(Székely János)

Kiben erõ van és Isten lakik,
Az szónokolni fog, vés vagy dalol,
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.
S bár új utat tör, bizton célra ér. –
Mûvébõl fog készítni új szabályt,
Nyûgûl talán, de szárnyakúl soha,
Egy törpefajnak absztrakció. –

Madách Imre: Az ember tragédiája
10. szín

Bólyai János alakja a szépirodalomban

(Wikipédia)

„Új törvényekkel, túl a szűk egen,
új végtelent nyitottam én eszemnek;
király gyanánt, túl minden képzeten

kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó,
vén Euklides, rab törvényhozó.”

Babits Mihály: Bolyai

Bolyai Jánosról számtalan alkotás született a magyar irodalomban, mivel élete bővelkedett a drámai motívumokban: szegénység, betegség, apjához fűződő bonyolult viszonya, a tudományos nézetei miatti meg nem értettsége, Gauss elutasítása. Az első művek, Ady Endre Csaba új népe és Babits Mihály Bolyai című versei, 1911-ben keletkeztek, amikor Bolyai Jánosnak a földi maradványait atyja mellé helyezték. Ezzel páratlan kiterjedésű Bolyai-kultuszt indítottak el az erdélyi magyar kultúrában. Több regény és dráma azonban nem annyira a korát megelőző tudóst, mint inkább a szoknyavadászt és párbajhőst választotta témául. Tabéry Géza Szarvasbika című, 1925-ben megjelent regénye (amelyet három Bolyai-novella előzött meg), jellegzetes példa Bolyai alakjának romantikus irányba való eltorzítására. Vekerdi László szerint a regény- illetve életrajzírók a saját Bolyai-elképzelésükhöz válogattak a rendelkezésre álló bőséges anyagból, így keletkezett Bedőházi „rosszfiúja”, Szily „félőrült vadzsenije”, Dávid Lajos „koravén csodagyereke” (A két Bolyai élete és munkássága - regényes életrajz, 1923), Alexits „délceg forradalmára” és Tabéry „szarvasbikája”. Németh László tudománytörténészi alapossággal készült A két Bolyai (1961) című dráma megírására, így mélységében tudta feltárni a Bolyaiak drámáját, de még így is azt nyilatkozta Benkő Samu Bolyai János vallomása című könyve megjelenését követően:„Ha ezt a könyvet ismerem, a darabot másképp írom meg, tán meg se írom. Olyan képet ad Bolyai János életéről, amellyel én nem versenyezhettem.” Kocsis István monodrámája (Bolyai János estéje, 1972) a híres matematikusban az illúzióival leszámolt, magányos tudóst idézte fel, aki azonban még élete alkonyán is erkölcsi például tud szolgálni: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja.”

További művek Bolyai Jánosról (a teljesség igénye nélkül):

Emőd Tamás: Bolyai (vers, 1918)
Migray József: Bolyai titka (vers, 1918)
Tolnay Lajos: Gradus ad Parnassum (drámai költemény, 1923)
Miklós Jenő: A Bolyaiak (dráma, 1935)
Barabás Gyula: Domáldi jegenyék (regény, 1936)
Barabás Gyula: Köd a Maroson (regény, 1940)
Székely János: Bolyai hagyatéka (szonettkoszorú, 1954)
Aba Iván: A vásárhelyi remete (regény, 1955)
Horváth Imre: Számok szivárványán (vers) Kiss Jenő: A fiúhoz az apáért (vers)
Szilágyi Domokos: Bolyai Vásárhelyütt (vers)
Szilágyi Domokos: Két Ovidius (vers)
Saszet Géza: Párhuzamosok (vers)
Szőcs Kálmán: Bolyai (vers)
Pethő László: Visszaszámolás (vers, 1973)
Mandics György és M. Veres Zsuzsanna: Bolyai János jegyzeteiből (verseskötet, 1979)
Buksa Éva: A matézis fáklyája (színmű, 2000)
Kocsis István: A Tér (drámai monológ, 2001)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bolyai_János

*

Írók és költõk Bolyairól

BOLYAI

»Semmibõl egy új,
más világot teremtettem.«
Bolyai János levele atyjához.

Isten elménket bezárta a térbe.
Szegény elménk e térben rab maradt:
a kapzsi villámölyv, a gondolat,
gyémántkorlátját még csak el sem érte.

Én, boldogolván azt a madarat
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmibõl alkottam új világot,
mint pókhálóból szõ kötélt a rab.

Új törvényekkel, túl a szûk egen,
új végtelent nyitottam én eszemnek;
király gyanánt, túl minden képzeten

kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó,
vén Euklides, rab törvényhozó.

BABITS MIHÁLY

*

NÉMETH LÁSZLÓ: A két Bolyai

(Részlet)

JÁNOS. Épp az, hogy nem idõben. Ha édesapám nemcsak a nyomó deákokat, de engem is megtisztel, hogy megmutatja a könyv manuscriptumát, s nem úgy kell ellopnom az elsõ borított példányt.
BOLYAI. Könnyen elkedvetlenedem, s nem az vagy, aki bátorságot ad.
JÁNOS. Mondom, ha nem rejtezkedik: egy-két dologban megóvhattam volna a botlástól.
BOLYAI. A hibámat mondd!
JÁNOS. Hiba volt például azokkal a pót-axiómákkal, amelyekkel egyesek a tizenegyediket aládúcolni akarták, oldalakat teletömni.
BOLYAI. Tudod, hogy én is ezen egyesek közé tartoztam, s minden tudósnak megvan a vesszõparipája.
JÁNOS. De ezek az axiómák az abszolút geometria felfedezésével a tudomány lomtárába vettettek, s nem helyes ifjak értelmét terhelni velük.
BOLYAI. Én az itteni Euklidészt-tagadó felfogást is elõadom.
JÁNOS. Igen, de úgy, mint aki titkon reménykedik, hogy az végül mégsem lesz igaz, s az emberek megint a pótlékgyártók eszességéhez fognak folyamodni.
BOLYAI. A csillagászok mérései azt mutatják, hogy ha egy nem euklidészi mértan el is képzelhetõ, az euklidészi, a természettõl kitüntetett. Ha nem így volna, már észrevették volna a hibát.
JÁNOS. Az nem ide tartozik, hogy a világ azon axioma szerint épült-e. Csodálatos dolognak tartanám, ha annyi lehetõ mértan közül Isten éppen azt választotta volna ki, melyet az ember legtermészetesebbnek talál. De akármilyen is a fizikai világ, a geometria a gondolhatónak a tudománya, mely bizonyos kikerülhetetlen feltevésekre épül, s az én felfedezésem után nincs tér, csak különféle terek, ahogy különféle görbe vonalak vagy felületek vagy alakzatok.
BOLYAI. Értem én ezt.
JÁNOS. Nem is hiszem, hogy az olyan szép értelem, mely a szír s zsidó nyelvtõl a kályhamesterségig annyi mindent áttanult, éppen ezt a gyermeki kitisztázott dolgot ne fogná fel…
BOLYAI. De addig is, míg ezt új matematikádban, mint ígérted, kifejted, engedd meg, hogy az olyan avult elmék, mint Gauss vagy magam, tovább járassuk a magunk malmát.

……………………………..

JÁNOS. Hol vesztettem én mértéket?
BOLYAI. A Gauss szavának a súlya s a magad érdemének az érzete közt. ……….Te is örültél elsõbb a válaszának.
JÁNOS. Legalábbis nem akartam édesapám örömét elvenni. Bár nem tagadom, az egyre szûkebb dicsõség után a levélbõl kiolvasható dicséret egy ideig elõlem is eltakarta a ráncokban megbújó szándékot.
BOLYAI. A fölébresztett önérzet nõtt olyan gyorsan, hogy a dicséret súlya nem nõhetett vele.
JÁNOS. Fõként, hogy ami jött, az is kettõnk titka maradt.
BOLYAI. Azt vártad, világgá dobolja? A Gauss levele kézírásban is megér egy nyomtatott recenziót.
JÁNOS. Dósa Eleknek s a többi vásárhelyinek… Hát igazán nem érti ezt, édesapám! Ott él az Európához számító világ, s a végtelen szarmata homály határán egy hajdani barátom, akiben valaha magam is megláttam a lángészt, s aki ama kimériai sötétségbõl, mely tehetségét is elnyelte, mint föltámadása reményét, a fiát nyújtja felém: „Nevelj igazi tudóst belõle.” S én erre csak hallgatok…
BOLYAI. Akkor halt meg az elsõ felesége.JÁNOS. Eltelik tizenöt év, s ez a fiatalember a féltékeny szívet is megdobbantó ajándékkal bizonyítja be, hogy megérdemelte volna a pártfogást, s én ahelyett, hogy örömmel kiáltanék fel az én „Anzeigeremben” vagy baráti körömben legalább: nézzétek, mit termelt ez az ifjú Kelet sötét kapujában: újra csak hallgatok. Mert amiért énnekem hálálkodnom kéne, annyival több a hallgatásnál, mint egy sötét szándék a közönynél.
BOLYAI. Nem ismered annak az embernek a körültekintését. Õ maga sem mert, láttad, azzal a kényes témával elõállni.
JÁNOS. S mért nem mert? Micsoda mentség ez, hogy az emberi ész nem ért meg az új geometriára? Mi lett volna a világból, ha a tudósok mind azt nézik, érett-e a világ? Ez olyan kifogás egy Gauss szájából, melynél én csak egyet csodálok jobban.
BOLYAI. Mit?
JÁNOS. Hogy azt édesapám, aki a históriában, a tudományokéban is, olyan járatos, védeni meri.
BOLYAI. Én téged akarlak védeni.
JÁNOS. Azzal, hogy az apa igazságtalanságával tetézi a tudós irigységét?
BOLYAI. Azzal, hogy tehetetlen lázongás helyett új munkára sarkallom a zajos önérzetet.
JÁNOS. Édesapám tudja a legjobban egy délutáni munka-e az efféle fölfedezés, melyért, ha véletlen ellopnák, vigasztalás, hogy próbáljunk másikat.
BOLYAI. Ellopnák?
JÁNOS. Micsoda gazdagság volt a Newton iszákjában, s fluksziós tana tulajdonáért mégis perbeszállt Leibnizcel.
BOLYAI. Tolvajnak hiszed Gausst?
JÁNOS. Mi mást higgyek? Ha arra, amiben kétezer év legjobb elméi hiába próbáltak rendet teremteni, s bennem, mint egy villanásban megvilágosult, azt mondja, szakasztott így volt az õ fejében is.
BOLYAI. De elveszi-e ezzel az elsõbbséged? Nem azt mondta, hogy publikálta is.
JÁNOS. Megvan annak a módja, hogy azt az Erdélybõl jött füzetecskét elfújja a csodálók lehelete. Temetõdött el több is, nyomuk vesztett nyomtatványokban. S ha elõkerül, megtalálják az útját, hogyan került annak a tudatlan inzsenér tisztnek a fejébe a Gauss nagy villámlása. Hallhatta az apjától, például; hisz az ott sétált Gausszal a bástyán.
BOLYAI. A gyanú betegsége! Ne hagyd e csúf pókhálóval lepni a gyémántfényû agyat!


*

A két Bolyai marosvásárhelyi bemutatójára

Bár Erdély határszélén születtem, Erdélyben csak egyszer jártam, harmincöt éve, tíz napra. Történeti drámáim közt mégis öt van, amely Erdélyrõl szól: az elsõ a Bethlen Kata volt, azt követte a Misztótfalusi Kis Miklósról szóló Eklézsia-megkövetés, majd az Apáczai, utolsó a két Bolyai-dráma: az Apai örökség s A két Bolyai; egy hatodik mû Báthory Zsigmondról terhes adósságaim közé tartozik. Mi volt ennek az oka? Bizonyára az erdélyi történelem drámaisága is, amely minden lapján termi a drámahõsöket, de tán még inkább az én vonzódásom az erdélyi nép iránt, melyet a magyarság legértékesebb törzsének tartottam, azt iparkodtam drámáimmal bátorítani. Amikor egy-egy dráma könyvben is megjelent, mindig gondoltam rá: no, ez bejut tán Erdélybe is, s ott emberek százai szívnak belõle erõt. Arra azonban alig-alig gondoltam, hogy valamelyiket egyszer tán be is mutathatják. S most, hogy ez itt, Vásárhelyen megtörténik, nem tudom megállni, hogy a bemutatóra el ne jöjjek, s a hosszú téli utak számomra nagy kockázatát is elvállaljam érte…
Történelmi drámáim drámának akármilyenek, történetnek hívek iparkodtak lenni. Tán errõl mondhatom el ezt a legkevésbé. Nem azért, mert a hozzáférhetõ emlékeket nem jártam sorra, hanem mert a legfontosabbat nem ismertem, nem ismerhettem, hisz azóta jelent meg. Egy erdélyi tudós, Benkõ Samu mûvére gondolok, a Bolyai János vallomásaira, amely tavalyelõtt látott napvilágot. Ha ezt a könyvet ismerem, a darabot másképp írom meg, tán meg se írom. Olyan képet ad Bolyai János életérõl, amellyel én nem versenyezhettem. A házasságáról, betegségérõl, vérbaja kezdetérõl egészen másképp ír, s fõként másként utolsó mûvérõl, az Üdvtanról, amelynek a papírjait én Pesten nem láthattam, a beszámolók alapján pedig én a hanyatló lángész kóros irkájának képzeltem el. Benkõ Samu egy nagy, jól átgondolt mû jegyzeteit állította belõle össze, mely elsõ olvasásra Pascal Pensée-it juttatta eszembe. Örülök, hogy ezt itt Erdélyben mondhatom el.
NÉMETH LÁSZLÓ (1970)

*

PROMÉTHEUSZ

Ott boldogolt a csillagok felett,
A jóságos és messzeséges ûrben.
Ott boldogolt, ahonnan részegülten
Hull vissza már a lankadt képzelet.

De tüzet hozott, lángoló tüzet,
És tanítá övéit, merre vessék,
Mert gyújtogatni hõsi kötelesség,
Míg van a földön kín és rémület!

Prométheuszként, egymagában állott,
De tõrt, de küzdött, alkotott, csatázott,
És helytállt – mintha lánc kötözte volna!

Nem illett jobban Bemhez a vezérség,
Jobban Petõfi sem szerette népét,
Nem tûrte szebben kínzatását Dózsa!


DEPRESSZIÓ

Aztán kitört és elborult a szellem,
Mint viharban a tornyok és a fák.
Megtébolyult az otthonos világ.
Nagy, ártó rémek néztek rá meredten,

Bagoly kísérte bársony szárnyakon,
S õ hajszolt vadként lesett néha hátra:
Nem állt-e meg a bölcs folyók folyása
A vert aranyként lángoló napon?

Hökkenten állsz, és eltûnõdve kérded:
Õ volt bolond, vagy tán inkább az élet?
Mert jaj, aki csak térdre nem borult,

Hogy megfürössze homlokát a porban,
Ki halhatatlant alkotott e korban:
Mind belehalt vagy beletébolyult!

MESTERSZONETT

Ím, itt a csont, mely ötven éven át
A tippanós rög mélységében kushadt.
Ím, itt az írás, mely sosem fakulhat,
S a domb, mely õrzi százados porát.

És ennyi csak: fojtá az ingovány,
S hogy társtalanul hagyta zsémbes atyja,
Õ társául a dühöket fogadta,
És gyermekül az ordító magányt.

Marasztalá a város sárkezével,
De békületlen, roppant szellemével
Ott boldogolt a csillagok felett.

Aztán kitört és elborult a szellem,
És kihûlt szíve mûhelye, amelyben
A legnagyobbak gõgje lüktetett.

(1954)

SZÉKELY JÁNOS
Bolyai hagyatéka címû, 15 darabból álló
szonett-koszorújának tizenegyedik
és tizenkettedik szonettje, valamint
a tizenötödik, a Mesterszonett

*

Emberközelbe hozni a zsenit, a szobrot
Szász Cs. Emese
2011. június 14.,
Interjú Sebestyén Abával

A zseni is ember – többek közt ezt bizonyítja Sebestyén Aba A tér című monodráma bemutatásával. Kocsis István monodrámája a híres marosvásárhelyi személyiség, Bolyai János életét, szakmai és emberi konfliktusait, gyötrelmeit dolgozza fel. Az abszolút térelmélet matematikai megalkotója ezúttal filozófusként jelenik meg a nagyérdemű előtt Sebestyén Aba tolmácsolásában, akivel a darabról és a zseniről beszélgettünk.

– Miért pont Bolyai János?

– 2001-2002-ben kezembe került a monodráma szövege, de régóta izgatott a dolog, hogy ki lehetett ez a Bolyai. Bár nem vagyok marosvásárhelyi, nem jártam a Bolyaiba, érdekelt maga a zseni, a zseni személyisége, és hogy mitől lesz valaki zseni. Mitől más, mitől tud olyant, amit a hétköznapi ember nem nagyon? Bolyai Jánosnak két fő műve volt, az Appendix és az Üdvtan. Az üdvtan még nincs kiadva. Az ember megváltásáról szól, és az ember helykereséséről a világban. A tér is erről szól. Létezett akkoriban egy poros kisvárosban egy hatalmas agy, aki olyant alkotott, amit abban az időszakban senki, ő volt a legjobb matematikában, geometriában. Izgalmas volt utánanézi, hogy élt, miket alkotott, így egy kicsit megmerítkezni ebben a szellemiségben.

– Mit lehet tudni a szerzőről?

– Kocsis István Kolozsvárról származott el, Budapesten él, több drámát írt, főleg történelmi személyiségekről: a két Bolyairól, Jászai Mariról, Széchenyiről írt, Van Goghról, Dérynéről.

– Mit tudott meg Bolyai Jánosról?

– A darab alcíme: Monodráma Bolyai János hitéről, gyötrelmeiről és szerelmeiről, de lényegében az üdvtant járja körbe, hogy az ember hogy válik azonossá önmagával, hogy mindenkinek van egy jelenidejű énje, és egy égi énje, s amikor ez a kettő találkozik, akkor válik azonossá önmagával. Többek közt megtudhatjuk, hogy Bolyai János szerette az apját, felnézett rá. Megtudtam milyen betegségei voltak. Sokáig azt hitték, hogy szifiliszben szenvedett, de a mai orvostudomány utólag megcáfolta. Székrekedéssel küszködött, hipochonder volt ez a zseni. Képes volt hajnalban fölkelni, és délig több vödör vizet meginni, ivókúra céljából.

– Mit tudott meg a szerelmeiről?

– Folyamatosan kereste azt, aki az igazi. Közben rájött, hogy akit keresünk, a Beatrice, minden halandó nőben létezik. Ő azt mondja, hogy a lovag asszonya maga az égi asszony. Azonban csak akkor találhatja meg ezt, ha a maga módján a férfi is legyőzi önmagát, és az égi énjével egyesül, ezáltal megtalálhatja az időtlen égi asszonyt.

– Mennyire közönségbarát ez a monodráma?

– A szándékunk az előadással az volt, hogy emberközelbe hozni a zsenit, Bolyai Jánost, a nagy matematikust, akit többnyire szoborként ismerünk. A darabból is kitűnik: hihetetlenül izgalmas személyiség volt a maga gyarlóságaival, aki szintén küszködik a maga emberi mivoltával, miközben tudja, hogy ő olyant alkotott meg, amit más soha addig. Színészileg is egy nagy kihívás volt, nagyon távolról indultunk Török Viola rendezővel: nem tudom milyen projekciókat, fényeket terveztünk, aztán lassan rájöttünk, hogy az erős színészi jelenlétnél és szövegnél nem tud semmi erősebb lenni. Úgyhogy nincs különösebb díszlet, üres térben Bolyai János egy szál bőrönddel egy katonakabátban. És a nézők.

A világot „másként látó geométer”

Kocsis István monodrámájában Bolyai János a gondolkodó alkotó ember önmeghatározó dilemmáival keresi a helyét az őt körülvevő világban, amit egyszerűen „TÉR”-nek nevez. Bolyai János: Sebestyén Aba. Rendező – dramaturg: Török Viola. Fény – hang: Aszalos Attila. A Yorick Stúdióban bemutatják június 15-én, szerdán és június 16-án, csütörtökön 19 órától. Jegyek elővételben a Kultúrpalota pénztárában, valamint a helyszínen. Helyfoglalás a 0747 414 964-es telefonszámon.

*

Bolyai János vallomásai
Vekerdi László
Ponticulus Hungaricus · VI. évfolyam 12. szám · 2002. december
Copyright © Vekerdi László, 1971

„Ez a kézirati hagyaték sokban különbözik a szokásostól… A magános ember vallomásai ezek. Előre eltervezett rend nélkül keletkezett írások; papírra vetésükkel az egyedüllét börtönéből keresett szabadulást és kapcsolatot a világgal az onnan kiszorult rendkívüli tehetségű elme.”

Ebből a Kolumbusz tojása-szerűen egyszerű és új szempontból vizsgálja Benkő Samu Bolyai János egész kéziratos hagyatékát, először a Bolyai-kutatás évszázados történetében. Az eddigi életrajzírók inkább csak válogattak a gazdag kéziratos anyagban, s ki-ki a saját Bolyai János elképzeléséhez keresett (s talált) benne adatokat. Sokféle elsődleges, másodlagos és harmadlagos Bolyai-kép keletkezett a száz év alatt; nagyon különbözőek és nagyon különböző értékűek; Bedőházi „rosszfiú Jánosától” és Szily „félőrült vadzsenijétől” Dávid Lajos „koravén csodagyerekéig”, Alexits akadémikus „délceg forradalmáráig” és Tabéry „szarvasbikájáig”. A képek és torz képek tarka kavargásából megnyugtató pasztell-színekkel emelkedik ki Németh László romantika ellen lázadó racionalista-pozitivista gondolkodója és Sarlóska Ernő elegáns, européer osztrák katonatisztje.

A Bolyai-geometria sokkal hamarább megtalálta a helyét a matematika, majd — Tóth Imre 1953-ban megjelent Bolyai-cikkével s azóta közölt kontra-Eukleidészi tanulmányaival — a gondolkozás történetében, mint az alkotója; Bolyai Jánosról sokféle képet rajzoltak, de Benkő Samu most megjelent monográfiája (Bolyai János vallomásai. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968) az első írás, amely a képek mögött az emberig férkőzött. S ezt igen határozottan hangsúlyozni kell, s nemcsak azért, hogy a könyv megérdemelt rangját elismerhessük. Azért is, vagy talán még inkább azért, mert Benkő Samu Bolyai Jánosában a sokféle Bolyai-kép szinte mindegyikéből (talán még a „szarvasbikából” is) megtalálható valami, de itt a részletek az egész kontextusába simulva saját szerepüket játsszák, nem a különcöt ábrázolják többé, hanem a különöst, s éppen így s csak így — sikerül, különösségében, az egyént a kor társadalmi és szellemi dinamikájába kapcsolni. Az eddigi Bolyai János-képek — még a legrangosabbak is — maszkok, a Benkő Samué szellemi portré, amely a hitelesség (szavakban aligha megfogalmazható) élményét ébreszti az olvasóban.

Az első fejezettől (ahol Benkő Samu a kéziratok sorsáról számol be röviden) az utolsóig (amely Bolyai János filozófiáját az európai gondolkozás és a lokális társadalmi helyzet között keletkező — szikrák inkább, mint villámok fényében mutatja be) ez a hitelesség-élmény kísér és kísért, és nemcsak a kitűnően választott, eddig sehol nem publikált kéziratokból származó idézetek tömege miatt, hanem elsősorban a szempont miatt, amely a (nagy fáradtság árán rendbe szedett, s gyakran bajosan kibetűzhető) kéziratokban meglátta és megláttatta a társ híján a papirossal beszélgető rendkívüli tehetség (meg) roppant gyürkőzéseit. „Most is csak azt mondjuk — figyelmeztet Benkő az egyik idézet után — amiről már korábban is szóltunk: csak az képedjen el a sorok olvasásakor, akinek nem kellene számtalan önellentmondással szembenéznie, ha minden gondolatát leírná! Bolyai kéziratai a gondolatok tovagyűrűzését úgy őrizték meg, ahogy az összebonyolódott események tükrözésében éppen megfogalmazódtak.”

A tömör önéletrajz-töredék idézése és az önéletrajzot kísérő (inkább a hangulatot, mint a szöveget magyarázó) rövid kommentár alapján Benkő mesterien bontja ki a kéziratokból a matematika szépsége és fensége körül gyűrűző gondolatok rétegét; megmutatja a matematikai szépség kizárólagossá növekedését Bolyai lelkében, megérteti, hogyan válik a matematika az ízlést és az igényt meghatározó normán túl etikai erővé, és János három nagy halálos fájdalmát gyógyulni segítő írrá. A három nagy sebét, melyet Gauss furcsán tartózkodó elismerése, Lobacsevszkij párhuzamos felfedezése és atyjával való holtukig tartó mérkőzése ütött Bolyai János lelkén. Ez a három terület foglalkoztatja az eddigi Bolyai-irodalom nagyobb s komolyabb felét is, Benkő azonban nem az eddig szokásos „ki a hibás” vagy éppen a prioritás-kérdések felől közelít, s nem az apa-fiú vagy a szolgálati viszonyok elemzése felől, hanem belülről, az önnön vágyaival s normáival vívódó Lélek felől, s kívülről, koncentrikusan, a tudományos el- és megismerést különféle, marosvásárhelyi és európai társadalmi és akadémiai hierarchiák szerint elrendező környezet felől. S ebben az új perspektívában különös közelségbe kerül Marosvásárhely és Göttinga; a tekintélyelven alapuló tudományos feudalizmus zárja őket egy világba, s szigeteli el benne egymástól a távolságnál tökéletesebben a szereplőket. Benkő mesterien érzékelteti ennek a mindenütt jelenlevő s mindenütt uralkodó hierarchikus szemléletnek a világát s kapcsolatait; a Bolyai Farkas és Gauss között —inkább oda, mint ide — váltott levelekkel az alkalmi hírnökök szerepeltetésével, a Bolyai Farkasban élő Gauss-kép finom elemzésével, legfőképpen azonban azzal, ahogyan bemutatja, mint rombolódott le Bolyai Jánosban atyja Gauss-képe, s fejlődött ki helyébe szenvedélyes és szenvedéssel teljes gondolatok hosszú sorából az új reális Gauss-értékelés.

A nővel és a betegséggel való — Bolyai sorsában többszörösen rokon és összefonódó — vívódás rövid ábrázolása után Benkő a könyv talán legmeglepőbb részéhez érkezik: megmutatja, hogyan érthető meg Bolyai János sorsa és tragédiája a korabeli közép-kelet-európai történelemből. Helyesebben nem is ezt mutatja meg, sokkal finomabb és sokkal a témához illőbb utat választ: a kéziratok gondolat-gomolygásából bontja ki Erdély akkori történetéből azt, ami Bolyai János sorsában és gondolkozásában tükröződött. Ezekből a tükrözött részletekből értjük meg azután, hogyan lehetséges, hogy „az erdélyi művelődési élet … felhalmozott annyi energiát, hogy pályájára röppentsen egy rendkívüli tehetséget, Bolyai Jánost. A következőkben azonban már tehetetlennek bizonyult, mert társadalmilag és tudományosan egyaránt készületlen volt a születő művek megértésére, befogadására és megbecsülésére.”

A fatálisan félreértett és magánossá váló, de korát mindig híven tükröző gondolkozás regisztrálta a bajt, s segíteni igyekezett. A saját kínján messze túl látó lélek magához méltó kereteket keresett s talált; a világ ésszerűsítését tűzte ki célul. Íme, az Üdvtan és a Tökéletes közállomány háttere. S ezután nem lehet majd — kiragadott példák alapján — elnézően vagy sejtelmesen mosolyogva tárgyalni erről a különös kéziratcsomóról, s nem lehet sajnálkozni és megbotránkozni sem miatta. Két világraszóló alkotás, az Appendix és a Responsio érthetetlenül közönyös fogadtatásával halálra sebzett rendkívüli tehetség keresett itt kiutat a kínzó pokolból, melynek lényegét végül is a társadalom elrendezésében ismerte fel, s gyógyszerét az elnyomott parasztság s az értelmiség urak és katonák elleni békés, erőszakmentes világforradalmában találta meg.

Benkő Samu avatott vezetése nyomán meglepődve veszi észre s hiszi el az olvasó, hogy Bolyai János Rousseau tanítványa volt, a romantika első nagy mesteréé, csak a természet, amely szerint az életet berendezni óhajtotta, nem az eredeti vad, hanem egy „okos, művelt második természeti állapot” volt. Az az állapot, ahol a jelent híven tükröző, a jövőt készítő, s itt reménytelenül magára maradott elme társakra találhatott volna. „Romantikus zaklatottság és sztoikus megnyugvás ellentétének egységéből rajzolódik ki Bolyai János szellemi arca. Magával ragadja a romantika sodrása, a korstílusé, mely a művészetben, irodalomban, tudományban, de még a közhasználati tárgyak megformálásában is a felfokozott életérzésnek, az érzelmek és a szenvedélyek lobogásának tárt utat, az alkotó tehetség szuverenitásának követelt elismerést, s elvárta, hogy a válaszút előtt álló társadalom a lángelme tanácsára hallgasson. De romantikus hevülete jéghegyekbe ütközik: az őt és művét körülfogó társadalmi közönybe. Ennek ellensúlyozására alakítja ki sztoikus életfilozófiáját, melynek előképéül nem annyira az antikvitás bölcselete, mint inkább a korábbi századok erdélyi kálvinista gondolkodása szolgált.”

„Zaklatottság és megnyugvás”. Az összefoglaló fejezet címe, a Bolyai-sors mottójaként, az olvasó emlékezetébe vésődik, felejthetetlenül. S Benkő Samu Bolyai Jánosa, Huizinga Erasmusához, Lucien Febvre Lutheréhez és Illyés Gyula Petőfijéhez hasonlóan, előbb-utóbb kilép a történelemből, s útitársunkká válik.