SZENTI TIBOR: LÁRVA

Lárva szavunk jelentését elsősorban az állattani szakirodalomban írták le. Az átalakulással fejlődő rovarok nyugalmi alakja, amelyben a szervezetük teljesen átépül és belőle a kész rovar, az imágó búvik ki. Egy tipikus példát említek, a kérészek közé tartozó tiszavirágot, latin nevén a Palingenia longicauda Oliv-ot. Arisztotelész (Kr. e. 384-322) - aki nagy hangsúlyt fektetett a tudományos anyaggyűjtés, és a módszertan kérdéseire - a kérészeket írta le, amint különös alakjuk kinőtt a vízből, és pár órás rajzás után a Hypanis folyó habjaiba hulltak.

Ezek a rovarok életükben hússzor vedlenek. Három évig a meder iszapjában, vagy a folyóvíz borította márgás falában élnek, és júniusban egy csöndes alkonyatkor a fölszínre törnek. Ezt követően lárvabőrüket 3,5-4,4 perc alatt levedlik. Elindul a násztáncuk, majd megtermékenyülve hétezer petét szórnak a vízbe, vagy azokat elhalt testükben magukkal viszik a folyómeder aljára. Amíg kikelés után lárva alakban a sötét sárban élnek, eléggé különös a külsejük. Ekkor még nem lehet arra következtetni, hogy milyen kecses, repülő rovarok válnak belőlük. A kérész végső formáját a lárvabőr, az elég kemény kitinpáncél palástolja.

Fejlődésében hasonló mindaz a rovar is, amelyeknek átalakulási formáját bábnak nevezik. Ezek szintén a teljes átalakulással fejlődő rovaroknak az ivarérett állapotot megelőző haladási formájuk. Ebben az állapotban a báb nem táplálkozik. A rovartan a bábnak három típusát különbözteti meg: a múmiabáb, szabadbáb és tonnabáb formáját. A rovarvilágban ennek a köztes állapotnak van még egyéb neve is, mint pajor, nyű, és álca.

Lárva vagy báb nemcsak a rovarvilágban ismert. Az átalakulással fejlődő állatnak a petéből kikelő, a kifejlett állathoz általában nem hasonlító alakja, mint a hernyó, vagy a kétéltűekhez tartozó ebihal.

A gerincesek között is van egy különleges, lárvaállapotban megmaradt, és így is szaporodóképes faj, a mexikói axolotl, vagy Ambystoma mexicanum. Ez az állat egész élete során megmarad lárvának, vagyis kopoltyúval lélegző, de tüdős kétéltűnek, amely pajzsmirigy hormonnal mesterségesen kezelve visszafejleszti kopoltyúit, vagyis befejezi lárvafejlődési életszakaszát. Ettől kezdve tüdőlégzést folytat, és mint hüllő mászik ki a szárazföldre. (Természetesen élete továbbra is a nedves közeget igényli, hogy vékony, nyálkás bőre ki ne száradjon. Szaporodása szintén a vízhez köti.)

Különösen a bábokon figyelhető meg, hogy a bőrük alatt miként "csomagolta össze" a természet az átalakuló rovart. Mint arcon az álarc, rajtuk is van egy lárvaarc, amely egyszerre födi és sejteti a mögötte élő, magát még teljes valójában meg nem mutató, eredeti lényt.

A legtöbb fajnál ezt a lárvát, vagy bábot mechanikusan ingerelni lehet, és ennek hatására látható formában ingerületek kiváltotta rángások futnak rajta végig. Megfigyelhető, hogy ez nem holt tárgy, hanem a vastag bábbőr, vagy lárvaarc mögött élőlény pihen. A piszkálás hatására izeg-mozog, rugdalózik, akár egy bepólyázott csecsemő, aki igyekszik szoros ruhájától megszabadulni, illetve kényelmetlenül érinti, hogy fölfedezték. A kötekedőtől szeretne megszabadulni, mert számára nagyon fontos a rejtőzködés, hogy élhesse a maga alattomos és háborítatlan átalakulását, nehogy lárva állapotában, amikor védekezésre képtelen, elpusztítsák.

Az utóbbi fejtegetésem már emberre is emlékeztet bennünket. Vannak olyanok, akik egész életükben lárvaként élnek. A rejtőzködés és elbújás az ember ősi ösztönkésztetése. Nyilvánvalóan a mimikri hiánya okozza, különösen azóta, hogy távolról a barna faágakkal színben összeolvadónak tetsző szőrzetet elveszítettük. A legtöbb élőlény arra kényszerül, hogy bizonyos fokig elbújva maradjon, és a nála erősebb csúcsragadozók, akik táplálékuk forrásának tekintik, ne tudják elpusztítani.

Az ember elődei is már hordába, csoportba verődve keresték táplálékukat és vadásztak a zsákmányállatokra, de a náluk jóval erősebb testalkatú ragadozókkal egyedül tehetetlenek voltak. Nem egy megtalált ősi koponyamaradványon, vagy csöves csonton ott láthatók az agyarak és fogak ejtette bemélyedt sérülések, amelyek egyértelműen jelzik, hogy a megtalált egyed valamikor áldozatul esett. A szüntelen rettegés kiváltotta az elbújás ösztönét, és ezt mindaddig kénytelen volt gyakorolni, míg az ember fölül nem tudott kerekedni az állatvilágon.

Amikor a helyzet megfordult, és az ember csúcsragadozóként került az élővilág, illetve a tápláléklánc tetejére, a lárvaarc jelentette, különösen a durva ember számára a mimikrit. Az ilyen személy azért vesz föl magára álarcot, hogy ne lássák kegyetlen elszántságát, amellyel vadászik és becserkészi a nálánál gyöngébb, illetve önmagát őszintén kiadó társát. A gladiátorok, páncélos vitézek, bőr- és fémsisakja is lárvabőr, amelyek a benne rejtőzőket elfödik. Nem lehet sem látni, sem tudni, hogy aki e fejvédőket viseli, milyen erős és elszánt a harcra, hódításra. Az bizonyos, hogy bábbőréből kibújva, nem várható, hogy a napban áttetsző szárnyú tiszavirágként, szemünket elbűvölve röpdös majd fölöttünk. Lárvája egyszerre ijeszt, és óvatossá teszi a vele kapcsolatba kerülőt.

A barlangrajzok tanúsítják, hogy már korai elődeinknél megjelent a maszk, az álarc. Kétféle föladata volt. Egyrészről eltakarni az embert, hogy minél jobban hasonuljon az elejtésre váró vad külsejéhez, másrészről a maszk által különleges, emberfölötti képességre kívánt szert tenni, hogy ezáltal biztosítsa a sikeres vadászatot. Utóbbiakból váltak sámánok, táltosok, varázslók.

A maszk lárvája az átlagembernek többet kölcsönöz, mint aki valójában. Magára öltve e lárvabőrt, elveszti eredeti senkiségét, és mint a Szegvár-tűzkövesi maszkot hordozó "Sarlós idol", "megistenülhet". Nem véletlen, hogy az álarc máig tartja magát a törzsi társadalmakban, a természeti- és a kultúrnépeknél egyaránt. Mert az arc bábbá formálása a tömegben különös ellentétet alkot: nemcsak általánosít, de ki is emel. A maszk az egyén eredeti másságát, a lárva mögé bújást is mássá teszi, vagyis kétszeres bábbőrt formál az emberre.

Az ősi ösztön változatlanul kísér bennünket, és bár mindinkább öntudatlanul cselekedjük, de bennünk él a rejtőzködés. Ez a késztetésünk különösen jól megfigyelhető a magának ágakból sátrat; szalmakazal, löszfal oldalába üreget vájó, manapság kartondobozokból várat, házat építő kisgyermek esetében.

A legtöbb ember a nemi fejlődést befejezve, életének ezt a bábkorszakát "kinövi", de vannak olyanok, akik erre képtelenek; akik lelkileg sohasem tudják bábbőrüket levetni. Ezek a fejletlen egyéniségek, akik pszichikailag különböznek átlagos fajtársaiktól. Ők a fejükön érzékelhetően ott hordják az álarcot és e mögé bújnak. Hányszor látunk olyan figurákat, akikről rögtön az jut eszünkbe, hogy ez egy "lárva". Ők mindig axolotlok, kopoltyús csúszómászók maradnak!

Némely emberek miért hordozzák magukon lárvaarcukat? Mert valami hiányzik belőlük, amit takargatni igyekeznek, és ami megvan a másikban. Szégyellik magukat megmutatni, nehogy a másságuk miatt ellenszenv, idegenkedés, irtózás, gyűlölet, elzárkózás, vagy valamilyen nyílt fizikai, illetve lelki bántalmazás érje őket. Rajtuk olyan a lárvaarc, mint puhatestű csigán a héj. Bizonyos védelmet nyújt, ahová vissza lehet menekülni. E mögé el lehet bújni, védekezve begubózni, mint a hernyónak. A bábbőr a kiszolgáltatottságukat, a gyöngeségüket rejti. Még a legvadabb oroszlán is előbb gyanakodva körbeszimatolja a számára addig ismeretlen, különleges állatot, nem rejt-e veszélyt, és csak azután támadja meg. A lárva nem enged magához ilyen közel senkit, nehogy kiderüljön róla, belül kocsonyás, könnyű préda.

Természetesen nemcsak kisebbrendűségi érzésből ölt valaki lárvaarcot. Nagyon sokan vannak, akik szeretnek titokzatosak, misztikusak lenni. Az ilyen lárva legtöbbször többet akar mutatni, mint aki valójában, és amire képes. A világhírű velencei, riói stb. karneválra, nemcsak a tobzódó szórakozás miatt utaznak el sokan és öltöznek be előkelőségnek; vagy magukat éppen lemeztelenítve kerülnek igazi lávabőrbe, hanem a miatt is, hogy végre azok lehetnek, akiket elfojtva magukban hordoznak, akik bennük rejtve szunnyadnak; akikre vágynak, de soha el nem érhetnek. A lárva egy része tehát kielégítetlen, vágyakozó ember.

A lárva jellemzésénél az is fölvetődik, hogy azért kívánkozik a báb bőrébe, mert mögötte felelőtlenül is lehet viselkedni, például önbíráskodni. Facia Negra vagy Zorro utódjai a símaszkot öltő, bankot, benzinkutat rablók, vagy a különféle kommandósok. Ha az arcukra maszkot húzókat egyenként pszichoanalitikus vizsgálat alá vetnénk, kivétel nélkül kiderülne az egyéniségük sérülése, illetve fejletlensége, és a brutalitásra való hajlamuk.

A lárvaarc nemcsak a védtelenséget rejti el, de a bájt és kellemet is palástolja olyan csoportban, ahol a durvaság az ideál. A csador mögül gyakran kedves szempár ragyog át, akinek sohasem ismerhetjük meg hozzátartozó arcát. Ugyanakkor a maszk szándékosan létrehozza az erőszakot ott, ahol ezt a tulajdonságot és magatartást nem kedvelik, sőt megvetik. A lárvák esetében ez ismét újabb kettősséget jelent. A gond az, hogy amíg otthon a csadort le lehet vetni, a lárva nem tudja, mert arcának és jellemének ez a valódi fedőbőre.

A lárva a hozzá nem értő ember számára kiismerhetetlen. Nem lehet tudni, hogy ha bábbőréből kivedlik, nektárt gyűjtögető, éhes lepke, szerelmeskedő kérész, vagy ragadozó szitakötő lesz-e belőle. Utóbbi már lárva állapotában is veszedelmes ragadozó. A víz alatt mindent megfog, amit csak elejthet, még az ivadék halakat is, de ezt a tulajdonságát a víz fölött élő ember nehezen tudja követni.

A 20. század második felében, amikor a Holdra utazással elkezdtük a naprendszer meghódítását, az írók fantáziája is elrugaszkodott a földtől. Megindult a tudományos fantasztikus regények és filmek futószalagon történő gyártása, a legképtelenebb történetekkel. Ezeknek egyik főszereplője a báb, amelyet számunkra rosszindulattal és hódító szándékkal közeledő földön kívüliek kapszulákba zárva eljuttatnak hozzánk. A gyanútlan megtalálók fölszedik. Beviszik hajlékukba, ahol azok alattomosan kikelnek és belemásznak az óvatlan ember porhüvelyébe. Báb jut a bábba. Itt azután kikelnek a lárvák, nyüvek, kukacok, és a gazdaszervezetben élősködnek. Olyanok, akár a fürkészdarázs, amely petéit beletojja a hernyóba, és kikelve belülről fölemészti azt. Ezután viszonylag még kicsi, de áttöri a kiélt testet, amely elpusztul, és az üres testüregből kiszabadul a szörnyeteg. Mint vérszívó és húsfaló fúria vadászva, egymás után elejti és megemészti az útjába akadt halandókat, miközben óriási imágóvá fejlődik, mind inkább terrorizálva és pusztítva a föld lakóit.

A nem létező szörnyet fantáziánk szüleményeként magunk hasonlatossága alapján hoztuk létre. Földünkön valamerre naponta folyik háború. Nem a jóakaratú, maszk nélkül élők gerjesztik. A halál a lárvákból születik.