TÜCSÖKZENE

ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet

SZABÓ LŐRINC

TÜCSÖKZENE

117

Csúnyaság

Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok.
Régóta s még soká. Mint kárhozott,
leskeltem ki, megbujva, tétován,
bús fejem két kíváncsi ablakán
és úgy éreztem, belül más vagyok,
- nem béka, de királyfi - valahogy
nem az, nem, nem, amit az arc meg a
nyomorult test, ez a hazug ruha
mutat belőlem. Igazságtalan
büntetés sujt? Mért?! Szégyelltem magam,
s mióta láttam egy középkori
csuklyás inkvizitort, a szemei
mögé, a rajzban, mindig magamat
képzeltem, hogy oly ijesztő alak
lehetek én is... Máskor meg egész
felejtettem, hogy társuk vagyok, és
nevetve néztem a rútakra, még
az ördögre is, hogy olyan pocsék.

118

Szépülő lányok

Tiszabecsen sok vendég járta, szép
hintók, rázós szekerek, a vidék
papi családjai és lányai,
atyafiaink atyafiai
jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet
hívta-tartotta őket... Így egy-egy
lányka képe - a nevét nem tudom -
a fejemben maradt, egy-egy rokon
gyereke, s vegyest idegeneké...
Tizennegyedik esztendőm felé
aztán minden megváltozott... Ha lány
érkezett - sokszor egy karcsú, sovány -
mindig lestem titokban a haját,
a mozgását, szemét, az ajakát,
a testéből valami részletet,
s ez többnyire, sokkal érdekesebb
volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott,
a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott.

119

Az érthetetlen bűn

Soká még ekkor sem értettem a
felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha
végzett fiú és nagy lány érkezett
(pláne, ha - új fogalom - jegyesek),
azokat a nagy fiatalokat
magukra hagyták, a sétáikat
nem zavarta féltés, sőt mintha még
tolták volna őket egymáshoz és
mintha örűlt volna minden öreg,
hogy bajba dönti a gyerekeket.
Nem értettem: hát bűn a gondolat,
nekem lányhoz még érni se szabad,
azok meg összebujhatnak? vadúl
csókolózhatnak?... Láttam!... - Mindig új
alakot öltött a régi titok,
félelmem nőtt, ha vágyam izgatott:
féltem nőni, féltem, nem fogok a
világon eligazodni soha.

120

Rossz lányok

Rossz fiúk után a rossz lányokat
ismertem meg. Csak a tanyájukat
s a hírüket. De elég volt az is.
Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
úgy fájt a létük. Minden éjszaka
piros függönnyel, pokol ablaka,
világítottak. Egy szomszéd diák
a házukban agyonlőtte magát,
s rendőrség szállt ki. Istállószagú
s félig, mint a romlott tej, savanyú
volt a környékük. "Parancsnokuk a
vak mester s a fekete zongora"
- mesélték fiúk, a nagyobbak - "és
ha az rákezdi, előbb az egész
szalon, együtt, részegen..." - valamit
mondtak még - "...azután összeteszik..."
- a többit már csak súgták. - Rémület
és undor rázott: őrültek ezek?

121

Hősök, őrültek?

Őrültek ezek? Töprengő agyam
zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan.
Együtt?... És össze?... Miért? Mért teszi,
mért tenné bárki, ami rossz neki?
Vagy a rossz nem rossz?... S tényleg, többnyire
vidámak voltak, mint az a vak zene,
a vendégek... Mi ebből az igaz?
Időnkint már gyanakodtam, hogy az
egész világ hazudik, s valahogy
nem bűn a bűn, nem titok a titok,
csak azzá teszik, csak kinevezik,
ilyenné-olyanná a dolgokat...
A korzón is láttam "a lányokat":
egész rendesek voltak. Némelyik
furcsán mosolygott - nem tudom, hogyan -
s én elszégyelltem előtte magam
s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer
dacolni ég s föld törvényeivel.

122

A jövő lidércei

De ez még messze volt, ez az idő.
Szemeimben egyre szebb lett a nő.
- Ők fínomabbak - mondta valaki -
sok évezred nemesítette ki
ízlésüket, bőrüket, húsukat.
- Hát persze! - bólintottam; s hallgatag
lelkem lányokkal zendűlt, akiket
ismertem, s újak, ismeretlenek
jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek,
szőkék, feketék, barnák, vörösek,
földöntúliak és álmodozók,
tündérek, mese-illusztrációk,
s egy perc alatt újabb századokat
fínomultak, már olyan fínomak
voltak bennem, hogy az irtózatos:
eltünt belőlük minden, ami rossz,
de minden más is, ami emberi:
lobogtak a jövő lidércei.

123

Az Anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet...
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!