Borbély Szilárd: Az inkubátor

Olyan zűrös volt mindig az élet,
csak jöttek-mentek az évek,
rakosgattam a napokat egymás mellé.
Költözködés hol vidékre,
hol meg vissza a fővárosba.
Vállalkozásba fogtunk. Volt benne
munka, de nem hozott, inkább
csak vitte az időt, erőt. Tamás azt
tette, amit a férfinak kell.
De rám maradt minden teher.
Megvolt már akkor a kis Tomika
meg a Panni. Így telt az élet,
de nem volt semmi jó,
mindenütt csak a probléma:
gyerekkel, pénzzel, Tamással.
Egyszer teherbe estem. De
nem is gondolkodtam rajta,
egy napot voltam a kórházba. Mint
a hal, csúszott ki belőlem egy
gondolat. Ahogy küzd az ember,
hogy szeressék, talán ismered,
milyen. De semmi. A következőnél
is így ismétlődött minden, és
a kórház előtti éjjel csak sírtam,
rimánkodtam Máriához, bár
nem is szokásom. Hajnalra eláradt
bennem a béke. Tamás mondta,
majd megoldjuk. Lucának hívtuk
aztán, a család motorja lett,
és minden rendeződött. Jött
pénz is, rengeteg, a vállalkozás
beindult. Lebegtünk, mintha
mindez rendjén volna. Tudod,
az ember nem gondolkodik,
csak történnek a dolgok. Aztán
született még két gyerek, nőtt
a család, a vállalkozás, de meg kellett
dolgozni érte. Tamásnak lett egy
nője. A pénz, a munka bennünk
az örömet kiölte. A hatodik
gyerekre már nem volt erőnk,
időnk. Korábban jött, az orvos
inkubátorba tette. Én haza mentem,
majd látom úgy is eleget. Kétszer
ha látogattam. A nővéreket
szerette. Ha hozzáértem, menekült
tőlem el a kicsi teste. Az érzékelő
műszerek felvijjogtak. Tiszta
pánik. Másnap mondta az orvos,
hogy beteg. Jó, majd elmúlik,
gondoltam. Harmadnap is csak
annyit, hogy beteg. Tamás kérdezte,
hozzon papot? Igen. Addig talán
még életben tartja a gép. Így éppen
megkeresztelték. Az ölembe
fogtam, olyan kicsi volt, de
minden tagja ép. Zokogtam. Csak
tűk szúrták át a lábát, a kezét.
A hit néha kevés. A fájdalom
olyan erős, hogy éget. Mások
lettünk. A vállalkozás kifáradt.
A kertünk, a házunk hajléktalan
családoktól árad. Nehéz segíteni
rajtuk, olyan idegen nekik az élet.

Forrás: Üzenet 2006/1