Szabó Lőrinc - Egy egér halála
A kollegám egy kis egérfogót tett a szerkesztőségben asztalomra. – Két éve dugtam a fiókba, – mondta, s azután némán néztük, hogy a drót rácsbörtönében, mely félgömbszerű hálót szőtt fölé, vékony vonalak és képzelt üvegablakok alatt e szellős sírban, keskeny kis darab szalonnabőr mellett mily gyönyörű csontváz fehérlik: egy halott egér.
Gyönyörű volt, parányi épület, s szálkás bordái, gombostűk, fehér gerince s ívelt farka csontjai légies könnyű rajzban pontosan körülírták, hogy milyen lehetett egykor alakja, melyről az idő, két év, és az irgalmas levegő minden húst észrevétlen leszedett, oly szépen, hogy a test elszállt s a váz megmaradt egy darabban, mintha ház volna, csupasz gerendák és traverzek célszerű és szép labirintusa, mely most készül csak élni s csak husa hiányzik még, a malter és a kő.
Néztük sokáig s kiváncsian. Ő meg se moccant, a levegő halottja, csak feküdt, hasán, lágyan elomolva, és egyik lába, láttam, odabent, a rács mögött, ép a záron pihent, s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt egy gyermek kicsinyített csontkeze. Meg se moccant és nem is volt sehol, csak mint egy emlék emléke, ize, álmok maradéka, mely szétoszol a friss reggelbe, vagy mint gondolat, mely rég elmult, de valahogy az agy szöveteiben hagyta illatát: úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ e romok fölött lassan élni kezdett, valami, ami nem egy szürke testet bűvölt elénk, hanem egy nagy világot, más világot, hol minden illanó, hol a halál csak desztilláció s mint test, olyan a gondolat: a Lángot láttuk mögötte, mely – szikráit ontva – egyforma kedvvel lobbant életet minden féregben, s azt a pici szikrát, mely éppen őrá bízta sorsa titkát és sorsa volt neki, míg benne élt.
– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért – mily kínok verték, milyen rémület ezt a félénk, ideges életet, mikor megtudta, hogy már nincs menekvés! És mégis futott s utat keresett, és mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak, ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a régi nyomor sok virgonc bánata az iszonyú jelen előtt: az éhség, amely halálba csalta, s a sötétség, mely ráborult, már elcsitult, de vad sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt mint hóhér görcs vagy tüzes daganat a végső bizonyosság iszonya, hogy könyörtelen meg kell halnia. E kis állat mily nagyot szenvedett, s mi volt már más, mint meztelen ideg, vagy ember, akit pincébe falaztak ősrégi várban! – És napokon át, vagy hetekig, vagy talán még tovább hadakozott szomjasan, éhesen a törhetetlen drótdárdákkal, a befelé fordult tőrökkel, amelyek mozdulatlanul őrizték neki a változhatatlant. Kis fogai harapdáltak még a szalonnabőrbe, amelyből keserűen és előre testileg ette a halált, de aztán gyengűlni, hűlni kezdett teste és a butító, áldott kimerülés lefogta lázongó akaratát. A halott élet kis fegyence már csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán meg is őrült csöndesen… És mikor végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng: a test álompuha békébe omlott, a halott húsban pihentek a csontok, a szív érezte néhány percre még belül az elmult élet melegét, de nemsokára már csak az idő keze dolgozott rajta nesztelen s az átszellemült testen testtelen két év lassan betöltötte a törvényt.
A Mindenség nem tudta meg, mi történt. A kipreparált, hófehér, finom csontváz itt fekszik most az asztalon, de az élet elszállt a levegőbe, a mérhetetlen üvegsír időbe, amely fölitta, mint a harmatot.
– E kis állat, ez az eltünt halott egy élet volt, akkora, mint az ujjam, s többet szenvedett, mint amennyit én valaha fogok! – mondtam s könnyedén megfogva sírját, egy tollal benyúltam a drótkoporsó feltárt ajtaján, aztán unalomból és szánalomból kipiszkáltam és magas ablakomból lefújtam e törékeny szemetet az elsőemeleti háztetőre:
Lelke az örök ég vándora lett, legyen itt lent napfény a temetője.
|