végighallgathatják, amint Hero ablakából egy férfival beszél. Az urak beleegyeztek, hogy vele mennek, s Claudio így szólt:

- Ha valóban látok valamit az éjjel, amiért nem vehetem el, holnap a násznép előtt, ahol meg akarta m esküdni vele, ott szégyenítem meg.

A herceg pedig így szólt:

- Én meg ahogy segítettem neked, hogy elnyerd, veled tartok a megszégyenítésében is.

Amikor János gróf ezen az éjszakán Hero szobájának közelébe vezette őket, látták, hogy Borachio ott áll az ablak alatt, látták, hogy Margit kinéz Hero ablakából, hallották, amint Borachióhoz beszél. Minthogy pedig Margit ugyanabban a ruhába volt öltözve, amelyet Herón láttak, a herceg és Claudio elhitték, hogy maga Hero az.

Semmi sem ért fel Claudio haragjával, amikor - legalábbis úgy vélte - ezt felfedezte. Egész szerelme az ártatlan Hero iránt egyszerre gyűlöletbe fordult, s elhatározta, hogy beváltja szavát, és másnap leleplezi Herót a templomban. A herceg is beleegyezett ebbe, mert úgy gondolta, nincs olyan büntetés, amelyik túl szigorú e léha hölgyre, aki ablakából egy férfival beszélgetett azon az éjszakán, amikor másnap a nemes Claudióhoz akart férjhez menni.

Másnap, amikor mindnyájan összegyűltek, hogy megünnepeljék az esküvőt, s Claudio és Hero a pap előtt állt, a pap vagy barát pedig, ahogy nevezték, el akarta mondani az esketési szertartás szavait -, Claudio a legszenvedélyesebb szavakkal hírül adta a makulátlan Hero bűnét, az pedig megdöbbent Claudio furcsa szavaitól, és csak annyit szólt szelíden:

- Rosszul van-e az én uram, hogy így félrebeszél?

Leonato nagy rémületében így szólt a herceghez:

- Miért nem szól, hercegem?

- Mit szóljak én? - mondta a herceg. - Becstelenül állok itt, mert közbejártam, hogy drága barátomat egy méltatlan nőhöz fűzzem. Leonato, szavamra mondom, én magam, öcsém és ez a megbántott Claudio, láttuk és hallottuk őt az elmúlt éjszaka, amint éjfélkor egy férfival beszél szobája ablakából.

Benedek elcsodálkozott azon, amit hallott, és azt mondta:

- Ez nem olyan itt, mint egy esküvő.

- Igazán nem olyan, ó, isten! - felelte a lesújtott szívű Hero, aztán ez a boldogtalan hölgy ájultan összeesett, mindenki úgy látta, hogy meghalt. A herceg és Claudio eltávozott a templomból, nem várták meg, vajon magához tér-e Hero, s ügyet sem vetettek a kétségbeesett állapotra, amelybe ők hozták Leonatót. Ilyen szívtelenné tette őket a harag.

Benedek ott maradt, és segített Beatricének, hogy Herót magához térítse ájulásából, s közben azt kérdezte:

- Hogy van a hölgy?

- Azt hiszem, meghalt - felelte Beatrice nagy fájdalmában, mert szerette unokahúgát, és mert ismerte erkölcsös elveit, egy szót sem hitt el abból, amit ellene beszéltek. Nem így Hero szegény öreg apja, ő elhitte gyermeke szégyenének történetét, és szánalmas volt hallani; amint halottként fekvő lánya fölött siránkozott, és azt kívánta, ne is nyissa föl többé szemét.

De az öreg barát bölcs ember volt, az emberi természet ismerője, jól megfigyelte a hölgy arcát, amikor megvádoltatását végighallgatta, észrevette, hogy a szégyentől minduntalan elpirult, aztán látta, amint angyali fehérség hajtotta el ezt a pirulást arcából, látta, amint a szemében kigyúló tűz meghazudtolta azt a tévedést, amit a herceg az ő szűzi igazsága ellen felhozott. Éppen ezért így szólt a szomorkodó apához:

- Nevezz bolondnak, vesd meg tudásomat és tapasztalásomat, ne higgy koromnak, tisztemnek, hivatásomnak, ha ez a kedves hölgy nem ártatlanul fekszik itt egy szörnyű tévedés prédájaként.

Amikor Hero magához tért ájulásából, a barát azt kérdezte tőle:

- Ki az a férfi, akivel vádolják?

Hero így felelt:

- Tán ők tudják, akik vádolnak, én nem. - Aztán Leonatóhoz fordult, és így szólt: - Ó apám, ha rám bizonyítod, hogy férfival beszéltem illetlen órán, vagy hogy tegnap éjjel egy szót is váltottam akárkivel, akkor taszíts el, gyűlölj meg, gyötörj halálra.

- A herceg és Claudio valamilyen különös tévedés áldozata - mondta a barát, és azt tanácsolta Leonatónak, tegye közhírré, hogy Hero meghalt, mert az a halálhoz hasonlatos ájulás, amelyben Herót magára hagyták, ezt könnyen el is hiteti velük. Azt is tanácsolta neki, öltsön gyászruhát, állítson síremléket a lányának, és hajtson végre minden szertartást, mely egy temetéshez tartozik.

- És mi lesz ebből? - kérdezte Leonato. - Mire jó ez?

A barát így felelt:

- Halálának híre a rágalmat szánalommá változtatja. Már ez is jó, de ennél sokkal több eredményt is remélhetünk. Ha Claudio meghallja, hogy Hero belehalt az ő szavaiba, eleven képe élesen belopódzik majd képzeletébe. Akkor majd gyászolja őt, ha a szerelemnek valaha is köze volt szívéhez, és azt kívánja majd, bár ne vádolta volna őt. Igen, még akkor is ezt kívánja, ha vádját igaznak tartja.

Ekkor közbeszólt Benedek:

- Leonato, hallgasson a barát tanácsára. Tudja, mennyire szeretem a herceget meg Claudiót, de becsületemre mondom, nem fedem föl előttük ezt a titkot.

Leonato engedett a rábeszélésnek, és bánatosan így szólt:

- Úgy elmerültem a bánatba, hogy egy szalmaszálba is belekapaszkodom.

A jóságos barát ekkor elvezette Leonatót és Herót, hogy megvigasztalja őket, Beatrice és Benedek pedig magukra maradtak. Ez volt az a találkozás, amelytől annyi szórakozást vártak barátaik, akik ezt a vidám cselszövést szőtték ellenük, azok a barátaik, akiket most bánat sújtott, és lelkükből mintha a vidámságnak még a gondolatát is örökre száműzték volna.

Benedek szólalt meg először:

- Beatrice kisasszony, maga sírt egész idő alatt?

- Igen, és tovább is sírni fogok - felelte Beatrice.

- Szent meggyőződésem - mondta Benedek -, hogy húgával igazságtalanság történt.

- Ó - mondta Beatrice -, hogy csodálnám azt a férfit, aki helyt állna érte.

Benedek erre azt mondta:

- És volna mód, hogy az ember kimutassa barátságát? A világon senkit sem szeretek úgy, mint magát. Hát nem különös?

- Én is éppúgy mondhatnám - felelte Beatrice -, hogy senkit sem szeretek úgy, mint magát. De ne higgyen nekem, pedig nem hazudok. Nem vallok semmit, és nem tagadok semmit. Nagyon búsulok a húgom miatt.

- Kardomra, Beatrice - mondta Benedek -, te szeretsz engem, és esküszöm, én is szeretlek. Jöjj, parancsolj akármit, hogy megtegyem érted.

- Ölje meg Claudiót - mondta Beatrice.

- Hah, e széles világért sem - mondta Benedek, mert szerette barátját, Claudiót, és azt hitte, hogy félrevezették.

- Hát nem gazember-e Claudio? Megrágalmazta, megcsúfolta, legyalázta unokahúgomat - mondta Beatrice. - Ó, lennék csak férfi!

- Hallgass meg, Beatrice.

De Beatrice nem akart egy szót sem hallani Claudio védelmében, tovább is arra ösztökélte Benedeket, bosszulja meg Hero sérelmét, és azt mondta:

- Egy férfival beszélt az ablakból! Szép mese! Édes Heróm! Megsértették, meggyalázták, tönkretették! Ó, ha férfi lehetnék Claudióért, vagy volna egy barátom, aki férfi lenne értem! De a bátorság udvarlássá és bókká olvadt. Férfivá nem tehet a vágyakozás, ezért hát mint nőt megöl a szánakozás.

- Nyugodj meg, kedves Beatrice - mondta Benedek. - E kézre mondom, szeretlek.

- Használja hát szerelmemért másképpen, mint úgy, hogy csak esküszik rá - mondta Beatrice.

- Lelkéből gondolja, hogy Claudio gróf megrágalmazta Herót? - kérdezte Benedek.

- Igen - válaszolta Beatrice -, olyan bizonyosan, mint ahogy gondolatom vagy lelkem van.

- Elég - mondta Benedek -, szavamat adom, kihívom őt. Engedje megcsókolnom a kezét, aztán indulok. Esküszöm a kezére, hogy Claudiónak nehéz számadása lesz velem. Majd hall felőlem, aszerint ítéljen. Menjen, vigasztalja meg a húgát.

Miközben Beatrice ilyen eredményesen érvelt Benedekkel, és lovagiasságát dühös szavaival felélesztette, hogy kész volt síkra szállni Hero ügyéért, és megvívni kedves barátjával, Claudióval, Leonato is kihívta a herceget meg Claudiót, hogy kardjaikkal feleljenek a sértésért, melyet gyermekével szemben elkövettek, aki, mint Leonato állította, belehalt bánatába. De az urak tisztelték Leonato korát és bánatát, és azt mondták:

- Ne, ne verekedj velünk, derék öregúr.

Ekkor ért oda Benedek, ő is kihívta Claudiót, hogy kardjával feleljen a Heróval szemben elkövetett sértésért, s Claudio és a herceg így szóltak egymáshoz:

- Erre Beatrice vette rá.

Claudiónak mégis el kellett volna fogadnia Benedek kihívását, ha ebben a pillanatban nem merül fel jobb bizonyíték Hero ártatlanságára, mint a bizonytalan párbaj-szerencse.

Miközben a herceg és Claudio éppen Benedek kihívásáról beszélt, az őrség Borachiót mint foglyot a herceg elé vezette. Borachiót kihallgatták, amint egy cimborájával arról az aljasságról beszélt, amelyre János gróf felbérelte.

Borachio Claudio füle hallatára mindent bevallott a hercegnek, hogy az úrnője ruhájába öltözött Margit volt az, akivel az ablakon keresztül beszélgetett, őt vélték Herónak, úgyhogy Claudio és a herceg nem kételkedett többé Hero ártatlanságában. Ha maradt volna is bennük gyanú, annak el kellett volna tűnnie János gróf szökésekor, mert a gróf, amikor rájött, hogy gaztetteit felfedezték, elmenekült Messinából, hogy kikerülje bátyja jogos haragját.

Claudio szívét mély bánat fogta el, amikor belátta, hogy hamisan vádolta Herót, aki - Claudio azt hitte - az ő kegyetlen szavaiba halt bele. Emlékezetét betöltötte szeretett Herójának képe, abban a tiszta fényben, ahogy belészeretett, s amikor a herceg megkérdezte tőle, hogy amit hallott, nem hasított-e keresztül a lelkén, mint a kard - azt válaszolta, úgy érezte, mintha mérget ivott volna, mialatt Borachio beszélt.

S a bűnbánó Claudio bocsánatot kért az öreg Leonatótól a méltatlanságért, amelyet lányával szemben elkövetett, s megígérte, hogy Hero drága emlékéért elvállal bármilyen vezeklést, amit Leonato szab rá, amiért elhitte a hamis vádat menyasszonya ellen.

Leonato azt rótta rá vezeklésül, hogy másnap reggel vegye feleségül Hero egy unokanővérét, aki - így mondta - mostantól fogva az örököse és nagyon hasonlít Heróra. Claudio Leonatónak tett ünnepélyes ígérete értelmében azt mondta, feleségül veszi ezt az ismeretlen hölgyet, még ha szerecsen nő is, de szíve nagyon bánatos volt, az éjszakát könnyekben töltötte, és bánatos lelkiismeret-furdalásban a síremléknél, amelyet Leonato állított Herónak.

Eljött a reggel, a herceg elkísérte Claudiót a templomba, ahol a derék barát s Leonato és unokahúga már összegyűlt, hogy második esküvőt ünnepeljen. Leonato Claudio elé vezette a megígért menyasszonyt, aki álarcot viselt, hogy Claudio ne lássa arcát. Claudio pedig így szólt az álarcos hölgyhöz:

- Add kezed e szent barát előtt, férjed vagyok, ha hozzám jössz.

- Amíg éltem, első feleséged voltam - mondta ez az ismeretlen hölgy, s amikor levette álarcát, kiderült, hogy nem unokahúga - mint ahogy állították -, hanem lánya Leonatónak, maga Hero. Ez aztán kellemes meglepetés volt Claudiónak, aki halottnak gondolta, úgyhogy örömében alig tudott hinni a szemének, s a herceg, akit ugyanolyan bámulatba ejtett, amit látott, így kiáltott fel:

- Nem Hero ez, Hero, aki meghalt?

Leonato így felelt:

- Csak addig volt halott, uram, amíg a szégyene élt.

A szerzetes megígérte, hogy a szertartás befejezése után megmagyarázza nekik ezt a látszólagos csodát, s éppen hozzá akart kezdeni az esketéshez, de félbeszakította Benedek, aki azt kívánta, hogy ugyanakkor őt is adja össze Beatricével. Amikor Beatrice kissé húzódozott ettől a házasságtól, és Benedek azzal bosszantotta, hogy megtudta Herótól, milyen szerelmes belé Beatrice -, mulatságos kimagyarázkodás következett. Rájöttek, hogy mindkettőjüket belecsalták egy soha nem létező szerelem hiedelmébe, úgyhogy egy hamis tréfa következtében lettek valódi szerelmesek. De ez az érzelem, amelybe egy vidám ötlet csalta őket, már túl hatalmas volt ahhoz, hogysem a komoly kimagyarázkodás megrendíthette volna, és mióta Benedek hajlandó volt megházasodni, elhatározta, hogy mitsem törődik azzal, amit a világ mondhat rá. Jókedvűen folytatta a tréfát, és megesküdött Beatricének, hogy csak szánalomból veszi el, mert hallotta, hogy belehal iránta érzett szerelmébe; Beatrice pedig, hogy csak nagy rábeszélésre enged, és részben azért, hogy megmentse Benedek életét, mert hallotta, hogy elemészti magát.

Így hát ez a két bolondos szellem kibékült egymással, Claudio és Hero esküvője után rögtön egybekelt, és hogy a történet teljes legyen, János grófot, aki a gaztettet elkövette, menekülés közben elfogták, visszahozták Messinába, s e sötét, elégedetlen embernek az volt szigorú büntetése, hogy végig kellett néznie, cselszövényeinek meghiúsulása után milyen öröm és mulatozás folyik a messinai palotában.

*

Shakespeare
SOK HŰHÓ SEMMIÉRT

(Fordította: Arany László)

BEVEZETÉS

A Sok hűhó semmiért származási idejét meglehetős biztossággal 1598 és 1600 közé lehet tenni. Meres 1598-iki lajstromában még nem fordúl elő s 1600-ban már megjelent Andrew Wise és William Ashley kiadásában, még pedig mint olyan darab, melyet már többször előadtak. E negyedrét-kiadás szövegét vette át az 1623-iki folio-kiadás is. A Kisfaludy-társaság magyar Shakspere-jében Arany László fordításában jelent meg; a nemzeti színházban 1876-ban került először színre.

Forrása az 1562-ben meghalt olasz novellista, Bandello „Come il Signore Timbreo di Cardona, essendo col Re Pietro d’Arragona in Messina, s’innamora di Fenicia Lionato stb.” (Hogyan szeretett Fenicia Lionatóba Timbreo di Cardona úr, midőn arragoniai Péter királylyal Messinában volt) czímű elbeszélése volt, mely főbb vonásaiban így szól: 1283-ban a francziákat, kik birtokba vették volt Siciliát, a lakosság egyetemes fellázadása, az úgynevezett siciliai vecsernye, felkonczolta, és III. Miklós pápa arragoniai Pedro királynak adományozta a szigetet, ki nagy tengeri csatát nyert vetélytársa, nápolyi Károly ellen és Messina városát választotta székhelyül. Itt fényes diadalünnepet tartott, lovagjátékokkal és mindennemű vigalmakkal. Ez alkalommal egyik legvitézebb, leggazdagabb és legelőkelőbb lovagja, Timbreo di Cardona, hevesen beleszeretett Feniciába, Lionato, nemes, de elszegényedett siciliai leányába. Mivel a leány nyájasan viszonozta köszöntéseit, azt remélte, hogy könnyen hozzá fog jutni, s egyre-másra küldte hozzá követeit levelekkel és ajándékokkal, de csak azt a választ nyerte a leánytól, hogy jövendő férjének szeplőtlen szüzességet akar vinni hozományul. Végre Timbreo tisztességgel kérte meg a leány kezét, melyet örömmel oda is igértek neki. Egész Messina tetszéssel fogadta az eljegyzést, kivéve Girondo Olerio Valenzianót, egy vitéz és tekintélyes fiatal nemest, ki maga is vágyott Fenicia kezére. Timbreóval eddig szoros barátságban élt s szerelmöket kölcsönösen eltitkolták egymás elől. Girondo most össze akarta veszíteni Timbreót kedvesével, hogy a zavarosban halászhasson. E czélra felfogadott egy embert, ki Timbreóhoz menve, így szólt hozzá: „Azt hallám tegnap, hogy nőűl készülsz venni Lionato leányát, Feniciát. Vigyázz, mit tészsz. Ismerek itt valakit, ki a leányt kétszer vagy háromszor hetenként meglátogatja éjjel és kegyeiben részesül. Ma este is hozzá készül, s én mint rendesen, Lionato házáig kisérem. Ha megigéred, hogy egyikünkön sem veszel megtorlást, úgy intézem a dolgot, hogy tanúja légy az esetnek.” Timbreót úgy kivette sodrából ez elbeszélés, hogy minden itélő képességét elvesztette, nem kétkedett Fenicia bűnében és a leghevesebb haragnak engedtek át magát. Erre összebeszéltek, hogy Timbreo éjjeli három órakor lesbe áll a romba dőlt épületben, mely szemben volt Lionato kertjével. Ez oldal felé voltak Lionato egyik termének ablakai, honnan Fenicia nem ritkán a kertbe szokott nézni, míg a tulajdonképeni lakószobák egy más szárnyban voltak.

Girondo nagyon megörülve terve kedvező haladásának, egyik szolgáját pompás ruhába öltöztette, s azon fiatal emberrel, ki Timbreóval beszélt, és egy harmadikkal, ki lajtorját vitt, a megállapított órában útnak eresztette. Timbreo, a legboldogtalanabb féltékenységtől gyötörve, már félórával előbb a romok közt volt, míg végre közeledő lépteket és suttogó hangokat hallott. Csakhamar észrevett három embert, kiknek egyikében tegnapi látogatójára ismert, míg a másik kettőre nem tudott emlékezni. Közelébe érve így szólt a felcziczomázott szolga a létravivőhöz: „Szép halkan állítsd a létrát az ablakhoz, hogy zajt ne üss; Fenicia az utolsó alkalommal azt mondá, hogy nagyon hevesen támasztád oda.” Timbreo alig tudott e szavaknál dühén uralkodni, de visszagondolt igéretére s meg akarta várni a dolog lefolyását. De midőn látta, hogy azok Lionato egy nyitott ablaka felé mentek, a létrát halkan odatámasztották és egyikök bemászott, egész haragja Fenicia ellen fordúlt; eddigi szerelme kegyetlen gyűlöletté változott, s nem várva be vetélytársa visszatértét, haza ment. Így a szolga ismét nyugodtan lemászhatott a létrán és megvihette Girondónak az örvendetes hírt, hogy a csel teljesen sikerült. Másnap reggel Timbreo ugyanazon urat, ki kérője volt Lionatónál, az utóbbihoz küldte, s az egész család jelenlétében a következő izenetet adta át neki: „Timbreo úr tudtodra adja, hogy nézz más vő után, mert nem szándéka ipává tenni téged; nem ugyan a te hibádból, mert téged becsületesnek tart, hanem mert Feniciánál saját szemével látta azt, a mit különben soha se hitt volna el. Neked, Fenicia, azt izeni általam, hogy szerelme több köszönetet érdemelt volna; legyen tied a férfi, kinek oda adtad szüzességedet; ő lemond rólad, mivel előbb tetted szarvassá, mint férjeddé.” Lionato eleinte alig talált szavakat ez izenetre, aztán így szólt a hirnökhöz: „Mindjárt kezdetben kételkedtem, midőn megkérték leányom kezét, hogy Timbreo úr komolyan veszi, mert vagyonra és rangra nézve nem vagyok vele egyenlő. De azt hiszem, ha megbánta a dolgot, elég lett volna egyszerűen azt mondania, hogy nem akarja leányomat, mint hogy így meggyalázza. Jól tudom, hogy a világon sok minden lehetséges, de azt is tudom, mint van nevelve leányom, s ismerem erkölcseit és gondolkozását. Az igazságos isten napfényre fogja majd hozni az igazságot.” Fenicia a hamis vádtól lelke mélyében megsebezve, görcsökbe esett s élet és halál közt vergődött. Nagy nehezen tudták meleg takarókkal és más szerekkel ismét magához térítni. Mivel orvosokért küldtek, elterjedt a hír Messinában, hogy súlyosan megbetegedett, és sok női rokona és barátja sietett látogatására. Midőn megtudták szenvedése okát, mindnyájan megegyeztek abban, hogy Timbreo eljárását a legkeserűbben elitélték és szánták Feniciát. A beteg szűz, ki mindent végig hallgatott, összeszedte erre minden erejét és így szólt hozzájok: „Tisztelt asszonyok, töröljétek le részvevő könnyeiteket, melyek csak megújítják fájdalmamat és semmit sem tesznek jóvá. Türelemmel akarom elviselni, a mit az isten rendelt. Nem az eltaszítás, bármily nehezemre esik, volt az, mely engem oly mélyen megrendített és a legnagyobb fájdalommal töltött el, hanem annak a módja. Timbreo egyszerűen mondhatta volna, hogy nem akar nőül venni, s így minden jól lett volna; most azonban Messina minden lakosa oly bűn miatt fog elitélni, melyre soha nem gondoltam, annál kevésbbé követtem el. Jól tudtam, hogy rangom nem felel meg Timbreo úrénak és épen oly kevéssé családom vagyona. A mi azonban nemességünket illeti, a Lionato-család egyike a sziget legrégibb családjainak s már a Megváltó megtestesülése előtt a legtekintélyesebb családok közé tartozott. De ha nem is vagyok méltó ily előkelő és gazdag lovagra, mégis a legméltatlanabb módon taszított el, mert soha sem jutott eszembe, másnak ajándékozni azt, a mi a férjet illeti. Isten a tanúm, hogy igazat beszélek. Az ő bölcsesége szabta reám e megpróbáltatást, talán üdvösségemre. Mert ha állásomon felűl mentem volna férjhez, talán büszke és elbizott lettem volna. Azért minden bölcs akaratára bízok; s üdvösségemre fordítja e bánatomat is. Csak arra kérem alázattal, nyissa fel Timbreo úr szemeit, nem hogy ismét menyasszonyául fogadjon, mert közel érzem végemet, hanem hogy előtte s az egész világ előtt megtisztuljon meggyalázott emlékem. Tegyen mást s legyen mással boldoggá; nekem nemsokára elég lesz néhány marék föld. Atyámnak és anyámnak, valamint minden rokonomnak és barátomnak haldokló szavamat adom zálogul, hogy ártatlan vagyok, és bízom benne, hogy isten itélőszéke előtt fölmentést nyerek. És ezzel annak ajánlom lelkemet, kitől nyertem.” Fenicia utolsó szavai érthetetlen mormogásba mentek át, hideg verejték fedte tagjait s mintegy holtan hanyatlott hátra. A jelenlevő orvosok azon véleményben voltak, hogy a fájdalom megtörte szivét, és eltávoztak. Több óráig maradt a szűz e halálszerű állapotban, s szülei és barátjai mint elhúnytat siratták. Miután a többi vendég eltávozott, csak Lionato egy sógornője maradt vissza, hogy a boldogtalan anyának segítségére legyen a holttest megmosásában, melynek eltakarítása a következő napra volt kitűzve. A meleg vízzel való mosás ismét fölébreszté Fenicia életerejét, kinek lélekzete és érverése hét óráig megakadt, s mozgatni kezdte tagjait és felnyitotta szemét. Midőn anyja és nagynénje ezt észrevette, eleinte megrémültek, de csakhamar összeszedték magokat és mindent megtettek, hogy életre keltsék. Végre teljesen magához tért s kérdé, hol van? „Anyáddal és nagynénéddel,” válaszolt anyja, „olyan mély ájulásban feküdtél, hogy halottnak tartottunk; de istennek hála, még élsz.” „Ah! viszonzá Fenicia, jobb volna halottnak lennem, hogy nyomorúságom véget ért volna.” „Gyermekem, felelt az anya, add meg magadat isten akaratának, ki megtartja éltedet s mindent jóra fog fordítni.” Erre előhívta férjét, s tanácskozni kezdtek a teendők felől. Lionato azt határozá, hogy leánya újraébredése titokban maradjon, s titokban testvére Girolamo mezei jószágára viteti Feniciát, hogy néhány év múlva más név alatt ismét belépjen a társaságba. Úgy is történt. És a következő napon Lionato ünnepélyes temetést tartott és minden rokonával egy koporsót kisért, melybe valami nehéz tárgyat tétetett, a sírbotba. Egész Messina erről beszélt, s csak egy hang volt mindenek szájában, kik sajnálkoztak a boldogtalan Fenicia fölött és keményen kárhoztatták Timbreót. Timbreo is kezdett magába szállni és nagy nyugtalanság lepte meg. Magára akarta ugyan beszélni, hogy helyesen cselekedett, mivel saját szemével látta, mint lopózott egy ember Fenicia ablakához. De nyugodtabb megfontolás után mégis kétségei támadtak, mivel a Lionato-ház azon szárnya, hol az ismeretlen felmászott, lakatlan volt és Fenicia csak szüleinek hálószobáján át juthatott volna oda. Még többet szenvedett Girondo, ki a leányt őszintén szerette s most gyilkosának érezte magát. Sem enni, sem aludni nem tudott, őrjöngve bolyongott s néha közel volt hozzá, hogy megölje magát. Végre nem bírhatta tovább, fölkereste Timbreót, ki a király asztalától épen haza ment, és így szólt hozzá: „Timbreo úr, ha nem vagyok terhedre, tedd meg nekem a szívességet és kövess.” Erre a templomhoz vezette, melyben Fenicia el volt temetve, a bejáratnál elbocsátotta szolgáit s kérte Timbreót, hogy ugyanezt tegye. Kiséret nélkül léptek a templomba, melyben senki sem volt kívülök; és itt Girondo barátját a kápolnába vezette, melyben Fenicia emlék-köve állt, letérdelt a vélt sír előtt, kivonta tőrét s a következő szavakkal adta Timbreo kezébe: „Nemes lovag, mértéken fölűl vétkeztem ellened, de nem azért jöttem, hogy bocsánatodat kérjem, mert bűnöm nem nyerhet bocsánatot, hanem arra kérlek, hajts végre egy lovagias és istennek tetsző tettet, e gonosz kebelbe döfve a tőrt és áldozatul adva életemet a boldogtalan, ártatlan Fenicia hamvainak; mert e sírboltban temették el néhány nappal ezelőtt s én voltam gonosz oka halálának. Ha irgalmasabb vagy irántam, mint én magam, s megtagadod kérésemet, saját kezemmel hajtom végre magamon a bosszú munkáját. De ha e pillanatig a nagylelkű ember vagy, a mi mindig voltál, akkor nem fogsz habozni, megszerezni magadnak és szegény Feniciának a méltó bosszú adóját.” Csak most tudta meg Timbreo, hogy Fenicia holtteste fekszik itt, s ez, valamint Girondo szavai úgy megragadták, hogy könnyekre fakadt. Messze eldobta magától a tőrt, s kérte Girondot, hogy keljen föl s összefüggőleg mondjon el neki mindent, mire ez a következő vallomást tette: „Tudd meg, hogy Feniciát mindennél jobban szerettem a világon, s ha még száz évig élnék szenvedésben, ez sem lenne elegendő vezeklés azért, hogy oka voltam e leány siralmas halálának. Midőn ugyanis egy nyájas pillantást sem nyertem tőle, az a remény ámított, hogy az enyém lehet, ha sikerülne meghiúsítanom veled való nászát. Így amaz aljas tervet szőttem, melynél fogva elhitettem veled, hogy méltatlan reád. Az ember, kit éjjel ablakába mászni láttál, szolgám volt, s azt is, ki az első hírt vitte neked, én vesztegettem meg és fogadtam fel. Te eltaszítád őt magadtól s a boldogtalan megtört szívvel most itt fekszik eltemetve. Én voltam gyilkosa, bakója, s most térdeimen esengek, állj bosszút rajtam, mert tettem öntudata teherré teszi éltemet.” Timbreo keservesen sírt ezeket hallva, de belátta, hogy Girondón bosszút állva, nem támasztja fel Feniciát; azért elhatározá, megbocsátni amannak s mindent megtenni a halott meggyalázott becsületének helyreállítására. Így szólt tehát Girondóhoz: „Adná isten, hogy soha se születtem volna, vagy süketen jöttem volna a világra, hogy ne halljak ily borzasztó dolgokat! Soha sem leszek többé vidám, tudva, hogy én vagyok ama leány gyilkosa, kinek szerelme és erénye jobb jutalmat érdemelt volna, mint meggyalázást és rágalmat. De mivel az isten így rendelte, s a megtörténtet lehet ugyan kárhoztatni, de nem megváltoztatni, nem akarom még barátomat is elveszteni és fájdalmamat megkettőztetni. Egy dologért azonban szemrehányást kell tennem, hogy nem fedezted föl előttem szerelmedet, mert akkor visszaléptem volna s vágyaimat feláldoztam volna barátságomnak, vagy te mondtál volna le igényeidről az enyéim javára, és mind e baj nem történt volna. Most hadd legyen első gondunk, Fenicia nevét megtisztítni a meg nem érdemlett folttól, először rokonai előtt, aztán az egész városban.” Girondo könnyezve köszönte meg nagylelkű bocsánatot s késznek nyilatkozott mindenre, a mit akar, mert rabszolgájává teszi magát. Miután mindketten Fenicia sírjánál térdelve, szelleméhez fohászkodtak, Lionato házába mentek. Timbreo itt elbeszélte a történteket s Girondóval a szülék lábai elé vetette magát, hogy bocsánatukért könyörögjön. Lionato örömkönnyek közt ölelte át, szívesen megadta bocsánatát s hálát adott istennek, hogy napvilágra hozta leánya ártatlanságát. Ekkor így szólt hozzá Timbreo: „Atyám, mivel a sors meghiúsította legkedvesebb vágyamat vőddé lehetni, esedezem, rendelkezzél velem és mindenemmel, mintha fiad volnék. Tégy boldoggá parancsaiddal és semmi sem lesz nekem nehéz, a mit tennem kell érted.” Az aggastyán így felelt erre: „Mivel ily nemeslelkű vagy, kérlek szerelmedre, melyet gyermekem iránt tápláltál, ne gondolj házasságra, mielőtt tudtomra nem adod, és akkor fogadj el kezemből egy nőt, ha megnyeri tetszésedet.” E kötelezettség csekély elégtételnek látszott Timbreo előtt, és szivesen beleegyezett. Messinában hamar közhírré lett, hogy Feniciát ártatlanul rágalmazták; s a szüzet magát atyja azonnal hirnök által tudósította, hogy becsülete tökéletesen helyre van állítva. Lionato egy egész évet engedett elmulni, a nélkül, hogy Timbreót és Girondót tudósítaná Fenicia életben létéről. Ez e közben még nagyobb és szebb lett, mint valaha, és mellette húga Belfiore, valóban szép virág, dicső szűzzé fejlődött. Most már megérkezettnek hitte az időt Lionato, és egy napon így szólt Timbreóhoz: „Fel akarlak oldani irántam való kötelezettséged alól. Nemes kisasszonyt választék nőül számodra, ki bizonyára megnyeri tetszésedet, mert éppen oly gazdag szépségben, mint erényben. Vasárnap reggel néhány rokonommal és barátommal elhozlak téged és Girondo urat lakástokról, honnan egy mezei jószágra megyünk, nem messze a várostól, hogy ott előbb misét hallgassunk s aztán megismertessünk a hölgygyel, kit számodra választottam.” Úgy is történt. Midőn a társaság mise után a mezei lak termébe lépett, nemsokára több asszony és leány lépett be a mellékszobából, köztük Fenicia és Belfiore, mindnyájok közűl kiválva, mind a hold a csillagok közűl. Lionato most kezén fogta Timbreót, Feniciához vezette és így szólt: „Bemutatom neked, lovag úr, Lucilla kisasszonyt, kit nődül szántam, ha szeretni tudod.” Timbreo, kinek már előbb feltünt a szűz szépsége, hirtelen viszonzá: „Atyám, elfogadom a kisasszonyt, kit nőmül választál s kit királyra méltónak tartok, és ezennel hites menyasszonyomnak nyilvánítom, ha akarata megegyezik az enyémmel.” Mire Fenicia így felelt: „Kész vagyok mindenre, mit Lionato úr parancsol.” „És én, szép kisasszony, viszonzá ez, kérlek, fogadd férjedül Timbreo urat.” Egy pap is készen állt már, ki a párt azonnal összeadta. Az ünnepély után rögtön asztalhoz ültek. Timbreo már új arájának első megpillantásakor leírhatatlan megindulást érzett, s úgy volt, mintha minden szerelem átment volna rá, melyet Fenicia iránt érzett. Midőn a lakoma vége felé járt, tréfásan így szólt hozzá Fenicia nagynénje, ki mellette ült: „Vőlegény úr, első ízben vagy most eljegyezve?” Nem tudta visszafojtani könnyeit, midőn így felelt: „Tisztelt asszonyság, kérdésed megújítja egy szomorú esemény emlékét, mely elkeseríti s talán meg is fogja rövidítni életemet. Mert bármily boldoggá tesz Lucilla bírása, még sem feledhetek el egy másikat, kinek emléke féreg gyanánt rágja szivemet, mert én voltam oka meg nem érdemelt kora halálnak.” A mint ezt mondá, közbe vágott Girondo, ki vele szemben Belfiore mellett ült, és magát vádolta mint az egyedűli bűnöst. A néni most közelebbi körűlmények után kérdezősködött, és Timbreo keserű töredelemmel és bőséges könnyhullatással elbeszélte, mi történt közte és Fenicia közt. Mindenki mélyen megindult, de a néni tovább folytatá kérdéseit: „Mondd, lovag úr, mit adtál volna, ha első kedvesedet föltámaszthatod?” „Esküszöm az istenre, viszonzá Timbreo, hogy új arám tökéletesen boldoggá tesz; de a halott feltámasztásáért nemcsak egész vagyonomat, hanem fél életemet is oda adtam volna.” E szavakra Lionato nem tarthatta többé magát és mondá: „Tetteid, kedves fiam, rosszul illenek szavaidhoz, mert ma nőül vetted kedves Feniciádat s órákig ültél mellette a nélkül, hogy megismernéd; ez a te forró szerelmed?” Csak ekkor nyílt meg végre Timbreo szeme, s átölelve Feniciát az emberi boldogság tetőpontját érzé magát. Nem kevésbbé volt boldog Girondo, ki Fenicia lábaihoz vetette magát és bocsánatáért könyörgött. Fenicia nyájasan fölemelte s arra kérte őt és férjét, hogy ne gondoljanak többé amaz eseményre.

Ez az elbeszélés volt forrása Héro és Claudio történetének, a dráma egyik és látszólag fő cselekvényének. Látszólag, mert a másik pár, mely eredetét a költő szabad leleményéből vette, Bencze és Beátrisz viszonya, összeütközése és egyesülése nemcsak párhuzamosan halad az előbbiek történetével, hanem annyira kiemelkedik, annyira magára vonja a figyelmet, hogy sokan ezt mondják a dráma főcselekvényének, mely elsőnek született meg a költő agyában s döntőleg hatott rá a vígjáték megírásában. Két jellemet akart itt egymással szembe állítni, melyek egyformán tele vannak kiapadhatatlan elmésséggel, ellenállhatatlan vidámsággal, csipkedő éleselmüséggel és különböző neműek. Két ily egyenlő természetű és ugyanazon nemű ember nem állhatná ki sokáig egymás mellett; a férfi és a nő azonban addig csipkedi egymást, míg a sok ingerkedésből szerelem lesz. Két ily természetű és külön nemű ember ellenállhatatlanúl vonzódik egymáshoz, eleinte nem szerelemből, hanem inkább harczvágyból, lehet mondani, gyűlöletből, mert mindegyik a saját hibáját látja a másikban, s míg ezt meggyűlöli, lassankint megszünik önmagát szeretni; de nemcsak saját torzképét látja egyik a másikban, minél fogva meggyűlöli, hanem saját értékét is, minél fogva végűl megszeretik egymást. Az egyszerű háló, melybe beleesnek, nem szerelmöket gyújtja lángra, mely öntudatlanul és önként már mindkettejök szivében megszületett, hanem csak szemöket nyitja fel, hogy egymás szivébe tekintsenek és ott, mint tükörben, meglássák a saját szerelmöket. „Szerelmes én belém! mondja Bencze, no ezt viszonozni kell.” Más részről Beátrisz is hallja, mint itélnek róla:

…Gúny, gőg czikázik
Szikrázva a szemében; megveti
A mire csak tekint; úgy túlbecsüli
Saját eszét, hogy ahhoz mérve mindent
Fitymál, kicsínyel; ő szeretni nem tud,
Sem elfogadni bárminő alakban
Ily érzeményt: magát oly nagyra tartja

Pedig tud szeretni, a szerelem már meg is van szivében, a nélkül, hogy tudná. De rögtön megtudja, midőn a tükörbe, Bencze szerelmébe pillant és ott meglátja a saját szerelmét.

Miért tüzel fülem? Való-e az?
Gúnyért s daczért mindenki így gyaláz?
Isten veled kevélység, szűzi dacz!
Mögöttetek dicsőség nem tanyáz.
S te, Bencze, csak szeress, én azt viszonzom:
Vad szivem hű kezednek meghajol.
Szeress: én nyájasan összébbre vonzom
A szent kötelet, mely hozzád csatol.
Téged dicsér mindenki: ah, hiszem
Én ezt mindenkinél jobban hiszem.

Hogy a két tárgy közűl melyik vette először birtokába a költő képzeletét s melyik hatott döntőleg a dráma megírására, az meglehetősen henye kérdés, melyre senki sem adhat biztos választ. De az bizonyos, hogy a néző előtt Bencze és Beátrisz foglalják el a főhelyet.
CSIKY GERGELY

http://mek.niif.hu/04500/04551/html/magyar.htm