Lukács László
A karácsonyfa a sajtóban



A XIX. századi, első világháború előtti újságok, hetilapok írásban és képben is népszerűsítették a karácsonyfát. Karácsonyi számukban, ünnepi mellékletükben a karácsonyra, a karácsonyfára vonatkozó híreket, cikkeket, elbeszéléseket, verseket közöltek, amelyeket gyakran szép rajzok, metszetek illusztráltak. Karácsonyi vásárról szóló cikkek, ajándékokat, karácsonyfadíszeket reklámozó hirdetések is megjelentek lapjaikon. Ezért nem haszontalan e korszak régi újságait, főként a december végi számokat forrásaink közé bevonni. Olvashatunk bennük rövid híradásokat a jótékony egyesületek által óvodákban, árvaházakban, kórházakban rendezett karácsonyfa-ünnepélyekről, de hosszabb cikkeket is a karácsonyfáról, amelyeken a XIX. század közepén még érződik népszerűsítésének, terjesztésének szándéka.
A XIX. század közepének népszerű lapja, a Katholikus Néplap karácsony után rendre beszámolt arról, hogy Jáky Ferenc osli (Sopron m.) plébános 1855-ben karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a falu iskolás gyermekei számára. A Katholikus Néplap cikkei, beszámolói a karácsonyfa elterjesztését szorgalmazták, ahogy az 1864-es évfolyamban Házy Lajos verses magyarázata is (Liszka 1997,14). Elmagyarázza olvasóinak, hogyan értelmezhető a karácsonyfa a keresztény vallás, Jézus születésének és életének jelképeként:

Te vagy a paradicsomkert fája, mely megteremtette
Istennek kegyelmét az egész emberi nemzetre.

A rajtad pirosló virágok Krisztus vércseppjei,
A ragyogó gyertyák élő hitünk szövétnekei.

Évenként felállítalak szobám közepére,
Hogy eszembe jusson, mit hozott a kisded Jézuska,
Midőn üdvösségünkért megszületett a jászolba.

Ebben a korszakban a lapkiadás nem csupán üzleti, politikai célokat követett, hanem közleményeivel a közműveltség emelését is fontosnak tartotta. Magyarországon 1871-ben ennek szolgálatában 397 hírlap és folyóirat állt, amelyből 219 magyar, 108 német, 22 horvát, 15 szlovák, 13 szerb, 10 román, 5 olasz, 4 ruszin és egy héber nyelven jelent meg (Szinnyei 1871, 657). Tanulmányomban csupán a magyar nyelvű újságokban követjük a karácsonyfa útját. Nem volna tanulságok nélküli néhány XIX. századi német újság, a bécsi Die Presse, az Augsburger Zeitung, a müncheni Süddeutsche Zeitung, a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy a Neue Zürcher Zeitung, még inkább a régi freiburgi, bázeli újságok karácsonyi számainak áttekintése sem.
Felmerülhet, hogy Magyarországon az egyszerű földműves újságot nem járatott, nem olvasott, ezért a megjelent írások nem alakíthatták műveltségét. Olvasták azonban az újságokat a papok, tanítók, orvosok, gazdatisztek, akik révén azok tartalma hozzájuk is eljuthatott. A Budapesti Hírlap beszámolója szerint 1856-ban Pesten a mesterlegények karácsonyfa-ünnepélyén egy tanár magyarázta el az ünnep jelentőségét. 1862-ben a Nefelejts című lap arról adott hírt, hogy a Sáros megyei uradalmi cselédeknek karácsonykor az ispán tartott előadást a zöld ágról, a karácsonyfáról.
Erdélyben, ahol a karácsonyfa későn terjedt el, a karácsonyfa szót nem Weihnachtsbaum jelentésben használták először, hanem karácsonyi hírlapmelléklet, alkalmi használatú, másodlagos jelentésben (Szabó T. 1993, VI. 172-173). Petelei István, a Kolozsvár szerkesztője 1887-ben írta Szilágyi Sándornak: „Nagyságos Uram! Kérem írjon egy araszos cikket a karácsonyfámra.” (Bisztrai 1980, 136.) Egy ilyen „karácsonyfa” szépirodalmi megjelenítésével találkozunk Krúdy Gyula (1878-1933) Az ügynök karácsonya című novellájában, ahol a kávéházban az ügynök: „mérgesen dobta a földre a képes újságot, amelynek első oldalán egy angyal fenyőgallyat tartott kezében.” (1984, 137.) A szerkesztőségekben akkor még író-, költőjelöltek vagy valóságos írók és költők dolgoztak, akik a karácsonyi szám készítése miatt szenteste nem lehettek otthon a családi karácsonyfa alatt. Őket énekelte meg, saját magát is, Heltai Jenő (1871-1957) Karácsony a redakcióban című versében:

És együtt ül karácsonyestén,
A szeretet nagy ünnepén,
A szomorú redakcióban
Nehány mogorva bús legény.

Kint hull a hó fehér pihéje,
Olyan magasztos, mély a csend…
Mi körülüljük a kemencét
S fázunk, didergünk idebent.

Az egyik ír, a másik ásít,
A harmadik sóhajt nagyot:
Te szent, te szép fehér karácsony,
Fényed minékünk nem ragyog.

Itt üldögélünk, egymagunkban,
Szürcsölve búsan a teát.
Reggelre újság kell a népnek,
És vélemény és ideák.

Reggelre újság kell a népnek,
Amely ma boldog és mulat.
Ujság, amelyben van vezércikk
És sok családi hangulat.

Ujság, amely híven megírja,
Hogy olcsóbb lett a marhasó.
És boldog ünnepet kívánjon
Tenéked nyájas olvasó.

A Vasárnapi Ujság 1854. évi karácsonyi számában találkozhatott a „nyájas olvasó” a gyertyás, álló fenyőkarácsonyfa első szépirodalmi említésével, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi történetében (Jókai 1990, 487). Verset is olvashattak a Vasárnapi Ujság 1856. január 20-ai számában (A karácsonyfa), amit Dudumi Döme után szabadon fordíta E. A jeles szerző nem szerepel az irodalmi lexikonokban, itt azt jegyzik meg róla, hogy a Klänge aus dem Osten szerzője, fordítója. Filozófiai mélységekben járó költeményéből, melyben az emberi sorsot a karácsonyfáéhoz hasonlítja, csak két versszakot idézek:

A karácsonyfát lángokba vetjük,
Melly elébb örömet nyujta nékünk,
S nincs irgalom a megfosztott fának,
Mellyről minden fényt hamar letépünk.

Erre gondolj, ember, ha az élvnek
Virágait szedheted naponta;
Erre gondolj hogyha örömidre
A bánatnak fellege leronta.

A Szegedi Híradó 1861. december 21-ei számában A közelgő karácson-ünnepek című cikk névtelen szerzője népszerűsítette a karácsonyfát: „Tisztelem én fajunkat eredeti szokásaiban; de ami szívnemesítő, azt a külföldtől is szívesen utánzom: ily utánzásra méltónak találnám én a k a r á c s o n f á t s ezek eszméjével egybekötött családi ártatlan örömek elsajátítását.” Réső Ensel Sándor a Nefelejts című lapban 1862-ben a Sáros megyei tót cselédség karácsonfájáról írt (1862, 527; 2000, 240.) Arad politikai napilapja, az Alföld, M.S. betűjelű szerzője 1862. január 4-én a Deák Ferencnek állított karácsonyfáról tudósított: „(Karácsonyfa egy ,Bácsi’ számára.) A nyáron már közöltünk egy érdekes kis esetet, Deák Ferencznek a ,Szép Juhászé’-hozi kirándulásairól. Most úgy értesülünk, hogy azon, a nyarat ott töltött – nőnevelőintézet növendékei, kiket Deák oly előszeretettel gyűjtött mindig maga köré, ,Deák Bácsi’-nak egy karácsonfát készítettek, melynek minden ágán a leánykáknak egy-egy kézimunkája függött. A nagy hazafi e gyöngéd figyelmet érdekes faragványainak, melyek készítésében nagy mester, egy-egy példányával viszonozta.”
Dallos Gyula cikke a Magyarország és a nagy világ című, politikai, ismeretterjesztő és szépirodalmi képes hetilap 1865-ös karácsonyi számában Markó Károly két rajzát kommentálja (Dallos 1865, 202). Mielőtt rátér a két, Karácson estéje című Markó-rajz bemutatására, a karácsonyfát is megemlíti: „A szülői szeretet adományaival megrakott ragyogó tündérfát körülállják örömtől sugárzó arczczal azon ártatlan lények, kikhez jövő örömeink s reményeink kötvék, kik keblét a bú és keserv még nem látogatta.” Már a szerzőnek is volt karácsonyfája gyermekkorában: „Hol vannak a szerető kezek, melyek a mi karácsonfánkra rakták a Jézuska adományait?” Markó Károly egyik rajzán a karácsonyesti faluközpont látható, háttérben a templommal és a paplakkal. Előtérben egy nagy kéményes, jómódú ház ablakán keresztül a kivilágított szobában felállított karácsonyfát nézi egy édesanya három kisgyermekével. Nekik otthon talán nincs karácsonyfájuk, s a látványra éhesen tekintenek be a gazdag ember házába. A havas utcán egy édesapa halad, kezében talpba állított karácsonyfával, mellette nagyobbacska lánya a számára földíszítendő fa miatt boldogabbnak látszik, mint az ablaknál fagyoskodó gyerekek. Markó másik rajzán három angyal látható nagy hóban egy ház ablaka előtt. Az első kezében liliomszálat tart, kopog a bezárt ablaktáblán. A második lebeg a hó felett, kezében szépen feldíszített, gyertyás karácsonyfát tart, jobb karján kendőbe kötött ajándék, kalács. Szigorú tekintetű a harmadik angyal, jobbjában rézveretes könyvvel, bal kezében virgáccsal. Ő vizsgáztatja majd a házbeli gyerekeket: a könyvből kérdez, tudnak-e imádkozni, énekelni? A jól válaszolók ajándékot, a tudatlanok virgácsütést kapnak.
Forgó János a Vasárnapi Ujság 1866. évi karácsonyi számában közölt elbeszélése (Karácsony estéje) családi idillel indul: „A sugár fenyőfa ágairól apró viaszgyertyaszálak merednek fölfelé s a családatya, ócska házi köntösben, óvatosan megkerülgeti a csillámló lángocskákból, pogácsa-almákból, aranyos diókból, kötél általi halálra ítélt mézeskalács huszárokból alakult csodát s kezében a koppantóval, figyelve lesi, melyik viaszgyertyácskának nőtt meg a hamva. A mama ott ül, hol a fény legsugárzóbb s ölében az az izmos, 14 hónapos férfiú, szokatlan komolysággal vizsgálja a kezében levő diós szilva édes bélét…” (Forgó 1866, 622.) Vacsora közben egy szegény asszony érkezik hozzájuk kisfiával, akiknek még egyszer meggyújtják a gyertyákat a karácsonyfán. Otthon nincs karácsonyfájuk, itt legalább a látványának örülhetnek. A jószívű háziasszony téli ruhával, kaláccsal és sülttel ajándékozza meg őket. Ugyanebben a számban A keresztyénség ünnepei – Karácsony című, -i-s. szignójú cikkben a karácsonyfa jelentését próbálják értelmezni: „A karácsonyfa is, melynek a gyermekek annyira örülnek, bír bibliai jelentőséggel. Ennek ugyanis a paradicsombeli ismeretfáját kell jelképeznie, mely által a világra jött a bűn, melytől az embereket az ekkor született Üdvözítő megváltotta.”
Ugyanebben a kérdésben, ugyanekkor a Pesti Hírlap szerzőjét vadabbul magával ragadta a fantáziája: „Jelentékeny kellék volt elődeink ünnepély-tartásánál a zöld fenyű, melyet gyertyákkal szurkáltak tele, és a levágott áldozatok fejeivel aggattak be. Ez valószínűleg a világ azon örök zöld fáját jelképezé, melynek ágait atyáink az égen a tejútban látták s melynek gyümölcséből a csillagokat képzelék. E szokás mai napig is fennáll, azon módosítással, hogy a viaszgyertyácskákkal ékített fenyű-gallyakat a gyöngéd szülők, levágott áldozatok fejei helyett, minden kigondolható csecsebecsékkel és ajándékokkal aggatják tele a – gyermekek végtelen örömére.” (Konkoly 1866, 1.)
Varga János a Vasárnapi Ujság 1868-as karácsonyi számában megjelent cikkében így informálta olvasóit tárgyunkról: „A ,karácsonfa’ minden nemzeté, erről a mennyi szépet lehet mondani, oly fölösleges lenne; mindenütt egyforma, mindenütt ismerős. Százgyertyás zöldfácska, mely alatt édes mezőben czukor-báránykák legelésznek. Ágain a sok áldás, aranyos dió, czukor babácskák, arany alma; oldalához támaszkodva szilva-kéményseprő, láng-nyelvű lánczos ördög; körülötte képes könyvek, igazhajú bábuk, költemények, albumok, hímzett tárcza, óra-párna, mind, mind olyan apró kedvességek, mikkel azok szokták meglepni egymást, a kik egymást szeretik. Aztán ezt a sok szépet mind a ,Jézuska’ hozza jó kis és nagy fiúknak, leánykáknak – olyan látatlanul, hogy senki se tud róla semmit. Csak mikor esti harangszóra kinyílik a nagy terem ajtaja, akkor látják meg a sok szép mindenfélét a karácsonfa körül, mely száz apró gyertyácskájával ott ragyog az asztal közepén.” (Varga 1868, 634.) Figyelemre méltó az a megállapítása, amely a karácsonyfa különböző társadalmi rétegek körében, a különböző településtípusokon való elterjedtségére vonatkozik: „A karácsonfát a köznép nem ismeri, csak a czukrász kirakatokból, a hol esténként a fényes kivilágítás mellett órahosszat elbámulják a sok szépet s jót, s ha a nevét nem tudnák is, annyit szó nélkül is gondolnak, hogy az a sok jóság csak ’uraknak való’ Ennyit is csak a városiak mondhatnak, a falubelieknek tán még meséjökben se fordul elő.” (Varga 1868, 634.)
A Győri Közlöny tárcaírója 1868 karácsonyán arról értekezett, hogy túlzásba viszik az emberek a karácsonyi költekezést. Annyi pénzt kiadnak csecsebecsékre, hogy abból egész évben fenn lehetne tartani az osztrák-magyar hadsereget. Összehasonlítja a jelen helyzetet a korábbival: „Hej! Nem így volt ez hajdanában! A csekély ajándékok, miket csak két évtizeddel ezelőtt, a család-atya a karácsonyfa körül összegyűjtött, nagyobb örömmel fogadtattak, őszintébb érzelmeket ébresztettek, és jobb benyomást tettek azok kedélyére, kik ez ajándékokat nyerték, mint mai napság a legdrágább, legfényesebben kiállított ajándékok halmaza… – Azután meg nem is magyar ezen költséges szokás, a német sógorok úgy csempészték ezt társas életünkbe, hogy iparczikkeiknek nagy kelendőséget szerezzenek; a magyar ember beérte ez ünnepen avval, hogy éjfélig dióba zapárizhatott, onnét éjféli misére mehetett, és másnap jó mákos vagy diós patkót ehetett…” (Hétköznapi 1868, 409.) A tárcaíró azt kívánja, hogy szellemi ajándékokat vigyünk szeretett hazánk karácsonyfája alá, legyen egyetértés és összetartás közöttünk: „… hogy ez annyira zaklatott haza felvirágzásában előhaladhasson, így ezután az egyesek is képesítve lesznek szebb és több ajándékokat a karácsony-fára rakni.” Legfeljebb a jó szemű olvasók vették észre, hogy utóbbi félmondata ellentmondásba került kiinduló tételével.
A Vasárnapi Ujság 1871-ben az ismert fametsző és litográfus, Rohn Alajos, H. Fritzmann és Pollak Zsigmond rajza nyomán készült metszetét ajándékozta karácsonyi műmellékletként előfizetőinek, olvasóinak (Békés 1973, 115-116). A német romantika stílusában született triptichon közepén a betlehemi jászolt a kisdeddel, Máriával, Józseffel és a pásztorokkal, két oldalán a gazdag család kivilágított karácsonyfás, dús ünnepét, illetve a hozzájuk az ablakon keresztül betekintő szegényeket, apát két gyermekével látjuk. A Vasárnapi Ujság 1871. december 24-ei számában karácsonyi történet, vers és két metszet is található. Közülük L. Appelrath fametszetének címe: Karácsoni vásár Pesten. Két előkelő hölgyet ábrázol, akik a karácsonyfaárus asszonyok felé fordulnak. Mögöttük az öreg hordár alaposan felpakolva karácsonyfával, hintalóval, dobbal és egy nagy csomaggal. A képhez az olvasók körében a társadalmi békét erősíteni szándékozó kommentár is készült: „Azért a legvígabb vásár a világon a karácsoni vásár, mert itt nem testi dolgokat, szükségleteket, házi holmit, vagy effélét, hanem tiszta örömet vásárol magának minden ember, a legszegényebb is. Az utczaseprő gyermeke, ökölnyi karácsonfájának s a rajta függő egy pár diónak, aranyfürtös papírburkában és rongyból készített kis babácskájának, épen úgy örvend, mint a gróf úrficska és kisasszonyka mesterséges és drága játékai s csecsebecséi nagy halmazának; s a szegény apa gyönyöre gyermekei örömén nem kisebb, mint a gazdag apáé.” Az újság szemben levő oldalára H. Fritzmann Karácson este című fametszetét nyomtatták. Itt a kép felső részén egy előkelő család három generációja látható a karácsonyfa fényében, gazdag ajándékok között. Házuk előtt a behavazott utcán egy házaspár megy három kisgyermekkel. A hidegből, s talán az éhezéstől is elcsigázott gyerekek már nem is néznek be az ablakon, hogy a szép karácsonyfát meglássák. Csak apjuk néz dacosan, anyjuk pedig a gyönyörű látványtól átszellemülten a gazdagok karácsonyfája felé.
E számba a karácsonyi történetet (Három ezüst huszas) Könyves Tóth Kálmán (1837-1924) írta. Arra a karácsonyestére emlékezik, amelyen eljegyzése történt, apósa, egy vidéki műbútorasztalos házánál. A karácsonyfát és az ajándékokat is felidézte: „A nagy szoba templomi fényben tündökölt, s a diófa asztalon a picziny gyertyáktól megvilágított karácsonfa állott. Minden arczon öröm ült, s a gyermekek tekintete csodálatos bámulattal fügött a kis Jézus ajándékán. Arczuk ragyogott, szemük csillogott, s az édes meglepetés kellemes benyomása fogta el őket. Itt van, megérkezett a karácsonfa ajándékaival! Mindenkinek hozott valamit. Az édes anyának értékes kendőt, a családfőnek hímzett papucsokat, nagy tajtpipát, s a mi ezeknél is kedvesebb, egy képbe levéve gyermekeit. S a kis polgároknak játékot, aranyos kocsikat, szép képes könyveket, drága festékeket s olvadó czukorkákat. Mindeniken kiki neve ott ragyog aranyos betűkkel. Az apa nem győzi kiosztani, s az örömnyilvánításnak sem hossza, sem vége.” (Könyves Tóth 1871, 654.) Verset is kaptak az olvasók ezen a karácsonyon, W. Rajka Teréz hosszú költeményét (Karácsoni képek), amelyből a karácsonyi bevásárlásra és a karácsonyfára vonatkozó szakaszt idézzük:

De benn a városban forr, pezseg az élet,
Van zsibongás, jó kedv, minden zajtól éled.
A fényes utczákon mintha vásár volna,
Jön-megy a sok ember, mind sürgős a dolga;
Mintha egymást űznék, le s fel szaladgálnak,
Ropog a fagyos hó a mint rajta járnak.
A kocsi-kerék is tele ragad hóval,
Csikorogra nyargal a gyors futó lóval;
Míg könnyen suhannak a zörgetyűs szánkák,
Benne nevetgélő nők ülnek és lánykák.
Sorjában a boltok csábos, kirakatja,
A járókelőket oda csalogatja.
Nagy a kelendőség kicsiben és nagyban,
Rajzik a nép ki s be mint méhek a kasban.
Angyal akar lenni ez estén mindnyája,
Ajándékot rakván a karácsonfára:
Szegényet vagy dúsat, kitől milyen telhet,
Egy mézes kalácsot kapjon bár a gyermek,
Oh boldog a gyermek, ki az angyalt várja:
Míg éhezve fázik sok elhagyott árva,
Még kenyere sincsen a holnapi napra,
Pedig holnap ünnep, szent karácsony napja!

A Vasárnapi Ujság 1871. évi karácsonyi számában megjelent írások alapján elmondhatjuk, hogy azok a karácsonyfát olvasóik körében népszerűsítették, megkedveltetésében, elfogadtatásában szerepet játszottak.
A Békésmegyei Közlöny 1879-es karácsonyi számában ezt olvashatták: „… a karácsonyfa csak úgy ragyogott a sok aranydiótól.” Ugyanitt egy esztendő múlva ismét említették „a karácsonyfa aranyozott gyümölcseit.” Jótékonysági célból állított karácsonyfáról számolt be a Békés című újság 1894. december 30-ai számában. Ide kapcsolható Krupa András megállapítása: Békéscsabán a IX. század végén kezdett elterjedni a karácsonyfa. Először a polgárságnál, polgárosult nagygazdáknál, valamint az olvasottabb, tájékozottabb családoknál jelent meg (Krupa 1971, 106).
A Kis Újság, a kisemberek krajcáros lapja, 1901. december 24-ei számának címoldalán írásban és képben szegény gyermekek felruházásával összekötött karácsonyfa-ünnepélyt mutat be. Hosszú, terített asztal látható a rajzon, étellel, itallal, középen nagy karácsonyfával. A megajándékozottak nagyobbacska fiúgyerekek, egyikükre egy hölgy éppen télikabátot ad.
Uradalmi karácsonyfa-ünnepélyről tudósított Sárpenteléről, gróf Széchényi Viktor birtokáról a Székesfehérvári Friss Újság karácsonyi száma 1905-ben, ahol az uradalmi cselédség ajándékot kapott a földbirtokostól.
Végül az Alsólendvai Híradó 1911. évi karácsonyi számában arról írt, hogy a karácsonyfához már a szegények is nagyon ragaszkodnak: „… sok szegény ember készebb minden holmiját zálogba tenni, mintsem elmaradjon a karácsonyfa s a karácsonyi ajándék, vagy ’angyal fia’ ahogy régebben nevezték, s nevezik most is Erdélyben közönségesen.” (Halász 1994, 267.)
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a XIX. századi, első világháború előtti újságokban megjelent közlemények, rajzok, reklámok nagymértékben hozzájárulhattak a karácsonyfa magyarországi megismertetéséhez, népszerűsítéséhez, elterjesztéséhez. Régi újságaink karácsonyi számai a téma kutatása során nem elhanyagolható forrást jelentenek.

Felhasznált irodalom

BÉKÉS István
1973 Szegény ember gazdag városban. Fejezetek Budapest művelődéstörténetéből
1867-1917 között. Budapest
BISZTRAI Gyula sajtó alá rend.
1980 Petelei István irodalmi levelezése. Bukarest
DALLOS Gyula
1865 Karácson estéje. Magyarország és a nagy világ. I. 13. (december 24.) 202. Pest
FORGÓ János
1866 Karácsony estéje. Fővárosi kép. Vasárnapi Ujság. XIII. 51. (december 23.)
622. Pest
HALÁSZ Albert
1994 Az alsólendvai sajtó és a néprajz 1889-1919. Budapest
HÉTKÖZNAPI
1868 Vasárnapi levél. Győri Közlöny. XII. 102. (december 20.) 409.
JÓKAI Mór
1990 A koldusgyermek. Karácsoni történet. Elbeszélések (1853-1854).
485-487. Budapest
KONKOLY Dezső
1886 Karácsoni népszokások. Pesti Hírlap 1866. december 26. 1-2.
KRÚDY Gyula
1994 Az ügynök karácsonya. Karácsonyi legenda. Válogatás magyar szerzők
karácsonyi írásaiból. 136-140. Budapest
KÖNYVES TÓTH Kálmán
1871 A három ezüst huszas. Karácsonyi történet. Vasárnapi Ujság.
XVIII. 52. (december 24.) 653-655.
KRUPA András
1971 Jeles napok a Békéscsabán és környékén élő szlovákoknál. Békéscsaba
LISZKA József
1997 „Karácsonfa, karácsonfa!” Új Nő 1997/12. 14-15. Pozsony
RÉSŐ ENSEL Sándor
1862 Sáros megyei tót cselédség karácsonfája. Nefelejts III. 45. 527. Pest
2000 Magyarországi népszokások. Budapest
SZABÓ T. Attila
1993 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. VI. Budapest–Bukarest
SZINNYEI József
1871 Magyar hírlapirodalom 1871-ben. Vasárnapi Ujság XVIII. 52.
(december 24.) 657.
VARGA János
1867 Karácson ünnepe. Vasárnapi Ujság XV. 52. (december 27.) 634-635.


http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/29/29_komm_lukacs.htm