Payday Loans

Keresés

Életminőség javítás vagy rontás – 154. PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2011. december 19. hétfő, 17:19
than_mor_isaszegi_csata
ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK



I.

A POÉZIS PEGAZUSÁN


Arany János

FURKÓ TAMÁS


Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait:
Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait,
Amelyeket viselt... vagy, mondani akarom:
Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon. 

Mindig bolond hónap volt, mióta e világ,
Az, melyet márciusnak keresztelt a diák:
Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon!
Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium. 

De amióta Caesart hatalma nimbusán
Megdönték a zavargók Martius idusán,
Nem volt e hónak olyan tizenötödike,
Mint az, mely harmadéve amúgy közénk üte. 

E volt ütés magáért! ez volt a csattanás!
Szemét-fülét behúnyta nemes Furkó Tamás: -
Hiába! mindhiába!... most is zúg a füle,
S nemzetiszín karikát hány a szeme bele. 

Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot!
Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot!
Egyszerre úr a jobbágy: kalapját fölteszi,
S mellé a "szabadságot" négy garasér' veszi.[*]

Egyszerre tönkre jutva kilenc zsíros pere,
Melyek után maholnap uradalmat nyere;
S alóla, haj! kirúgva a táblabiró szék,
Melyen diurnizálva kényére nyujtózék. 

Damokles kardjaként függ felette az adó,
Előfogat, kovártély... mind oly irtóztató!
A régiből mi sincs már, csak ősi levele,
Hogy ablakot ragasszon, üveg helyett, vele. 

A régiből mi sincs már... de még van egy, igen:
Az egy Borbála asszony maradt a régiben;
Trónusok ingadoznak, és trónus összedül:
Az ő papucskormánya áll rendületlenül. 

Mint a vihar midőn tép nagy cserfa-szálakat,
Villám nyerít, a szél fú, fú hogy majd megszakad:
Zúg, tombol és világot dúl a forradalom:
S te szikla módra fennállsz, óh papucs-hatalom! 

Ekkép sohajta Furkó, hajdan kortesvezér,
S oly nagy kokárdát tűz fel, mint egy cseléd-kenyér.
Mi haszna! a szabadság ő véle nem közös:
Az ő jobbágyi lánca le nem hull, örökös! 

"Eh, örökös!" kiálta egy szép esthajnalon,
"El, a táborba holnap! hí a rácmozgalom;
Hetven nap, hetven éjjel: talán míg ez kitölt,
Az ördög elvisz ottan engem, vagy itthon őt." 

Gondolta és azonnal a készülőt veré,
Megköszörülte kardját, és flintát vőn elé;
Szerencse, hogy "muszájból" is menni kelletett,
Megbánta volna máskép ezt a készűletet. 

Elment tehát, s szivéből örült, hogy mehete,
Hogy otthon nem marasztja szitok vagy pemete.
És tarta nagy beszédet az indulás előtt,
Beléjött abba Árpád, s minden vitéz előd. 

Meg is tevé hatását a sallangos beszéd:
Legottan megcsodálák az ő' roppant eszét;
Legottan századosnak emelteté magát,
Mely rangra főfő érdem volt egy posztó kabát. 

Útközbe' már, előbb mint a rendelt helyre ért,
Vitézi hajlamának adá nem egy jelét:
Lehúzatá a bírót, ha nem volt kész fogat,
Felgyujtással ijeszté a rémült falvakat. 

Nem is volt párja ebben, csak egy-kettő talán,
Többek között egy A...purg, vagy B...purg Ferdinánd,
Vadászhadnagy, guerilla... vagy ilyenféle hős;
Emlékezik reá még egy régi ösmerős. 

Elvégre, hogy megálltak a rospont-szekerek,
"Itthon vagyunk!" kiálta, "ez már Nagy-Becskerek" -
Vagy Szárcsa, vagy Botos, vagy Torák, vagy Usdin... a
Kő tudja! - messzi külföld az a Vojvodina. 

Ottan, mihelyt evésben, ivásban jóllakott,
Kiállíta vitézül tizenkét silbakot,
Hogy őrzenék személyét minden megtámadás
Ellen, - tovább se gondolt vitéz Furkó Tamás.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

(1850) 

[*] A nemzeti kokárdát. A. J.


* * *

ishtar_goddess
II.

ÉLETKÉPFESTŐ - JELLEMRAJZOLÓ


Körmendi Lajos

A jósnő

A férfi ráérősen közeledett a régi pártbizottsági épület felé azon az utcán, amelyet ő, éppen a fenti épület miatt, egyszerűen csak Bronnajának nevezett. A sarkon befordult, ahogy ő hívta ezt a másik utcát, a Patriarsije Prudin, s elindult az áruház felé. Céltalanul nézelődött az órák és a bizsuk, a női fehérneműk és a férfi öltönyök között, majd felment az emeletre, bár a cipők, a szőnyegek és a műszaki cikkek sem érdekelték jobban, mint az eddig látottak. Megnézte a óráját. Még van harminc perce az autóbusz indulásáig. Lement a lépcsőn. S ekkor meglátta a jósnőt. Szép volt, fiatal, az eléje tartott tenyereket szemlélte figyelmesen, s egy számítógépbe táplálta be az adatokat. Ő tudja, miféléket. A férfi sokáig nézte a titokzatos műveletet, melynek végén a számítógép kiadott egy papírt, amiből a kíváncsi kliens mindent megtudhatott magáról. A jósnő rávillantotta zöld szemét. Uram? Odatartotta a tenyerét. Jó érzés volt, ahogy a nő hozzáért. Elkészültek, a jósnő nyújtotta a papírt. Ráírná a nevét? – kérdezte a férfi. Tudjam, legközelebb kit keressek! Jó. És ráírta: W. Annuska. A nő talányosan mosolygott. Mögötte a polcon napraforgóolaj volt. A férfi megnézte az óráját. Még van jó tíz perce. Igyekezett a buszhoz, ahogy ő nevezte tréfásan, a Szadovaja felé, menet közben azonban mohón átfutotta a számítógépes jóslást. Milyen okos ez a gép! – gondolta, miközben azt olvasta magáról, hogy érzékeny, józan, bölcs, megértő, tapintatos, jó modorú, szeretetre méltó, kreatív, következetes, hűséges, kapcsolataiban komoly és mélyérzésű, gyengéd. Amikor azt olvasta, hogy az ön testének a gyenge pontja a torka, s hogy egy rendkívül nagy sorsfordulóra számíthat éppen akkor, amikor e sorokat olvassa, a férfi rögvest lehülyézte magában a számítógépet. Aztán tovább böngészte a papírt. Vigyázzon, mert az ön torka különösen érzékeny a kamionokra! – óvta őt a gép. Micsoda baromság! – gondolta a férfi. Hogy jön ide a kamion? Közben lelépett az úttestre. A fékcsikorgásra és a női sikolyokra összeszaladt a nép.



A várakozó

Ült az előszobában, várta, hogy behívja az igazgató. Az új munkájára gondolt, ha ugyan az előzőt, a tanulást, annak lehet nevezni. Mit fog itt csinálni? – ha egyáltalán felveszik. Várt. Hát akkor pukara, gondolta, s óvatosan, hogy a titkárnő ne vegye észre, elkezdte a belégzést. Az első récsaka után úgy döntött, abbahagyja, mert túl hangos a kilégzés. A titkárnő gyanakodva nézte. Ő mosolygott. Az orosz érettségire gondolt, a barátja feleletére. A tanárnő felmutatott egy ceruzát.

– Sto eta?

– Hm.

– Eta karandás?

– Da, eta karandás!

– Sto eta?

– Da, eta sto!

A tenyerébe temette az arcát, a titkárnő ne lássa, hogy röhög. Biztos azt gondolja a csaj, hogy milyen komolytalan ez a kis vankuj gyerek. Szerette az ilyen különös szavakat: vankuj. A nőről eszébe ötlött történelemtanára. Mindig mesélt az órán, hogy volt, mint volt, amikor még ő is? A lányokkal. Arra eszmélt, hogy kicsengettek. Hadarni kezdett.

– Mit vettünk ma? Mohácsi vész? Itt vannak a törökök, itt vannak a magyarok, huj, huj, hajrá! A többi ott van a könyvben.

Rázkódott a teste a visszafojtott röhögéstől. Elhatározta, hogy nem gondol az iskolára, mert így sohasem veszik fel dolgozni. Akkor mire gondoljon? Kire? Talán a főnökre, akire vár. Milyen lehet? Biztos volt benne, hogy az illető későn nősült. Későn hősült. Arra is megesküdött volna, hogy egy nő taszítja majd nyomorba. Ismét kijavította magát: egy nő taszította gyomorba. A fiú mosolygott. Valamikor biztos egy Casanova volt a nagyfőnök, gondolta. És most? Amire én törekszem, nem megy, mert már öregszem. Nem bírta tovább, kibuggyant belőle hangosan is a röhögés. Látta maga előtt az igazgatót kudarcának színhelyén, a titkárnő ágyánál, amint elsomfordál, és elmotyogja az iménti rémes rímet. Az ajtóra nézett: még mindig zárva. Meddig kell még várni? Elképzelte párbeszédüket, miután bement a szobájába. Ő majd megdicsér egy képet a falon.

– Szép ez a kép.

– Igen. Nagyon derűs – bólint az igazgató.

– Ki festette?

– Fényes Szabolcs.

– Gondoltam. Mindjárt gondoltam, hogy Fényes Adolf.

A titkárnő kávét főzött. Szerette ezt az illatot. Megint a nagyfőnökre gondolt. Lehet, hogy mégis korán nősült? Mondjuk, húszéves volt, s elvett egy huszonkilenc éves nőt. A főnök anyja úgy hívta a menyét, hogy „öregasszony” Most megint elröhintette magát. A titikárnő mérgesen nézett rá. Nem számít, gondolta a fiú. Ez a nő már nincs is. Nemhiába írta egyik felejthetetlen dolgozatában kedvenc klasszikusa, a padtársa, hogy „Pongráci István szerette a nőket. Mikszáth utoljára Mária Teréziát csókolta meg, és úgy vallotta, hogy ővele kihalt a többi asszony”. Elemi erővel tört ki belőle a harsogó röhögés. Felállt, az ajtóhoz botorkált, kiment. Pedig éppen most hozta neki a hírt a főnöktől kilépő titkárnő, hogy az igazgató úr ma már nem tudja fogadni.


* * *

fielding orgia
III.

POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP



PÁZMÁNY PÉTER

A FESLETT TÁRSAK ÉS HÍZELKEDŐK BARÁTSÁGA VESZEDELMES


2. rész


Akinek barátja fajtalan, attúl éktelen szókat, szerelmeskedő énekeket, mocskos históriákat, buja verseket, kerítésre való nyájas beszédeket kell hallani; mivel egyébrűl sem tud szólani. A szóláshoz járulnak a rút példák. Azért a szemérmes ifjú füle, hozzászokik lassan efféle szókhoz és képezésekhez. Azután a természet hajlandósága izgatásiból, ezekhez édesedik az akarat: a szerelemrűl írt verseket kezdi olvasgatni az ártatlan ifjú. Tovább mégyen, és ami szívében forog, arrúl örömest kezd beszélgetni. Végtére, mivel amit örömest hallunk, azt künnyen cselekedjük: a bujaság förtőjébe heveredik, mint a disznó a sárba.

Ne csudálja senki, hogy a fajtalanok disznó nevet viselnek: mert a Szentírás ehhez hasonlítja őket, mikor azt mondja, hogy a tisztátalan asszony, akármely szép legyen, olyan, mint a disznó, melynek orrán aranyperec vagyon. Régi kérdés volt, miért nem esznek disznóhúst a zsidók? Némelyek azt mondották, hogy tisztelik a disznókat, mivel orrok turkálásával tanították embert a szántásra. Mások azt mondották; hogy féltek a poklosságtól; mert látván, hogy a disznó hasa rühes folyadékokkal rakva; azt alították, hogy poklosok lésznek, akik disznóhússal élnek. De Clemens Alexandrinus igazán írja, hogy Isten parancsolatja tartóztatja a zsidókat a disznóételtűl. Isten pedig, a disznóhúst tilalmazván, azok társaságát akarta hogy távoztassák, kik az utálatos bujaság posványában disznó módon bűzhödnek. Másutt ezen doktor azért mondja, hogy nem akart Isten az ő népe között disznókat szenvedni; mert ha a disznó minden jó füveket gyökerestül kitúr és elveszteget: a disznóhoz illendő buja fertelmesség is kiszaggat minden jót az ember lelkéből: mindenestül testté tészi embert. Mert miképpen a disznó nemcsak minden undok ganéjt megeszik; és egyéb állatok felett gyönyörködik a büdös sárban és ocsmány helyekben; hanem szemeit úgy a földre függeszti, hogy soha az eget nem látja, hanem mikor hanyattá döjtik: azonképpen a bujaságra vetemedett ember az égre nem néz; annak elnyerésére nem függeszti kívánságát, hanem ganéjra és undokságra vágyódik.

Aki dőzsölő és hashizlaló nyalakodókkal barátkozik, eszébe sem veszi, hogy hasát Istenné tészi; és torka kedvéért minden ájtatosságot félbeszakaszt: megízelíti a kocka-, kártyajátszást, a sétálást, csevegést, hahotát, trágárságot: egyszer is, másszor is a bortúl megzajosodik feje, bolond örömre gerjed szíve. Nem jut eszébe, hogy a böjtölés őrző mestere az ifjúságnak, és hogy a kövérség akadék a bölcsességnek, melynek szerzője a karcsúság. Azért idejét, pénzét, böcsületit vesztegetvén, kirekeszti szívéből az isteni félelmet: gyűlöli a mértékletességet: csúfolja a józanságot: csak nevetés, játék, dőzsölés minden dolga. Végre arra jut, amire jutott volt Szent Ágoston, a gonoszak társaságából: aki szégyenlette, ha társaihoz hasonló gonoszságot nem cselekedett. És mikor baráti közül valaki dicsekedett feslettségével, pironkodásnak tartotta, hogy ő olyan nem volt. Sőt hazugsággal toldotta gonoszságban való dicsekedését, hogy mennél tisztább volt, annál rosszabbnak ne ítíltetnék.

Ládd-é, mire viszi embert a gonosz társaság? Azért méltán ellenséges barátságnak nevezi Szent Ágoston a gonoszak barátságát. Szent Bernárd gyűlölséges szeretésnek. Aristóteles azt írja, hogy latorság a gonoszak barátsága, mely embert latorrá tészi. Azért vipera mellett fekszik, úgymond Szent Jerónymus, aki gonoszakkal együtt lakik. Mert ha barátod mocskos, akármely tiszta légy, megmocskol, ha megillet. És mind a jók, mind a gonoszak társalkodása szeretésre indít.

Tudta jól Szent Dávid, hogy aki gonosszal lakik, gonosszá lészen: azért sokszor írja, hogy egy úton nem jár a feslettekkel: egy székben nem ül a hívságos rosszakkal: egy házban nem lakik a kevélyekkel.

Isten ő maga parancsolta Lótnak, hogy távul menjen a gonoszak társaságátúl, ha együtt nem akar vélek égni: Mózessel kergeté az ártatlanokat Dátan és Abiron mellől, hogy vélek ne vesszenek. Nemcsak azért kell tehát a gonosz társaságtúl futnunk, hogy gonosz erkölcsöt és szennyet reánk ne kenjen; hanem hogy romlásával minket is el ne borítson.

Noha pedig akármely gonoszságba merültek nyájaskodását és társaságát kerülnünk kell; de nevezet szerént két rendbéli emberektől, mint legveszedelmesb dögtűl, távul kell járnunk.

Elsők a hittűl szakadott prédikátorok, kik édes beszédekkel és az evangéliom szavainak hamisan magyarázott festékével fedezgetik és lélekveszedelemre osztogatják halálos mérgeket. Sok helyen erős parancsolatokkal kötelez a Szentlélek, hogy ezeket messze kerüljük: ne verekedjünk vélek; ne köszöntsük őket; szóba se bocsátkozzunk vélek: mert az ő beszédek, mint a fene rák, gyógyulhatatlan nyavalyát hoz emberre.

Ezt bötű szerént megtartották a régi hívek, mint ezelőtt Szent János, Policarpus és több nevezetes emberek példájából megmutatók; mert azt ítílték, amit ilyen szókkal írt Tertullianus: Valamiket Isten a poklosok távoztatásárúl parancsolt, példázták, mely szorgalmatoson kell kerülni a hittűl szakadott eretnek embereket.

Mások, akiket igen kell kerülnünk: a hízelkedők. Mert jobb az igazak dorgálása, hogysem a hízelkedők csalogatása: jobbak az igazmondók sebesítési, hogysem a hamisak csókolgatási. És miképpen az Isten minden áldozatban megkívánta a sót, megvetette a mézet: úgy az okos ember inkább kedveli, aki igazmondással csípi, hogysem aki mézes szókkal édesgeti.

Igazán írja Aristóteles, hogy azért gyönyörűséges a hízelkedők társalkodása, mert tettetik, hogy csudálják, böcsülik, szeretik, akinek hízelkednek. Mivel azért természet hozta, hogy kedvesb az embereknél, mikor őket szeretik, hogysem mikor egyebeket szeretnek. Mert miképpen jobb a méltóságos tiszteket érdemleni, hogysem viselni: úgy dicsíretesb, ha szeretésre méltó jóságok találtatnak bennünk, hogysem ha mást szeretünk. Mivel azért mindeneknél kellemetes a tisztesség, és mindnyájan kedvelik, mikor őket böcsülik és szeretik: innen vagyon, hogy vélte találtatnak (még ha találtatnak), kik a hízelkedők mézes beszédét megvetik, sőt kik jókedvvel nem veszik. Mert mikor megvettetnek a hízelkedések, akkor is tetszenek: és ha gyakran kirekesztetnek is, de végre helyt találnak. Maga a hízelkedő nem minket szeret, hanem azt, amit halász tőlünk: reménységért hazud: nyelve mézzel és tejjel foly, de szíve sokszor epével teli: szóval böcsületes, és barátságot mutat, de valósággal esztelennek ítíl; és vagy csúfol, vagy csalni akar rajtunk. Azért a Szentírás gyönyörködtető Syréna nevet ád nékik: mert mint a Syrénák szép éneklésekkel elaluttyák, azután megfojtják az embereket; úgy a hízelkedők édes beszéde szörnyű veszedelmekre viszi az embereket. Nem is elég a hízelkedés ellen viasszal bédugni fülünket, mint Ulisses társai fülét viasszal siketítette a Syrénák éneklésére: hanem nagy lelki vigyázás és tekéletes akarat kívántatik ennek győzedelmére.

Seneca a hízelkedőt édesgető ellenségnek nevezi. A Szentírás sem egy helyen mondja, hogy akik dicsírnek és boldogoknak mondanak, megcsalnak és nyakra-főre taszítnak a veszedelmekre. Mely mondással kifejezi a Szentlélek, hogy nem olyanok a hízelkedők, mint a halászok, madarászok: mert ezek, sokszor megvetik hálójokat, sokszor horgokat, tőröket, lépes vesszőjöket elrakják, és semmit nem fognak: de a hízelkedők nemcsak meg akarnak csalni, hanem valóságoson megcsalnak, és nyakra-főre taszítnak. Mert mesterséges, szép szókkal kereskednek: mézes beszédekkel mérték és érdem felett égig magasztalnak; boldognak mondanak. Ha szólunk, azt kiáltják: Isten szól, nem ember: vagy azt mondják, amit az igen gorombán szóló Valens császárnak mondottak a hízelkedők; hogy Cicero virági folynak ajakunkból. Ha valamit értelmesen mondunk, esküsznek, hogy Plátó és Aristóteles tanulhatna tőlünk. Egyszóval mindent csudálnak, mindent dicsírnek és magasztalnak bennünk; mint a ház tetején forgó vitorlák, oda fordulnak, ahová fúj a szél; mint a kaméleonok, minden színekben tűnnek, mindenek tetszéséhez és hajlandóságához alkalmaztatják magokat, noha mint a kaméleon, fejér színt magára nem vehet, úgy a hízelkedőben tiszta igazság nem lehet: mert csalárdul kereskedik, hasznot horgász, szón akarja megvenni, amire szüksége vagyon: valahol reménysége nincs a haszonnak, megreked a malom, és nem forog a nyelv kereke; megszűnik a dicsírés. Mert mint a fecskék, nyárban velünk vannak, télben távul járnak: úgy a hízelkedők nem az embert, hanem a jó szerencsét követik, és amint Plutarchus írja, miképpen a tetvek mindjárt kimásznak, mihent elfogy a betegben a vér, mellyel tápláltatnak: úgy a hízelkedők az értékesen kapdosnak, a szegényektűl elröpülnek. 

Igazán mondja pedig Szent Péter, hogy a hízelkedők kereskedése magoktúl gondolt hamis szókkal vagyon. Mert a bűnöket jóságok nevével magasztalják: a bolond pompát bévkezűségnek; a dőzsölést és részegeskedést barátságos társalkodásnak; a kevélységet jó magaviselésnek; a rút fösvénységet takarékosságnak; a csintalanságot vigasságnak; a buja szerelmeskedést víg nyájaskodásnak; a dühös haragot bátor merészségnek nevezik. Viszont a jóságot vétkek nevezetivel gyalázzák; a bátorságot vakmerőségnek; az erősséget versengésnek; az okosságot félelmes puhaságnak; a szorgalmatosságot fösvénységnek; a szemérmetes tisztaságot paraszt vadságnak híják. Ezzel a mesterséggel a szép névbe öltözött gonoszságok szégyenletit kimossák emberből, és a jóságok szépségét megmocskolják rút nevekkel, hogy azok kívánását meghidegítsék.

Ki győzné előszámlálni, mennyi kárhozatos vélekedéseket oltott az emberek szívébe az édes beszéd? Mely sok jámborokat fene gonoszságra vitt a hízelkedők mestersége.

Ha látja a hízelkedő, hogy valakit bosszúval illetnek és haragra indítnak: nemhogy csígatná és Isten haragja félelmével oltaná a gerjedező tüzet; hanem azt kiáltja: Méltán haragszol! Ily nagy nemből származott, ily nagyra született, bátor szívű emberhez nem illik, hogy mással hagyja magát tapodtatni: minden igazság szerént tartozik ember oltalmazni tisztességét, melyet aki megmocskol, életre sem méltó. Azért eleink jó híre-neve, magának böcsületes tekintete, szeme előtt forogjon: ne engedje, hogy valakinek vakmerősége őtet földhöz verje. Tisztessége oltalmáért kardhoz nyúljon: ellenségét úgy büntesse, hogy mások is tanuljanak, és ne szegezgessenek rajta. Ha most elnyegi és elnyeli ezt a gyalázatot, másszor nagyobbat várjon.

Oh, veszedelmes biztatások! Oh, istentelen tanúságok! Oh, átkozott nyelv, melyből oly tűz, oly versengés támad, hogy a fejedelmekkel is egybeveszti! Efféle szók úgy nékiköszörülik embert, ha eszén nem jár, hogy nemcsak szabadosnak, hanem tisztességesnek véli az istentelen bosszúállást. Ilyen bolond Persuasióval biztatta Anaxarchus Világbíró Sándort, ki mikor azon siránkoznék, hogy Clitust megölte, azt mondotta néki, hogy minden szabad a királynak: ő az igaznak és tisztességesnek mértéke: mind jó, mind igaz, valamit mível a király. Ezzel az utálatos hízelkedéssel úgy elbátorítá Sándort a gonoszságban, hogy azután tartóztatás nélkül cselekedett mindent.

Ha látja a hízelkedő, hogy valaki hajlandó a bujaságra: szép, lágy beszéddel fülébe rágja, hogy a természet hozta embernek, hogy tisztességes szerelemtől ne légyen idegen; csak az igen vad természetű parasztokhoz illik, hogy a szép nyájaskodásokból kivonják magokat; a planéták és több csillagok, mennyei erejekkel oltanak némely emberekbe szerelmes indulatokat. Mindnyájan barátok nem lehetünk: nálunknál szentebb és tudósb emberek estek a szerelembe: sőt nincs oly állapot, melyben Venus vitézi nem volnának. És mivel ennyien estek ebbe az édes kalitkába: nem oly tisztességtelen ez a vétkecske, hogy embert gyalázatba ejtse. Ez a hízelkedők olaja, mellyel kenik a kereket, hogy a veszedelem útján sebesen menjen. Efféle bolond és ördögi beszédekkel úgy reáköszörüli a hízelkedő a tudatlan ifjat, hogy minden fertelességre hanyatt-homlok rohan. Akarsz-e errűl példát? Amnonnak, a Dávid király fiának, egy hízelkedő barátja vala: mikor ennek megjelentette volna az ifjú, hogy a húgát, Thamart igen megszerette: nemhogy intette volna efféle éktelenség távoztatására; de sőt néki biztatá és reátanítá, mint tegye beteggé magát; mint csalja magához húgát; mint tégyen erőt rajta. És ne féljen; mert künnyű a király fiának, ilyen kis dolgot lekötni. Ezzel a bolond biztatással Amnont nyakra-főre taszítá az undok fertelmességre, azután testi-lelki halálra.

Ezekből megtetszik, hogy a hízelkedés minden vétkeket nevel és terjeszt: minden jóságos indulatokat megfojt és eltemet, mert az istenfélőket babonásoknak; az ájtatosokat barátoknak; az igazságszerető jámborokat bolondoknak nevezi. Azért fussatok, fussatok mindnyájan ezektűl a dögletes poklosoktúl. Dugjátok bé fületeket a hízelkedők szavaira, ha veszni nem akartok! Ti kiváltképpen, kik nagy állapotban vagytok; mert legnagyobb gondja a hízelkedőnek, hogy a fejedelmi embereket vigasztalja hazugságokkal. Ugyanis a fejedelmek szerencsétlensége, hogy egyébbel bévelkednek; de nincs, aki igazat merjen mondani nékik. Senki előttök igazán meg nem mondja, amit javall; hanem azon mesterkednek az udvari szolgák, ki mennél gyönyörűségesben csalja fejedelmét.

Tagadhatatlan, hogy magok vétkesek a fejedelmek, hogy a hízelkedőktűl megcsalatnak. Először azért, mert magok leginkább hízelkednek magoknak: és örömest hallják, akik bizonyítják, amit magokrúl alítanak. Másodszor azért, mert a fejedelmeknél az igazmondás gyűlölséget szerez, és igazat monda Achab előtt Achior, igazat monda Holofernesnek, és halálra szentenciázák érette. Mert közönséges kívánságok a fejedelmeknek, hogy nékik oly dolgokrúl szóljanak, melyekhez kedvek vagyon. Azért mikor Sedecias király Jeremiás prófétátúl tanácsot kérdene; addig nem felele a próféta, míg a király meg nem esküvék, hogy meg nem öleti igazmondásáért. Nézd, mire jutott a világ! Esküvés nélkül nem hihetni a nagy uraknak, hogy az igazmondásért fejünket bé nem törik, életünket el nem fogyatják! És csudálkozunk, hogy a fejedelmek körül mindnyájan hízelkednek? Hogy mint a tükörök, örülnek vagy sírnak; mint az árnyékok mozdulnak vagy állnak az udvari szolgák, urok indulati szerént? Hogy a Cyrus anyjának tanácsából, akik a fejedelmekkel szólanak, selyem vagy gyapot lágy szókkal élnek? És arra jutnak, amit későn eszébe vett Antigonus király, ki mikor a vadászatban elbolyongott volna, egy parasztember házába szálla, és a királyrúl beszélgetvén, azt mondá a szegény ember; hogy a király jámbor, de rossz gondviselőkre bízta dolgát, maga pedig vadászatban tölti idejét. Másnap, feltalálván fő emberi, és királyi köntösét reáadván, azt mondotta, hogy mióta királyi köntöst visel, soha magárúl igaz szót nem hallott, hanem csak tegnap. Annak okáért, senki jobb tanácsot nem adhat a fejedelemnek, mint Demetrius Phaleraeus adott, mikor azt mondotta, hogy könyveket olvassanak: mert amit senki meg nem mer mondani nékik, azt a könyvekben találják.

De lássuk rövideden, mint kell a hízelkedőt megismérni és választani a jóakarótúl? Bizonyos, hogy a hízelkedők kedveskedése közel jár a barátságos jóakarathoz. És noha sok jelenségeket adnak a tudósok, melyekből a hízelkedőt megválaszthatjuk barátunktúl: de főképpen két dolog ismérteti a hízelkedőt.

Először: Aki mindent kezedre ád, valamit mondasz; mindent dicsír, valamit mívelsz: bizonyos, hogy nem barátod, hanem hízelkedőd és veszedelmedre terjesztett háló: vagy amint Diógenes mondotta: mézes kötél, mellyel megfojtnak. Aki igaz barátod, nem dicsír mindent, hanem csak ami jó; amit vétkesnek ismér, azt szabadoson megfeddi. Azért Agesiláus csak azok dicsíretit hallotta örömest, kik mikor kívántatott, rágalmazták sok dolgait. Valaki tehát olyan, mint az echo, és minden szavadat javallja, minden tetszésedet erősíti: bizonyos, hogy hízelkedő; és a mézes szókkal oly dolgokat elhitet nagy emberekkel, melyeket bolondnak sem kellene hinni. Alexanderrel elhitette a Jupiter papja, hogy ő Jupiter fia; és az egész földet, mint atyai örökséget, néki adta. Demeter királlyal elhitették; hogy mikor nagy huruttal hányta a torhát, oly szép hangosságot adott, melynél szebbet a musica éneklések sem szerezhetnének. Ami nagyobb: Roboammal elhiteték az udvari hízelkedők, hogy az ő kisujja nagyobb a Salamon derekánál. Justinianus császárral elhiteté Trebonianus, hogy soha meg nem hal, hanem elevenen mennyországba ragadtatik. Menécrates doktor, egynéhány beteget szerencsésen meggyógyíta: elhiteték a hízelkedők, hogy ő Jupiter Isten, azért leveleiben magát Istennek nevezte. Meg sem olvasván levelét Agesiláus, ilyen választ írt: ilyen oktalanságokra viszik embert a hízelkedők.

Egyszóval, a hízelkedő és jóakaró között oly különbözés vagyon, mint a szakács és orvos között. A szakács nem gondol azzal, hogy egészséges vagy ártalmas az étek: csak arra vigyáz, hogy jó ízű és urak szájának kedves légyen, amit készít. Az orvos pedig a jó étektűl elfogja embert, ha látja, hogy nehézemésztő, és ízetlen italokat ád, noha egészségesek. Úgy a hízelkedő csak szájízre néz: a jóakaró, igazmondásával ecetet önt fekélyünkbe és tisztogatja sebeinket.

Másodszor: Aki vagy a benned lévő jókat voltánál nagyobbra magasztalja, vagy ollyal dicsír, aki benned nincsen: hízelkedőnek tartsad; és magadrúl többet ne higgy másnak, hogysem magadnak. Azért aki szemedben dicsír, azt mondjad; hogy hallod, minéműnek kellene lenned, de magadban nem érzed, hogy olyan volnál. És mint Alexander megvallá, hogy sebei fájdalmából isméri, hogy hízelkednek, akik őtet Istennek mondották: úgy az okos ember, magában érzett fogyatkozásoknak többet hiszen, hogysem a füllel hallott hízelkedéseknek. Bezzeg aki igaz jóakarónk, nem szemünkben, hanem hátunk megett; nem barátink, hanem ellenségink előtt; nem költött, hanem valóságos jókkal dicsír. 

De ideje véget vetnünk tanúságunkban. Azért kívánom igen, hogy mindnyájan két dolgot tanuljunk mindazokból, amiket hallánk. Egyiket, hogy akármely hasznos, akármely kedves barátkozás légyen, de ha látjuk, hogy veszedelemre vonszon, elvessük és messze vessük tőlünk. Mert ha a Krisztus kötelezése szerént a magunk kezét el kell vágnunk, szemünket ki kell tolnunk inkább, hogysem ezekkel bűnre vitessünk: nem illendőbb-é ellennünk akárki nélkül, hogysem elvesznünk barátságért? Másikat, hogy senki ne tartsa mentnek magát, hogy azért gonosz, mert gonoszok között lakik! 

Ha Ábrahámot bálványozó atyja; Józsefet tisztátalan asszonya; Mózest a fáraó udvara gonoszsága; Jóbot a Hús földének feslett szomszédsága meg nem tántorította, ha sok több szent jámborokat az istentelenek között való lakás el nem ragadott, és gonoszságba nem kevert: most sem rövidült meg az Isten karja. Istent ne kísértsük, veszedelembe akarva ne elegyedjünk: hanem imádkozzunk és vigyázzunk; a gonoszok között is megőriz Isten az utolsó romlástúl, Szent Fia érdeme által. Ámen.


* * *

rama_and_hanuman_fighting_ravana
IV.

LATKÓCZY MIHÁLY.


INDUS MYTHOLOGIA.

Emberemlékezet óta India volt az, mely természeti viszonyainak tarkaságával és lakóinak zárkózott, titokzatos szokásaival mindenkinek figyelmét és érdeklődését magára vonta. Sajátszerű növényzetét, érdekes és hasznos állatait bámulták; titokzatos szokásai mögött az emberészt meghaladó bölcseséget sejtettek, csak ujabban tudjuk, hogy ez a bölcseség mennyire távol esett a nép zömétől és mennyire kiváltságos azoknak az indusoknak a szerepe, a kik népük fejlődését és különösen vallási fejlődését elejétől végeig áttekinthették és annak három korszakát megérthették. E három korszakban egyfelől egyre halmozódik a babona, másfelől egyre tisztul az eszmei és eszményi tartalom. E korszakok: a hőskor természetvallása, a Brahma-vallás és a Budhizmus.



A TERMÉSZETVALLÁS.

Az «ötfolyó-köz»-ben (Pandsáb) lakó árják vallásos képzetei még ingadoztak a természeti tünemények imádása és személyes istenségek tisztelete között, melyeket emberi alakban láttak. A Rigweda nevű hymnusgyüjtemény sorai közül a legváltozatosabb képeket és képzeteket olvassuk ki. Az ős indus embernek a felhők hol tehenek, hol hegylánczok, hol istenasszonyok; a nap hol tüzes kerék, hol flamingómadár, hol Savitar, a verőfény istene. Az egész természet tele van szellemekkel és démonokkal, köztök az elköltözöttek lelkeivel (Pitri); a vihar zugásától és a szellő suttogásától Marut istenasszonynak, az istenek pohárnokának dala hallatszik, a ki őzikéktől vont szekérre pattanva fényes fegyverzetben siet végig a kék levegő-egen, megfeji a felhő-teheneket és emlőikből hozza elő az istenek mézes italát.

Az emberek sorsára jótevő hatást különösen a Ribhuk gyakorolnak, kikben az indus természetvallás a napsugarakat, Sundhanvan-nak (a jeles ijásznak) gyermekeit személyesítette meg. Ők adták ajándékul a föld fiainak a villám tüzét, mely általuk a házi tűzhelynek jótékony melege lett. Az égi tűz megszemélyesítésének Agni a neve, viszont a felhők hol gondos anyák (Mataras), hol az istenek feleségei (Dévapatnis). Közeli rokonaik az apszarázok, isteni szűzek, kik a föld és nap között lebegnek, hosszú uszálylyal, melyből az embert és állatot, fűt és fát egyaránt üdítő harmat áldott permetegje hull.

Csakhogy e jó szellemekkel szemben gonoszok is lakoznak a természetben; sötét démonok, a kiknek öröm és élvezet, hogyha a jó lelkek művét megsemmisíthetik. Eltakarják a napot, kiapasztják a forrást, felperzselik a mezők virágait. Ilyen különösen Writa (Susna) a tél, a ki elrabolja az ég teheneit és a napsugár aranygarmadáit, sötét barlangjába rejti; majd sárkánynyá változik és (Ahi néven) úgy tartja őket fogva. Társai a rakház-ok, torzalakú, vöröshajú, emberevő óriások.

E két szellemtábor mérkőzésében az égi fényistenek (Dévá-k) azok, a kik a jó szellemeket diadalra segítik. A verő fényes égboltozaton kívül (Djáuspitar) különösen Varuna az, a ki elől a sötétség szellemei eltakarodnak, szeme a nap, lehellete a szél; fenn lakik magasan a harmadik égnek kéklő sátora felett. Körülötte csoportosulnak az istenek és boldog lelkek. Valamennyire istenitalt hullat a szent fügefa, melynek gallyai le a földre néznek, gyökerei viszont az égre törnek. Ott élvezik az istenitalt Mitra, a napvilág istene és Savitár, a Napisten. Előfutárai az Asvínok (hajnali és esti csillag) a szép Ushasz-nak (hajnalpir) szerelmes kérői.

De bár az indus ősemberek valamennyire tisztelettel és hódolattal tekintettek, mégis két isten az, kihez fohászaikat különösen szivesen intézték. Az egyik Agni, az égi villámból kipattant tűzisten, a másik Indra, maga a villám. Amaz elűzi az oltár körül settenkedő gonosz szellemeket és az emberi szív legtitkosabb vágyaival együtt röppen fel égi otthonába; emez kezében a menykővel, mely minden elhajítás után ujból visszatér, megvívja nagy csatáját Vritá-val, a sötétség nagymesterével. Háromszáz tehén husával jóllakottan és az istenitaltól megedzve elébb egy csapással megrepesztette Vrita barlangját, egy második csapással pedig őt magát úgy fejbetalálta, hogy könnyei záporesőben hullottak. Aztán kiszabadította a napsugár elorzott aranyát és a verőfény ujra szétáradt a mindenségben, hozva áldást és gyönyörűséget, életet és reményt...



A BRAHMA-VALLÁS.

A napsugáron és verőfényen alapuló ősindus természetvallás csak addig tartott, míg a nagy árja népvándorlás és a rákövetkező államalakulások az egyes törzseket új hazába nem helyezték. Ott aztán a régi képzetek már a régiektől különböző természeti viszonyokkal jöttek érintkezésbe; sok minden megváltozott; ragyogó istenalakok elhalványultak, jelentéktelen démonok nagyra nőttek; helyi hazafiság elaprózta a régi nagy istenségeket. Istenek raja keletkezett, melyet védelmébe vett a néphit, de melyben egységes rendszert semmiféle természeti tünemény nem teremthetett; magasabb szempontból kellett ezt eszközölni, eszmei alapon. Erre a nehéz feladatra a brahmánok (papok) osztálya vállalkozott. A brahmánok elébb kiragadták a rituális hatalmat a ksatriják (harczosok) kezéből, azután pedig minden anyagi és erkölcsi lét végső okául odaállították a nagy Brahmát, minden őslénynek nem nélkül való ősalapját.

Lényének magyarázatában a szent könyvek kifogyhatatlanok. Ő az egyetlen, valósággal létező örömben és boldogságban nyilvánuló lét; a világ csak az ő neve, képe. «Brahma se nagy, se kicsi; se széles, se hosszú, se színes. Nincs árnya, nincs homálya; nincs szaga és ize; se szeme, se füle, se nyelve, se szíve; nincs ifjúkora, sem vénsége; összehúzódása és kiterjedése; nincs vége; se belseje, se külseje; se nem eszik, se éhesen nem marad.» E nemleges meghatározás daczára mégis határozott activ szerepet tulajdonítottak neki: ő az a szellem, a ki imák és áldozatok által tolmácsolja az emberek kivánságait az istenségnek, tehát önmagának; csakis az áhitat erejével lehet lényébe hatolni, az áhitat lángja emészti a bűnöket, áhitatból fakad a bölcseség. Az emberek érdekében e tiszta világlélek alakot is öltött, még pedig az által, hogy Maja (a Brahmában lakozó örök szeretet) frigyre lépett Atmával az örök fénynyel, s így vette fel Brahma azt a hármas alakot, mely immár az érzékek alá is esik és a szent könyvek keretében az örök világlélek alaktalan mivoltát egyesíti a régi természetvallás dualistikus, jó és rossz isteneket ismerő felfogásával. E megalkuvás eredménye a Trimurti (háromegység), a mely Brahmát összeolvasztja a népvallás két alakjával Visnuval és Sivával, Brahma az alkotó, teremtő istenség (nap, hő, fény); Visnu a fentartó (a víz, a nedvesség); Siwa a romboló és ujratermő, átalakító (a tűz). Közös jelök a háromszög, a melybe kör van irva. A férfi Trimurtinak megfelel egy nőnemű Trimurti. Brahma oldalán ott van Szaraszváti, Sivánál Bhaváni, Visna mellett Laksmi. Lássuk őket egyenkint, igazabban páronkint.



1. BRAHMA ÉS SZARASZVATI.

A «lótusz kelyhében trónoló» Brahma jelentőségét legjobban a teremtésre vonatkozó indus mondák tükrözik vissza. Mikor Brahma a hagyomány szerint isteni gondolkodását mint alkotó erőt szabadjára bocsátotta, legelőször is az öt főelem keletkezett, nevezetesen: a föld, a levegő, a szél, a víz és a tűz. Majd a felső világok következtek: a föld világa, a légür világa, a bolygók világa, az a világ, mely a sarkcsillag felett van; a félistenek világa, a vezeklők világa és az igazság ege, melyet Brahma magának tartott fenn. A teremtés folytatásakép következett a hét alvilág, még pedig: Atalam, Bitalam, Sutalam, Galatalam, Mahatalam, Rasatalam és Patalam. Az istenek számára lakóhelyül megalkotta Meru hegyét, a földnek aranyos közepét, továbbá a keleti és nyugati határhegyeket (Mandara és Csitrakuta) és számtalan hegyet és folyót. Az egész világot a Lokalokam hegység veszi körül, mely elválasztja a napfényt az örök homálytól. E hegységen belül hét sziget vagy félsziget terül el, melyek közül mindenik még egyszer akkora, mint az előtte való; közben pedig ugyanannyi tenger hullámzik, a melyeknek főfő jellemző alkotó része a só, czukor, bor, vaj, zsendicze (savó), tej és víz. Az egyes szigetek földje Brahma gondolata szerint fákat, bokrokat és kúszónövényeket termett; majd más terményeket és állatokat; utoljára pedig isteni kivánságára előállottak az istenek, géniuszok és emberek.

Mikor az emberekre került a sor, Brahma csak testének egyes tagjaira gondolt és ime az illető tagból egy-kettőre teremtmények rajzottak elő. Szájából a brahmánok, karjaiból a ksatriják, lágyékából a vajszják, lábaiból a szudrák. Igy tehát az emberben megvan az isteni szellemnek egy-egy paránya, mely azonban az anyaggal történt frigy folytán veszít tisztaságából és csak istenes élet által tisztul meg ujra.

Egyebek közt ő teremtette Manut, az első törvényhozót és királyt, a ki egyuttal mint első ember is szerepel. A hozzá való anyagot attól a nyolcz isteni tökélytől kérte kölcsön, a melyekkel megszemélyesítve már a természetvallásban is találkoztunk, de melyek a teremtés pillanatában csak mint az isteni szellemnek eszközei lépnek fel, holott a végrehajtó akarat maga Brahma. Az első király számára Indrától vette a fényt és jótékonyságot; Surjától a méltányosságot; Vajutól a hatalmat, Jamatól az igazságosságot. Varuna módjára kell Manunak (és minden királynak), a gonoszokat fogva tartania, Agni példájára a hűtelen sáfárokat büntetnie. Arcza legyen barátságos mint Csandráé, keze bőkezű akár csak a Kuveráé. Ime a királyi tökély palástjában az általános emberi tökély képe.

Csakhogy ezt a tökélyt, törekedjék bár érte kiki, elérni csupán Brahma papjainak adatott. Ők azok, kik ragyogó fényű állásukkal jóformán magát az istent is homályba helyezik. Közvetítők Brahma és hivei között, de drága közvetítők, kiknek jóakaratát és készségét mindenkinek a vagyonához mért áldozattal (ajándékkal, hódolattal) kell megvásárolnia. Ki a brahmánnak földet ajándékoz, vele együttesen vonul be a paradicsomba; a ki pengő ezüsttel látja el, istenek italát issza, de még az is, a ki egyszerű függőágygyal kedveskedik neki, Indra fényes házának lakója leend. Cserében e sok kiváltságért a brahmánt egyszerűség és lemondás jellemzi. Annak emlékére, hogy a teremtés mondája szerint a brahmánok az istennek szájából keletkeztek, nyiltan és szerényen kell beszélniök, azonkívül tisztán és szűziesen, de mindenek felett szenvedély nélkül való módon gondolkozniok és élniök.

Ezek a választott emberek környezik az istennek és isteni párjának Szaraszvatinak szobrait. Brahmát a képeken és szobrokon piros szinűnek mutatják be. Négy feje van (azért egyik mellékneve «Csaturanana») valamennyi szakállas; keze is két pár, bennök hatalmának földi jelvényeit látjuk: rózsafűzért, a védák könyvét, áldozó csészét és kézíjjat. Vagy a vízben úszó Flamingomadáron ül (Hanta), vagy pedig a lótusz kelyhében ringatózik, mely Visnu testéből sarjadzott. 

Szaraszvati, Brahma leánya és felesége, ki az imádság istenének fejéből vette eredetét. Ő a helyes szónak, az istenes igének nagyasszonya, melylyel az ember kifejezést ad az áhitatos, önmagában való elmerülésnek. Innen erednek és ebből magyarázandók melléknevei: Basa Sir (nyelv), Vacs (hang), Ira (szó) és Vidja (tudás, bölcseség). Ő védi a tudományokat és művészeteket, a hagyomány szerint neki köszönhetik az emberek a rituális lantnak (Kilibzala) és a szanszkrit nyelvnek ismeretét. Teste szép fehér; miként Brahmának, neki is négy feje és négy keze van, mely utóbbiakban egy-egy attributumot tartogat: lótuszt, víztartót, lantot és irattekercset. Néha csak egy feje van és rajta pyramisalakú korona. Kivételesen szarvas alakjában is ábrázolják. Végül érdemes megjegyeznünk, hogy az indusok úgy Brahmát, mint a többi istent halandónak képzelték és azt tartották róluk, hogy sok-sok évezred után a sok világgal együtt ők is megszünnek létezni és visszatérnek az őslénybe, mely anyag és erő egyuttal.



2. SIVA, BAVANI ÉS KÖRÜK.

Sívában hivei a természet féktelen erejét személyesítették meg, mely ép úgy szokott teremteni mint rombolni. Ezt olvassuk ki nevéből («a növő»), erre mutatnak melléknevei, melyek látszólagos ellentétben állanak egymással és jelképes állata: a bika. Mellékneveiben ép úgy megtaláljuk a bámuló elragadtatás nyomát, mint a félelmet és rettegést. Az előbbire vallanak: «gyógyítást hozó», «bút megtörő», «elbájoló» és «szép nagy úr»; az utóbbira ezek a nevek: «halálos», «borzasztó», «rettenetes», «dühöngő». Hivei ezért el is nevezték Mahadevá-nak (nagy isten), Irá-nak (úr) és a Trimurtiban első helyen őt ünneplik. Hitük szerint trónja és palotája északkeleten van, Káilaza hegyén, melynek lábát az óczeán habjai mossák, s a mely úgy ragyog az aranytól, akár a verőfény. Palotája csak úgy hemzseg a démonoktól; kik szilaj tánczot járnak, akár csak urok és parancsolójuk, a ki tánczolva alakítja a világot.

Abban az alakban, a hogy az indus művészet Sivát bemutatta, szintén a természeti erők kettős szerepe tükröződik. A jókedvű Siva fehérszinű, nyaka kékes; egyébiránt olyan ékszert visel, mely emberfejekből készült. Ruhája antilopbőr, pihenő helye tigrisbőr avagy élő bika. Ha egy fejjel ábrázolják, akkor három szeme van (a középső homlokán), de többnyire öt fejjel és öt kézzel jelenik meg; kezeiben jelvényeivel (szigony, mennykő, csatabárd, ijj és kagyló, néha meg Brahmának ötödik feje, melyet a hagyomány szerint ő ütött volt le). Feje lágyából fakad a szent Ganges folyónak isteni forrása.

Siva felesége Baváni ugyancsak férjének kettős természetét tükrözi vissza. Atyja Himala nevű hegyi tündérkirály és azért Bavani-nak rendes mellékneve Parvati (hegyi istenasszony). Jóságos szerepében komoly tekintetű istennő, a ki háromágú szigonynyal kezében bikán ülve jelenik meg. Nyakát ékszerképen kigyó övedzi, homloka felett félhold fénylik. Mint az emberek megrontója és a bosszú istenasszonya, rút, szinte visszataszító. Teste szögletes, kiaszott, barna szinű (azért: Kali); három szeme kidülledt, álla sörtés, fogai kiállók; nyakán embercsontból font ékszer, ruhája párduczbőr, jelképei a halál és kínzás eszközei: kard, kötél és buzogány. Igy felkészülve halad kocsiján, melyet oroszlánok vagy bikák húznak.

Siva és Baváni hivei a páros istenségen kívül tiszteletben tartották még a megszemélyesített Gangest (Ganga) továbbá Siva két fiát, Ganesa-t (Polleart) és Kartikezá-t. Amaz eredetileg az eszesség megszemélyesítése, később a siker védőszelleme és elősegítője, minden akadály elhárítója (vignanaszána). Jelképes állatai az elefánt és az egér. Az utóbbin nyargalni szokott, az előbbitől a fejet, ormányt és agyarakat kérte kölcsön. Teste kövér, elhizott; négy kezében rózsafűzért, bárdot, kormánybotot és kalácsot szorongat. Ilyen alakban imádják Siva templomaiban, magánházakban, sőt úton-útfélen. Férjes asszonyok egy-egy képét nyakukba vetve hordják.

Ganesának egyenes ellentéte Kartikéza. Ő a háború istene, az istenek vezére ama sok küzdelemben, melyet a gonosz démonok ellen folytatnak. Külső alakja viruló ifjú, a ki páván nyargal, két kezében íjj és nyíl.

A megszemélyesített Gangest (Ganga) bájos nő alakjával ruházták fel, a ki kezében lótuszvirágokkal gázol a hullámokban. Templomot nem állítottak neki, de azzal tisztelték, hogy meghatározott napokon folyókban és tavakban fürödtek. Ám legtöbbet mégis magától a Ganges vizétől vártak és várnak. Emberemlékezet óta benne tisztul meg az indus ember testének-lelkének bűnétől, szennyétől és készül, hogy az égi fényre érdemessé váljék. Ennek a zarándokolásnak főhelye Benares. Ott van a Gejan-Bapy nevű csodaforrás, melyhez sokan csak azért mennek, hogy végső napjaikat ott töltsék és a tisztaság tudatában húnyják le szemöket.



3. VISNU, LAKSMI ÉS KÖRÜK.

Visnu «a szerelmes», a Védák felfogása szerint egyrészt a legifjabb, másrészt a legfelsőbb a napistenek közül. Egész lénye sokkal emberibb, mint két társáé, kivel a Trimurtiban összekapcsolták. Szereti a szépet és jót, sőt megvan benne az önfeláldozás, minek jeléül ismételten anyagot öltött magára és testté lőn (incarnatio). A nyomban felsorolandó testesüléseken kívül megvan neki külön mythologiai alakja is, melyben a művészet feltünteti. Sajátképeni eleme és jelképe a víz, melyen jár és úszik (azért is sok mellékneve közül kiválik a Naradszána «vizenjáró»); erre vezetendő vissza kék szine is. Fent lakik Meru hegyén, s ott vannak azok is, a kik benne és általa üdvöt találtak. A művészet emberalakban ábrázolja, a mint az ötfejű világkigyóra (Ananta) heveredve, a tengerben úszik. Felesége Laksmi szolgálatkészen ül lábainál, magának Visnunak köldökéből pedig egy szál lótuszvirág sarjadzik elő, melynek kelyhében ott ül az ujonnan született Brachma. Megesik az is, hogy Visnu Laksmi mellett ül vagy pedig Garudán nyargal, a ki vagy madárszárnyú ember, vagy tisztára madár, de a kit Visnu templomai mellett külön szentélyben tiszteltek. Keze rendesen két pár van Visnunak, bennök tartja attributumait: kagylót, diszkuszt, buzogányt és lótuszvirágot, néha kardot is. Ezt az alakot cseréli fel mással, valahányszor testet ölt, vagyis húsbaköltözik (Avatara).

Ilyen húsbaköltözésről (incarnatio) kilenczről emlékezik az indus hagyomány. A legelső hal formájában történt és azon czélból, hogy a Védák könyvét, mely a gonosz szellemek hatalmába került, megmentse. A többi nyolcz is mindig jó ügynek szolgálatában történt és fog történni. A második azért, hogy társainak, az isteneknek megszerezze az istenitalt (Amrita); a harmadik és negyedik azért, hogy tekintélyt szerezzen az isteneknek a démonok felett; az ötödik által Indrát mentette meg egy veszedelmes óriástól, a hatodikra azért vállalkozott, hogy a brahmánok kasztját diadalra segítse a harczosok osztálya felett. Legtöbb nyomot az indus néplélekben és költészetben mégis a hetedik és nyolczadik testtélétel hagyott. Amabban Visnu Rama alakját öltötte magára, miáltal hőse lett nemcsak a Ramajana nevű hőskölteménynek, hanem az Uttararamacsaritra cz. drámának is. Ámde Ráma alakjánál sokkalta magasztosabb Visnu nyolczadik inkarnácziója: Krisna, melynek páratlan irodalmi megörökítése a Mahabaráta cz. költemény. Ebben Krisna a kuruk és párduk hősi táborának harczában az utóbbit segíti győzelemre erős karjával és bölcs tanácsával. De nemcsak harcz és háború teszi jelessé Krisnát. Hőstettei közben foglalkozik a szelid művészetekkel is, a miben segítik bájos társai, a gopik a kik Múzsák módjára lejtenek körülötte, holott ő maga a fuvolát találta fel részökre. Miként ember módjára élt és harczolt, örült és búsult Krisna, azonképen érte a halál is.

A koromandeli parton fekszik Dzsaggernaut város, mely azzal dicsekszik, hogy ő rája bizták Krisna testét, mely Visnu akaratából illatos szantalfára változott. A város főutczája csaknem kizárólag rituális épületből áll, valamennyinek koronája a délen fekvő Bara Deval nevű főtemplom. Itt ünneplik azt a tizenkét ünnepséget, melynek legfontosabbja junius 19-étől julius 6-áig terjed. Diszes körmenetek váltakoznak világi élvezetekkel, de mindezeknek tetőpontját azoknak a roppant (19 m. magas) kocsiknak felvonulása képezi, melyeken az istenek szobrait szállítják, s a melyekre a hivő hindu úgy tekint, mint az isteneknek és szentéletű szolgáiknak a brahmánoknak közös mozgó otthonára. Még napjainkban is akad olyan rajongó, a ki valamelyik díszkocsinak kerekei alá veti magát, csakhogy roncsolt tagjainak árán biztosítsa magának a túlvilági gyönyörűséget.

Visnu kilenczedik inkarnáczióját rendesen Budhával hozzák összefüggésbe, illetőleg Budhát tekintik úgy, mintha ő benne maga Visnu szállott volna a földre. De ezzel ellentétben áll az, hogy az indus nép zöme Visnu utolsó inkarnáczióját még csak ezutánra várja. Visnu - mondják - a jelen korszak végén fog megjelenni, fehér lovon ülve; megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. A teremtett lelkekre a testnek halála után vándorlás vár. A «homályban élők» állatokba költöznek, a kiket megbocsátható becsvágy, nemes szenvedély vezérelt, ujból emberi alakot öltenek, de a kik «jósággal telvék»; géniuszokká és istenekké lesznek.

Visnunak isteni párja Laksmi (Iri). Gyönyörű szép istenasszony, a ki a tejtengerből emelkedett ki és bőkezüen osztogatja saját tulajdonait: a szépséget és ifjúságot; szerencsét és bőséget; termékenységet és istenáldást. Laksmi fia, Kama, nagyon hasonlít a görög Eroshoz. Hol felnőtt ifjú, kinek része van a teremtés művében; hol pajzán gyermek, a ki nyilaival a halandók szivét szerelemre lobbantja. Istent-embert legyőz, magát Brahmát is. Felesége Reva (Ratis = a kéj), leánya viszont Iris (a vágy). Kámát úgy ábrázolják, a mint verében vagy papagályon nyargal; kezében ijjat szorongat, mely czukornádból és virágfűzérből alakult, nyilai is virágokkal vannak körülcsavarva és hegyükön méhfullánkot viselnek. Néha kocsin ül és olyankor kocsisa Madhu (a tavasz) kisérete az öröm és tréfa géniuszaiból áll, szent állata az indus csalogány. Ratist a Visnu templomok domború művein férje mellett szép asszony képében találjuk, a mint lóháton térdepel és a szerelem nyilait röpíti mindenfelé.

szex appeal india

* * *


V.

MARCUS AURELIUS

ELMÉLKEDÉSEK


MÁSODIK KÖNYV


1.
Reggel előre beszéld meg magaddal:
ma izgága, hálátlan, dölyfös, ármányos,
ravasz, összeférhetetlen emberrel lesz dolgom.
Azért esnek az emberek ezekbe a hibákba,
mert nem tudják,
mi a jó, mi a rossz.
Mivel azonban én tisztáztam,
hogy a jó természete szerint szép,
a rossz pedig rút,
hogy félrelépő embertársam rokon velem,
nem e megegyező vérség és származás alapján,
hanem mint az értelem
és az istenségtől eredő rész
osztályosa,
ezért nekem senki sem árthat,
mert nem mocskolhat be;
nem is neheztelhetek testvéremre,
s gyűlölni sem gyűlölhetem.
Hiszen együttműködésre születtünk,
mint a lábak, a kezek, a szempillák,
vagy mint a felső és a alsó fogsor.
Egymással ellenségeskedni természetellenes:
márpedig ellenségeskedésszámba megy,
ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.

2.
Bármi legyek is,
nem vagyok más, mint test, pára, és vezérlő értelem. –
Hagyd a könyveket!
Szedd össze magad!
Nincs tovább!
Mintha már halálos ágyadon feküdnél,
vedd semmibe a testet,
hisz az csak
vér, csont, idegek, visszerek, ütőerek
esendő szövedéke.

Vedd szemügyre az éltető leheletet!
Ugyan mi az?
Pára!
még csak nem is mindig állandó,
hanem pillanatonként kilökött,
újra beszívott pára.

Harmadik pedig
a vezérlő értelem;
gondolj arra,
hogy öreg vagy,
s ne hagyd tovább szolgaságban,
ne rángassa tovább dróton
az önző ösztön,
ne zúgolódjék
a sors, sem a jelen ellen,
s ne rettentse a jövő.

3.
Ami az istenek hatalmában van,
azt a megfontolás hatja át,
de még a véletlen műve sincs a természet nélkül,
az is a megfontolásból irányított
összehatás és láncolat eredője.
Minden innen folyik.

Ehhez járul
a szükségszerű
és az,
ami hasznos az egész mindenségnek,
melynek te is része vagy.
Ami az össztermészet velejárója,
ami annak fenntartására szolgál,
az a természet minden egyes részének javára van.
A világrendet pedig
egyrészt az ősanyag,
másrészt a belőle összeállt testek
változásai tartják fenn.

Ezzel elégedj meg,
ez legyen az alapelved.
Távoztasd el a könyvek szomjúságát,
hogy ne zúgolódva nézz szembe a halállal,
hanem inkább lelki békességben,
őszinte, szívbéli hálával az istenek iránt.

4.
Gondold meg,
mióta tétovázol már,
hányszor kaptál az istenektől haladékot,
s nem használod ki!
Egyszer már rá kell eszmélned,
hogy milyen az a világrend,
amelynek része,
vagy milyen az a világot kormányzó elv,
amelynek kisugárzása vagy,
s hogy kimért az időd,
és ha kedélyed derítésére nem használod fel,
elszalad, s nincs több lehetőség.

5.
Minden órában
szigorúan tedd fel,
hogy mindenkori ügyeidben
római és férfi módjára
pontosságra törekvő,
mesterkéletlen méltósággal jársz el,
s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad.

Ezt eléred,
ha minden tettedet úgy intézed,
mintha az volna az életben az utolsó:
minden léhaság,
józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség,
képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás
nélkül.

Látod-e,
milyen kevés kell ahhoz,
hogy boldog,
szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk!
Mert aki ezt betartja,
attól az istenek sem kívánnak többet.

6.
Csak piszkold magad, piszkold magad, lelkem!
Nem sokáig lesz már módod önmagad tiszteletére.
Mindenkinek csak egy élete van.
A tiéd már-már a végét járja,
s mégsem tiszteled magad,
hanem a saját boldogságodat
a mások lelkében keresed.

7.
Hánynak-vetnek a külső események?
Találj már rá időt,
hogy valami jót tanulj,
s szüntesd be az ide-oda kapkodást.
De vigyázz,
nehogy valami más tévelygésbe bonyolódj!
Mert balgák azok,
kik sürögve-forogva
belefáradnak az életbe,
s nincs határozott céljuk,
ami felé minden törekvésüket
és egész eszmevilágukat irányítanák.


* * *

yotengrit tndr

VI.

MAGYAR KÖZMONDÁSOK

(Erdélyi János gyűjtéséből)


3290. 
Veszedelmes a hal harmadik vizében.
Német: Wenn gekochter Fisch in's dritte Wasser kommt, wird er ungesund.

3291. 
Én fogom az aranyhalat.

3292. 
Azt a halat tartják legszebbnek, mely a hálóbul kiugrik.
A mit az ember elhalaszt, mindig jobban sajnálja, mint különben.

3293. 
Halat szálka nélkül, embert hiba nélkül, nem lehet találni. 

3294. 
Viznek öregében fogják a nagy halat. D.

3295. 
Nagy halat fogott.
Hogy nagy halat foghasson, nagy vizbe veti hálóját. Pázmán.

3296. 
Szótlan hal is mondhat igazat. 
Azaz büzével tudtára adhatja az evőnek hogy régi.

3297. 
Fején rohad a hal.

Az elsőbbek, főbbek erkölcse kezd előbb romolni.
Latin: A capite foetet piscis.

3298. 
Akkor szokja meg a hal a horgot, mikor legelsőben elnyeli.

3299. 
Megfő a maga levében, mint a hal.
Azaz saját bünei, hibái ölik meg az ember becsületét.

a) Hal hallal él, ember emberrel él.

3300. 
Hallgat/Szótalan mint a hal. 
Német: Stumm wie ein Fisch.

3301. 
Egészséges/Fürge mint a hal.
Latin: Tam sanus es quam piscis.

3302. 
Ugy él mint hal a vizben. (3026.)

3303. 
Vergődünk mint hal a harasztban. 

3304. 
A mi halad, el nem marad.

3305. 
Pofon csapom/ütöm Halasit.
Azaz elejét veszem. 
Példaul igy szól valaki: 
ejnye be sok zsirost ettem, még meg találok csömörleni, 
de biz én "pofon ütöm Halasit", megiszom egy findzsa fekete kávét.

3306. 
Hoszu halasztás megveszti izét nagy ajándéknak is. 

3307. 
Nem akkor jő a halál, mikor mi akarnók. 

3308. 
Kora halál jobb néha hoszu életnél.

3309. 
Szép volna halál is, ha életben volna.

a) Halál halálnak, élet életnek barátja. 

3310. 
Ha a halál szokás, nem tudni, ki szokhatta meg.

3311. 
Halál szekere minden but, bánatot elvisz. 

Legyen álom, legyen biró, (a halál)
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha álom, nyugalmat ád,
Mert ha biró, nem furdal vád. 
Berzsenyi.

3312. 
Halál ellen nincs orvosság./fü kertben. 

3313. 
Késő akkor idvezülni, mikor a halál közelget.

3314. 
Jó volna halálnak. 
Ki lassan jár.
Német: Er ist gut nach dem Tod zu schicken.

3315. 
Halál fia.

a) Halálra kér.

3316. 
Ha későn jő is a halál, mégis korán jő.

3317. 
Még a halál háza is kiütött rajta.

3318. 
Halál kutyái ugatnak ki belőle. 

3319. 
Hoszu ut a halál utja.

Most indulok olyan utra,
Honnan többé ne várj vissza. 
Népd.

3320. 
Halállal senki nem ivott áldomást.

3321. 
Senkinek sincs homlokára irva halála órája.

3322. 
Egy szomoru, két bus, három halálkép.

3323. 
Sárga/Sápadt mint a halál.

3324. 
Akár Dunába, akár a tengerbe halni.

3325. 
Szép halni a hazáért.

3326. 
Halász, vadász éhen kórász.
Német: Fischen und Jagen
Macht hungrigen Magen.

3327. 
Háló előtt halász nem fogja csukáját.

3328. 
Ritkán száraz a halász.


* * *


VII.

KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE



Házassági hír a kommunista hatalomátvétel után:
− Hallotta? Megházasodott a munkaverseny!
− Na, ne mondja! És kit vett el?
− Elvette a munkakedvet.

*

− Mi jellemzi a szocialista bort?
− Független a tőkétől.

*

− A mi igazgatónk szavának igen nagy súlya van…
− Aha, szóval ezért nem tudta megtartani…

*

− Hány kommunista van Magyarországon?
− Egy és fél. Rákosi az egy, a többi fél.

*

Korabeli rikkancskiáltás a pesti utcán:
− „Magyar a Nemzet, Szabad a Föld, Ludas a Matyi!”

*

Az 1950-es években történt, az rossz emlékű padláslesöprések idején, Makón. A kulákoknak kikiáltott nagygazdáktól már mindent elvittek a rekvirálók. János gazdánál is leseperték a padlást, kiürítették a hombárt, a kamrát, a pincét; minden terményt és élelmiszert beszolgáltattak vele. A biztonság kedvéért a bőrkabátos államvédelmis még egyszer végigjárta a házat, és a padláson, a gerendára dugva talált valamit egy barna papírzacskóban. A gazda elkezdett rimánkodni:
− Jaj, azt ne vigyék el! Az a tavalyi dughagyma.
− Látjuk! – válaszolt a civil ruhás rendőr. – Csak éppen rossz helyre dugta.

*

Miénk a világ legvillamosítottabb országa: 
Itt a legnagyobb a feszültség, a legkisebb az ellenállás, mindenki voltban beszél, és a vezetők érintése életveszélyes.

*

− Kádár elvtárs megmondta, hogy nálunk már szinte kommunizmus van.
− Hogyhogy?
− Mindenkinek mindenből elege van.

*

− Mi a szovjet nők legfontosabb szerve?
− Az össz-szövetségi nőtanács.

*

Tudod, milyen divat lesz nálunk a vadkapitalizmusban?
− Nem tudom.
− Hát kezes-lábas…
− Hogyhogy?
− Ahhoz, hogy vegyél egy lábast, kell egy kezes.

*

− Mi az: négy lába van és két keze?
− Kezes bárány.

*

− Mi van az üveghegyen túl?
− Az üvegvisszaváltó.

*

− Milyen ember volt Otelló?
− Párját ritkító.

*

− Szerinted honnan származnak a vademberek?
− Valószínűleg vadházasságokból.

*

− Miért veszekszenek állandóan a szomszédaid?
− Vadházasságban élnek...

*

− Mivel mérik a bunkóságot?
− Tahométerrel.

*

− Melyik a világ legkisebb sakktáblája?
− A talpad, mert azon csak egy paraszt áll.

*

Egy férfi jön fel a metró aluljárójából a kezében hegedűtokkal. 
Meglát egy járókelőt, odamegy és megkérdezi:
− Mondja uram, hogyan jutok az Operába?
− Gyakorolni, mindig gyakorolni…

*

− Hogy hívják a villamosszék kisöccsét?
− Elektromos kisülés.

*

− Hány biztos bolt van manapság?
− Kettő. Az égbolt és a sírbolt.

*

− Melyik használati tárgy a legnehezebb?
− Az üres pénztárca.

*

− Téged Vincentnek hívnak, ugyebár?
− Igen, úgy.
− Akkor miért úgy írod alá a neved, hogy Vin?
− Mert így minden aláírásnál megspórolok egy centet.

*

Üdvözlés 
(Karinthy Frigyestől):
− Ajánlom magamat.
− Ajánljon valami jobbat.

*

Kosztolányi Dezső szerint Napóleon így buzdította katonáit a csata előtt:
− Rátok tekint két félteke, hogy féltek-e?

*

− Hogyan fokozzák a rosszat?
− Rossz, rosszabb, legrosszabb, ajajaj!

*

− Hogyan fokozzák a szépet?
− Szép, szebb, legszebb, ejha!

*

− Hogyan fokozzák az érdekeset?
− Érdekes, érdekesebb, legérdekesebb, hűha!


LAST_UPDATED2