*

Adj Ideákat az időnek!

Kerényi Károly és Gulyás Pál
barátságának dokumentumai

Közzéteszi, az előszót és a jegyzeteket írta
Lisztóczky László

"Legbenső bensőd az Örök Forrással érintkező. És beszéld e forrás tisztán buzgó nyelvét - a népek nyelvét, amelyeket magadban hordasz. A nép nyelve helyett a népek nyelve: ma csak ez a nagy kaland ment meg. Ha erre nem ébredsz, szegény 'népednek' is elveszel."

/Kerényi Károly/


Előszó

Ez a dokumentumgyűjtemény a két világháború közötti magyar művelődés két kiválóságának baráti és eszmetársi kapcsolatait tárja föl, adalékokat szolgáltatva a történelmi kor szorításában élő humán értelmiség útkereséséhez.

A barátság intenzitására és fontosságára először Hubay Miklós hívta föl figyelmemet, aki az 1957-ben megjelent Gulyás-kötet bevezető esszéjében fölidézte annak a délutánnak az emlékét, amelyet 1944 kora tavaszán töltött el a Kerényi-család svájci otthonában. A házigazda megmutatta vendégének Gulyás Pál frissen érkezett levelezőlapját, "halálos ágyáról" küldött verses üzenetét, majd elővette, föllapozta Az Alföld csendjében című kötetet, s egymás után olvasta föl "kedvelt nagy verseit": "Hogy ma csak elfogultan tudok írni Gulyásról, annak részint ez az emlék is oka. Verseinek akkor felém csapó heve azóta sem hűlt ki."

Kerényi Károly az 1920-as évek végétől a hazai ókortudomány és vallástörténet kiemelkedő jelentőségű, nemzetközi rangú művelője volt. Tudományos munkássága különösen a harmincas évtizedben gyakorolt gyümölcsöző hatást a magyar kultúrára: a fasizmus európai térhódítása, a "Minden Egész eltörött" tragikus korélménye lázadó humanistává, a szellemi ellenállás egyik irányadó, eszmeteremtő egyéniségévé formálta a klasszika-filológust. Szembefordult a Klebelsberg-féle kultúrpolitika "hungarocentrikus" szemléletével, a klasszikus tudományok "magyarcélú" korlátozásával, s azzal a konzervatív felfogással is, amely az ókorkutatást a múlt önelvű megismerése, a meddő filologizálás eszközének tekintette. 1934-ben Budapestről a pécsi egyetem Ókortudományi Intézetébe száműzték. Ezzel elvesztette korábbi szerepét az "akadémikus" tudomány alakításában, a tudományos közélet perifériájára szorult. Annál szorosabb és termékenyebb kapcsolatokat épített ki - a tanítványok hozzá mindvégig hűséges, kis létszámú táborán túl - a fasizmussal pörben álló, európai műveltségű és látókörű fiatal értelmiség egy jelentős csoportjával, többek között Fülep Lajossal, Németh Lászlóval, Szerb Antallal, Szabolcsi Bencével, Szondi Lipóttal és az itt közölt levelek címzettjével is.

Kerényi Károly és újhellenista köre, az általa elindított Sziget-mozgalom az 1930-as évek válságára az antik örökségben keresett megoldást, az európai öntudat reneszánszát a gyökerekhez, a forrásokhoz való visszatéréstől, a görög-római hagyományok fölelevenítésétől és megújításától remélte. Az antik mítoszok teljes és rendezett világképe egy korszerű harmónia megteremtésének mintájává és mércéjévé válhat, az európai szellemiséget eredeti céljára és küldetésére figyelmeztetheti. A Hitler hatalomra jutását követő években, 1934-ben és 1935-ben jelentek meg Kerényi aktualizáló, "visszavezető" ókortudományi írásai. Nem a múlt iránti nosztalgia adta a kezébe a tollat, az antikvitáshoz nem a menekülés, a kivonulás eszméje vonzotta: az ókortudományt a jelen megértésének kulcsává, megváltoztatásának közvetett eszközévé kívánta tenni. Kultúra és élet, tudomány és társadalom egységét, elválaszthatatlan összefonódását feltételezte, az "antik érzéki hagyomány" "életszerű" megszólaltatására vállalkozott. Aktuális kérdésekre várt választ az ókori élet paradigmáiban, az "antik emberi lét tudományá"-ban "az emberiségtől egyszer már megvalósított lehetőség" századok múltán is időszerű üzenete foglalkoztatta. Frobeniusi megragadottsággal kutatta az európai kultúra prototípusát, változásaiban potenciálisan mindig jelenlévő, konstans tényezőit, kedvenc szavát idézve: a mítoszokban kifejeződő, már-már az időfölöttiség tartományába emelt, az egészet involváló görög "lényeg"-et. A méltóságára döbbenő, önmagában és világában mámorosan gyönyörködő ókori ember jelképes értelmű rendszerbe foglalta természeti és társadalmi kapcsolatait, a létezés alapvető viszonylatait tükröző, modellértékű istenalakokkal népesítette be mítoszainak birodalmát. Az antik humanizmus ideáljának a jelen összefüggéseibe ágyazott, de szigorúan tudományos igényű felmutatása is hozzájárulhat ahhoz, hogy a kor kaotikus irracionalizmusát megélő, az elidegenedés útvesztőiben botorkáló modern ember fölismerje valóságos helyzetét: a társadalomszervező ideológiák tényleges értéke - túl a szólamokon, a megtévesztő látszatokon, a manipuláció valamennyi formáján - az emberi magatartás, az emberi kapcsolatok minőségén méretik meg. A "sziget" Kerényi szándékaiban "nem a visszavonulás pontja volt, hanem a betörésé": a szellemi és erkölcsi integritás, a humanista tradíciók megőrzésének és megvédésének magaslata. A Horatius és Stefan George nyomán elképzelt példatársadalomban, tudományos műhelyben a nemesebb élet eszményei formálódtak azzal a céllal, hogy a hétköznapok tartalmává oldódjanak. Gulyás Pál A Hortobágytól Ida-mezejéig című, kiadatlan tanulmányában ezekkel a szavakkal jellemezte Kerényi tanításait, melyeknek számára is releváns mondanivalójuk volt: "A tiszta lét - így fejezi ki Prof. K. Kerényi, a kiváló magyar antikkutató - a hellénben jelent meg legmaradéktalanabbul. Az antik forma irányadó a népek összes jövendő formái számára. Nem okvetlenül utánzandó, de a benne rejlő dinamizmus még eddig minden kultúrformára jótékonyan hatott."

A klasszikus európai kultúra értékeit megsemmisítéssel fenyegető világerők Gulyás Pált is Kerényi Károlyéval egyirányú metamorfózisra késztették a harmincas években. Lírája a Nyugat vonzásában bontakozott ki, első két kötete ehhez az irodalmi örökséghez sorolható. A Nyugat-mozgalomhoz fűzte az 1927-ben megalakult debreceni Ady Társaság is, amelynek egyik életre keltője és vezető tisztségviselője volt. Az évtized fordulóját követően azonban fokozatosan eltávolodott addigi mestereitől, szembeszállt a Nyugat esztétizmusával és individualizmusával. Olyan irodalom vágya munkált benne, amely a népiség, a kollektivitás és a természetélmény hármas elvén alapul. Az író veszély idején nem menekülhet elefántcsonttoronyba, nem elégedhet meg csupán esztétikai értékek megteremtésével: a megmaradás ügyét, társadalmi és nemzeti hivatást kell szolgálnia. Eszméinek valóra váltásához az 1930-as évek elejétől közös arcvonalat alkotó új népi írónemzedékben talált szövetségesekre. Kezdeményező szerepet játszott a népi írók egyik legkorábbi nyilvános föllépésének, az 1931-es debreceni találkozónak a megszervezésében, a Válasz című folyóirat megindításában. Ez idő tájt mélyült el barátsága Németh Lászlóval, aki 1934 második felében Kerényi Károlynak is eszmetársává szegődött.

Gulyás Pál intenzíven átélte a XX. század Spengler által ösztönzött kultúrpesszimizmusát, az őt körülvevő valóságban a bomlás tüneteit, "az individualizmus fáraó-rendszerét, az egyén hisztériáját" észlelte. Fölismerte, hogy a kor embere elvesztette biztonságérzetét, otthonosságát a társadalomban, uralkodó élménye a kiszolgáltatottság, a lényegtelenség, a jelentéktelenség. A régi ember lényegessége és megragadottsága, a hajdanvolt egység és teljesség, az elenyészett összhang után sóvárgott. Azonosult azzal a herderiánus fikcióval, hogy egy kultúra integráns elemei annál tisztább, érintetlenebb és hiánytalanabb formában jelennek meg előttünk, minél távolabbra tekintünk vissza a történelemben. Szenvedélyesen hitt abban, hogy a nagy művek és eszmék érvénye nem foszlik szét az időben, a múlt eredményei, igazságai szembesíthetők és egyensúlyba állíthatók a mindig új igényeket támasztó élettel. Az eszményi költői magatartás jelképét a Kalevala főhősében, Vejnemöjnenben találta meg, aki a csónaképítéshez hiányzó varázsszavakért bebarangolta Vipunen, a földbe süllyedt, a természettel egybeölelkező "holt-eleven táltos" testét. Hozzá hasonlatosan szerette volna felszínre hozni a föld mélyéből, az idő méhéből az elásott szót, megfejteni az eltemetett kultúrák üzenetét, az elődök sírba vitt tudományát, a létezés ősi titkát:

Nem ezt akartam, óh nem ezt a szót!
A szónak az apját, ükapját!
Hátra akartam futni, messze hátra...
De a szavaknak őse el van ásva.

/Az utolsó ige/

Az elásott szó, az ősi forrás után kutatva, ő is az archaikus mítoszokhoz fordult vigaszért és útmutatásért. "A Mindenség álma - olvashatjuk idézett tanulmányában - a népek mythosaiból csap fel; itt válik valósággá a kultúrák legvégső célja: az Isteni megjelenése az Emberin át. S itt lesz egyenlővé kis nép és nagy nép. Ez volt a mindenkori mythosok üzenete (hacsak nem fajultak olcsó és tetszetős humanista stílus-játékká): Népek, haladjatok a lét tiszta terében egy szellemi-szociális világmegvalósulás felé!" Figyelme a szóbeliség és az írásbeliség határzónáján keletkezett "alapdokumentumokra", a műveltség eljövendő sorsát meghatározó "kultúrpillanatokra" koncentrálódott. Azok az "összefoglaló" és egyben "kultúrakezdő" alkotások - például a homéroszi eposzok és a Kalevala - ragadták magukkal, amelyek kikristályosításán nemzedékek munkálkodtak, messze évszázadok emberi és költői tapasztalatait csiszolva legvégső tökélyére. Ezek az ún. "kollektív művek" tanúskodnak a leghitelesebben a nemzetenkénti eredetiség herderi eszméjéről, a "sajátosság méltóságá"-ról, ugyanakkor a "tiszta lét"-ről, a "népek összefüggései"-ről, közös élményeiről és ideáljairól, a nemzeti és az internacionális korrektív egységéről is ékesszólóan beszélnek.

Költészetét is áthatotta a mítoszteremtés invenciója. Életrajzi fogantatású, közvetlen élményt megszólaltató verseiben is ki-kitört a szubjektum, az egyediség és alkalmiság korlátai közül, a rajta átrezgő történelmi idő gondolatvetületeit, az egyetemes mitológia totális jelentésűvé és érvényűvé fokozott jelképrendszerét idézte. József Attilával rokonítja, Juhász Ferenc elődjévé avatja egyetemességigénye, a művészet, a tudomány, a vallás képleteit összebékítő, kozmikus szemlélete. Az orfikus lírára emlékeztető, az antropomorfizmus mágikus szuggesztivitását, a "primitív" ember démonos észjárását fölelevenítő költői dikciójával, dinamikus fantáziájával nem csupán az élet, hanem az egész létezés titkaiba hatolt, a valóság teljes körét átfogta: modern sámánként a mindenség kapuján kopogtatta ritmusát. A kicsit naggyá, a végest végtelenné tágító révület, a világon átsüvöltő zúgás, a kozmikussá fejlesztett hatás atmoszférája árad verseiből. Az ezerarcú létezés egységének és oszthatatlanságának totális élményét fejezte ki, az embert körülvevő, megbonthatatlan varázsgyűrű legeltérőbb alakzatait is egyértékű szavazati joggal ruházta föl. Teremtő képzelete mitikusan személyes lénnyé változtatta az eleven realitásokat. Tárgy, növény, állat, ember, gondolat: minden egylényegű és egyenrangú volt számára, egy magasabb egység és értelem kijelentője. A mérhetőn mérte a mérhetetlent, a láthatón a láthatatlant, a csonka részek délibábjai mögött az egész összefüggő rendjét, látszatokkal álcázott törvényeit próbálta megragadni. A tér és az idő sorompóit ledöntve, az egyetemesség, a tagolatlan végtelenség szféráiba, a metafizika egébe, a misztika mágneses terébe emelkedett, panteista mindenhatósággal, óvó szeretettel ölelte magához a teljes valóságot, a létezés valamennyi változatát:

Szeress mindenkit! Minden: e g y !
Mindenkiből e g y vér szivárog,
e g y ritmus táncára remeg
ország, világ, tenger és város.

/A Kánon közeleg/

* * *

Kevesen értették és becsülték úgy Gulyás Pál lírájának mítoszi aspirációját, mint Kerényi Károly. A dokumentumok sokatmondóan illusztrálják hajlamaik egymásra találását, szellemi törekvéseik rokonságát és kölcsönösségét.

Barátságuk és együttműködésük 1938 legvégén kezdődött. Személyesen ez év november 30-a és december 4-e között ismerték meg egymást, amikor Gulyás Pál Németh Lászlóék budapesti otthonában vendégeskedett. A Debrecenbe hazatérő költő csakhamar levélben kereste föl Kerényit. Az arra kapott válasz nyitja meg itt közreadott levelezésük Gulyás Pál haláláig meg nem szakadó folyamatát.

Találkozásuk közvetlen előzménye, hogy Gulyást 1938 áprilisában az Ady Társaság ügyvezető elnökévé választották. Ehhez kapcsolódó műhelyszervező munkájában mindenekelőtt Németh László és Kerényi Károly - a népi írók és a Sziget-mozgalom - támogatására számított.

Többszörös határhelyzetben szövődött ez a barátság. Hátterében ott zajlott a második világháború, Kerényiben ekkor érlelődött meg az emigrálás gondolata, Gulyás Pál pedig már a halál partszegélyein járt. A levelek kálváriájukról éppen úgy beszámolnak, mint példamutató emberi helytállásukról: a közösen épített és védelmezett "sziget" - Kerényi szavaival - a "süllyedő lét szép és tiszta emléke".

A Kerényi-leveleket a Petőfi Irodalmi Múzeum Gulyás-hagyatékában őrzik. Ugyanott található az összes többi dokumentum, amelyekre a jegyzetekben hivatkozom. A néhány megmaradt - itt mindig külön megjelölt - Gulyás-levél lelőhelyéről, a legszükségesebb - az előszót is érintő - összefüggésekről a jegyzetek informálnak.

A levelek keltezését egységesítettem, szövegüket - az idegen nevek írásmódján kívül - mai helyesírásunk szerint közlöm. Itt köszönöm meg Kerényi Magdának és a Gulyás-családnak a munkámhoz nyújtott segítséget, a publikálás engedélyezését. Gulyás Klárának azt is, hogy betekinthettem a Gulyás-Németh levelezés sajtó alá rendezett kéziratába és az ahhoz Merva Máriával együtt készített jegyzetekbe.

Lisztóczky László



Gulyás Pál
A MYTHOSOK HATÁRÁN

Kerényinek, az antik-idézőnek

Eressz most messze engemet,
a vérnek nem szabad pihenni,
te ismered a holtakat,
Orpheust és Pythagorast
s az etruszk sírok könyveit,
menni kell, mindig menni, menni,
árnyak között, a Nap alatt,
mindig csak az árnyak, az árnyak,
Hélios elszáll nyomtalan,
a Hórák vissza nem találnak...
Hiába ment le Orpheus
a földbe, hiába kísérte
Hermés, a szárnyas vesszejű,
hiába szállt lanttal az éjbe, -
menni kell, mindig menni kell,
a lét ellen nincsen ígéret,
te ismered Itáliát,
ahol az angyalok ígéznek
Szent Péter oszlopa fölött,
mert Krisztus ott lakik örökké,
láttad az apostolokat,
akik ott nem válnak ködökké,
Giotto megőrzi szellemük
alakját, őrzi Leonardo...

Eressz most messze engemet,
töltsd ki a bort a szent pohárból,
a katakombák kelyheit
te magaddal hoztad, ereszd el
a légen át a kezedet,
hadd beszélgessek a szemeddel,
repüljön át égő szemed
a dértakarta Hortobágyon,
a dermedt állatok fölött,
mert nekem álom kell most, álom!
Rázza meg Daedalus szava
ezt a várost és ezt a pusztát,
küldd ide a halottakat,
küldd fel a földből Zarathusztrát,
halottakat küldj, akiket
a föld alatt a fák cserélnek,
felszállnak a fák csövein
s belátnak titkába az égnek.

Te jártál Kréta szigetén,
Sziciliában volt lakásod,
a tenger mosta válladat,
vittek a szent alakulások, -
szavaimnak nincs gyepleje,
látod, hogy hullnak, arra dőlnek,
amerre a perc kergeti...
Adj Ideákat az időnek!
Keresd fel Észak isteneit,
az Ázokat, szállj a sötétbe,
ott fénylenek a föld alatt
nehéz aranytáblákra vésve!
Az utolsó alkony után
a szent mezőkön megtalálod,
ha elszáll a hó csillaga
és visszaérkeznek a lángok.
A hónak el kell múlnia,
oldja fel csillogó alakját,
az Eszme fénye a világ,
ő hívja fel a zúgó nagy fát,
ő alszik benne, ágait
ő terjeszti némán az égre...
Fel kell az Eszmét oldani:
Antigonét szórd szét a szélbe,
Prometheus titán-dacát
rejtsd el a sziklákba s keresd fel
a Nornákat... Alkonyodik,
zörög az éj a szekerekkel...

Nem hallod? Már a dák hegyek
mögött zuhan a megfagyott Nap, -
most szállnak le a völgy felé
szekérrel a fehér halottak
a halál nagy háza felé,
most érte el ökrük a révet,
viszik az alvó életet
s viszik a párolgó ebédet,
a pálinkát és kenyeret,
bort és kalácsot garmadába,
fáklyák lobognak útjukon...
Így mennek lassan a halálba.

Óh mennyi formában rohan
a lét a Föld gömbjén át, formák
műhelye a mély tenger is,
számukra a halál sem korlát, -
a Jelenések kürtjei
átfénylenek Heimdallr halálán,
Karjalát hívja India
a mythosok nyíló határán.
Nem lett porrá a cumaei
Sibylla, a szellemek élnek
és nincsenek a szellemek...
Egy utca szegletén eléd megy
Karthágó fénye, Hannibál...
A katakombák zára enged...
Bagdad fölött repül a ló...
Az Ideák mindennél szebbek!

Eressz most messze engemet,
nekem most a tér kell, a tenger,
felhozom a földből Adyt
Ős Kajánnal és Vipunennel,
a Védák terhes álmait,
Konfúcsét és Buddhát, a bálványt,
s az első vértanút, kinek
a Szent Hal fénylik koponyáján...
Bontson fel hát mindent az éj,
a csillagok közt vár a Mérték,
hadd repüljek a Tűz felé, -
ő méri a világok léptét,
ő méri a füvek lépteit,
ő méri a színek halálát,
ha süllyed a Nap csónaka
s a tengerből szállnak a párák...
Vezessen ő már, lépteim
mögött a lég omoljon össze,
menni kell, mindig menni kell
új határok felé örökre,
az első lehellet után...
Óh hozz egy könyvet, szent imádság
oldja fel a csontjaimat,
míg elvész bennük a szilárdság!

http://mek.oszk.hu/09900/09996/09996.htm