KÁLLAI ERNŐ
A cigányzenészek helye és szerepe a magyar
társadalomban és a magyar kultúrában1


Hazánkban gyakori sztereotípia, hogy a teljes cigányság képzetlen, „élős-
ködő”, segélyekre szoruló, a többségi társadalom által eltartott népesség.
Az ilyen vélemények – amelyek már önmagukban is igen szegényes is-
meretekre és gondolkodásra utalnak – megfogalmazásakor gyakran elfe-
lejtkeznek a cigányság „arisztokráciájának” is tekintett zenészekről, akik
a magyar reformkor óta jelentős szerepet töltenek be a kulturális életben,
és olyan tevékenységet folytatnak, amelyre büszkén hivatkoznak minden
fórumon. Elég csak az ezredforduló karácsonyán az operaházi díszhang-
versenyre utalnunk. A cigányság olyan rétegéről van szó, amely jelentős
szerepet töltött be az elmúlt évszázadban is az országkép formálásában.
A 19. század jeles zenetörténésze is így ír róluk (bár egyes megjegyzései-
ben a korabeli cigányságról kialakított közvélekedéstől magát nem tudta
függetleníteni): „A nagyobb jelességre emelködött zeneművész tehát
épen úgy vívja ki a világ tisztöletét és a századokig hangzó hírt s nevet,
miként a köztapsokban részesült jeles népzenész, ki (legyen bár a legal-
jasbb népfaj származéka) műtehetségét a maga nemében kitűnő fokig
művelvén, érdemessé teszi magát, hogy necsak kortársai viseltessenek
méltánylattal iránta (kivált saját honában, melynek hosszas szolgálatát
szentelé), hanem arra is tarthasson számot, hogy utolsó pihegésével ne
tűnjék el egyszersmind emlékezöte az utókor elől.”2
Napjainkban ugyan szinte megszűnt a „magyar nótához” kapcsolódó,
éttermi zenélést jelentő megélhetési forma, de ezzel egyidejűleg jelentős
mértékben jelentek meg cigány származású művészek a komolyzene, a
jazz és egyéb szórakoztató műfajok területén, nem beszélve az egyre nép-
szerűbbé váló autentikus cigány népzenét játszó együttesekről. Így a
cigányzenészek körében is jelentős életmód- és zenei stílusváltásnak le-
hetünk tanúi korszakunkban.
Jelen tanulmányunk első részében rövid és vázlatos áttekintést próbá-
lunk adni a cigányzenészek múltjáról, a magyar társadalomhoz és kul-

1 Előtanulmány A magyarországi cigányzenészek múltja és jelene című monográfiához.
2 Mátray Gábor: Bihari János magyar népzenész életrajza. In: Mátray Gábor: A muzsiká-
nak közönséges története és egyéb írások. Budapest: Magvető Kiadó, 1984. 288.

túrához elszakíthatatlan szálakkal kötődő szerepükről a 20. század első
feléig. A második részben a magyarországi cigányság migrációs hajlan-
dóságáról szóló kutatáshoz készült, kilenc strukturált mélyinterjú ered-
ményei alapján a zenészek jelenlegi helyzetét, külföldi munkalehetősé-
gek iránti érdeklődését és az ehhez kapcsolódó tényezők szerepét pró-
báljuk meg vázlatosan bemutatni. Végül, mellékletként, közreadjuk egy
interjú szerkesztett-rövidített változatát is, amelyből további érdekes in-
formációkat meríthetnek a cigányzenészek múltjára, jelenére és a külföl-
di lehetőségek iránti érdeklődésükre vonatkozólag is a téma iránt érdek-
lődők.

Cigányzenészek régen

Napjainkig meghatározó – de a kutatások alapján bizonyosan csak mí-
tosznak tekinthető – az a vélekedés, hogy a cigányok a zenélésre szület-
tek, és ez a tevékenység Indiából hozott ősi mesterségük.3 A cigányok
14–15. századi, magyarországi betelepedése után először csak a 16–17.
századtól kezdődően találkozhatunk olyan forrásokkal, ahol néhányuk-
ról zenészként szólnak. Ugyanígy ennek a korszaknak nyugat-európai
feljegyzései sem említik a zenélést olyan módon, mintha ez a cigányság
meghatározó vagy elsődleges megélhetési forrását jelentené. Ezért is tű-
nik meglepőnek, hogy a kovácsmesterség és egyéb kézműipari tevékeny-
ségek mellett a 18. század második felében szinte a semmiből, meglepe-
tésszerűen megjelenő cigánybandák tagjai már hivatásszerűen is a szóra-
koztató zenélésből próbáltak megélni. Eleinte még csak kiegészítő tevé-
kenységként – Czinka Panna (1711–1772), akit az első cigányprímásnak
szoktak tekinteni, a feljegyzések szerint a zenélés mellett gyakran segített
férje kovácsműhelyében is, aki pedig szintén zenélt felesége bandájában
–, később a szórakoztató zene iránti kereslet egyre nagyobb igénye miatt
már egyedüli foglalkozásként: „A rendes lakos cigány nemcsak Vulcan
fia [kovács], de egyszersmind Apollóé is, és ő a helység zenésze s közttök
elég van, kit bátran lehet virtuoso-nak mondani.”4
A fordulatot, felemelkedési és megélhetési lehetőséget a magyar nem-
zeti öntudatra ébredéssel együtt megjelenő és hosszú időre uralkodóvá
váló zenei műfaj, a verbunkos teremtette meg. A verbunkos – rábeszélés,
meggyőzés, toborzó – eredetileg olyan férfi tánc, amelyet a Habsburg
Birodalom országaiban az állandó tömeghadsereg megszervezésétől az
általános hadkötelezettség bevezetéséig olyan alkalmakkor táncoltak,
amikor fiatalokat próbáltak meggyőzni a katonaélet szépségeiről, és rá-

3 Több tanulmány is foglalkozik a kérdéssel, például Havas Gábor: Hagyományos mes-
terségek. 2000. In: A magyarországi romák. (szerk. Kemény István) Press Publika
4 Ács Gedeon feljegyzései 1856-ból. In A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban.
(Szerk. Mezey Barna) Budapest: Kossuth Könyvkiadó 1986. 64.

beszélni őket a kalandosnak feltüntetett katonaélet önkéntes vállalására.
A tánc pedig elképzelhetetlen lett volna zene nélkül. Egyre nagyobb
igény volt olyan emberekre, akik megfelelő színvonalon tudják szolgál-
tatni a szükséges zenét, és egyre többször igényelték a gazdagok is szóra-
kozásaikhoz ezt az újfajta muzsikát. Ebből az időszakból feljegyzések is
tanúskodnak arról, hogy a sok zeneszolgáltatás mellett alig tudják erede-
ti szakmájukat folytatni néhányan a cigányok közül: „A’ mi pedig köze-
lébb szorongat, a’ verbuncus katonáknak kéntelen is szolgálnom kellett
hegedülésemmel. Ekkor szegény állapotomhoz képest is magam dolgá-
hoz nem láthatok, csak most Adventre hagytam félbe, ismét azt kívánják,
azon szolgálatra előálljak... Különben is annak idejiben az uraknak is
megkívántatik szolgálatom.”5
Mindez következett abból is, hogy a magyar nemzeti ébredés és formá-
lódó nemzeti kultúra erősen igényelte egy sajátos magyar zene meg-
teremtését. Országunktól nyugatra ekkor éli virágkorát a később bécsi
klasszicizmusnak nevezett zenetörténeti korszak, olyan nagyságok alkot-
nak, mint Haydn, Mozart és Beethoven. Az ebben az időben fejletlennek
mondható magyar zenekultúra forradalmi megújulásra várt, és ennek
végrehajtói, részesei elsősorban a cigányzenészek lettek.
A változás magyarázataként további szempontot jelentett a társada-
lomban régóta meglévő általános megvetés is a szórakoztatók iránt.
Sárosi Bálint sokszor idézett megállapítását tartjuk mi is helyénvalónak
ebben a vonatkozásban: „Kétségtelen, hogy a cigányok szórakoztató ze-
nében való hatalomra jutását nagyban elősegítette a társadalomnak a szó-
rakoztatók iránt tanúsított lenéző, elítélő magatartása. Ami a társadalom
kereteibe szorosabban beletartozók számára megalázkodásnak, lecsúszás-
nak számított, az ő viszonyaik között éppen a társadalomba való bejutás,
az érvényesülés legjobb útját jelentette. A 18. század végére, a cigányban-
dák első sikeres megszólalásával valóban eljutottak odáig, hogy a cigány-
foglalkozások között (az addigi kovácsmesterséggel szemben) a zenélés
lett a legrangosabb, a cigányok számára is legvonzóbb foglalkozás.”6 Ez
a későbbi társadalmi elismerés pedig komoly alkalmazkodási készséggel
és önfegyelemmel kellett, hogy összekapcsolódjon. Így a megélhetés biz-
tosítása érdekében és a magyar urak sajátos szórakozási stílusa miatt sok
megalázó helyzetet kellett átélniük a zenészeknek, amire a cigányokon
kívül talán kevesek lettek volna képesek. Sokáig (19. század) az éttermi
zenészek tányérozással gyűjtötték össze honoráriumukat, de régi hagyo-
mány volt a vonóba húzott, hangszerbe dobált, vagy nyállal a homlokra

5 Vadász Kozi miskolci cigány, 1781-ben. Borsod vármegye levéltára, Acta politica, XI. I.
nr. 141. Idézi: Tóth Péter: Cigányok a Kárpát-medencében a XVIII. században. Történeti és nép-
rajzi tanulmányok. Debrecen, 1994. 52.
6 Sárosi Bálint: Cigányzene... Budapest: Gondolat. 1971. 55. (Sárosi Bálint munkája a cigányzenével és a cigányzenészekkel foglalkozó, a kérdés máig legteljesebb összefoglalása.)

ragasztott papírpénz is. „Dől, mint a bőgőbe a húszas”– jellemezte a hely-
zetet a közmondás, de egyéb „tréfák” sem voltak ritkák a mulatságokon.
Mint Sárosi írja: „Nem volt ritkaság, hogy lakodalom idején a szertelen
kedvű férfi budira kísértette magát a zenészekkel [...], hogy azok a desz-
kaépítményt körülállva, a benti eseményt zenével, a megfelelő pillanat-
ban tussal kísérjék.”7
A cigányzenészek egyre nélkülözhetetlenebb „kellékeivé” válnak a
mindennapi szórakozásnak. Kezdik külföldön is megismerni a cigányok
zenei tudását: „A miskolci cigányokat hallottam néhányszor játszani, s
megvallhatom, a zenéjük rászolgál a megbecsülésre. Bár nem játszanak
mindnyájan kottából, ennek ellenére mégis oly jól, hogy elfelejti az em-
ber: tanulatlan zenészeket hallgat. Különös erősségük a magyar táncok-
ban van, de a kesergőben is mesterek. A miskolci cigányok minden tánc-
mulatságon és minden olyan ünnepségen játszanak, amely a városban
tartatik, s igen jól megfizetik őket, sőt, tülekednek értük: innét a büszke-
ség, melyet náluk tapasztaltunk, s mely kiderül öltözködésükből, étkezé-
si és italozási szokásaikból, beszédmódjukból, járásukból és a másokkal
szemben való egész viselkedésükből... Sokan már olyannyira ki is műve-
lődtek, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dol-
gunk? Még fekete színük is észrevehetően megváltozott.”8 A zenészek
pedig fokozatosan a „cigányság arisztokratái” lesznek, egyre jobban el-
szakadva a nem zenével foglalkozóktól, új mesterségüket utódaikra át-
örökítve. Persze nem valamiféle misztikus zenei képességgel rendelkez-
nek, hanem utódaik ebben a zenei közegben, a megélhetés biztos remé-
nyét nyújtó szakma tiszteletére nevelve nőnek fel, ami kis koruktól kezd-
ve összekapcsolódik a rendszeres zenei képzésükkel. „Cigányok tulajdo-
na leginkább minden egyéb nemzetiségeink közt a muzsikára való kedv.
... Különben már a 7 esztendős purdé is elkezd valamelly eszközt cincog-
tatni, s gyakorlás által hihetetlen mesterségre emelkedik. A Klavirt kivé-
ve majd minden jelesebb eszközt megtanulnak.”9 – írja a korszak jelentős
zenetörténésze.
Míg a 18. század végén kevesebb, mint 1600 cigányzenészt említenek
az összeírások, 100 év múlva már 17 ezer zenész cigányt regisztráltak Ma-
gyarországon. A falusi zenészektől a külföldön is jól ismert bandákig szé-
les társadalmi skálán elhelyezkedő, a cigányság minden idők legsikere-
sebb és leginkább megbecsült tagjai írták be nevüket a magyar történe-
lembe. A cigányok egy része felismerve a társadalom által felkínált lehe-

7 Sárosi Bálint: A hangszeres magyar népzene. Budapest: Püski, 1996. 40.
8 Jakob Glatz: Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland. Teuschland,
1799. Idézi: Tóth Péter: Cigányok a Kárpát-medencében a XVIII. században. Történeti és nép-
rajzi tanulmányok. Debrecen, 1994. 52.
9 Mátray Gábor: Első Toldalék a Magyar Muzsika Történetéhez. In: A muzsikának közön-
séges története és egyéb írások. Budapest: Magvető Kiadó, 1984. 183.

tőséget, saját boldogulásukat is megteremtve ezzel, meghatározó részese-
ivé váltak a magyar zenekultúrának. A 19. század első felére a cigányze-
nészek kivívták a társadalom megbecsülését, a nemzeti zene képviselői-
vé és a polgári átalakulásért küzdő nemzeti mozgalom részeseivé váltak.
Bihari János (1769–1828) a reformkor kétségkívül legnagyobb és leghíre-
sebb prímása, akinek művészete folytán vált a verbunkos véglegesen a
magyar zenetörténet meghatározó részévé, és egy korszak elnevezésévé
is. Az első olyan cigányzenész, akinek tevékenysége körül egész kultusz
alakult ki, az első vagyonossá vált zenész (bár szegénységben halt meg),
megnyitva a híres prímások sorát. Korabeli feljegyzések szerint a legna-
gyobb politikai eseményekhez kapcsolódó bálok állandó zenésze volt,
akinek játékáért egyaránt rajongtak a császári udvarban és minden társa-
sági eseményen, de Liszt Ferenc, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi Dániel is
lelkes hívei voltak, így „...fejedelmek és főurak épp úgy nem tudtak el-
lenállni hegedűje varázsának, mint a szegény mesterlegény, ki utolsó ke-
resményét is odadobta a nagy cigány körülhordott kalapjába”.10
A cigányzenekarok tömeges elterjedése, a leghíresebb prímások meg-
jelenése pedig a 19. század közepére tehető. Ott voltak a cigánybandák az
1848–49-es forradalom és szabadságharc katonái között, még inkább se-
gítették a nemzeti ellenállás ébren tartását a kiegyezésig. Elég csak né-
hány híres nevet említenünk: Sárközi Ferenc (1820–1890) Kossuth Lajos
hadnagya és a szabadságharcban részt vevő cigányzenészek főkarmeste-
re; vagy Boka Károly (1808–1860) debreceni prímás, aki olyan tiszteletnek
örvendett, hogy – a krónikák tanúsága szerint – temetésén több mint tíz-
ezer ember vett részt; vagy Patikárius Ferenc (1827–1870), aki zenei ver-
senyen mérte össze tudását id. Rácz Pállal, és ezen alkalomból olyan em-
berek ültek a zsűriben, mint Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály, Ábrányi Kor-
nél, Mátray Gábor és a korszak hasonlóan ismert személyiségei. És bár
Rácz Palinak csak a második helyet ítélték, nem akármilyen hatással le-
hetett a közönségre, ha Jókai Mór róla mintázta Fekete vér című regényé-
nek főhősét, és mai napig is sokak által ismert az általa írt Lehullott a rez-
gő nyárfa... kezdetű magyar nóta, amelyet 120 cigány játszott a temetésén.
A szabadságharc leverése utáni években kiemelten támogatják a ci-
gányzenészeket, akik hangversenykörutakat szerveznek az országban,
ezzel is fenntartva a nemzeti ellenállás szellemét. Ekkorra már egész ze-
nészdinasztiák alakulnak ki, körükben a kovács- és egyéb mesterségek
űzése már a távoli múltba vész, kezd elterjedni a mítosz: ezek a zenészek
csakis muzsikusok lehettek az ősi időktől fogva. A cigányság arisztokrá-
ciája egyre jobban megkülönbözteti magát a cigányság többi csoportjai-
tól, elképzelhetetlenné válik egy egyszerű „paraszt cigánynak” beháza-

10 Evva Lajos: A cigányok viszonya a magyar zenéhez. Magyarország és a nagyvilág. Buda-
pest: 1875. 52–53. Idézi: Sárosi Bálint: Cigányzene... Budapest: Gondolat, 1971..75.

sodni egy ilyen jeles családba. A zenészek újabb generációi pedig egyre
magasabb színvonalon művelik most már egyedüli szakmájukat. Ennek
ellenére, ebben az időszakban egyre többen kezdenek panaszkodni: „ha-
nyatlik a cigányzene”. Ennek pedig nem más az oka, mint az, hogy az
egyre képzettebb zenészek „idegen elemekkel” bővítik tudásukat, játsza-
nak klasszikus zenét, operakivonatokat, egyvelegeket is, és ez már erősen
átértékeli a magyar verbunkos hagyományt. Pedig a 19. század második
felére már annyira meghatározó jelenlétük a zenei kultúrában, hogy so-
kan úgy gondolják: a magyar verbunkos és a cigányok zenéje jelenti az
„eredeti”, „ősi” magyar népzenét. Ennek ékes bizonyítéka Liszt Ferenc
A cigányokról és a cigányzenéről Magyarországon című híres-hírhedt könyve,
amely éveken keresztül tartó vitát indított el a magyar társadalomban,
bebizonyítva a verbunkos műzenei eredetét és sajátosságait.
A század közepén pedig megjelenik a verbunkos hagyományaiból is
táplálkozó, új magyar műfaj, az énekelt dal: a magyar nóta, más nevén a
népies műdal. Hasonló társadalmi igény teremti meg ennek is az alapját,
mint annak idején a verbunkosnak. A magát haladó szellemiségűnek tar-
tó és érző magyar felsőbb réteg igényli egy új, sajátosan magyar műfaj lét-
rejöttét (bár Kodály Zoltán úgy jellemezte a magyar nótát, mint „a nép-
dalkultúrából már kinőtt, de a magaskultúráig el nem jutott átmeneti em-
bertípus zenéje”11). Olyan valamire van szükségük, amire egyszerre lehet
mulatni, szomorkodni, énekelni, részesei lenni annak a zenének, amelyet
magukénak éreznek. Így nem véletlen, hogy Egressy Bénit, a Szózat szer-
zőjét tekintik a magyar nóta atyjának, aki felismerte az igényt az új műfaj
iránt. Az új dalok írói pedig elsősorban vidéki nemesek, hivatalnokok,
akik ebben a zeneileg egyszerű formában jelentős sikereket tudnak elér-
ni hiányos zenei képzettségük mellett is. Így lesz az első igazán sikeres
nótaszerző Simonffy Kálmán ceglédi főjegyző és később országgyűlési
képviselő, akit szerényen csak a „magyar Schubert”-ként emlegetnek. Őt
követte Szentirmay Elemér, Dóczy József, Fráter Loránd és Balázs Árpád,
hogy csak a legismertebb szerzőket említsük. De nagyon sok „egydalos”
szerző létezett, mivel egy „igazi magyar úr” szinte kötelességének érezte
a benne szunnyadó talentum kibontását, a magyar zenekultúra gyarapí-
tását. Egyes becslések szerint a 20. század közepéig mintegy 30 000 nóta
született. És ezek megismertetésében, elterjesztésében a cigányzenészek
nélkülözhetetlenek voltak, hiszen hangszerkíséret nélkül a nóta nem ha-
tott igazán. Az ő szakmai tudásukon, előadásmódjukon keresztül vált a
magyar nóta a verbunkos folytatójává. A két világháború közötti idő-
szakban annyira népszerű ez a műfaj – és előadóik, a cigányzenészek –,
hogy a muzsikusok nélkülözhetetlen részei a mindennapi életnek. Olyan

11 Kodály Zoltán: A magyar népzene Bp. 1960. Idézi: Sárosi Bálint: Cigányzene... Budapest:
Gondolat, 1971. 137.

nagyra tartják őket, hogy néhány – természetesen nem cigány, hanem
nemes, hivatalnok, orvos, ügyvéd – nótaszerző is előveszi hegedűjét és
szerény zenei tudását, és cigánybandákba beállva próbálja népszerűsí-
teni alkotásait.
Külön kell említést tennünk Dankó Pistáról (1858–1903), a szegedi,
cigány származású dalszerzőről, aki nem hangszeres tudásával tűnik ki
kortársai közül, hanem ő az első a cigányzenészek között, aki dalszerző-
ségével történelmi nevet vívott ki magának. Négyszáznál is több dala kö-
zül a mai napig is hallható az Eltörött a hegedűm, Most van a nap lemenőben,
Egy cica, két cica kezdetű alkotásai, csak hogy a legismertebbről szóljunk.
Jól jellemzi a cigányzene és a cigányzenészek körül kialakult kultuszt az
is, hogy országos gyásszal és pompával temették el Dankót, 1912-ben pe-
dig szobrot állította emlékére Szegeden.
Jelen tanulmányunk szempontjából külön is érdemes megemlíteni né-
hány momentumot a cigányzenészek külföldi útjairól. Feljegyzések sze-
rint már az 1780-as években is megfordultak zenészek Bécsben, a császá-
ri udvarban, 1840-ben pedig párizsi szereplésükről így tudósít a korabeli
francia újság, a Revue et Gazette Musicale de Paris: „A fővárosunkba
nemrég érkezett, magát cigánynak nevező két magyar zenész és egy tán-
cos a múlt csütörtökön a Vaudeville színpadán ragyogóan szerepelt. Aze-
nészek nagy sikert arattak. Még többre értékeli őket az, aki tudja róluk,
hogy e különös művészek a zeneművészetnek a legegyszerűbb elemeit
sem ismerik, s a tökéletesség, mellyel bájos zengésű darabjaikat előadták,
csupán bámulatos ösztönüknek tulajdonítható.”12 A 19. század második
felétől a híres prímások bandáikkal megfordulnak az akkori világ szinte
minden fontos országában, és erről a magyar lapok részletesen be is szá-
molnak. Olyan emberek lelkesednek játékukért, mint az angol uralkodó
család, vagy a híres zeneszerző, Debussy. Vannak említések arról is, hogy
néhány cigányzenész letelepedik külföldön, de többségükben a turnékat
pénzkereseti lehetőségnek tekintették, a hazai karrier további megerősí-
tésére kívánták felhasználni. Emellett sikerül egyre több, külföldön elter-
jedt zenei stílust megismerniük, ami megalapozza a következő cigányze-
nész nemzedék benyomulását a jazz és a klasszikus zene területére is. Bár
ebben az időben inkább még furcsának tűnt ez a közönség számára, meg-
lepődve beszélnek a külföldön megszerzett új ismeretekről idehaza, mint
Kodály is 1925-ben: „A minap egy angol ember azon csodálkozott, hogy
a budapesti cigányzenekaroktól egyebet se hall, mint jazzt és azt, hogy
’Why did I kiss that girl’”.13 Ez pedig nem mást bizonyít, mint a cigány-
zenészek azon képességét, aminek évszázadok óta tanúbizonyságát
tették: képesség a fejlődésre, a megújulásra, a társadalom aktuális zenei

12 Idézi: Csemer Géza: Habiszti. A szerző kiadása, 1994. 16.
13 Sárosi Bálint: A hangszeres magyar népzene. Budapest: Püski, 1996. 53.

igényeinek legteljesebb kiszolgálására. Véglegesen kialakult a cigányság
„arisztokráciája”, akik társadalmi rangjukat, anyagi jólétüket, ha csökke-
nő mértékben is, de egészen a 20. század második feléig meg tudták őriz-
ni. Sárosi Bálint becslése alapján 1968-ban még hét-nyolcezer cigány-
ember foglalkozott hivatásszerűen zenéléssel. És akkor még nem esett
szó a napjainkban egyre több klasszikus zenét játszó, és a szórakoztató
zene különböző területein tevékenykedő cigány muzsikusokról.
Cigányzenészek napjainkban
A cigányzenészek jelenlegi helyzetét kizárólag a migrációs kutatás szem-
pontjait figyelembe véve (de a csak migrációs szokásokhoz kapcsolódó
részleteket nem figyelembe véve), vázlatosnak sem mondhatóan mutat-
juk be. Így mostani vizsgálódásunkban úgy igyekeztünk kiválasztani az
interjúalanyokat, hogy reprezentálják a cigány származású zenészek kö-
zött meglévő, markánsan elkülönülő csoportokat. Ennek alapján három
réteget tudtunk egymástól elhatárolni.
Egyrészt vannak olyan fiatalok, akiknek szüleik a verbunkosból kinőtt
klasszikus cigányzenével foglalkoztak, több generációra visszamenőleg,
de ők már szinte kizárólag klasszikus zenét tanultak.14 Ez egyrészt saját
indíttatásuk alapján történt, másrészt a szülők a nyolcvanas évektől kez-
dődően jól látták a „kávéházi” zene hanyatlását, ezért gyerekeiket – ha
zenei pályára kívántak mégis lépni – szinte tiltották a cigányzenétől. Így
kialakult egy zeneileg nagyon magasan képzett, fiatal cigány réteg, amely
tagjainak társadalmi státusa már egészen más, mint szüleiké. A klasszi-
kus zenészek között azonban erőteljes túlképzés van Magyarországon
már évtizedek óta. Ezért akik nem tudnak elhelyezkedni szimfonikus ze-
nekarnál vagy tanítani valahol – és erre egyre kisebb az esély –, azok tu-
datosan készülnek a külföldi karrierre. Ez megfigyelhető abból, hogy
mindegyikük fontosnak tartja a német és az angol nyelv tanulását, és ezt
komolyan is veszik. Ezen kívül – elmondásuk szerint – a Főiskola lég-

14 Néhány jellemző adat két interjúalanyról: 1. 24 éves férfi, nős, 1 gyereke van. Buda-
pesti, a Zeneművészeti Főiskola IV. éves hallgatója, hegedű szakon. Régi zenész családból
származik, nagyszülei és apja is cigányzenészek voltak, apja klarinétos. Gyerekkorában
volt affinitása a hagyományos cigányzenéhez is, de apja nem engedte, hogy azzal foglal-
kozzon, miként testvérének sem, aki zongorázott. Így klasszikus zenét tanul gyerekkora
óta, csak azzal foglalkozik. Nemzetközi versenyeken szerepel, több ismert szimfonikus ze-
nekarban is játszik, ebből kifolyólag sokat van külföldön. Nagyon sok cigányzenészt ismer,
különösen a klasszikus zene területén. Komolyan tanulja az angol nyelvet. 2. 23 éves, Bu-
dapesten élő nő, hajadon, szüleivel él. A Zeneművészeti Főiskola III. éves, hegedű szakos
hallgatója. Régi zenészcsaládból származik, apja cigányprímás. Bár egyáltalán nem látszik
rajta etnikai hovatartozása, egyáltalán nem titkolja, de nem is dicsekszik vele. Leginkább
úgy szokta környezete tudomására hozni cigány mivoltát, hogy megnevezi apja foglalko-
zását. Tanul németül és angolul. Szimfonikus zenekarok tagjaként sokat jár külföldön.

körében már megtalálható a külföldre törekvés, egy valamire való zenész
az igazi szakmai és anyagi megbecsülést szinte csak Európa valamelyik
országában (főként Németország, Ausztria) vagy az USA-ban tudja el-
képzelni. Ez nem csak a cigányokra jellemző, elmondásuk szerint magyar
zenészekkel van tele a világ összes kisebb és nagyobb szimfonikus
zenekara.15 Ehhez hozzájárul az is, hogy egyre több, Zeneakadémiát vég-
zett zenésztől hallani, hogy cigány származásúakat egyszerűen nem
akarnak alkalmazni néhány zenekarnál, és ezt a jelentkezőkkel nyíltan is
közlik. Indokaik szerint a cigányok megbízhatatlanok, és akiket mégis
csak elfogadnak, tőlük elvárják a teljes szakmai és emberi asszimilációt.
Így a fiataloknál elsődleges cél napjainkban a külföldi munkavállalás.
Célországként Európa bármely országa szóba jöhet, de az elsők között
van az USA is. Mivel odakinn megbecsülik a zenészeket, senkit nem ér-
dekel cigány származásuk, kapnak letelepedési engedélyt, így családjuk-
kal együtt nagyon kényelmes életet tudnak élni még egy pici városban,
például Ausztriában is, így szándékaik komolyságának bizonyítására
mindegyikük komolyan foglalkozik a nyelvtanulással. Sok külföldi ze-
nésszel tartanak kapcsolatot, köztük olyan magyar cigányokkal is, akik
néhány éve már kint dolgoznak. Évente akár többször is találkoznak,
ezekre az alkalmakra a zenekari turnék során van lehetőségük. Elmondá-
suk alapján innen tudják a legtöbb információt meríteni a külföldi lehető-
ségekről, viszonyokról, és ennek alapján nincsenek rászorulva a tömeg-
kommunikációs eszközök – általuk hamisnak tartott – híradásaira.
A zenészek másik nagy csoportja a napjainkra már elöregedő generá-
ció, amelynek tagjai a hatvanas-hetvenes évtized, a cigányzene utolsó vi-
rágkorának haszonélvezői voltak.16 Egyrészt klasszikus cigányzenét ját-

15 Elmondásuk szerint a magyar mellett az olasz muzsikusoknál alakulnak hasonlóan a
viszonyok, így olasz és magyar zenészek, köztük cigány származásúak, adják a világ ze-
nekarai tagjainak jelentős részét.
16 Adatok az interjúalanyokról: 1. 62 éves férfi, családjával egy Pest megyei kisvárosban
él. Évszázadokra visszamenőleg híres zenészdinasztiából származik, minden felmenője a
klasszikus cigányzene művelője volt. Ő először cimbalmozni tanult, de a hatvanas évek
elejétől átképezte magát zongoristává. Hivatásos előadóművészként dolgozott éttermek-
ben, szállodákban, leginkább szólistaként, de tánczenekarokban is. A rendszerváltozás
után nem tudott többé elhelyezkedni szakmájában, több vállalkozást is indított megtaka-
rított pénzéből a megélhetés biztosítása érdekében, de szaktudás hiányában ezek nem vol-
tak sikeresek, csak tartalékait emésztették fel. Jelenleg nyugdíjas, anyagi helyzete megren-
dült alacsony jövedelme miatt. Két gyereke szintén tanult zongorázni, egyikük szintén hi-
vatásos előadóművészi oklevéllel rendelkezik, de nem dolgoznak ebben a szakmában. Tu-
datosan beszélte le róla őket, így mindketten egyetemet végeztek és humán területen dol-
goznak. A zenész szakmában nagyon sok cigány és nem cigány embert ismer az ország
egész területén, de külföldön dolgozókkal is kapcsolatba került az évek során. 2. Pest me-
gyében élő 58 éves férfi. Családjában mindig foglalkoztak zenével, de nem hivatásszerűen.
Ő lett az első hivatásos előadóművész. Tánczenekarokban játszott dobosként. Mivel csak
lánygyerekei vannak, senki nem követte a hivatását. A rendszerváltozás után nem tudott
többé zenészként elhelyezkedni, segédmunkásként dolgozott néhány évet, de ebbe mind
fizikailag, mind szellemileg belerokkant. Jelenleg rokkantnyugdíjas. 3. 57 éves férfi, Pest
megyei városban él. Régi zenészcsalád tagja, nagybőgős. Fiatal korában klasszikus zenész-
ként indult, zenekarok tagjaként már a hatvanas években a világ sok – Európa szinte min-
den országában, de többször volt a Szovjetunióban is – pontján megfordult. Később inkább
mégis a klasszikus cigányzenét választotta, leginkább felesége hatására, aki vidéken élt,
így ő is feladta pesti egzisztenciáját. Anyagi helyzete már a nyolcvanas évek elején kezdett
megrendülni, mivel nagyobb cigányzenekarokra már akkor sem volt szükség, különösen
vidéken. Ekkor még néhány évet tudott játszani tánczenekarokban basszusgitárosként,
vagy nyaranta néhány hónapos szerződéssel a Balatonnál. A rendszerváltozás után azon-
ban soha többé nem tudott elhelyezkedni szakmájában. Rövid ideig gyári segédmunkás-
ként dolgozott, de idegei miatt leszázalékolták. Jelenleg feleségével együtt gyerekei tartják
el, akik nem zenei pályán dolgoznak. Többé már nem akar zenével foglalkozni. 4. Szolnok
megyében élő 60 éves férfi, híres, országosan is ismert zenészcsalád tagja, prímás. Apja ze-
nekarában kezdte pályafutását, majd különböző népi együttesek kísérője is volt, így sokat
járt külföldön, megfordult többször Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Finn-
országban. A rendszerváltozás után soha többé nem tudott szakmájában dolgozni, anyagi
helyzete annyira megrendült, hogy 1 éve tartozásai miatt házát elárverezték. Fia, aki szin-
tén tanult cigányprímás, Budapesten egy virágboltban dolgozik segédmunkásként.


szottak, hagyományos népzenekari felállásban, másrészt tánczenét. Ők
voltak az igazi „vendéglátósak”, akik jól kerestek, sok pénzt fel tudtak
halmozni. A fizetésüket szándékosan alacsonyan tartották (néhány ezer
forint havonta), mivel tudták, hogy ennek többszörösét is megkereshetik
egy este a borravalóból. Az elhelyezkedéssel nem voltak problémáik, mi-
vel az OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ) szakszervezetként
kiközvetítette üzletekbe az éppen szerződés nélkül lévőket, és a vendég-
látóhelyek nem utasíthatták vissza őket. Ez nem is állt érdekükben, hi-
szen szinte ingyen dolgoztak, a zeneszolgáltatás pedig nemcsak a forgal-
mat növelte és szinte természetes volt mindenhol, hanem bizonyos osz-
tályba sorolásnál meg volt határozva a kötelező zenekar nagysága. Ezek
a zenekarok a kiközvetítés révén gyakran eljutottak külföldre is, szerző-
déssel. Kint azonban nem akartak maradni – minta 19. századi történe-
tükben már megfigyelhettük –, mivel ez komoly jogi következményekkel
is járt volna (disszidálás), valamint a valutában megkeresett pénzükből
itthon királyi módon élhettek. Ezért mindenki törekedett a külföldi szer-
ződésre, de ezek csak néhány hónapra, legfeljebb 1 évre szóltak. Legin-
kább Németország, Ausztria jött szóba, de az igazán jó zenészek, akik
szerencsések is voltak, eljutottak Kanadába, USA-ba, sőt, még Ausztráliá-
ba is. Ezeken a helyeken a magyar kolóniák tagjainak játszottak, magyar
éttermek szerződtették őket elsősorban. A nyolcvanas évek közepétől
azonban megkezdődtek az elhelyezkedési problémák, a gépzene olcsósá-
ga erősen aláásta lehetőségeiket. A rendszerváltozás utáni privatizáció-
ban hirtelen, egyik pillanatról a másikra váltak munkanélkülivé. Az
OSZK már nem tudta megvédeni érdekeiket. Tragédiájuk, hogy a zenélé-
sen kívül semmi máshoz nem értenek. Néhányan kényszerűségből pró-
bálkoztak vállalkozással vagy más munkával, de számukra, akik évtize-
dek óta a cigányság „arisztokráciáját” jelentették (még a cigányságon be-
lül sem tartották a kapcsolatot csak zenészekkel!), megalázó volt ez a
helyzet. Nehezen tudták feldolgozni lelkileg, hogy környezetükben idáig
úrként viselkedhettek, most segédmunkára kényszerülnek. Nagyon so-
kan lelkileg is belerokkantak ebbe. A felhalmozott anyagi javakat mosta-
nára élték fel, helyzetük kilátástalanná vált. A fiatalabbak ezért utolsó le-
hetőségként megpróbálkoztak a külföldi munkavállalással. Az utóbbi
egy-két évben a Magyarországról kivándorló cigányok jelentős részét ké-
pezték ezek a zenészek. Célterületként azok a helyek jöhetnek szóba, ahol
még mindig él egy jelentősebb, az idősebb generációhoz tartozó magyar
kolónia. Nekik még igényük van a „Gyere Bodri kutyám”-ra. Lehetősé-
geik azonban egyre szűkebbek. Az öregeknek már nincs igazán kapcsola-
tuk a kinti zenészekkel, amikor kint jártak akkor is inkább csak egymás-
sal vagy a kinti magyarokkal érintkeztek. Így nem tanultak idegen nyel-
vet, külföldi barátokra nem nagyon tettek szert.
A harmadik réteget az általában oláh cigány származású, autodidakta,
autentikus cigány népzenét játszó együttesek tagjai képezik.17 Ők az
utóbbi 10-15 évben tűntek fel, egyre nagyobb igény van rájuk. Számukra
elégtétel ez, hiszen a képzett, hagyományos klasszikus cigányzenét ját-
szók soha nem tekintették őket zenésznek, szóba sem álltak velük. Jel-
lemző rájuk, hogy általában nem a zenélésből élnek, hanem valamilyen
vállalkozási-kereskedelmi tevékenységből. A zenéjük iránti kereslet
azonban egyre többüket ebbe az irányba fordít. Igen nagy sikereket arat-
nak külföldön, főleg angol nyelvterületen, jól megfizetik őket „egzoti-
kus” voltuk miatt. Migrációs hajlandóságuk esetleges, de cigány anya-
nyelvük révén könnyen tudnak kapcsolatot teremteni külföldi cigányok-
kal, és a jobb élet reményében bármikor hajlandók külföldre költözni, ha
ezt biztosabbnak látják. Különösen így van, mióta szerintük igen nagy ci-
gányellenesség van Magyarországon. Többen elmesélték, hogy bárhová
mennek a világba (Anglia, Németország leginkább, esetleg Kanadába is
eljutnak), mindig találkoznak oláh cigányokkal. Velük, természetesen
tudnak beszélgetni, egymás társaságát kifejezetten keresik, egymást segí-

17 Néhány adat az interjúalanyokról: 1. 36 éves, oláh cigány származású nő. Főfoglalko-
zásban háztartásbeli, 2 gyereket nevel. Tíz éve működik közre alkalomszerűen autentikus
cigány népzenét játszó együttesekben. Mivel egyre nagyobb az érdeklődés zenéjük iránt,
jól keres, többször volt külföldön is. 2. 26 éves, Budapesten élő cigány nő, egy ismert au-
tentikus népzenét játszó együttes tagja. Állítása szerint nem oláh cigány, de anyanyelvi
szinten beszél cigányul. Az év nagy részét külföldön tölti. 3. 45 éves, oláh cigány férfi. Több
vállalkozás tulajdonosa, de rendszeresen lép fel autentikus cigány népzenét játszó együt-
tesekben. Elmondása szerint ezzel jól lehet keresni, de ez számára önmagában nem kielé-
gítő. Külföldön csak turistaként járt az elmúlt években, főleg német nyelvterületen.

teni tudják. Elmondásuk szerint elsősorban ezekből a kapcsolatokból me-
rítik információikat a külföldi helyzetről és lehetőségekről.
A megkérdezettek csak az előbbi csoportosítás szerint ismerik egy-
mást. A komolyzenét, a cigányzenét és az autentikus népzenét játszó cso-
portok között ritkább az átjárás, mint a nem cigányok felé. Ez a teljesen
más életstílusból, érdeklődési körből is következik.

Összegzés

Rövid tanulmányomban kísérletet tettem arra, hogy bemutassam: a nap-
jainkban élő cigány származású zenészeknek milyen elképzeléseik van-
nak a jövőjükkel és a külföldi munkavállalással vagy letelepedéssel kap-
csolatban. A jelenlegi helyzet könnyebb megértése érdekében szükséges-
nek tartottam, hogy vázlatosan bemutassam a cigányzenészeknek az el-
múlt évszázadokban, a magyar kultúrában és társadalomban betöltött
szerepét is. Igazi, árnyalt kép bemutatására azonban csak egy – jelenleg
már zajló – nagyobb kutatás eredményeinek összefoglalása és elemzése
után vállalkozhatok. E szűk keresztmetszet megismerése után is megálla-
píthatjuk azonban: jelentős változások zajlottak le az elmúlt évtizedekben
a cigány származású zenészek körében, különösen a rendszerváltozás
(1989) után. Az, hogy a cigányzenészek megőrizték minden új zenei
igény kielégítésére fogékony hajlamukat, jól mutatja tömeges megjelené-
sük a zeneművészet minden területén, még cigány rap-együttes is van
napjainkban. A külföldi lehetőségek keresésében azonban jelentős a vál-
tozás. Míg régen elsősorban pénzkereseti lehetőségnek tartották a külföl-
di fellépéseket, manapság az itthoni, általuk lehetetlennek tartott helyzet
(különösen a megélhetés biztosítása) miatt az egyik, leginkább migráció-
ra hajlamos csoporttá váltak, függetlenül attól, hogy milyen zenét játsza-
nak.
Az, hogy a cigányzenészekre dicső múltjuk, megélhetéssel küszködő
jelenük után milyen jövő vár, még jósolni is nehéz. Eddigi kutatásaink
után legfeljebb csak annyit mondhatunk, hogy számuk rohamosan, gyor-
suló ütemben csökken. A hagyományos, magyar nótára épülő zenélés
már csak „múzeumi tárgyként” van jelen, és nem része a mindennapi
szórakoztatásnak: néhány zenekar a turisták által látogatott helyeken,
Száztagú Cigányzenekar, nótaszó a Petőfi Rádióban. Ennél több megma-
radására nincs esély a jelenlegi benyomások alapján. Más kérdés, hogy
egyre több cigány származású ember dolgozik a klasszikus zene, a jazz
területén, egyre több az autentikus cigány népzenét játszó együttes. De itt
már az a kérdés, hogy lehet-e ezeket az embereket „cigányzenésznek” ne-
vezni, vagy inkább csak zenét játszó, cigány származású emberekről van
szó. Pesszimista jóslatok szerint ugyanolyan gyorsan fog eltűnni a „ci-
gányzene”, mint ahogyan néhány száz éve megjelent. Azok, akik bíznak
a jövőben, meggyőződéssel vallják a magyar nótával és a cigányzené-
szekkel kapcsolatban is: „...félelem nélkül mondhatjuk, hogy míg ma-
gyar él, s Buda áll, fenn is fognak maradni.”18 Az elkövetkező évtizedek
választ fognak adni a kérdésre.

Melléklet


Beszélgetőpartnerem 22 éves budapesti, cigány származású fiatalember, aki a
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója hegedű szakon, nemsokára egy
tanári és egy kamaraművészi diploma boldog tulajdonosa. Felesége kétéves kisfiát
neveli otthon.

Édesanyám és édesapám családja is zenész család, de ők még inkább
cigányzenészek voltak. Nagyapám cimbalmos volt, édesanyám apja bő-
gős, testvéreik is mind zenészek, bátyám is zenész volt, de ő már abba-
hagyta ezt a szakmát. Így hát engem is már gyerekkorom óta mindig ér-
dekelt a zene, elsőként klarinétoztam, mert akkor hallottam édesapámat
gyakorolni, és ez nagyon tetszett. De aztán az ő tanácsára hallgattam, és
nem próbálkoztam vele, most már én is tudom, hogy miért: sajnos a fú-
vós hangszerek nagyon veszélyesek, főleg gyerekkorban nem szabad el-
kezdeni. A bátyám pedig zongorista volt, ezután állandóan a zongora
előtt ültem, apám viszont nem szerette volna, hogy zongorista legyek.
Biztos azért, hogy mind a két gyerek ne ugyanazt a hangszert tanulja. En-
gem hegedűsnek akart. De soha nem prímásnak. Nem engedte, hogy
cigányzenét tanuljak: nem szólt érte, ha csináltam, de ha sokat műveltem
a saját felfogásomban, a saját hallásom után, akkor már mondta, hogy in-
kább gyakoroljak valami mást.

És mit gondolsz miért nem szerette volna? Hiszen neki ez volt a szakmája, eb-
ből élt?

Szerintem neki – mai fejemmel nézve – volt egy rálátása, hogy a ci-
gányzene az nem fog már sokáig kelleni, mert a cigányzene alapja ugyan-
úgy a klasszikus zene, mint az összes zenéé. A hangszer elsajátítását ő is
klasszikus alapokon kezdte meg. Az ő apja is úgy kezdte a tanulást. Min-
denki, az összes cigányzenész, vagy az édesapjától kezdte elsajátítani, a
metodikát mindenki így kezdte.
Ő is zeneiskolába járt, Egerben tanult, járt is klasszikus zenekarba so-
káig. Csak akkor a cigányzene kuriózum volt az országban, és meg lehe-
tett belőle elég jól élni. Akkor még volt, hogy bizonyos éttermekben köte-
lező volt cigányzenészt foglalkoztatni. Egy bandát, 3-4 taggal, és akkor
még ez elég jó megélhetés volt. Édesapám, amikor mi megszülettünk,
már benne volt ebbe, hogy rájött, hogy sokat kellett futkosniuk, a cigány-
zenész tulajdonképpen haknizik, OSZK szervezte nekik a turnékat. Itt-
hon kevés volt borzasztóan a fizetés. És csak külföldről tudták annyira

18 Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története In: A Muzsikának Közönséges Tör-
ténete és egyéb írások. Budapest: Magvető Kiadó, 1984. 133.Page 14

megszedni magukat, hogy vehettek egy kocsit, vagy egy kicsit öltözköd-
ni tudtunk. Ezt aztán fokozatosan feléltük. Tehát ő rálátott, hogy ennek
nem nagy jövője van.

Ő tudott a szakmájában dolgozni a rendszerváltozás után is?

Elég sokáig, csak lett egy egészségügyi problémája, ami után tudta,
hogy ezután már nem fújhatja komolyabban a klarinétot. De nekem
ugyanakkor az általános iskolában nagyon jó volt, a zene ott volt minden
nap, de az első az iskola volt, így engem nem tiltott a zenéléstől. Amikor
hazamentem, soha nem kellett érte külön szólni, első volt a lecke, megta-
nultam az anyagot és utána gyakorolhattam. És játszani meg csak azután.
Ötödikes koromig teljesen kitűnő voltam. Utána valami történhetett,
mert volt egy kis felhőcske, akkor zenélni se nagyon akartam, akkor volt
egy nagy anarchista korszakom. Elég hamar utolért, úgy érzem, és ka-
masz koromban viszont kicsit csendesebb voltam már. Akkor egy fél év-
re abba is hagytam a hangszert, de utána kaptam egy olyan motivációt az
életben, hogy meghívtak Heidelbergbe zenélni, a társ zeneiskolába, és ez
engem annyira inspirált, hogy nekiálltam gyakorolni, és utána nagyon
komolyan vettem.
A felvételi előtt egy évet nagyon komolyan gyakoroltam, és szeren-
csémre felvettek minden konzervatóriumba, ahova beadtam a jelentkezé-
semet és játszottam. Felvettek. És utána én válogathattam. AJó Isten meg-
segített akkor, a munkám gyümölcse meglett.

Eszedbe sem jutott hogy más területen dolgozzál? Humán szakmában vagy
más főiskolára menjél?

Gyerekként voltak más indíttatásaim, de az külső inspiráció lehetett.
Például ügyvéd szerettem volna lenni, hogy miért, azt nem tudom, talán
mert néztem sokat a Petrocelli-sorozatot. Barátaim között voltak romák
és nem romák is, a romák úgy hívtak, hogy Petrocelli. Csak valahogy ak-
kor roma körben a színkitűnő nem egy dicsőség volt, a társaságban a ba-
rátok nem azt mondták, hogy jaj de jó. És valahogy ez a környezet rám
hatással volt. És talán ezért volt, hogy utána abba akartam hagyni a zené-
lést, és az iskolát sem végeztem már színkitűnőre, de hozzá kell tennem,
hogy 7-8-ikban már visszahúztam magam. Így felvételiztem a Főiskolára
is, azt mondták, hogy az a legelitebb, onnan tudok legtovább jutni az élet-
ben, tehát ezért.

Egyáltalán nem akartál foglalkozni a hagyományos cigányzenével? Annak el-
lenére, hogy édesapád tiltotta is – nem volt meg az indíttatásod?

Gyerekkoromban próbálkoztam, ismertem is az összes híres cigány
előadókat, imádtam őket. Utána valahogy ez eltűnt az életemből, talán
azért, mert elkezdtem a klasszikusokkal foglalkozni és megváltozott a ba-
ráti köröm is. Ennek tudhatom be talán, hogy most klasszikus zenész va-
gyok. Úgy tartom, a baráti közeg nagyon sokat számít. Hogy kik veszik
körül az embert, milyen helyen, kik között lakik, ez borzasztóan fontos.
Így lettek olyan barátaim, akik azóta is a klasszikus pályán vannak, és
valaki már le is diplomázott, valaki tanít. Valaki zenekarban van. Akkor
én azt mondtam, hogy nekem ez az életem. Ugyanakkor a konzis évek
alatt is hallgattam a cigányzenét, nagyon tetszett, de a hangszeren soha
nem próbáltam.

Hogy gondolod: van értelme a hagyományos cigányzenészségnek manapság?

Őszintén, rálátásom már nincsen, mert sajnos már sem baráti köröm-
ben sem családomban nincsen senki, aki ezzel foglalkozna. De azért hal-
lom, hogy egyre jobban tetszik újra az embereknek, lehet hogy teljes di-
lettantizmus részemről, de én úgy érzem, hogy megint lesz jövője, azt is
hallottam, hogy a 100 tagú cigányzenekart nemzeti örökség részévé nyil-
vánították, ez is állami elismerés a cigányzenészeknek is, hogy elfogad-
ták őket. És most egyre többet hallani róluk és egyre színvonalasabban is
játszanak.

Minek köszönhető, hogy egyre színvonalasabbak a hagyományos cigányzenét
játszók is?

Asszimilálódnak a környezethet, úgy értem, hogy precízebbek, nem azt
az egyszerű mulatós zenét játsszák, hanem vannak már borzasztó nagy,
virtuózan játszó emberek, akik ezt tudatosan a hangszerre rá tudják tenni
és megmutatni a környezetükben, nemcsak mulatságokon, hanem komo-
lyabb helyeken fellépve is. Mint az Operában, a Kongresszusi Központ-
ban, fantasztikusan tudnak, önmagukat képzik már magasabb fokra.
Nagyon sok zenész, aki mos fellépett, sokuk művészi diplomával is
rendelkezik, a Károly, aki többször fellépett az Akadémián is, a legvirtuó-
zabb darabokat előadta, és eszméletlen nagy repertoárja van és olyan sta-
bil, mint aki csak klasszikus zenével foglalkozik, de az élete a cigányzené-
ben van, ő ott meg is találta a számítását.

Gondolod, visszatér még az az idő, ami az elmúlt századokban, vagy még a
századunk elején is, hogy nagyon sok ezer cigányzenésznek biztosított volt a
megélhetése, akár éttermi szinten, akár magasabb művészi szinten is, a hagyomá-
nyos cigányzene?

Itthon? Nemigen. Most már nem is annyira a magyaroknak játszanak
itthon, hanem a turistáknak. A magyarság egyik megnyilvánulása kül-
földön a cigányzene, még mindig úgy ismerik Magyarországot, hogy gu-
lyás és Lakatos Sándor. És Puskás Öcsi. Nem szabad elfelejteni, hogy ez
Magyarországnak egy múltja és egy öröksége, és nemcsak hogy öröksé-
ge, de borzasztó nagy kultúra – olyan, mint a matyó hímzéses ruha. Ez
együtt jár a magyarsággal. Ez nem kívülálló dolog, a cigányság szerintem
bele kellett hogy olvadjon az egész társadalomba. Külföldön, akik isme-
rik Magyarországot, azt mondják, hogy ja, a cigányok országa. A cigá-
nyokat ismerik jobban.

És mi a véleményed arról, hogy manapság cigányzeneként emlegetik nemcsak
azt a stílust, amiről beszéltünk, hanem az autentikus cigány népzenét is. Nagyon
sok amatőr cigányegyüttes jelent meg, akik ezt a zenét művelik. Mi erről a véle-
ményed?

A cigányzene országonként változik. Van magyar cigányzene, román
cigányzene, jugoszláv, bolgár, orosz, mindenhol más, és mindegyik a ma-
ga műfajában fantasztikus és érdekes. Ez egy természet szerint a lélekhez
szóló zene. Szerintem ez most egy versenyszellem, aki a legjobb zenekar,
az fut fel. Mindegyik játszik valahol, mindegyiket meg lehet hallgatni, el
lehet menni most az új helyekre, minden kávézóban egy balkán-zenekar
dolgozik. Most hallottam jugoszláv zenekart, magyart, mindegyik ezt a
balkáni zenét játssza. Az embereknek borzasztóan tetszik.
Sokaktól hallottam, hogy akik klasszikus képzést kaptak, és cigányzenészként
dolgoznak, bizonyos ellenérzésekkel tekintenek azokra, akik autodidakta módon
most együttest alapítva nem a hagyományos felállásban, hanem gitárral, kanná-
val játszanak.
Hát, mi tagadás, az új cigányzenekarok egy kicsit autodidakta módon
jönnek létre mostanában, bár fejlődik a világ, és túlnyomórészt azok ma-
radnak fenn, akik tudnak haladni a korral. Ebben benne van minden.
Mondjam azt, hogy amikor bejött a Lagzi Lajcsi a szintetizátorával és
együtt üvölti most mindenki, hogy elvette a kenyerüket, mert egyértel-
mű, hogy egy étteremben, egy mulatságon könnyebb egy szintetizátorost
kifizetni, aki bekapcsolja a gépet és megcsinálja azt, amit egy 5-6 tagú ci-
gányzenekar. Természetes, hogy nem olyan hangulatot csinál, de anyagi-
lag jobban megéri valakinek, mint 5 személyt megfizetni. Akkor utálták
a Lagzi Lajcsit is, a mulatós zenét is. Most ezek az amatőr zenészek, az
autodidakták, akikről hallottam, az én számomra, mint zenész, minden-
képpen tetszettek, mert azt játszották, amit tőlük vártak. És ez a legfonto-
sabb. Mert szerintem a zenéhez úgy kell hozzáállni, mint az én tanárom
teszi: ő ugyanolyan befogadóképességgel hallgat meg egy idős nénikét,
aki szláv népdalt énekel Biharkeresztesen, mint ha egy nagy zenekart
hallgat, amely egy Beethoven-szimfóniát ad elő.

Érzed-e azt az ellentétet, ami tagadhatatlanul megvolt már az elmúlt évtize-
dekben is: a magyar cigányok, akik gyakorlatilag asszimilálódtak már, vagy a má-
sik réteg, az oláh cigányok között, az ellentétet a magyar – oláh cigány kultúra és
emberek között?

Hogy mondjam? Én benne vagyok ebben, mert most is felléptem egy
színpadon ilyen emberekkel, nagyon aranyosak voltak. Hallottam már
klasszikus cigányzenész emberektől, akik nem szeretik ezt az egészet,
hogy lenézik – én nem tudok így hozzáállni egy zenéhez. Nekem semmi-
lyen zenével nincs előítéletem. Sőt, bementem a kis öltözőjükbe és meg-
kértek: „Tudom, hogy te klasszikus vagy, egy kicsit klasszikus füllel mit
játszanál ide...” és elkezdtünk együtt játszani. Borzasztó nagy öröm volt
számomra, hogy bevettek a saját körükbe, és így megosztották velem az
érzéseiket. És én is megoszthattam velük. Számomra ez nagyon fontos.
Említetted, hogy édesapád is sokat járt külföldön. Megérte neki?
Megmondhatom őszintén, apámmal a mai napig anyagi dolgokról
nem beszélünk. Ezt annyira magánügyként kezeljük. De sosem volt ak-
kor gondunk semmire, gyerekként mindenünk megvolt, ugyanakkor, ha
visszagondolok, egy egyszerű kis panellakásban laktunk, semmi külön-
leges nem volt benne. Csak maga a tudat, hogy édesapám kint volt zenél-
ni és egy összegben hazahozott annyit, mintha itthon zenélt volna há-
rom-négy hónapot. De utána azt ugyanúgy feléltük, mintha nem is ment
volna ki.

Ha odakinn ilyen jól lehetett keresni, akkor nem fordult meg esetleg a fejében,
hogy a családjával együtt kitelepül?

Nem. Soha. Lett volna pedig lehetőség, hogy kimenjünk, elég jó fizeté-
se lett volna, de valahogy más beleavatkozni mások életébe, és már mi
sem voltunk annyira gyerekek, amikor ez volt, én 13 éves voltam. Német-
országba lehetett volna menni. De nekem van egy sajnos eléggé negatív
véleményem a németekről. A németeknek megvan a saját aurájuk, nem
hogy mi nem férünk be, mi kirekesztettek vagyunk onnan, de még a sa-
ját családtagjaikhoz is másképp állnak hozzá. Én úgy érzem, hogy ride-
gek, én nem tudnám megszokni Németországot. Ha a jövőben lesz lehe-
tőségem, hogy kimenjek próbajátékra, nem hiszem, hogy Németország-
ba kimennék. Számomra egy hazugság lenne, akkor csak a pénzről lenne
szó.

Említetted, hogy voltál már többször külföldön magad is. Tervezed-e, hogy ha
végzel, kint próbálj érvényesülni?

Igen, most elég intenzíven foglalkozom a gondolattal. Amerikát min-
denképpen meg szeretném próbálni, az a lehetőségek országa, nem félek
a munkától. Ha megtalálom a számításomat, akkor legszívesebben ott él-
ném le az életemet. Kimennénk. Ha kapnék egy zenekari lehetőséget pró-
bajátékra, felkészülnék, és ha még sikerülne is! Akkor gond nélkül ki-
mennénk. Nekem imponál az ottani élet, de lehet, hogy, csak amit a tévé-
ből látok, a hollywoodi beütés, de hallottam olyanokat, hogy kint éltek
15-20 évig, unokatestvérem is, pl. Kanadában és most jött haza. Ő azt
mondta, hogy ott, ha valakinek van végzettsége – mert ott nagyon sokba
kerül – ott azt elfogadják, ott lehet dolgozni.

Magyarországon meglehetősen telített a zenei pálya. Akik külföldön szeretné-
nek megélhetést találni, azok hogy gondolják? Pár évig kinn vannak, összeszedik
magukat, vagy inkább kint képzelik el az életüket?

Ismerek olyat, aki klasszikus zenével kiment, és megtalálta a számítá-
sát, hazajár látogatóba. Nem tudom. Erre csak azt lehet mondani, hogy az
embernek egy élete van. Szerintem a család, a gyökerek mindig hiányzik
az embernek kint. Én mindig azt mondom, hogy megyek zenélni. Mert
ha azt mondom, hogy dolgozni megyek, az azt jelenti, hogy nem akarok
most menni, de muszáj. Számomra ez ilyen. Ugyanakkor a cigányzené-
szek? Most volt ez a nagy kanadai őrület, hogy hazaküldték őket, nem
kapták meg a letelepedési engedélyt, úgy hallottam, hogy politikai mene-
kültként kérték. Sok olyan ismerősöm van, hogy mielőtt kimentek elad-
ták a házukat, mindenüket pénzzé tették, kint felélték, nem zenéltek, el-
mentek fizikai munkákra: kertészkedés, festés. Aztán hazaküldték őket,
és most itthon vannak pénz nélkül. De ahogy hallom, most mennek ismét
cigányzenével, fenn tudják magukat tartani.
Akik most kimentek ebben a nagy hullámban, nem találták meg a számításu-
kat, gyakorlatilag mind vissza kellett jönniük, nem tudtak zenészként megélni?
Nem. A legnagyobbak is ablakot pucoltak, meg festettek, számítógépe-
ket szállítottak.
És ha valaki nem kér menedékjogot, úgy megy ki, hogy csak zenélni akar – sze-
rinted úgy van lehetőség dolgoznia?
Ahhoz kell egy munkavállalási engedély. Én nem mehetek ki úgy,
hogy jöttem zenélni. Meghívás kell, munkavállalási.

Magyarországon meg lehet élni zenészként, akár klasszikus, akár cigány-
zenészként?

Nagyon nehéz, mert egy körbe kell tartozni. Le lehet élni egy életet,
úgy is, hogy bemennek az órákra, eljátsszák az anyagot, bemennek a
vizsgákra, és kaphat vörös diplomát is, de ha nincs ismeretsége, akkor
nem is szólnak neki. A telefon soha nem fog nála megcsörrenni. Ez bor-
zasztóan összetett dolog, a zene emberileg, érzelmileg, lelkileg, fizikailag
a megpróbáltatások sorozatát vonja magával. Tehát ha én nem vagyok
valakinek szimpatikus, akkor abban benne van minden szinte. Szakmai-
lag nem felelek meg vagy emberileg, vagy az öltözetem nem tetszik, vagy
rosszat szólok, vagy nem úgy nézek rá, nem úgy mosolygok. Néha az is
baj, ha valaki roma. Nekem volt egy roma ismerősöm, nem is látszott raj-
ta, hogy roma, de menetközben kiderült. Mert szakmailag nem volt vele
semmi probléma – csak utána elkezdték őt az identitásával zaklatni.
Azt mondod, hogy egyes nagyzenekarokban nem szeretik a roma zenészeket?
Volt olyan, akit fel kellett vegyenek, mert olyan kevesen voltak zené-
szek, és ő annyira egyértelműen jó volt, hogy felvették. De lassan ki lehet
golyózni mindenkit. Ha én a szakmámban jó vagyok, akkor be tudom bi-
zonyítani azt a másikról, hogy ő nem tud semmit. Azt mondják: gyere ki
ide elém, és te itt játsszál. Vagy valahova beültetik, és itt játsszál. És nincs
olyan ember, aki ilyen helyzetben mindig tökéletesen játszik. Ezek után
megkérdezik: „Igen, itt akarsz te játszani?” Pszichésen kikészítik a romá-
kat. Most van egy ifjúsági zenekar, ahová hívtak. És azt mondták, hogy
köszönjük, nem, mert roma vagy. Szembe.
A klasszikus zene nem arról szól, hogy ki mit tud a hangszeren, itt a
megbízhatóság is számít. Mondjuk 4 órakor van egy próba, kinyitom a
hangszeremet, odaérek negyedötre, lejátszom az egészet, felállok, kisza-
ladok. Hiába lehetnék a legjobb zenész. Az egész arról szól, hogy fél 4-kor
benn vagyok, 3/4 4-kor benn ülök a helyemen, nem érdekes, hogy a töb-
biek kinn cigiznek, ők megtehetik, én nem. Énnekem ott kell ülni, behan-
golva, nézem az állásokat, amelyek nehezek, és amikor felemeli a kar-
mester a kezét, nekem kell az elsőnek lenni, aki felemeli a vonót és várja,
hogy beintsék. És ezt el kell fogadni.

Úgy érzed, hogy a romáknak is feladatuk, hogy szembenézzenek önmagukkal?

Mindenképpen. Én tudom, hogy ki vagyok, miben vagyok jó, akkor
semmi probléma. Meg tudom magam védeni. De amennyiben van táma-
dási felületem, akkor már nem – mert ha valaki elkezd azzal jönni, hogy
persze, ti ilyenek vagytok meg olyanok – de én nem vagyok olyan. Egy
más szintre kell most már lépni a gondolkodásban is.