Szomaházy István

A férjhezmenés művészete és egyéb problémák

TARTALOM

A férjhezmenés művészete.
A feleség előélete.
Mézeshetek.
Az okleveles feleség.
Az emlékek hőse.
A titok.
Névtelen levelek.
A házasságtörés szimptomái.
Válás előtt.
A műveletlen feleség.
Ötven százalék.
A bűnjelek.
Tánciskola.
Délelőtti látogatások.
Az ozsonna-kávé.
Az éj lovagjai.
A katonatiszt.
Gyanus gratuláció.
Pincérnők.
Fesztelenség.
Tanárok.
Permanens dohányosok.
A nagy kalap.
Az árkádiai pásztor levele.
A szédelgő.
Jegyesek.
Sértődések.
Karácsonyi ajándékok.

A FÉRJHEZMENÉS MŰVÉSZETE.

I.

Mióta arra adtam a fejemet, hogy reggeltől estig embertársaim panaszait hallgassam, s mint az összes lelki betegségek tudora keressem meg a mindennapi kenyeremet, számtalan fiatal leány fordult hozzám azzal a kérdéssel: miből is áll tulajdonképpen az a művészet, melynek segítségével egy csinos teremtés alkalmas és megfelelő férjhez juthat? A levelek nagyrésze - jogosan vagy jog nélkül, ezuttal nem kutatom - csupa szomoruság és elkeseredés; a lányok meg vannak győződve róla, hogy a mai fiatal emberek csak kényszerüségből házasodnak, csak akkor szánják el magukat a súlyos lépésre, ha az adósságok tengere már-már összecsap a fejük felett. Lehet-e csodálni, - kérdezik - ha ily körülmények között nem sokat érnek azok a vonzó tulajdonságok, melyek régente elegendő kvalifikációk voltak a férjhezmenetelhez: a háziasság, az intelligencia, a szolidság, sőt még maga a szépség is, mely valaha egyedül is elég volt ahhoz, hogy a nőtlen embereket megbolondítsa? Ma már, egyedül és kizárólag, csupán a pénznek van értéke s a gondos apa egyetlen takarékpénztári könyve sokkal többet számít, mint az egész, előkelő könyvtár, melyet a férjhezmenő leány végigolvasott.

Igaz-e e súlyos vád, csakugyan megromlottak-e ennyire a fiatal urak, a szerelmet és a jóizlést valóban detronizálták-e, ahogy e bájos kis pesszimisták hiszik: mindennek - úgy vélem - érdemes lesz már egyszer a végére járni... A Kárpátoktól az Adriáig - vagyis szezonnyelven szólva: Tátrafüreden, Tátralomnicon és Abbáziában - ezer és ezer fiatal leány jár-kel hasonló gondolatokkal, ezer és ezer finom, csipkebluzos, kék- és feketeszemű teremtés álmodozik arról az édes családi otthonról, melynek ő lenne a királynője, ha - a házasulandó fiatal emberek nem csupa önző és szivtelen legények lennének egytől-egyig, akik szívesen udvarolnak végig egy-egy előkelő fürdőhelyet, bizalmas titkokat suttognak a leányok fülébe, még esetleg arra is rászánják magukat, hogy éjjeli muzsikával verjék föl a hallgató fenyveserdők csöndjét, de az anyakönyvvezetőre egyáltalában nem gondolnak s elvileg csak azokra az esküvőkre járnak, ahol a jóbarátaik kezére rakják a láthatatlan béklyókat.

Bizonyos vagyok benne, hogy száz leány közül kilencvenkilencnek ez a meggyőződése, főképpen azoké, akiknek hozománya inkább lelki erényekből és testi szépségből áll, semmint az osztrák-magyar bank népszerű kiadványaiból. Egész sereg csillogó szemű, romantikus, kis teremtés elfacsarodó szívvel gondol arra, hogy a szerelem csak a rosszul fizetett tárcaírók találmánya s hogy az igazi érzések, melyek valamikor a világot kormányozták, manapság már kizárólag csak a Crocker asszony angol regényeiben találhatók fel, ahol még mindig sűrüen szerepelnek a lovagias és szegény nevelőnőkért is rajongó angol lordok... Ellenben a húsból és vérből való legények - az ügyvédek, az orvosok, a bankfiuk, a gazdag kereskedők, a vasutépítő mérnökök, tehát azok, akiknek bölcsőjét nem a skót főúri kastélyokban ringatták - szivesen megcsókolják a szegény nevelőnőt a homályos folyosókon, de feleségül még a Crocker asszony kedvéért se veszik őket, mert a bútoros, a szabó, sőt a cipész is, akik jövendőbeli boldogságukra régóta be vannak táblázva, még a legszebb és leghatásosabb szerelmi vallomásnál is többre becsülik a pontos és hiánytalan tőketörlesztést...

Azt hiszem, hogy nem művelek haszontalan munkát, ha egyszer végre a szemükbe nézek a vádaknak, melyekkel hazám deli ifjuságát illetik, s igyekszem kihimezni az igazságot a leányok oktalan pesszimizmusából... Mert - ezt itt rögtön elárulom - az én meggyőződésem egyben-másban eltér attól, amit bájos olvasónőim annyiszor hangoztatnak, s akármilyen különösnek látszik is, habozás nélkül kimondom, hogy a fiatal urak nem mindig olyan feketék, amilyeneknek az elkeseredett kisasszonyok lefestik őket. Sőt: egyenesen azt tartom, hogy a mai házasulandó legény alapjában véve ép olyan naiv és - romlatlan, akár XVII. vagy XVIII. századbeli őse, s ha a szegény, vagy helyesebben: a nem gazdag leányok közül manapság több marad pártában, mint régente, annak legnagyobbrészt maguk a fiatal hölgyek az okai. A férfiak már születésükkel magukkal hozták a világra a vágyat, hogy életüket és ebédlőjüket egy kedves és graciózus kis teremtéssel megosszák, s a cinikusság, mellyel oly szivesen tüntetnek, néha csak hazug álarc, mellyel a gúnyolódó világ elől az igazi érzéseiket eltakarják. A dolog tehát úgy áll, hogy nem a házasulandó legények idegenkednek az anyakönyvvezetőtől, hanem a leányok járatlanok a férjhezmenés művészetében. A mai kisasszonyok ugyanis teljesen au fait vannak a cinquecento művészetével, de az előbbit - mely hasonlíthatatlanul fontosabb lenne rájuk emennél - ép úgy elfelejtik megtanulni az iskolában, mint a szülői ház födele alatt. Ők is, meg az édes mamájuk is konokul azt hiszik, hogy egy karcsú termet, egy csillogó szempár s két unciányi finom kacérság már tökéletesen elég ahhoz, hogy a fiatal leány az asszonyi méltóságot elérje...

A következőkben igyekezni fogok rá, hogy a leányokat tévedésük felől felvilágosítsam.



II.

Elsősorban is szeretném tisztázni a kacérság kérdését, s megállapítani azt a határvonalat, melyen túl a kokettéria már kihágásszámba megy, s mindenre inkább alkalmas, mint arra, hogy a férjszerzés művészetének kellékei közt szerepeljen. Udvarias ember létemre nehéz kimondani, hogy a mi fiatal leányaink egyáltalában nem tudnak mértéket tartani a kacérkodásban, s a határvonalon innen is, túl is, helytelen és nevetséges túlzásokat követnek el. Nem vagyok valami megsavanyodott, vén puritán, s így nem helyeslem feltétlenül ama régi, erkölcsös hajadonok viselkedését, akik elvileg tartózkodtak attól, hogy egy idegen, nőtelen úr szemébe nézzenek, s szégyenkezve játszogattak a kötényük bojtjával, mikor házasulandó legény tünt fel a látóhatáron. Az ilyen túlságos szendeség mindig az együgyüség gyanuját kelti fel, vagy legalább is a furfangos alamusziság gyanuját, mert a mai urak már nem hisznek az abszolut ártatlanságban, s bizonyosra veszik, hogy a szemeit lesütő, pironkodó gyermek titokban a pikánsabb francia regényeket is elolvassa. Manapság, mikor a hölgyek sokkal többet beszélnek a feminizmusról, mint a tojás piaci áráról, nem lehet többé feltenni a fiatal leányokról, hogy a maguk női voltának értékét, izgató voltát ne ismernék kellőleg, aminthogy körülbelül kétségtelen is, hogy a legtöbb tizennyolcéves leány, bármily buzgósággal játssza is a tudatlan Gretchent, mikor egy férfivel beszél, titokban ezt gondolja magában:

- Ez az úr is sokkal jobb szeretné, ha az anyuskámat egy jótékony tündér most hirtelen elragadná mellőlem a csöndes óceán egy szigetére...

A mértéktelen szendeséget tehát semmiképpen se helyeslem, mert nincs többé férfi, aki hinne a multszázadbeli erényekben, de viszont a világért se esem lelkesedési rohamokba, ha egy fiatal úrileány minden áron a huszadik századbeli hölgyet játssza, aki azon a nézeten van, hogy korunkban a tisztességes leánynak - ha azt akarja, hogy modern teremtésnek nézzék - szerepet kell cserélnie a maitresse-ekkel. Mert a dolog csakugyan úgy áll jelenleg, hogy míg a »kis barátnők« szigorú diszkrécióval viselkednek és sértőnek találják, ha valaki szabadabb modorban cseveg velük, a tiszta, finom és jó családbeli leányok majdnem zavarba hozzák az urakat különös megjegyzéseikkel, melyek állandóan a pornográfia határait súrolják. A magam részéről láttam már, hogy elegáns, fiatal hölgyek olyan pillantásokat vetettek az udvarlóik felé, melyek nyiltabban beszéltek a legdivatosabb francia bohózatoknál, s a magam fülével hallottam akárhányszor a fenyvesek között, vagy a tenger partján, amint fius blúzba öltözött, csinos teremtések ilyeneket mondtak tenniszruhás lovagjaiknak:

- Mondja, mi lenne az első dolga, ha most egyedül lennénk egymással?

Vagy:

- Miért tébolyodnak meg maguk mindjárt, ha egy jóravaló termetű leányt látnak?

És nem egyszer történt, hogy én, az öreg ember, pirultam el a homlokom csúcsáig, mikor egy szép és ártatlanszemű kis teremtés ezt kérdezte fülem hallatára az udvarlójától:

- Gondolja, hogy lenne bennem egy kis temperamentum, ha véletlenül négyszemközt lennék magával?

Értsük meg egymást: a világért se akarok olyasmit állítani, hogy ezt a tónust a mai fiatal urak nem hallják szívesen. Sőt: készséggel kiállítom nemem felől a bizonyítványt, hogy a szolid, szerény és komoly leánynál százszor jobban érdekel minden férfit az izgalmas és pikáns perspektivákat sejtető kisasszony, akinek szemeiben visszafojtott szenvedélyek égnek, míg kívánatos ajkáról jókedvű huncutság és ingerlő kétértelmüség röpköd felénk. Ez talán kárhoztatni való, de így van, - ám az is tagadhatatlan bizonyosság, hogy a legaljasabb és legkönnyelmübb férfiak kivételével minden garçonember ellágyulva és szentimentális lélekkel gondol a maga házasságára, s valóságos félelem fogja el, ha a saját feleségét képzeli bele az illetlen beszélgetések központjába, ahol legényként különben kitünően érezte magát. »Hogy fog esni nekem, ha majd az asszonykori udvarlóival is abban a tónusban beszél, amelyet velem, a leánykori udvarlójával szemben használt?« - kérdezi magától megdöbbenve. És mivel csöpp kedve sincs hozzá, hogy a leendő felesége szórakozásaiban mint csöndes gibic szerepeljen, s még a gondolatától is retteg annak, hogy drága kis cicája az idegen urak érzékeit izgassa, ha fájó szívvel is, de lemond arról, hogy snájdig felesége legyen, s inkább egy kevés nyárspolgári unalom elviselésére is hajlandó, semhogy majd a fiatal asszony angol szoknyája körül lebzselő, zsákmányra vadászó gavallérok mohó pillantásait eltürje...

Mindebből azonban távolról se következik, hogy a mai fiatal leány visszatérjen az őskori modellhez, s pironkodva a kötényével játszogasson, ha jókedvű gavallérok léháskodnak körülötte. Nem kell éppen túlzásba vinni a naivitást, - hiszen amúgy se hisznek benne - de nem is szabad a romlott és szókimondó teremtést játszani, mikor erre, Istennek hála, amúgy sincs semmiféle jogcím. Mert a frivolitás még nem azonos a finom tréfával és a nyers pikantériát se szabad összetéveszteni az okos, ingerlő és elmésségtől sugárzó huncutsággal...



III.

Sok vita folyt már arról, vajjon a kifejezetten szép leányok könnyebben jutnak-e férjhez, mint azok, akik csupán valami különös egyéni bájossággal vagy graciozitással hatnak a férfiakra, s a vélemény általánosan az, hogy a hódításhoz a vakító szépség nem okvetlen szükséges, sőt: éppen a feltünően szép leányok maradnak legtöbbször pártában. Ez az állítás igen érdekesen hangzik, de nem igaz, mert a férfiak - valljuk meg őszintén - nagyobbára a fantáziájuk befolyása alatt állanak s a bizalmas tête à tête-ot, mely majd a házasság után várakozik rájuk, sokkal szivesebben képzelik el egy formás és gyönyörű fiatal asszony társaságában, mint egy olyan partnerrel, aki jó, kedves és finom lelkű, de a női szépség fokozatai közül megelégszik az úgynevezett csinossággal is. Ez bizonyára nem helyes dolog, mert - miként a régi olvasókönyvek oly talpraesetten dalolták, - minden földi szépség mulandó, ellenben a lelki erények a sírig elkísérnek bennünket, de aki a férfiak átlagát ismeri, jól tudja, hogy a mai legények sokkal önzőbbek, semhogy az olvasókönyvek axiómái szerint rendeznék be az életüket. Az igazán szép leány mindnyájunkat megőrjít egy kissé s ha bizonyosak lehetnénk benne, hogy később nem lesznek szerencsés vetélytársaink, Jágocsi Péterffy József szíves tanítási ellenére is inkább lépnénk oltár elé a ragyogóan szép leányokkal, mint a pusztán kedvesekkel és graciózusokkal.

Az a kétségtelen tény tehát, hogy a legtöbb férfi a felesége megválasztásánál nem a szédületesen csábító külsőre helyezi a fősúlyt, s a bájos, finom és egyszerű kis teremtésekhez sokkal több bizalommal közeledik, mint a kimondott beautékhez, nem a bölcsességen és jó ízlésen alapszik, mint inkább a nem is egészen megokolatlan félelmen, hogy a nagyon szép feleség ép oly veszedelmes jószág, mint a csillogó ékszer, vagy a duzzadt erszény: könnyen ellophatják az embertől. Ha az udvarlóktól nem kellene félni, a férfiak nagy többsége okvetetlen elkövetné azt az ostobaságot, hogy a megvesztegető külsőért minden egyéb kvalifikációt elengedne s nem gondolna arra, hogy egyszer még a legérzékibb szerelem is helyet enged a szürke és mindennapi közönynek.

Vajjon ki tudják-e hámozni a tanulságokat ezekből a kétségtelen és le nem tagadható igazságokból? Ha a férjhezmenő leányok oly ravaszok lennének, mint a bécsi keleti akadémia nagykövetjelöltjei, akkor ügyesen alkalmazkodnának a férfiak e sajátszerű gondolkodásmódjához s a viselkedésüket mindig kellő összhangba hoznák a külsejükkel, vagyis: a nagyon szépek mindig szerények, egyszerüek és háziasak lennének, akik elvileg őrizkednének még a legkisebb kacérkodástól is, nehogy azt a gyanut keltsék, hogy férjhezmenetelük után se fognak idegenkedni az udvarlóktól. Ezt annál könnyebben megtehetnék, mert a vakítóan szép nőnek nincsen is szüksége arra, hogy kacér legyen, hiszen minden férfiszem enélkül is megakad rajta. Akit a jó Istenke csábító és ellenállhatatlan külsővel áldott meg, az okosan teszi, ha komolynak, finomnak és disztingváltnak mutatkozik (ami remélhetőleg meg is felel a lelki diszpozicióinak) s nem a kitörni készülő vulkánt játssza, aki perzselő szenvedélyességgel akarja magába bolondítani a férfiakat. Mert a férfiak szívesen beléjük fognak bolondulni, de feleségül nem veszik őket. Ellenben azok, akik inkább bájosak, mint kimondottan szépek, nem cselekszenek oktalanul, ha a természet adományait kikorrigálják egy kevés jóízlésű kacérkodással, ami alatt persze nem a mulatók télikertjeiből ismert, kompakt és kiadós kokettériát értem, hanem finom sejtetését annak, hogy még a legdisztingváltabb úri kisasszony is álmodozik némelykor egy-egy édes és bizalmas pillanatról. De ugyan mit magyarázom én a leányoknak, hogyan kell a jó illendőség határai között kokettnek lenni? Bizonyos, hogy ezt nem tőlem, a kihült szívű aggastyántól tanulják meg, hiszen a kacérságra való hajlamot ép úgy magukkal hozzák e világra, mint a tigris a vérszomjat, a nyúl a finom hallást, a hiúz az éleslátás művészetét, s mint mi férfiak azt a gyarlóságunkat, hogy egy gyönyörű óra reményeért habozás nélkül feláldozzuk legényéletünk szabadságát és függetlenségét.



IV.

Ha nem a huszadik századbeli leányoknak írnék, akik már rég kikerültek az iskola padjaiból, s gúnyos ajkbiggyesztéssel fogadnak minden olvasókönyvbe való axiómát, akkor áhitatos arccal állanék most fel a katedrára s kenetes hangon szólanék ahhoz a sok szőke és barna huncuthoz, aki az előadásaimat végighallgatja:

- Kisasszonyok, sohase szabad megfeledkezniük arról, hogy az egyszerüség és a szívjóság azok a tulajdonságok, melyeknek révén a fiatal leány az igazi boldogságot elérheti. Ha azt akarják, hogy egy becsületes férfi a szívét és a nevét odaajándékozza Önöknek, akkor bűnös kacérság és felületes léháskodás helyett a háziasság nemes erényeivel kell tündökölniök a világ előtt. A fiatal nő, aki magához méltó társsal óhajtja végigjárni az életét, mindig azt mondja, amit gondol, szerényen, de öntudatosan viselkedik, csinos, de egyszerű ruhában jár s több súlyt helyez arra, hogy a háztartás titkaiban járatos legyen, mint arra, hogy a divatos, francia vígjátékokat ismerje. Vagyis, nem azt ambicionálja, hogy afféle titokzatos talánynak tartsák, hanem azt, hogy derék, jó, őszinte és egyszerű teremtést lássanak benne...

Igy szólanék, ha az olvasókönyvek számára írnám ezeket a felületes tanácsokat s az osztatlan és elosztott népiskolák jámbor kis növendékeit kellene kitanítanom a férjhezmenés művészetére. De mivel koros ember vagyok s nagyon is jól tudom, hogy a szende és egyszerű leányok álarca alatt nagyon is raffinált kis ördögök lappanganak s hogy a férfiak, akikből a leendő férjek anyaga kikerül, ennek a ravasz és perverzus kornak a szülöttei, fájó szívvel el kell magamban altatnom a becsületes moralistát s így kell szólanom az én alamuszi olvasónőimhez:

- Szégyellem magamat, de azt a tanácsot kell adnom Kegyeteknek, hogy sohase mutassák meg az igazi lelküket az esküvő előtt... Azt a leányt, akinek a karaktere nagyon is átlátszó, aki mindig úgy beszél, mint ahogy érez, csak a legpuritánabb férfiak veszik manapság feleségül... De hol találnak Kegyetek puritánokat a huszadik században?... Ez a faj ép úgy kiveszőfélben van, mint ama nagy és félelmetes vadak, melyek régente az egzotikus vidékek erdőségeit benépesítették...

Ne vádoljanak azzal, hogy csalásra és hazudozásra biztatom a fiatal leányokat: hiszen távolról se gondolok olyasmire, hogy valaki affektált erényekkel ejtse tévedésbe a háztűznéző legényeket. Nem azt kívánom én, hogy az eladósorban levő kisasszonyok, akiknek a lelkében a temperamentum egész óceánja hullámzik, a kötényük csücskével játszó, hatvanas évekbeli hajadonokat imitálják; sőt egyenesen azt mondom, hogy a nagyon is szerény és házias leányt manapság - elég hiba! - nevetségesen alacsony árfolyamon jegyzik a házasság börzéjén. Az én szerény tanácsom mindössze annyiból áll, hogy a fiatal hölgyek számoljanak kissé a fiatal urak izlésével; s ha a mai férjjelöltek mindenáron titokzatos és talányszerű lényeket akarnak az oltár és az anyakönyvvezető elé vezetni, hát igyekezzenek magukat körülvenni a titokzatosság és a talányszerüség látszatával, még abban az esetben is, ha jó gazdasszony létükre tulajdonképpen sokkal több gondjuk van arra, hogy a kovászos uborkát télire konzerválni tudják, mint arra, hogy divatos regényhősnők legyenek...

Ez a kor - mit tagadjuk? - veszedelmesen eltávolodott azoktól az egyszerű és becsületes érzésektől, melyek nagyapáink öreg szívébe egy-egy jó kis leány képét oly kitörölhetetlenül belevésték. A versekben és a novellákban ők is visszafojtott lélekzettel olvasták annak a rejtelmes női szfinxnek a történetét, aki démonikus tulajdonságaival megtébolyította az útjába kerülő férfiakat, de amikor arra került a sor, hogy a maguk számára feleséget válasszanak, akkor habozás nélkül faképnél hagyták a démonokat, s egy-egy kedves, finom és egyszerű kis teremtést vittek haza élettársul a családi tűzhelyükhöz. A mai generáció abban különbözik a régitől, hogy - hacsak a nagy hozomány meg nem változtatja az izlését - feleséget is a bájos és titokzatos lények között keres, mert enervált idegzetét a házias egyszerüség többé nem tudja kielégíteni. Később, mikor már belőle is rendes, adófizető filiszter lesz, lojálisan belátja, hogy a konyhapénzt okszerüen kezelő feleség többet ér egy polgári háztartásban, mint a rejtelmes és csábító démon, de amíg ehhez az okos és praktikus meggyőződéshez eljut, konokul ragaszkodik ahhoz, hogy gyerekes illuzióit respektálják. Miért ne tennék meg hát neki a fiatal leányok ezt a szívességet, ha ennyire ragaszkodik hozzá? A mai kisasszony, akinek rendesen több az esze és a józansága, mint a nála tíz évvel öregebb férfinek, számol is a házasulandó legényeknek ezzel az érzésbeli aberrációjával s egy okleveles színművésznőt is megszégyenítő művészettel adja a két lábon járó, titokzatos és csábító talányt, aki voltakép csak tévedésből került erre a planétára, mert egész lénye csupa megfejthetetlen misztikum és különösség. Hogy eközben az uriszoba berendezésére, a mindenesleány havi bérére s a télire elteendő csiperke-gombára gondol, az nem baj, hiszen az a fődolog, hogy az imádott, de ostoba férfi a démoni voltában egész az esküvő napjáig komolyan higyjen. Ha már ugyanis a hozomány nem sok, legalább illuziók dolgában nem szabad fukarnak és takarékosnak lennie.



V.

Előző cikkemben azt írtam, hogy a mai férfit - akinek idegrendszere távolról se olyan egészséges, mint például a néhai való Kinizsi Pálé - sokkal jobban érdekli az a titokzatos női démon, aki a fantáziáját és az érzékeit izgatja, mint az egyszerű, szelid és affektáltság nélkül való teremtés, aki még álmában se ambicionálja, hogy a divatos regények hősnőihez hasonlítson. Mivel alapos a gyanum, hogy ezt a kijelentésemet sokan félremagyarázzák s így komolyan aggódom, hogy néhány türelmetlen fiatal leány most az én felelősségemre a forróvérű és bájos félbolondot fogja játszani az udvarlói előtt, mielőtt nagyobb bajok lennének, sietek kijelenteni, hogy én abszolute nem tartozom azok közé, akik az úgynevezett race-hölgyek láttára görcsöket kapnak a túláradó lelkesedéstől...

Kisasszonyok, értsük tehát meg egymást: nekem ugyan eszembe se jut olyan ostobaságot kívánni, hogy az egészséges és józaneszű fiatal leányok, minden jobb meggyőződésük ellenére, a mű-tébolyodottat játsszák s az orfeumban táncoló spanyol sennoriták temperamentumával illegessék magukat a házasulandó legények előtt. Mikor azt mondtam, hogy az eladó kisasszonynak manapság egy kicsikét a titokzatos női lényt kell játszania, abszolute nem gondoltam arra, hogy az egészséges és jókedvű pesti leányok ibseni vagy maeterlincki ábrázattal, vagy mámorosan tüzes pillantással hódítsák meg habozó udvarlóikat. Csupán annyit kívántam tőlük, hogy ne mutassák ki igazi lelküket a legelső szóra, ne tartsák minden érzésüket üveg alatt - ha már a fiatal nagyságos uraknak ebben oly szörnyű kedvük tellik -, hanem játsszák néha-néha a bájos és megfejthetetlen szfinxet, aki a szemében sejtelmes igéretekkel libeg végig ezen a ködös és prózai világon.

Azt hiszem, hogy e magyarázat után nem kell többé ama vád ellen védekeznem, hogy én a fiatal hölgyeket hisztérikus démonokká akarom átalakítani, hiszen ha ilyesmi lenne a szándékomban, csakugyan nem érdemelném meg, hogy kicsi pajtásaim - a sok-sok leány, aki mindennap a leveleivel fölkeres - ezeket a hosszadalmas locsogásokat végigolvassák. Aki azt a hallatlan ostobaságot akarná elhitetni velük, hogy a férfi, még ha kétszer oly enervált is, mint amilyen, a félbolondok közül fog feleséget keresni magának, az bizonyára tudatosan és rosszhiszemüen hazudik. Mert egy unciányi titokzatosság ingerli és izgatja a huszadik századbeli legényt, aki a nőt (persze csak a szépet és a fiatalt) különös és felsőbbséges lénynek tartja; de az a bizonyosság, hogy az imádott teremtés egy markotányosnét is megszégyenítő temperamentummal foglalja el trónját családi tűzhelyünknél, mint a ház királynője: aligha fog lelkesítőleg hatni arra a férfire, aki nem egy mámoros éjszakára, hanem egy hosszú és tiszta élet harmóniájára gondol, mikor a nagy lépésre elszánja magát...

Mert egy dologgal tisztába kell jönnünk, t. kisasszonyok: azzal, hogy a házasulandó férfiunak, bármilyen érzéki és extravagáns fiu is különben, a döntő pillanatban mégis csak eszébe ötlik az a csekélység, hogy a hosszú együttélés nem csupán mámoros éjjelekből, nem csupa forró csókból és szenvedélyes ölelésből áll, hanem sok-sok józan és prózai pillanatból is. Mivel alapjában véve minden agglegény torkig van a körített marhahússal és a banális kávéházi éjszakázásokkal, mivel még a legcinikusabb legény életében is elérkezik egyszer az a perc, amikor undorral és elkeseredéssel tér haza hideg és elhagyott tanyájára, egészen bizonyos, hogy a férfi, a nagy pillanat előtt, az ő édes kis babáját nem csupán a lobogó szenvedélyek tüzében képzeli maga elé, hanem egészen más, köznapi pózokban is: például mint bekötött fejű menyecskét, aki a házias ebéd menüjét megállapítja, vagy mint derék és szorgalmas gazdasszonyt, aki haragosan csípőre teszi a kezét, ha a mosóné kirojtolt állapotban hozza haza a drága uracskája gallérjait. És akármilyen furcsa is: ennek a derék kis nőnek a képe sokkal vonzóbban és ingerlőbben hat rá, mint a szemeit forgató, hisztérikus démoné, aki még a nagymosás vagy a barackbefőzés idején is lázas és emésztő ölelésekről ábrándozik.

A fiatal leány és a fiatal férfi közt ugyanis - rágalmazzuk meg egyszer a saját nemünket - lelkileg is rengeteg különbség vagyon. A leány - már t. i. a finom, jól nevelt és szelid teremtés, nem pedig az a gőgös tündér, aki selyem cipellőjével kegyetlenül el akarja tiporni az összes férfiakat - otthon, a poétikus magányában mind arról álmodik, hogy férjét a föld legboldogabb halandójává teszi; ellenben a legény csupán a maga boldogságára és kényelmére gondol, mikor hosszú lelki küzdelmek után végre elszánja magát arra a nagy áldozatra, hogy az ő felelősség nélkül való szabadságának búcsut mond. A leány férjhezmenetelének többnyire a szerelem a rugója; a férfi házasságáé legnagyobbrészt az önzés, hogy ezután szuverén fejedelemként dédelgetteti majd magát egy bájos és szelid kis teremtéssel. Csak természetes tehát, hogy elhatározásában a jó ebédeknek s a korrektül mosott galléroknak is ép oly részük van, mint annak a csábító perspektivának, hogy ő lesz az a szerencsés, aki egy fiatal leány legelső szerelmi fellobbanásának isteni primeurségében gyönyörködni fog.

Amikor tehát azt tanácsolom, hogy az eladósorban levő kisasszonyok olykor-olykor a titokzatos sellőt játsszák, ismétlem, távolról se gondolok olyan izléstelenségre, hogy finom és disztingvált úri leányok a mulatók télikertjének tónusával akarják meghódítani az udvarlóikat. Aki a szenvedélyes és félbolond démont játssza, az esetleg megtébolyíthatja a férfiakat, de törvényes férjet a tébolyodottak közt aligha fog találni.

http://mek.niif.hu/10100/10134/10134.htm

__________________________________________________________________

Szomaházy István: Aranyköd
Regény
http://mek.oszk.hu/08600/08646
Szomaházy István: Egy éjszaka Péterpusztán
http://mek.oszk.hu/08800/08837
Szomaházy István: Előadások a feleségképző akadémián
http://mek.oszk.hu/08800/08830
Szomaházy István: Az elvált asszony
http://mek.oszk.hu/08800/08835
Szomaházy István: Estétől-reggelig
http://mek.oszk.hu/08400/08483
Szomaházy István: A férjhezmenés művészete és egyéb problémák
http://mek.oszk.hu/10100/10134
Szomaházy István: A kétszívű Pethő
Regény
http://mek.oszk.hu/08800/08828
Szomaházy István: Költöző nimfák
http://mek.oszk.hu/08500/08557
Szomaházy István: A ma krónikája
Elbeszélések
http://mek.oszk.hu/02100/02118
Szomaházy István: A méltóságos asszony
http://mek.oszk.hu/08900/08992
Szomaházy István: A méltóságos asszony lovagjai
A Mesék az irógépről harmadik része
http://mek.oszk.hu/08800/08836
Szomaházy István: Mesék az irógépről
http://mek.oszk.hu/09400/09404
Szomaházy István: Mindennapi problémák
http://mek.oszk.hu/08800/08821
Szomaházy István: Muzsikáló óra
Regény
http://mek.oszk.hu/08500/08571
Szomaházy István: A selyemruha és egyéb elbeszélések
http://mek.oszk.hu/09000/09038
Szomaházy István: Szilveszter testvér álma és egyéb elbeszélések
http://mek.oszk.hu/09000/09039
Szomaházy István: Villányi professzor
http://mek.oszk.hu/08400/08476