22:30, Csütörtök (december 8.), Duna2

William Shakespeare: Téli rege
magyar színházi felvétel, 165 perc, 1979

író: William Shakespeare

szereplő(k):
Cserhalmi György
Csurka László
Tyll Attila
Kassai Károly
Versényi László
Szilágyi Tibor
Oszter Sándor
Izsóf Vilmos
Kállai Ferenc
Szacsvay László
Eperjes Károly id.
Benedek Miklós
Raksányi Gellért
Tarsoly Elemér
Törőcsik Mari
Bodnár Erika
Máthé Erzsi
Dániel Vali

Közvetítés a Nemzeti Színházból, felvételről

A szicíliai király barátját, Polixenést és feleségét (Hermione) házasságtöréssel vádolva küldi a halálba. Apollo jóslata sem tudja meggyőzni Leontest képzetei hamisságáról, csupán a szörnyű látvány ? szerettei holtteste ? ébreszti fel zavaros állapotából. Már késő, egyetlen utódját, a fattyúnak vélt csecsemőt távoli partokon hagyta sorsára. A történetbe sok év múltán kapcsolódunk bele újra - Perdita (a csecsemő) akit fiával együtt nevelt egy pásztor ? felcseperedett, és mindenkit elámít vélt származását meghazudtoló szépsége, nemessége. Florizel királyfi beleszeret a leányba, és elhagyja érte apja, Polixenes királyi udvarát. A király, álruhában meglesi a pásztorok ünnepét, és haraggal veszi tudomásul fia vonzódását egy egyszerű pásztorlány iránt. Camillo, aki rájön Perdita kilétére, a fiatalokat Szicíliába küldi, ahol Leontes tárt karokkal fogadja elveszettnek hitt lányát, és Hermione szobra életre kel.

*

TÉLI REGE -  színházi közvetítés, 1976

Közvetítés a Kecskeméti Katona József Színházból

"Szicíliában a két király, Leontes és Polixenes a barátságot ünneplik. Leontes fellobbanó féltékenysége azonban romba dönt mindent: megvádoltatik hű hitves, gyermekkori barát, hűséges udvarnok. Tizenhat év telik el... Bohémiában, Polixenes hazájában új történet veszi kezdetét. De vajon az eltel idő képes-e begyógyítani a régi sebeket, feldolgozni a lelkiismeretet, vagy pedig megismétli a már ismert történetet?"

Leontes - Gábor Miklós
Mamilius, a fia - Morva Ernő
Camillo - Trokán Péter
Antigonus - Fekete Tibor
Cleomenes - Muskát László
Dion - Popov István
Polixenes - Forgács Tibor
Florizel - Farády István
Archidamus - Baranyai László
Hajós - Gyulai Antal
Juhász - Major Pár
Mufurc - Csernák Árpád
Béres - Szilárdy István
Antolycus - Hetényi Pál
Porkoláb - Horváth József
Hermione - Szakács Eszter
Perdita - Sára Bernadette
Paulina - Gurnik Ilona
Emília - Biluska Annamária
Mopsa - Monyók Ildikó
Dorcas - Albert Éva
Idő - Kölgyesi György
Nemesek - Lengyel János, Torma István, Jánoky Sándor

Fordította: Mészöly Dezső
Zenéjét szerezte: Jenei Zoltán
Rendező: Zsámbéki Gábor
(Az 1976. március 16-i előadás felvétele)

http://www.rapidsharemedia.com/showthread.php?tid=34779


*

Téli rege

Leontes, Szicília királya és királynéja, a szép és erényes Hermione, a legszebb összhangban élt valaha egymással. Leontest a kiváló hölgy szerelme olyan boldoggá tette, hogy nem maradt teljesületlen kívánsága, éppen csak az, hogy néha szerette volna újra látni és királynőjének bemutatni régi pajtását és iskolatársát, Polixenest, Bohémia királyát. Leontes és Polixenes gyerekkoruk óta együtt nevelődtek, de amióta apjuk halála után elszólították őket, hogy ki-ki a maga királysága fölött uralkodjék, sok éve nem találkoztak már, de gyakran küldtek egymásnak ajándékokat, leveleket, nyájas üzeneteket.

Végül, ismételt meghívások után Polixenes megérkezett Bohémiából a szicíliai udvarba, hogy meglátogassa Leontes barátját.

Látogatása eleinte csak gyönyörűséget okozott Leontesnek. Ifjúkori barátját a királynő különleges figyelmébe ajánlotta, s kedves barátjának, régi cimborájának jelenlétében úgy érezte, hogy boldogsága most vált csak teljessé. A régi időkről beszélgettek, visszaemlékeztek iskolás éveikre, ifjúkori csínyjeikre, és ezekről meséltek Hermionénak, aki mindig vidáman részt vett e beszélgetésekben.

Amikor hosszabb ottmulatás után Polixenes elutazásra készülődött, Hermione, férje kívánságára, csatlakozott Leontes kéréséhez, hogy Polixenes hosszabbítsa meg látogatását.

Most aztán megkezdődött a jó királynő szomorú élete, mert Polixenes visszautasította Leontes kérését, hogy maradjon, de Hermione gyöngéd rábeszélése megnyerte őt, hogy néhány héttel elhalassza indulását. Erre aztán, hiába ismerte Leontes oly régóta barátjának, Polixenesnek becsületességét és nemes elveit, éppúgy mint erényes királynőjének nagyszerű természetét - zabolátlan féltékenység vett rajta erőt. Bármilyen figyelemben részesítette Hermione Polixenest - még ha férje határozott kívánságára is, és csak azért, hogy férjének tessék -, ezzel már növelte a szerencsétlen király féltékenységét. Leontes hű és szerető barátból s a legjobb és leggyöngédebb férjből hirtelen vad, embertelen szörnyeteggé változott. Magához hívatta Camillót, udvarának egyik nemesurát, elmondta, miféle gyanút fogott, és megparancsolta neki, hogy mérgezze meg Polixenest.

Camillo derék ember volt, és jól tudta, hogy Leontes féltékenységének a legkisebb valóságos alapja sincs, ezért ahelyett, hogy megmérgezze Polixenest, közölte vele urának, a királynak parancsát, és beleegyezett abba, hogy vele együtt elmenekül Szicília területéről. Polixenes Camillo segítségével épségben megérkezett saját királyságába, Bohémiába, és Camillo ettől kezdve a király udvarában élt, mint Polixenes kegyence és legjobb barátja.

Polixenes menekülése csak még jobban felbőszítette a féltékeny Leontest. Egyenesen a királynő lakosztályába ment. Ott ült a derék hölgy kisfiával, Mamiliusszal, aki éppen egyik legjobb meséjébe kezdett, hogy anyját szórakoztassa, amikor belépett a király, elvette a gyereket, Hermionét pedig börtönbe küldte.

Mamilius nagyon kis gyerek volt még, de gyöngéden szerette édesanyját, és amikor látta, hogy így meggyalázták és elvitték mellőle a börtönbe, ezt annyira szívére vette, hogy lassanként hervadt, emésztette magát, elvesztette étvágyát és álmát - azt hitték már, hogy megöli a bánat.

A király ugyanakkor, amikor királynőjét börtönbe küldte, parancsot adott Cleomenesnek és Dionnak, két szicíliai úrnak, menjenek Delphibe, s hozzák el onnan Apollo templomának jósszavát, vajon hűtlen volt-e hozzá királynője.

Hermione még csak kevés időt töltött a börtönben, amikor egy lánygyereknek adott életet, s a szegény hölgy nagyon megvigasztalódott, amikor szép kis babájára nézett, és így szólt hozzá:

- Árva kis rabocskám, éppen olyan ártatlan vagyok, mint te.

Hermionénak volt egy jó barátnője, a nemeslelkű Paulina, Antigonusnak, egy szicíliai főúrnak felesége. Amikor Paulina asszony meghallotta, hogy királyi úrnője gyereket hozott világra, elment a börtönbe, ahová Hermionét zárták, s így szólt a Hermione szolgálatában álló Emilia nevű hölgyhöz:

- Kérlek, Emilia, mondd meg a jó királynőnek, hogy ha őfelsége rám meri bízni kisbabáját, elviszem apjához, a királyhoz, mert nem tudjuk, mennyire meglágyulhat, ha meglátja ezt az ártatlan gyereket.

- Nemes asszonyom - felelte Emilia -, közlöm a királynővel nagylelkű ajánlatodat. Ma ő maga kívánta, bárcsak volna egy barátja, aki meg merné mutatni a gyereket a királynak.

- És mondd meg neki - mondta Paulina -, hogy merészen beszélek majd Leontesszel a királynő védelmében.

- Légy áldott örökké - mondta Emilia -, jóságodért kegyes királynőnk iránt!

Emilia ekkor elment Hermionéhoz, aki örömmel bízta kisbabáját Paulina gondjaira, mert már attól félt, hogy senki sem meri majd bemutatni a gyereket apjának.

Paulina fogta az újszülött gyereket, nem hederített férjére -, aki félt a király haragjától, és meg akarta Paulinát akadályozni szándékában -, hanem utat tört magának a királyhoz, s a csecsemőt apja lábához helyezte. Paulina nemeslelkű beszédet intézett a királyhoz Hermione védelmében, szigorúan szemére hányta embertelenségét, s könyörgött neki, irgalmazzon ártatlan feleségének és gyerekének. Paulina merész tiltakozása csak súlyosbította Leontes haragját, ezért megparancsolta Antigonusnak, hogy vezesse el feleségét a színe elől.

Paulina elment, de a kisbabát otthagyta apja lábánál, mert azt hitte, ha az egyedül marad vele, ránéz, és megkönyörül gyámoltalan ártatlanságán.

A jó Paulina tévedett, mert alighogy elment, a könyörtelen apa parancsot adott Antigonusnak, Paulina férjének, fogja meg a gyereket, vigye ki a tengerre, és tegye ki valamelyik elhagyott partra, hogy ott pusztuljon el.

Antigonus, nem úgy, mint a jó Camillo, nagyon is buzgón engedelmeskedett Leontes parancsának: tüstént hajóra vitte a gyereket, s elindult a tengerre azzal a szándékkal, hogy kiteszi az első elhagyott parton, melyre rátalál.

A király olyan szilárdul meg volt győződve Hermione bűnösségéről, hogy nem is akarta bevárni, amíg visszatér Cleomenes és Dion, akiket ő küldött Delphibe tanácsot kérni Apollo jósdájától. Még mielőtt a királynő felgyógyult a gyermekágyból és bánatából, amiért elvesztette drága kisbabáját, a király már nyilvános tárgyalásra vitette udvarának valamennyi főembere és nemesura elé. És amikor az ország valamennyi nagyura, bírája, egész nemessége összegyűlt, hogy ítélkezzék Hermione fölött, s ez a boldogtalan királynő fogolyként állt alattvalói előtt, hogy meghallja ítéletüket - Cleomenes és Dion lépett a gyülekezet elé, s átnyújtották a királynak a jósda lepecsételt válaszát. Leontes megparancsolta, hogy törjék fel a pecsétet, és olvassák fel hangosan a jóslatot. A válasz így szólt:

Hermione ártatlan, Polixenes feddhetetlen, Camillo hű alattvaló,
Leontes féltékeny zsarnok, és a király mindaddig örökös nélkül
szűkölködik, ameddig meg nem találtatik az, aki elveszett.

A király nem akart hinni a jósda szavainak, azt mondta, hogy ezt a hazugságot a királynő barátai találták ki, s azt kívánta, hogy a bírák folytassák a királynő pörét. De miközben Leontes még beszélt, belépett egy, ember, és jelentette, hogy Mamilius herceg, amikor meghallotta, hogy anyját halálra ítélik, a fájdalomtól és szégyentől lesújtva hirtelen meghalt.

Hermione, amikor meghallotta e kedves és gyöngéd gyerekének halálát, s hogy életét anyjának balsorsa miatt érzett fájdalmában vesztette el, ájultan esett össze. Leontesnek szívébe hasított a hír, most már kezdte szánni boldogtalan királynőjét, s ezért elrendelte Paulinának és a királynő udvarhölgyeinek, vigyék el a királynőt, és igyekezzenek őt meggyógyítani. Paulina nemsokára visszatért a királyhoz azzal a hírrel, hogy Hermione meghalt.

Amikor Leontes meghallotta, hogy a királynő halott, megbánta kegyetlenségét, és most, amikor belátta, hogy az ő rossz bánásmódja törte meg Hermione szívét, azt is elhitte már, hogy királynője ártatlan volt. Most már elhitte, hogy a jósda szavai igazak, mert tudta, hogy, ha »meg nem találtatik az, aki elveszett«, tehát, úgy gondolta, kislánya -, örökös nélkül marad, miután Mamilius, a kis herceg, meghalt. Most már egész királyságát odaadta volna azért, hogy megtalálja elveszett lányát, és Leontes átadta magát a lelkiismeret-furdalásnak, és hosszú éveket töltött gyászos gondolatokkal, fájdalmas megbánással.

A hajót, amelyen Antigonus a kis hercegnőt tengerre vitte, egy vihar Bohémia partjára sodorta. Ez volt éppen Polixenesnek, a jó királynak országa, itt kötött ki Antigonus, és itt hagyta a kisbabát.

De Antigonus sohasem tért vissza Szicíliába, hogy elmondja Leontesnek, hol hagyta lányát, mert amikor éppen visszaindult a hajóra, egy medve tűnt elő az erdőből, és darabokra tépte Antigonust: igazságos büntetés volt ez, amiért engedelmeskedett Leontes gonosz parancsának.

A gyerek drága pólyákba és ékszerekbe volt öltöztetve - Hermione díszítette fel így, amikor Leonteshez küldte -, és Antigonus még egy papirost is tűzött a takarójára, ráírta a Perdita nevet és néhány szót, amely homályosan célzott a gyerek előkelő születésére és szerencsétlen sorsára.

Ezt a szegény, elhagyott kisbabát egy pásztor találta meg. Emberséges ember volt, így hát hazavitte a kis Perditát a feleségének, az pedig gyöngéden dajkálta. De a szegénység arra csábította a pásztort, hogy eltitkolja, milyen gazdag kincsre talált, ezért otthagyta az országnak ezt a részét, nehogy valaki megtudja, honnan szerezte vagyonát, s Perdita ékszereinek egy részén juhnyájakat vásárolt, és gazdag pásztor lett belőle. Mint saját gyermekét nevelte föl Perditát, aki nem tudta magáról, hogy nem csupán egy pásztor lánya.

A kis Perdita gyönyörű hajadonná nőtt fel. Nem kapott különb nevelést, mint egy juhász lánya, de királynő anyjától örökölt természetes bája tovább tündöklött tanulatlan lelkében, úgyhogy pusztán a viselkedéséből senki sem ismerte volna fel, hogy nem apja udvarában nevelkedett.

Polixenesnek, Bohémia királyának, egyetlen fia volt, a neve Florizel. Amikor ez az ifjú herceg a pásztor háza mellett vadászott, meglátta az öregember vélt lányát, s Perdita szépsége, szerénysége, királynői magatartása úgy hatott rá, hogy azonnal beleszeretett. Ettől kezdve Doricles néven egyszerű nemesember képében állandó látogatója lett az öreg juhász házának. Florizel gyakori távolmaradása az udvartól megriasztotta Polixenest. Embereket küldött, hogy megfigyeljék fiát, és fölfedezte a királyfi szerelmét a juhász szép lánya iránt.

Polixenes ekkor magához hívatta Camillót, a hűséges Camillót, aki megmentette életét Leontes dühöngésétől, és arra kérte, kísérje el őt a juhásznak, Perdia vélt apjának házához.

Polixenes és Camillo, mindketten álöltözetben, megérkeztek az öreg juhász házához éppen akkor, amikor ott a birkanyírást ünnepelték. Igaz, idegenek voltak, de birkanyíráskor minden vendéget szívesen látnak, ezért meghívták őket, lépjenek beljebb, s vegyenek részt az általános vidámságban.

Ezen a napon tréfa és jókedv uralkodott. Asztalokat állítottak fel, és nagyban készülődtek a tanyai lakomára. Legények és leányok táncoltak a ház előtt a gyepen, más fiatalemberek pedig szalagokat, kesztyűket s más csecsebecsét vásároltak a kapu előtt egy házalótól.

E mozgalmas jelenet közben Florizel és Perdita nyugodtan ült egy magányos sarokban, láthatóan több örömet találtak abban, ha egymással beszélnek, mintsem hogy belevegyüljenek a körülöttük folyó játékokba és együgyű mulatságokba.

A király annyira el volt álcázva, hogy fia sem ismerhette föl, így hát Polixenes elég közel mehetett a párhoz, és kihallgathatta beszélgetésüket. Az együgyű, de előkelő modor, amelyben Perdita a királyfival társalgott, nagyon meglepte Polixenest. Így szólt Camillóhoz:

- A legszebb pórlány ez, akit valaha láttam. Bármit tesz, bármit mond, az rangosabb, mint ő. Túl előkelő ehhez a helyhez.

Camillo így felelt:

- Valóságos túró-tarhó királynő.

- Kérlek, barátom - mondta a király az öreg juhásznak -, miféle csinos pásztorlegény beszélget ott a lányoddal?

- Doricles a neve - felelte a pásztor. - Azt mondja, szereti a lányomat, és az igazat megvallva, a csókjaikból nem lehet megállapítani, melyik szereti jobban a másikat. Ha a fiatal Doricles megkapja őt, olyasmit visz a házhoz, amiről nem is álmodott. - Perdita megmaradt ékszereire gondolt, mert egy részükön juhnyájakat vásárolt, de a többit gondosan eltette a lánynak hozományul.

Polixenes ekkor megszólította fiát:

- No, ifjú pásztor, túlcsordul a szíved, és elfelejtesz vigadni is. Amikor én fiatal voltam, ajándékokkal halmoztam el a szerelmemet, de te hagytad elmenni a házalót, és még egy csecsebecsét sem vettél az édesednek.

Az ifjú herceg, aki legkevésbé sem gondolta, hogy apjával, a királlyal beszél, így válaszolt:

- Öregúr, Perdita nem sokra tartja az ilyen semmiséget. Azt az ajándékot, amit tőlem vár, szívembe zártam.

Aztán Perditához fordult, és így szólt hozzá:

- Ó, hallgass rám, Perdita, ez előtt az ősz úr előtt, aki úgy látszik, valaha maga is szerelmes volt. Hallja meg ő is a vallomásomat.

Florizel ekkor felszólította az öreg idegent, hallgassa meg ünnepélyes ígéretét, hogy feleségül veszi Perditát, és így szólt Polixeneshez:

- Kérlek, légy tanúja eljegyzésünknek.

- Elválásotoknak, fiatalúr - mondta a király, és felfedte magát. Polixenes ekkor szemrehányásokat tett fiának, hogy el merte jegyezni magát ezzel az alacsony születésű lánnyal, Perditát pedig juhászporontynak, juhászkampónak nevezte, s más sértő neveket is adott neki, s azzal fenyegette meg, ha valaha is eltűri, hogy fia felkeresse őt, akkor őt is meg apját, az öreg pásztort is kegyetlen halálra ítéli.

A király ekkor nagy haragjában otthagyta őket, s meghagyta Camillónak, hogy Florizel herceggel együtt kövesse.

Amikor a király eltávozott, Perdita, akinek királyi természetét felszították Polixenes szemrehányásai, így szólt:

- Hát minden összeomlott! De azért nem is nagyon féltem. Beszélni is akartam olykor. Már a szájamon is volt, hogy azonegy nap süt az ő udvarára meg a mi kis kunyhónkra, és itt se bújik el, ránk is ragyog. - Aztán szomorúan még ezt mondta: - Én csak álmodoztam, most ébredek, már nem vagyok királynő. Hagyj el, uram: megyek juhokat fejni és sírni.

A jószívű Camillót elbűvölte Perdita bátor és illedelmes viselkedése, megértette, hogy a fiatal herceg sokkal mélyebben belebonyolódott a szerelembe, semhogy királyi apjának parancsára lemondana kedveséről, s arra gondolt, mi módon segíthetné a szerelmeseket, s ugyanakkor hogyan valósíthatná meg egy kedves tervét.

Camillo régóta tudta, hogy Leontes, Szicília királya igazán megbánta bűnét, és most is, amikor Polixenes kedves barátja volt, nem tehetett róla, szerette volna még egyszer látni volt királyi urát és szülőföldjét. Ezért azt ajánlotta Florizelnek és Perditának, kísérjék őt el a szicíliai udvarba, ott majd ráveszi Leontest, hogy vegye őket pártfogásába mindaddig, amíg ő a maga közvetítésével el nem nyeri Polixenes bocsánatát és beleegyezését a házasságba.

Örömmel elfogadták ezt a javaslatot, és Camillo, aki mindent elrendezett menekülésükhöz, megengedte az öreg pásztornak, hogy ő is velük jöjjön.

A pásztor magával vitte Perdita megmaradt ékszereit, babapólyáit és azt a papirost is, amelyet takarójára tűzve talált.

Florizel, Perdita, Camillo és az öreg pásztor szerencsés utazás után teljes egészségben megérkeztek Leontes udvarába. Leontes, aki még mindig Hermione halálát és gyermekének elvesztését gyászolta, nagyon kedvesen fogadta Camillót, és szívélyesen üdvözölte Florizel herceget. De látszott, hogy Leontes egész figyelmét Perdita vonja magára, akit Florizel úgy mutatott be, mint a feleségét. Leontes észrevette a hasonlóságot a lány és az ő halott királynője, Hermione között, bánata felújulva tört ki, s azt mondta, ilyen gyönyörű teremtés lenne az ő lánya is, ha nem pusztította volna el olyan kegyetlenül.

- Akkor vesztettem el - mondta Florizelnek - derék apád társaságát és barátságát is, most pedig életemet adnám érte, ha még egyszer láthatnám.

Amikor az öreg pásztor meghallotta, milyen figyelemben részesítette a király Perditát, s hogy elvesztette a lányát, akit gyerekkorában kitettek, elkezdte összevetni azt az időpontot, amikor megtalálta a kis Perditát, kitevésének módját, az ékszereket, és előkelő születésének más jeleit. Mindezekből arra kellett következtetnie, hogy Perdita és a király elveszett lánya ugyanaz.

Florizel és Perdita, Camillo és a hűséges Paulina jelen volt, amikor az öreg pásztor elbeszélte a királynak, hogyan találta meg a gyereket, valamint Antigonus halálának körülményeit, mert ő maga látta, amikor a medve rávetette magát. Megmutatta a pompás takarót, és Paulina ráismert, hogy Hermione abba burkolta a gyereket. Azután elővette a pásztor az ékszert, s Paulina emlékezett, hogy Hermione ezt övezte Perdita nyaka köré. Aztán a pásztor átnyújtotta a papírt, és Paulina felismerte férje írását. Most már nem lehetett kételkedni abban, hogy Perdita Leontes lánya. De ó, milyen nehéz küzdelmet vívott Paulina lelkében a bánat férje halálán, és az öröm, hogy betelt a jóslat, mert megtalálták a király örökösét, régen elveszett lányát. Amikor Leontes meghallotta, hogy Perdita a lánya, nagy szomorúság fogta el amiatt, hogy Hermione már nem él, és nem láthatja gyerekét, úgyhogy hosszú ideig nem tudott egyebet mondani, csak annyit:

- Jaj, az édesanyád, az édesanyád!

Paulina félbeszakította ezt az örömteljes, de mégis szomorú jelenetet, és azt mondta Leontesnek, van neki egy szobra, nemrég fejezte be az a nagyszerű olasz mester, Julio Romano. Olyan tökéletesen hasonlít a királynőhöz, hogyha őfelsége kegyeskedik eljönni a házába, és megnézi a szobrot, szinte azt gondolja majd, hogy maga Hermione. Mindnyájan odamentek hát, a király mohón látni kívánta Hermione képmását, Perdita pedig szerette volna megnézni, milyen volt sohasem látott édesanyja.

Amikor Paulina elhúzta a leplet a híres szobor elől, olyan tökéletes volt a szobor hasonlósága Hermionéhoz, hogy láttára felújult a király egész bánata és hosszú ideig se szólni, se mozdulni nem tudott.

- Tetszik nekem, hogy így hallgatsz, királyom - mondta Paulina -, ez bizonyítja igazán a csodálatodat. Hát nem egészen olyan ez a szobor, mint a te királynőd volt?

Végül így szólt a király:

- Ó, éppen így állt, éppen ilyen fenséggel, amikor először vallottam neki szerelmet. Csakhogy, Paulina, Hermione nem volt olyan idős, amilyennek ez a szobor hat.

Paulina így válaszolt:

- Annál nagyobb a kőfaragó remeklése, hogy olyanná alkotta a szobrot, mint amilyen Hermione volna, ha most élne. De hadd engedjem vissza a függönyt, uram, mivel rögtön azt hinnéd, hogy megmozdul.

Ekkor így szólt a király:

- Ne húzd vissza a függönyt. Bár meghalhatnék! Nézd csak, Camillo, hát nem azt hinné az ember, hogy lélegzik? Mintha a szemében is élet volna.

- Vissza kell húznom a függönyt, királyom - mondta Paulina. - Úgy el vagy ragadtatva, majd még elhiteted magaddal, hogy a szobor él.

- Ó, drága Paulina - mondta Leontes -, hadd higgyem ezt húsz évig! Úgy rémlik nekem, hogy még lélegzet is jön belőle. Miféle finom véső tudott valaha is leheletet faragni? Ne nevessen ki senki, de megcsókolom.

- Úristen, drága uram, ne tedd ezt - mondta Paulina -, a pirosság még nedves az ajkán. És a magad ajkát is bemocskolod olajfestékkel. Húzzam vissza a függönyt?

- Ne, még húsz évig ne - mondta Leontes.

Perdita egész idő alatt térden állt, és néma bámulattal nézte páratlan szépségű anyjának szobrát, majd így szólt:

- Én is éppen annyi ideig tudnék így maradni, és nézni az én drága anyámat.

- Hagyj föl ezzel az elragadtatással - mondta Paulina Leontesnek -, és engedd meg, hogy visszahúzzam a függönyt, vagy pedig készülj föl csodább csodára. Meg tudom tenni, hogy a szobor valóban mozogjon, sőt leszálljon az állványról, és megfogja kezedet. De akkor azt hiszed majd - már pedig ez ellen előre tiltakozom -, hogy valamiféle gonosz hatalom segít engem.

- Akármire tudod rávenni - mondta az elámult király -, örülök, ha nézhetem. Bármilyen szóra tudod bírni, örülök, ha hallhatom, hiszen semmivel sem nehezebb megszólaltatni, mint megmozdítani.

Paulina ekkor lassú és ünnepélyes zenét rendelt - a zenészeket már előre odaállította e célból, s valamennyi személy ámulatára a szobor lelépett az állványról és karját Leontes nyaka köré fonta. Aztán a szobor megszólalt, és áldást kért férjére és gyerekére, az újra megtalált Perditára.

Nem csoda, hogy a szobor Leontes nyakán csüngött, és megáldotta férjét és gyerekét. Nem csoda, mert a szobor maga Hermione volt, a valóságos, élő királynő.

Paulina megtévesztésül jelentette annak idején a királynak Hermione halálát, mert azt hitte, ez az egyetlen módja, hogy megmentse királyi úrnőjének életét, s Hermione azóta is a jó Paulinánál élt, és nem is akarta tudatni Leontesszel, hogy életben van, mindaddig, amíg meg nem hallotta, hogy Perditát megtalálták, mert ugyan régen megbocsátotta Leontesnek a vele szemben elkövetett igazságtalanságot, de nem tudta megbocsátani kegyetlenségét kicsi lánya iránt.

Amikor halott királynője így életrekelt, s elvesztett lánya megkerült, a régóta búsuló Leontes alig tudta elviselni boldogságának túláradását.

Egyéb sem hallatszott mindenfelől, csak szerencsekívánatok szeretetteljes szavai. A boldog szülők megköszönték Florizel hercegnek, hogy alacsonyrendűnek látszó lányukat megszerette, és áldották a jó öreg pásztort, aki megmentette gyereküket. Camillo s Paulina is szívből örültek, mert megélték, hogy hűséges szolgálataik ilyen jó véget értek.

És hogy semmi se hiányozzék e különös és váratlan öröm betetőzéséhez, ekkor maga Polixenes király lépett be a palotába. Amikor Polixenes észrevette, hogy fia és Camillo eltűnt, tudta, hogy Camillo régóta szeretett volna visszatérni Szicíliába, s ebből arra következtetett, hogy ott találja meg a szökevényeket. Ezért hát a lehető leggyorsabban követte őket, és történetesen éppen ekkor, Leontes életének legboldogabb pillanatában érkezett meg.

Polixenes részt vett az általános örömben, megbocsátotta, hogy Leontes olyan igazságtalan féltékenységre gerjedt ellene, és megint gyermekkori barátságuk egész melegével szerették egymást. Most már attól sem kellett félni, hogy Polixenes ellenzi fia házasságát Perditával. Most már nem »juhászkampó« volt, hanem Szicília trónjának örököse.

Láthattuk hát, hogyan nyerte el jutalmát a hosszan szenvedő Hermione türelmes erénye. Ez a nagyszerű hölgy még sok évig élt Leontesével és Perditájával, s ő volt a legboldogabb anya, a legboldogabb királynő.

Lamb: Shakespeare mesék

*

William Shakespeare
Téli rege


(Fordította: Szász Károly)

BEVEZETÉS

A Téli rege nyomtatásban először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg; legelső ismert említése pedig Forman Simon naplójában történik, melynek kéziratát az Ashmolean Museumban őrzik. Ebben az 1611-ik év május 15-ről fel van jegyezve, hogy a napló írója a Téli rege előadását látta a Globe-színházban, hol a társaság, melyhez Shakspere is tartozott, a tavaszi időszakban játszott, míg télen, mivel a Globe födetlen volt, a Blackfriars-színházba ment át. A napló írója különösen Autolycusról emlékezik meg, s elsorolva csínyjeit, ezt a tanulságot vonja le: „Óvakodjunk színlelt koldusoknak és képmutató ficzkóknak hinni.” A mint az udvarmesteri számadások egy adatából kitűnik, ugyanazon évi november 5-én az udvarnál „Téli-esti rege” czímű darabot adtak elő a királyi szinészek, az akkori udvarmester, sir George Buc följegyzése szerint. 1623-ban sir Henry Herbert, az akkori udvarmester, megemlíti, hogy egy Téli rege czímű régi darabnak előadási engedélyt adott, még pedig díj nélkül, mert a darabnak sir George Buc egykor már megadta az engedélyt, de a régi példány elveszett, Hemminge azonban (Shakspere összes műveinek kiadója) becsületszavát adta, hogy a darabban nincs semmi profán, és nem történt benne semmi változtatás vagy kihagyás. Sir George Buc 1610-ben foglalta el hivatalát: bizonyos tehát, hogy a darab, melyet először ő engedélyezett, ez év előtt nem volt készen, s így a Téli rege származási idejét 1610-be, Shakspere drámaírói tevékenységének utolsó korszakába kell tenni.

A dráma tárgyát részben Greene Róbert elbeszéléséből merítette, mely akkoriban oly híres és kedvelt olvasmány volt, hogy több kiadást ért. Ezek közűl a legrégibb az 1588-ki, melynek czíme: „Pandosto or the triumph of time” (Pandosto vagy az idő diadala). Más czíme „Dorastus and Fawnia” volt, s ez alatt érte a legtöbb kiadást. Ez elbeszélés kivonatos ismertetéséből látni fogjuk, hogyan dolgozta ki Shakspere a nyers anyagot formás ékszerré.

Pandosto, Csehország királya, és szép neje, Bellaria zavartalan boldogságban éltek; volt egy kis fiuk is, Garinter, a természet minden adományával ékesített gyermek. Egistus, Sziczilia királya, ki hajdan Pandostoval együtt nevelkedett, hajóhadával Csehországba vitorlázott, barátjának látogatására. A legszívesebb fogadtatásban részesűlt itt; Pandosto különösen lelkére kötötte nejének, hogy nyájassága által tűntesse ki, mily kedves vendége házuknak Egistus. Bellaria, kedvében akarván járni férjének, de különben is látva vendégök nemes lelkületét, csupa figyelem és nyájasság volt iránta; oly bizalmasan viselé magát, hogy néha hálószobájába is elment, utána nézni nem hiányzik-e valami kényelméből? Pandosto aggodalommal kezdé kisérni kettejök növekvő barátságát, meggondolva, hogy a szerelem fölötte áll minden törvénynek és azért semmi törvény által sem tartható fel, és a hol a szerelem erőszakoskodik, ott tehetetlenné lesz a barátság. E gondolatok lassankint oly lángoló féltékenységet gyújtának szívében, hogy többé nem tudott nyugalmat találni. Ekkor mérlegelni kezdé nejének minden cselekedetét, félremagyarázta benső bizalmasságát és élesebben figyelt rá, vajjon nem talál-e bűnére valami biztos bizonyítékot. Mialatt pillantásait és mozdulatait leste s gondolatait találgatta, a két ártatlan lélek, semmit sem sejtve, naponkint találkozott, a mi oly dühbe hozta a királyt, hogy Egistust meggyűlölte és Bellaria iránt sötét arczot mutatott. Végre annyira meggyőződik mindkettejök bűnéről, hogy Franiont, Egistus pohárnokát, felszólítja ennek megmérgezésére. Hiába igyekszik Franion lebeszélni a királyt gyilkos tervéről, őt magát a legborzasztóbb büntetések fenyegetik, ha nem engedelmeskedik, ellenkező esetben pedig fényes jutalom kecsegteti. A pohárnok beleegyezik, de csakhamar elárulja Egistusnak a gyilkos tervet s vele együtt elmenekül.

Pandostot ekkor a végletekig ragadja dühe. Meg van győződve, hogy Franion és a királynő összeesküdtek az ő meggyilkolására. Őröket küld nejéhez, kik ezt kis fiával játszva találják. A királynét börtönbe vetik s férje nyilvánosan összeesküvésről és házasságtörésről vádolja. A börtönben Bellaria kis leányt szül; a király parancsot ad, hogy az anyát és gyermekét megégessék. Országnagyjai kegyelméért könyörögnek, de a király hajthatatlan marad; nem akarja, hogy a fattyú atyának szólítsa őt. Végre annyit enged csak, hogy a gyermeket egy csónakban a tenger hullámaira bízzák, a mi egy heves vihar alkalmával meg is történik. Pandosto ekkor nejét, nagyobb gyalázat kedvéért, nyilvános törvényszék elé állítja. A királyné részrehajlatlan kihallgatást és a terhelő tanúkkal való szembeállítást kíván; de a király, a világos tények mellett, ezt fölöslegesnek találja, mert a ki elég vakmerő volt a bűnt elkövetni, annak lesz vakmerősége a bűn eltagadására is. A bírák méltányosnak mondják Bellaria kívánságát; de a király azt akarja, hogy az ő szavára rögtön ítéljék el.

Ekkor Bellaria térdre hullva könyörög, hogy küldjenek „Delphos szigetére” és hallgassák meg Apollo orákulumát; ha ez is bűnösnek mondja őt, úgy kész meghalni a legkegyetlenebb halállal. Pandosto nem tagadhatja meg e kívánságot; követséget küld, mely három hét alatt Delphosba ér s ott egy lepecsételt választ nyer a jósdától. Ünnepélyes ülésben s a királyné jelenlétében felbontják és felolvassák a szent iratot, melynek tartalma így szól: „Gyanú nem bizonyíték. Féltékenység részrehajló bíró. Bellaria tiszta, Egistus mocsoktalan, Franion hű alattvaló, Pandosto áruló, gyermeke ártatlan, és a király örökös nélkül fog élni, ha az elveszett meg nem találtatik.” Még az orákulum felolvasása előtt beszédet tart a királyné, melyet Shakspere is felhasznált:

„Ha a mennyei hatalmak, a mi kétségen kívül áll, ismerik az emberi cselekedeteket, úgy, reménylem, türelmem meg fogja pirítni végzetemet és mocsoktalan életem foltot vet az álnok gyanúsításra. Mert jóllehet a hazug hír meg akarja támadni becsületemet és a gyanú szégyennel beszennyezni jó híremet: hír és gyanú ott, hol erény védi a várat, támadhat ugyan, de soha sem fosztogathat. Hogyan éltem, mielőtt Egistus ide jött, arra nézve, Pandosto, az istenekre és saját lelkiismeretedre hivatkozom. A mi köztem és közte történt, azt egyedül az istenek tudják, és reménylem, azonnal ki is nyilatkoztatják; hogy Egistust szerettem, nem tagadhatom; hogy tiszteltem, nem szégyenlem megvallani: arra erénye, erre magas rangja kényszerített…”

A jóslat felolvasása után Pandosto rögtön belátja bűnét és magába száll, bocsánatot kér nejétől és megvallja Egistus elleni gyilkos kisérletét. Ekkor hozzák a hírt fiának hirtelen haláláról, mire a királyné élettelenűl földre roskad. Pandosto kétségbe van esve; csak nehezen tudják visszatartóztatni az öngyilkosságtól. A két halottnak nagyszerű síremléket emel, melynek feliratában átkot mond önmagára, s mindennap ellátogat ide, boldogtalanságát siratva s nem kívánva más társaságot a gyászon kívül.

Ezalatt a kitett gyermeket csónakjával a tenger hullámai Sziczilia partjára hajtották, hol egy szegény pásztor, ki eltévedt bárányát kereste a parton, rá talált és megmentette. A gyermek köpenyében egy erszény aranyat talált, nyakán lánczot, melyet a királyné csatolt reá. A pásztor fölneveli a leánykát, kit Fauniának nevez; felnőve a szép Faunia az erdőben Egistus király fiával, Dorastussal találkozik, s mindketten halálosan egymásba szeretnek. A herczeg eleinte bosszankodik magára e rangjához nem méltó szerelem miatt; később azonban megvigasztalódik arra a gondolatra, hogy néha az istenek is leereszkednek ennyire, s Neptun kossá, Jupiter bikává, Apollo pásztorrá lett szerelméért. Ugyanez okoskodás Shakspere darabjában is feltalálható.

Egistus nem jön rá fia szerelmére; de Dorastus megszökteti a szép Fauniát; az öreg pásztor ekkor az udvarhoz megy, hogy a király előtt bepanaszolja fiát; Dorastus szolgája a herczeg hajójára csalja az öreget, s a király csak a pásztor nejétől tudja meg a történt dolgokat. Követei, kiket a szökevények után küld, Csehországban akadnak rájok, hol Pandostonak elmondják Dorastus kilétét. Pandosto már látta Fauniát, s nem sejtve benne saját leányát, beleszeretett. A leány visszautasította, s most Pandosto mohón megragadja az alkalmat, hogy megvetett szerelméért bosszút álljon. Kegyetlen halállal fenyegeti őt és vélt atyját, az öreg pásztort, a miért egy királyi herczeget ily méltatlan viszonyra csábítottak; s ekkor az öreg pásztor ijedtében megvallja, hogy ő nem atyja Fauniának, hanem a tengerparton találta. Ekkor minden kiderűl; Pandosto elveszett leányára ismer; fényes kisérettel Szicziliába, Egistus udvarába viszi az ifjakat, hol megtartják a menyegzőt. Pandosto aztán, elhunyt nejének emlékétől gyötörve, megöli magát, mire Dorastus és Faunia öröklik Csehország trónját s boldogan élnek országukban egész halálukig.

Ez az elbeszélés meséje, melyet Shakspere drámává dolgozott fel. A változtatások és bővítések, melyek a dráma költőjétől származnak, a kettő átolvasása után magoktól szembe tűnnek. Nem egyedül az események külső változtatásait, az új alakok beleszövését, a megoldás különbségét értjük; hanem a dráma költőjének ama látható törekvését is, hogy a novella külső eseményeit a kényelmes véletlen helyett benső indokolással kösse össze, és a végzet önkényes beavatkozása helyére az emberi szabad elhatározást és a tények következetességét állítsa. Perditát nem véletlenűl hajtják a hullámok Bohemia partjára, mint a novella Fauniáját Szicziliába; hanem Antigonus viszi oda jól megfontolt szándékkal. Nem egészen bizonyos Hermione ártatlanságáról, nem tartja lehetetlennek, hogy a kis gyermek apja csakugyan Polixenes, s azért ennek országában akarja partra tenni.

Apollo akarta, hogy a gyermeket, ha
Csakugyan Polixenestől származott –
Élet- s halálnak itt tegyem ki, a
Valódi apja földén.

Hasonlókép a második részben nem a véletlen, nem a szél és tenger szeszélye viszi Szicziliába a megszökött szerelmes párt, Florizelt és Perditát, hanem Camillo tanácsa; és Camillot egy igazán emberi érzelem vezeti tanácsára, a honvágy.

Minő szerencse most,
Ha fel tudom használni e szökést:
Megóvni őt, szolgálni érdekét,
Meglátni szép Szicziliám s szegény
Boldogtalan királyomat, kiért
Oly szomjú lelkem.

S így az a tény, mely a darab két részét összeköti, és az, mely a megoldást előidézi, tehát a két sarok, melyen a cselekvény megfordúl, nem mint a novellában, véletlenűl, hanem emberi megfontolásból és elhatározásból történik. Még a kis Mamilius halálánál is figyelemmel van a költő e valóban emberi indokolásra, midőn azt nem a végzet vak rendeletének, hanem anyja miatt megtört szívének tulajdonítja.

Fiad, a herczeg, csupa félelem
S sejtés miatt, anyjáért, oda van.

Innen van, hogy daczára a történet meseszerűségének, a feltűnő anachronismusoknak, a technika túlságos szabadságainak: a dráma mégis erős illusiót költ, megkap és magával ragad, s a színpadon, a hol csak előadták, soha sem tévesztette el hatását. Mert bármily meseszerűek az események, érezzük, hogy az emberek, kik által történik, igazi emberek és benső szükségből cselekszenek. A novella bábszerű alakjaiba Shakspere valódi életet lehelt, és azok, kiket maga tett hozzá, mint Paulina, Antigonus, a pásztorok, Autolycus, mind jellemzetes alakok, tele élettel és igazsággal, kik a mesének a valóságos szinét adják. Leontes féltékenységének születését, gyarapodását, elfajulását szemünkkel látjuk és nyomról nyomra kisérjük, rögtön észrevéve azt is, hogy itt nem oly fajta féltékenységgel állunk szemben, mint Othellóé. Ez az őszinte, bizalmas és félrevezetett ember féltékenysége, Leontes természeténél fogva féltékeny s Jago ördögi mesterségű cselszövényét nála vele született gyanakodó jelleme pótolja; teljesen igaz és érthető véghetetlen bűnbánata és önmagát emésztő kétségbeesése is, melyet neje ártatlanságának kiderülte után érez, mert elkövetett igazságtalanságáért senki mást sem vádolhat, csak önmagát, senkire sem haragudhatik, csak önmagára. Hermione és Perdita méltán sorakoznak Shakspere legmagasztosabb női alakjai közé. Egy pár szó egész teljességében elénk állítja Hermione jellemét, a tiszta lelkű, önérzetes nőt, ki ártatlansága tudatában a legiszonyúbb váddal, a legdurvább igazságtalansággal szemben sem veszti el felséges nyugalmát, s a méltatlanúl szenvedett büntetésnél nagyobb bajnak tartja a bűnt, habár nem is érné büntetés. Midőn Leontes parancsára börtönbe viszik, így vigasztalja siró hölgyeit:

Ne sirjatok, nincs ok reá! Ha majd
Halljátok azt, hogy börtönt érdemel
Úrnőtök: akkor záport sirjatok,
Bár megmenekszem.

Jellemének megfelelő a nagy beszéd, melyet a törvényszék előtt nem életének, hanem becsületének védelmére tart, s melyet így fejez be:

Mivel rémítni vélsz, óhajtom azt.
Rám nézve nincs az életnek becse,
Mert koronája, dísze, hű szerelmed
(Bár nem tudom, hogy’) érzem – elveszett.
Más kincsem-, első gyermekemtűl el-
Zártak, mikép ragályost. Harmadik
S végvigaszom, – balcsillagok miatt! –
Ártatlan ajkin tiszta tejjel, – ah!
Kidobva; én magam nyiltan rimának
Kiáltva; durván megfosztatva még
A gyermekágy jogától is, mi a
Legaljasabbal is köz: most ide
Vonszoltatám, szabadba, még erőm
Se nyerve vissza! Oh király, mi kéjt
Ad így az élet, hogy meghalni féljek?
Folytasd tehát. De érts meg: éltemet
Még számba sem veszem. Becsületem,
Az szent előttem. És ha csak gyanúra
Itéltek el, ha alszik minden ok,
Ébren csak a féltés van, – jognak azt
Nem vallom én, csupán zsarnokszigornak.

Anyjának méltó leánya Perdita. Nemcsak arczban hasonlít hozzá, jellemében, nemes büszkeségében, nyugodt önérzetében is. Szerény helyzetében, pásztori ruhájában is elárulja királyi származását. Úgy beszél, úgy viseli magát, hogy nemcsak a szerelmes ifjú elragadtatását, hanem magát a valóságot látjuk Florizel szavaiban, melyeket róla mond.

Bár mit szólasz, teszesz,
Az úgy a legjobb. Ha szólsz: azt kivánom,
Hogy szólj szünetlen; ha dalolsz: óhajtom,
Dalolva végezd minden dolgodat,
Végy, adj, oszsz alamizsnát, könyörögj,
Dalolva mind! Ha tánczolsz: azt szeretném,
Hab légy a tengeren, hogy mást ne tégy,
Tánczolj örökké, rengve, szűntelen!
Mert minden egyes tetted – (oly csodás
Szünetlenűl!) megkoronázza azt,
Mit épen akkor tészsz, hogy benned így
Királynő minden mozdulat.

És ugyanezt mondja Polixenes, ki nem a szerető szemével, hanem a fiát féltő atya hideg, fürkésző tekintetével nézi a leányt, kiről kénytelen elismerni:

A legcsinosb parasztleányka ez,
Ki zöld mezőn csak ugrált valaha!
Mit szól, tesz, az mind magasabbra mutat,
Mint ő maga; nemesb, mint helyzete.

A novellában a királyfi eleinte tépelődik magában e rangjához nem illő szerelem miatt: Shaksperenél sokkal igazabban, természetesebben és szebben a királyfi, ifjú szívének egész hevével, csak szerelmében él, csak szerelmét látja; s a ki e viszony helytelenségét fölemlíti, a ki érzi és kifejezi a rangkülönbség akadályát, az maga az önérzetes leány, Perdita. Nem mintha méltatlannak tartaná magát egy királyfi szerelmére; mert midőn Polixenes elszakítja őket egymástól s halállal fenyegeti a leányt: fölébred benne anyjának nemes önérzete s magasabb szempontból ítéli meg a földi rangkülönbséget.

Nem ijedék meg; egyszer, kétszer is
Készen valék, nyiltan kimondani,
Hogy az a nap, mely udvarára süt,
Arczát a kunyhótól sem rejti el
S csak úgy mosolyg ránk.

E két eszményien szép női alak mellett részint ellentétűl, részint kiegészítésűl áll a derék, hű, de bátorságában és hűségében egész a gorombaságig menő Paulina. Ő az egyetlen az egész udvarnál, ki nyiltan föl mer lépni a bántalmazott királyné mellett, az egyetlen, ki a féltékenységében elvakult zsarnoknak szemébe meri mondani az igazságot. Midőn királynéját védi szemben a királylyal, heves kitöréseiben néha túlmegy a szép határain is, de a hatás mégsem kellemetlen, s az összhangot helyreállítja bátorsága és becsületessége. Látszik rajta az erélyes nő, ki otthon is megszokta a parancsolást, de a derék nő is, ki nem tér le az egyenes útról soha. Jól jellemzi őt férje, midőn ezt mondja róla:

No lásd uram, ha így iramlik, én
Rohanni engedem; de nem szokott
Megbotlani.

A nyelves asszonyt rokonszenvessé teszi bátorsága, becsületessége, és az igaz ügy, melyért nyelvét pörgeti. És bármily éles a nyelve, szíve jó és könnyen ellágyúl, nemcsak királynéja iránt; hanem még a királyt is rögtön megszánja, mihelyt megbánását látja. Hermione halálát még a legkeményebb szavakkal, kegyetlen szemrehányásokkal és átkokkal adja tudtul a királynak; de mihelyt látja ennek magába szállását, fölűlkerekedik jó természete és ellágyúl a szíve.

Sajnálom, valóban.
Ha bűnt teszek megbánom azt utóbb.
Mint nők szokása, túlheves valék.
Nemes szivén találtam őt. Mi elmúlt
S túl a segélyen: legyen túl a bún is.
Kérlek, ne indúlj meg szavamra; sőt
Büntess meg inkább: mért olyat hozok
Emlékezetbe, mit feledni jobb.
Oh jó uram, felséges úr! bocsáss meg
Egy balga nőnek!

Téli regének nevezte Shakspere e darabját, s a kis Mamiliussal el is mondatja, mit ért e czím alatt. Víg mesét kérnek tőle, s ő azt feleli, hogy télre bús rege kell, kisértetes történet. Ilyent szeretnek hallani az emberek, midőn összebújnak a kandalló körűl, mialatt kívülről fagyos szél rázza az ablakot s kinn a havas mezőn az éhes farkas üvöltése hallatszik. A gyermekek – nagyok és kicsinyek – kéjt találnak ilyenkor a borzongásban, mely a kisértetes történetek hallatára átszalad idegeiken, s összébb húzódva a meleg tűz körűl, élvezik a biztosságot, melyet édesebbé tesz a hallott ellentét. De gyönyörűségök csak akkor lesz teljes, csak akkor fekszenek egészen nyugodt lélekkel éjszakai álomra, ha a bús mese jó véget ér, ha a gonosz kisértetek végűl eltűnnek a kakas-szóra és a meggyötrött ártatlanság elnyeri jutalmát. Ilyen Shakspere téli regéje. Zordonan, sötéten indúl meg; a vad szenvedély, a féltékenység kísértetei elszabadulnak, s halállal, pusztulással fenyegetnek mindenkit. Az ég mindinkább elborúl, jeges szél sivít a sötét pusztán, az ártatlanok veszte bizonyosnak látszik, midőn felhangzik a viradást hirdető kakas-szó, a hajnal földerűl az égen, s a sötét tragédia helyett, mely az első három felvonásban fenyegetett, napsugáros zöld mezőn bájos pásztori idyllt tár fel szemünk előtt. A szenvedélyek viharja lecsillapúl, az ellentétek kiegyenlítődnek, béke és boldogság száll a felzaklatott szívekbe. A költő, ki hajdan annyiszor festette a szenvedély pusztító hatalmát s kiegyezést nem ismerő kérlelhetetlen voltát: most, pályája végén, ezen, talán legutolsó darabjában megmutatja szemünknek azt, a mi lecsillapít minden szenvedélyt, meggyógyít minden szenvedést, kiengesztel minden összeütközést: az időt.

Ki megrostálok minden rosszat és jót,
Hozok örömre és panaszra méltót,
Ármányt szövök s azt újra egyberontom –
Most im csapongó szárnyamat kibontom.
…Hatalmam – a mely épít újra s rombol –
Törvényeket bont, s a mit kigondol,
Azt megteremti vagy lezúzza. Sőt
Ilyen valék a teremtés előtt;
Tanúja voltam, régi s új törvények
Mikép születtek, el mikép veszének;
Ilyen hatalmam’ érzi a jelen:
Csak rá fuvallok – s fényét hirtelen
Homályba tolják újabb látszatok.

Az egyetemes kiengesztelődést, az ellentétek kiegyenlítését, a szíveken uralkodó általános békét és nyugalmat lehelli a költő utolsó munkája, s ennek adnak hangot a befejezés szavai:

Menjetek,
Boldog nyerők! Oszszátok üdvetek
Minden felé!

Magyarúl a Téli rege a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg, Szász Károly fordításában; a nemzeti színházban először 1865-ben kerűlt színre.

http://mek.niif.hu/04500/04572/html/magyar.htm

*

Téli rege
Kosztolányi Dezső fordítása
http://mek.niif.hu/00400/00495/00495.htm