Görgey Gábor: Egy vacsora anatómiája
Ő. Pontosan meg nem nevezhető. Illetve bárminek nevezhető, minden név telitalálat, mert ő van abban is, ami nem ő. Azaz ami nem ő, az is ő. Minden tárgy és minden személy végül ide visszavezethető. Ő
mielőtt. Még nem tudni, mi előtt. Csak a várakozás, mint egy fontos sajtókonferencián, újságírók és tanítványok ajaklesése, hogy vajjon mi előtt ez a mielőtt
önként, nem elővezetés terhe mellett, habár a hatalom rítusa szerint hagyta ezt is lejátszódni. Az elfogatóparancs évezredes konvencióját. A pribékbujócskát. Az érdekképviseleti szervek ideoteológiáját. A segítségére szorulók szadista bacchanáliáját. De csak azért, mert hagyta, azaz önként
átadta. Mit? A bűnjelet? Az ellenséges megbízatás bizonyítékát? A kémeszközöket? Vegyszerrel írott jelentéseit? Kétségtelenül történt valami, ha egyszer átadta. De mit? Átadta
magát, nem titkosírást, sem titkos leadót, se fegyvert, hanem mindent, amije volt: corpus mystidelicti. Ott, helyben, magát
a szenvedésre: de kínhalálának elemeit ha valaki formába képes önteni, ki lehet az? Ki sírás közben lázasan keres logikát a történet átláthatatlan káoszában. Sőt, használható jótanácsokat osztogat, míg a beleit ráncigálják. Mindent megad, ami dukál a szenvedésnek,
szent, mondjuk így, egy név ez is, annak, aki megnevezhetetlen. Aki a sejtések vacsoráján, az alattomos nyitány pillanatában, amikor a láthatatlan karmester beint, a másnapi émelygés előérzetében, midőn a háziorvos közölni fogja: rák! - még akkor is szent
és tiszteletreméltó, mint egy prófétai agg, holott fiatalemberarcán meg-megrebben a teleologikus rettegés előárnyéka, valahányszor megmunkálható és illeszthető deszkafát lát lehetséges szálkáival, de azután újra fegyelmezett - és tiszteletreméltó
kezébe vette, mint a sebész önmaga szövettani metszetét, a testéből kihasított kenetet a tárgylemezen, a világburjánzás jeleivel, kezébe vette
a kenyeret, e vértelen húst,
megtörte és mintha csontok ropogtak volna benne, a kenyér inai, rostjai, erei szakadtak gyengéd szorításában, ahogy megtörte,
tanítványainak adta, a tanácstalanul várakozóknak, kik nagyétvágyúan neki szerettek volna látni végre az evésnek, de ma valahogy minden más, valami lóg a levegőben, ő is körülményesebb a kelleténél és az ünnepélyes, halk szavakba belekorgó gyomornál nincs kínosabb, márpedig ő tanítványainak adta,
majd hálát mondott, nem azért, hogy ezt is megúszta, ép bőrrel kievickélt - ellentétben másokkal, hi-hi - a kataklizmából irháját ajnározó öröménekkel a mindent elhárító és mindenható Nagy Radarernyőért, nem azért, hanem a csapásért, mely közeledik, hálát mondott
és így szólt, tagoltan, pániktalan szavakkal, eltitkolván a rettegés verejtékszagát, pedig már hátgerince tövéből lassan húzódott föl az agy felé a sivatagi tetovált varázsló gajdolása, de ő visszazavarta lukaiba és így szólt:
Vegyétek, amíg venni lehet, az alkalmat ne szalasszátok el, ne várjatok, mert a kiürült tálban összegyűlnek majd az elkésett kezek és az ürességben összezsúfolódnak nyüzsögve és csevegve, mint egy követségi fogadáson, ezért most vegyétek
és egyetek ebből, kialvatlan konyhalányok átlényegült dagasztásából kétségbeesett hajnalon, a magasságba földerengő pékség testmelegéből, oldódjatok és egyetek ebből
mindnyájan, azaz valamennyien, tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül, mármint ti mind, akik vagytok és lesztek, nincs megszorítás, numerus clausus, nincs, nincs, igen: mindnyájan,
mert ez az én, nem tudom pontosan, idegen anyag tulajdonképpen, mégis enyém, hát meg kellett szoknom, nem volt könnyű, de végül sikerült, persze mostanra sikerült, hogy meg kell válnom tőle (ez mindig így van, ennyit már megtanultam itt) megválok tőle, mert ez az én
testem (erről most semmi többet, igen, megszoktam, de a véleményem azért megvan róla, furcsa szerzet, például ott a pusztában, amikor… de ne is beszéljünk róla, elég annyi: majdnem megcsúfoltál, meg bizony) testem,
mely értetek, csakis értetek, azaz ükunokáitok végtelen láncolatú ükunokáiért, mert minden jövendő kromoszómát is belekalkuláltam az évezredekbe, övék az eledel, mely értetek
adatik, nem azért, mert így adódik, nem adagolva és nem is addig, ameddig a lelki takaród ér s nem adomány- adogatásként és adósságod sem lesz belőle, ha elfogadod, hanem egyszerűen így: adatik. (Csönd.)
A vacsora után elmozdult belek földtani képe, falvak, városok összedobált romhalmazai, világátrendező emésztés fölött, sötét égbolton a holdostya úszik lassan át, a vacsora után
ugyanígy (pontosan ugyanígy? nem volt láb, mely odébb lökte az asztalt? nem mozdultak el a tálak? a kéz ugyanonnét indult ugyanoda? a légifolyosó az asztal peremétől, a kezdettől a célig nem változott? és ugyanaz a kéz volt? sejtek, toxinok, meszesedések folyamatában a relatív perc évmilliói mit műveltek ott?) de mondjuk: ugyanígy
kezébe vette (mint föntebb, ismétlés) kezébe vette
a kelyhet, megannyi múzeumi darab egyszerű ősét, az is lehet, hogy fakupát, hordóillatút, mely megszívta magát borral örökre és hordozza, míg szét nem rohad vagy tűzre nem vetik, mint test a vérét, a beleivódott nedvet és illatot (lám, ha ötvösremekből egyszerűsítjük, tulajdonképpen bonyolultabbá tesszük) a kelyhet,
majd ismét, ezek az ismétlődések, mintha mindig minden ugyanaz volna, holott soha semmi nem ugyanaz, de mindig kísért a kísérteties egyszer-már-láttam félálom-állapot, mert valahol valami valamikor mintha újra meg újra, majd ismét
hálát adott, azt, amit adhatott a kizöldült belső sivatagból
és, igen: és, világkapocs, összetartozások édesded és-jei, gyermekek boldog ésekkel hadaró egymondatúsága, ez a minden-mindennel összefügg grammatimetafizika, lényeg és időrend madárnyelve: és
így szólt, ahogy ő is várta volna, ha nem ő, hanem őhozzá szólnak, kiszomjazottan valami fontos tartalomra - de most egyedül hagyatva, a magány hold-tájain így szólt:
Vegyétek, megint ugyanaz a vegyétek, de azóta mennyi mindent bejártam, messzire jutottam önmagamra mért világűrnyi egyhelyben-zarándokutamon, de ismét csak ennyi, hogy vegyétek
és igyatok ebből, itt most nehéz lesz jóízűt húznotok a vacsorára, nem alkalmas a pillanat, tudom, le kell öblíteni azt a valamit, mely ezúttal fekete tintahalként csapkod a gyomrotokban, ez nem a megtört kenyér, ez valami régebbi étek ott, mondom, igyatok ebből
mindnyájan, azaz valamennyien, tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül, mármint ti mind, akik vagytok és lesztek, nincs megszorítás, numerus clausus, nincs, nincs, igen: mindnyájan,
mert ez az én, tulajdonviszonyaimmal mindig is zavarban voltam, mert azt, hogy mi az enyém és mi nem az, átélni igazán nem tudtam soha, számomra a teremtés gazdagságában a legboldogítóbb a kifosztottság tökélye, de azért mondom, hogy mert ez az én
vérem kelyhe, lehet lelet ez is, a mindenség laboratóriumában kielemzett misztikus arány, közvetlenül mégis anyai örökség, kisázsiai táplálkozáshoz és éghajlati körülményekhez alkalmazkodó vörös- és fehértest összetétel, ez lenne a vérem kelyhe mely értetek - értitek? - értetek
kiontatik, a megtöretés, a kiontatás szavak csak, de akkor ama pillanatban jaj megmutatja a test, hogy mi a test, míly legyőzhetetlen hatalom a gyengesége, de majd csak megoldom valahogy ha kiontatik
a bűnök, persze jó volna tudni, mik ezek, hiszen a vétkezés árfolyama koronként változik, mindig más a főbűn és az egykori főbűn ma érdem. Csakhogy az erkölcs- börze jegyzői nem érdekelnek, az én mércém, hogy boldogok, akik sírnak, s nálam nem a törvény számít, hanem az én egyetemes részrehajlásom a bűnök
bocsánatára. (Szünet. Mindenki iszik, aki tud.) Majd:
Ezt cselekedjétek, semmi mást, no meg csak annyit, amennyi belőle következik, csak ezt cselekedjétek
az én emlékezetemre. (Egyébként nem kell sem sírkő, sem pantheon. Ki rám gondol, attól elég egy kavics láthatatlan síromon.)
Forrás: szepi.hu
|